Buda Ferenc

Jó erőt, szabad eget

Orosz János kiállítása elé

Itt állunk, Hölgyeim és Uraim, egy kiállítás képei között. Egyéb koordináták szerint pedig az édeni kezdettől irdatlanul messzi, jelenidőnk apokalipszisában. Épp e körülmény miatt Muszorgszkij európailag hangszerelt – s egyébként gyönyörűséges – nemzeti romantikája ide aligha társítható. Annál inkább a korábbi s korabeli kánonokat a maghasadás – vagy magfúzió? – energiájával félresöprő, nemzetit az egyetemessel egyenes ágon összekapcsoló bartóki hangzatok.

Akár életmű-kiállításnak is titulálhatnám e mától itt láthatót. Orosz János elképesztően gazdag életműve azonban hogyan is férne el e falak között? (Csupán reménykedhetünk benne: egyszer talán majd lesz hol – s főleg: miből – a szobrait is bemutatnia.) Ami ezúttal előttünk áll, az rész az egészből, de természetesen nem töredék, nem is afféle szövettani metszet, hanem önállóvá szerkesztett, kiemelt kompozíció.

Ember voltunkban egymást, magunkat s világunk síkba helyezett vetületét szemlélhetjük e képeken: merengő, ámuló, gyanakvó tekintetünket; szendergő, fölfénylő, meggyötört, eltakart arcunkat; álarcainkat, közönyünket, vonzalmainkat, indulatainkat; figyelmünk s izmaink feszülését, lankadását, elernyedését; tagjaink, testünk-lelkünk derengő szépségét és eltitkolhatatlan torzulásait, amint egyedül, párosan vagy csoportba verődve-rendeződve lebegünk, állunk, üldögélünk, feküszünk kristályburok oltalma alatt, röpkedő madarak tarka serege alatt, a ránk települt, közibénk furakodott, belőlünk született szörnyektől nyomasztva, fekete boltív hátterén, egy alkonyi ligetben vagy épp a kitárt és kietlen Mindenség kapujára rászögezetten, szemközt a tenyésző-enyésző Léttel, a magunkra rontott földi világgal – szemben az Űri éjszakával.

Mit sugall, mire tanít e kiállítás – s egyáltalán: Orosz János termékeny, változatosságában is vaskövetkezetességű eddigi életpályája?

Mindenekelőtt azt sugallja, hogy kell szüntelenül telítődni, és kell megüresülni. Hogy lehet, ha annak értelme van, minden addigit ingyen odaadni, s lehet, sőt kell, ha annak sora van, újat kezdeni.

Arra tanít, hogy megszállottság és józan ítélet között nem szakadék tátong, de erőtér működik, s hogy az erő – akár az Úr lelke a halk fuvallatban – a szelídség mélyén lakozik.

Tanít arra továbbá, hogy – jóllehet az önmegvalósítás áligéje ma minden eddiginél harsányabb hangon hirdettetik, miközben az „önmegvalósítók” klónozott tömege rajzik szerte, mint a kolorádóbogár –, tanít arra tehát, hogy te ne akarj mindenáron különbözni: légy egyenes, szólj igazat, s a pontosságra ügyelj, s akkor majd különbözni fogsz – mert különb leszel.

Tanít végezetül arra, hogy ez a világ ilyen világ, s ha már megváltoztatni nem tudod – hisz a világ a változtatni törekvők nyomán többnyire csak romlott és romlik –, az örökkön áhított szent harmónia szétrobbanó repeszeitől sebzetten is legalább nézz szembe vele.

Ez az alkalom egyben a művész születésének kerek évfordulója. Szavaimat ezért jókívánsággal illendő befejezni. Szívből kívánok hát a hetvenéves Orosz Jánosnak ezutánra is töretlen erőt, termő évtizedeket, s mindehhez otthonos, tettre hívó műhelyt, szűz sziklát, szabad eget.

Elhangzott 2002. szeptember 4-én az Ernst Múzeumban.