Cukor György
Könyvtárgy
Puszták népe
Gondolja az emberféle.
Egyszerűbben: az ember. Gondolja: idéz. Másol egy könyvből. Mert nem érti a dolgokat, ám a citátumban
magyarázatra lel, az megvilágítja neki az eseményeket, a
félmúltat. Ott a könyvben a magyarázat. Olvasta már
többször is, de beérte a szöveg humorával. Valaha azzal
áltatta magát, hogy ismeri a többi emberfélét. Egyszerűbben: embert. Mind
különös. Tarkójukról, ahogy a hajuk lesimul, felismeri a
gyerekkorukat. S a tárgyaikat. Azóta a tárgyak sorsa
elkedvetlenítő lett, a világ tágul ugyan, de nem férnek el
benne az eszközök. Egyszer használatos, eldobandó tárgyak lettek. Nincs
nevük és múltjuk. Új kerül a helyükre, az előző
variánsa. Nincs túlhordott, megjavított tárgy. Örökölt
aligha van. Reklám, divat, ingerelt vágyak, állandó
tárgyfüggés, folytonos tartozás, új tárgyak iránti
vágyban örökös eladósodás. A prospektuson tárgycsalád. S az
embercsalád melegségauráját hozván magával, sétál az
árnyas nagyáruházban. Mindenütt efféle ökonómiai
absztrakcióval ütik orrba. A hírhozók. Rászedik a
hiszékenyeket. Az allegorikus hírtárgy titokzatos és
meglepő, együttérzéséhez apellál, mint egy lény, és újabb
hírhozók révén mennél többet mond, annál tájékozatlanabb
lesz az ember. A hírnek az ember, embernek a hír, gondolja,
addig érdekes, amíg meg tudják őrizni egymás számára
kvízjátékfeladvány jellegüket, a tapsgép módjára bekapcsolható
reflexív humort vagy döbbenetet. Ha kimerültek, máris
érdektelenek. Az embertárgy, a hír cselédje ettől vásik.
Áll a helyére más, mint a pusztainak. Betelefonálhat,
műsorárut hallgatva. Biztatja a médiaszemélyiség, maradjon
vele. Nem biztos benne, hogy maradna. Vele. Közben azt
gondolja: a nadrágzsebek. Az ember fölkel, jár föl-alá,
zsebre vágja a kezét. A nadrág régi, olcsó volt az
olcsóboltban, ámde megfelelő. Ragaszkodik hozzá. Ebben
heverészik, gyalult is benne, munkába jár, s néha kimossa,
élére szárítja. Ha nyomot hagynak rajta az
esőcseppek, kimosandó. Jó benne lenni. Ha az ünneplőben megy
valahova, hazaérve máris ezt veszi föl. Az egyik zseb lukas.
De a másikat megvarrta, féloldalról ép zsebe van. A lukast is
megvarrhatná, halogatja, ám előre melegség járja át szívét
attól a kellemtől, amit az ép zseb érzete kelt. Ezért
halogatja. A zsebbe nemigen fér semmi, egy-két rongyolt papír
zsebkendő. A kínainál vásárolt zsebkendők elfogytak,
elkallódtak, egyik feláldozódott papírhiány miatt a nyári
kiránduláson. Maradt a papír. A nadrág
nemegyszer forgott veszélyben, kissé kopottasnak tetszik,
havonta másikra cserélte volna a szeretetteljes
aggodalmaskodás, de sikerült megvédenie. Szerencsére nem
derült fény a fényes üleptáji kopásra és lyukra, mely titokban szépen be lett varrva, s
nem is látszik. Van még a zsebben kihegyezett gyufaszál a
likas fog alkalmi piszkálgatásához. Furcsa volna? Böll az
asztalnál a villával tisztogatta a körmét. Régi idők zsebe.
A zsebben fontos dolgok voltak. Most kevés az ember zsebe,
és mind kicsi. A tarisznya lett a zseb. Fér oda minden, mint
egy sufniba. Pardon, ez a tarisznya disznóbőr, kétcsatos,
kantáros. A szíj is csatos, állítható a hossza,
aranyozottnak ható karabinerrel kapcsolódik a karikákhoz.
Luxusküllem. Szíves karácsonyi
ajándék. Mások táskának mondják. De vállon hordva:
tarisznya. Vállra vetve induláskor. Szék mellett. Fogasra
akasztva. A tarisznya, a tarisznya. Ahogy ott van. Beleteszi és
viszi. Abban hozza haza. Mondják neki: majd hozd haza,
beletettem. Ha csak
a tarisznyát látják, tudják, az ember a közelben van.
Megjött. Vagy: ott a tarisznyája, még itt van. Kiveszi belőle
az ennivalót. Amit csomagoltak neki, hogy egye meg. Kiveszi a
tarisznyából. Könyvet, buszra várva. Szépirodalmi
folyóiratot, bizonyságul, hogy van még a világon betű.
Ahogy régebben tűz mellett szalonnát, hagymát vett elő, egy
másikból. Kenyeret, teát. Régen. A tarisznya, szegény,
ütve-dobva van, de nem panaszkodik. Tartja magát, amíg bírja.
Ebben a hiánnyal rívó világban mit mutat a tarisznyai
bőség? Az őszi estén. A Gergely-naptár 2002. évében.
Tágul a világegyetem, közelítsünk a tarisznyához illendő
ládafia-élménnyel. Mi lehet benne? És mit ír az a könyv?
Így gondolta, amíg bele nem gabalyodott a dologba. Hogy a
tarisznyából egyszerűen kiemeli a Puszták
népét, és
idéz belőle. Kigondolta, melyik szakaszt: ahol az öregember a
pipáját keresi. Mert ott a felelet, az a szakasz a magyarázat.
Ott a Haza ügye világosan. Most, mintha máséban akarna
kutatni, szégyelli magát. Odales. Külsőre tetszetős, barna,
varrott és vascsatos.
A széken. A tarisznya háttal fordult. Most kéne lecsapni rá!
Vagy előbb csak vállra, sétálni egyet a szobában. Hogy most milyen vele a menet. Amikor a váll szerepe
elenyész. A tarisznya s benne a könyv túlságosan
jelenvaló. Halogat:
elmegy kezet mosni. Meg is kéne fésülködnie, rendbe vágnia
magát az alkalomhoz. Ám a fésű jó okkal a tarisznyában van.
Hogy meglegyen. Hogyan juthat a saját holmijához? 2002-ben,
este. Így mi lehet benne? Hallgat a
tarisznya, háttal a széken. Lógatja a szíját. Ha elveszne, akkor is
ilyen rátartian viselné magát? Vádaskodik az ember. Pedig
hűséges. Mint a kutya. Az ember odasandít. Mi legyen? Három
órával ezelőtt dobta le, de a világegyetem olyan tempóban
tágul, hogy napokig loholhat álmában, mire utoléri,
ha ugyan a libegő szíjat el tudja kapni, s közelebb-közelebb
húzza magát hozzá. A hezitáció e végtelen estjében egy
női kéz belenyúl, füzeteket vesz ki belőle, és
visszacsatolja. Délután tette oda, még évekkel ezelőtt. A
hazahozandót. Most olyan hirtelen történt, hogy nem tudta
közéjük vetni magát. Egyelőre nem esett nagyobb baj.
Megnyugszik lassan. Idő múltával megint rásandít. Odaszól:
majd holnap. Át a szobán, föl a lépcsőn, ki e fura
magányból, a melegségbe. Az ember. Nem fél, csak érik. Régen attól félt, hogy felrobban a Nap. Vagy leszárad a
keze. Régen. Napok múlnak el, hozza-viszi, ám ha leteszi, s
megint úgy nézi, nem tudja elszánni magát. Hogy
kihúzza a könyvet, fellapozza és idézzen. A világról, az
öregemberről s pipájáról. Pedig ott a magyarázat mindenre.
Telik-múlik az idő, mire az ember ráébred, hogy napokkal
előbb helytelenül nézett oda, kapkodva, laposan. Nem állja a
tarisznya a konzum-pillantást, nem nyílik tőle, nem lehet
hozzáférni. Azóta rosszul alszik. És érik. Az
identifikáció és az azonosság felismerése kínokat
okoz. Ettől tart. A pillanatnyi biztonságérzet vak és
múlttalan, ezért lapul a mélyén szorongás. A kontinuitás
fájdalommal jár, tán az egyhuzamú fájdalomérzet maga. S az
igazi jelenlét mégis e fájdalom megszünte. A kontinuum: egy
tetszhalott pillanatnyi tárgyainak számbavétele. Megvan a maga
ideje, nem a nappali vagy a kora esti édelgő, félvak lét,
hanem a hajnali skizoid pillanat. A középfajú dráma, hahota
és könnyezés. Véli az ember. Egy hajnalon, míg egyik fele
alszik, mint a darab fa, a másik tituszi
merészséggel lebotorkál. És belenyúl. Ez kutat azéban,
mintha kifosztaná. Motyog: gyáva, gyáva. Gyáva! Azonosítja a
tetemet. Mely a tetőtérben dög mód hever. Árulkodó leletek:
rozsdás anyacsavar, spulni cérna, arasznyi háromeres kábel,
kulcscsomó, aprópénz, magnókazetta, spárga, dió, műanyag
zacskóban összegyűrt papírszalvéta, igazolvány, régi
lottószelvény, 50%-os menetkedvezményi egyezség, Milurit és
Indumetacinum köszvény ellen, bérlet, görbe százas szög,
írószövetségi tagsági igazolvány, bicikliküllő,
üres féldecis üveg Royal vodka fölirattal, fésű,
reklámfüzet Szatmárcsekéről kirándulók fotóival,
szakadozott telefonszámos füzet, határidőnapló s benne 3
floppy, levelek Sz. Lajos, W. Tibor, C. Gheorge (Bacau), T.
Gábor és B. Tibor feladóktól, csavarhúzókészlet,
golyóstoll, citerahúr, pengetőnek való flakonvágadék,
gyufaszálak, kenyérmorzsa. És e birtokolt tárgyvilág
sokatmondó konstellációjában: a könyv. Puhatáblás. A borítón a
szerző néz be a nyitott ablakon. Föl, a plafonra. Derűs
félmosollyal. Jobbjával mintha az ablak keretéhez nyúlna,
vagy magyarázó gesztust tenne. Bal keze zsebben (?). Őszül.
Pulóvert, svájcisapkát visel. Az ablak szimpla, vélhetően
verandaablak. Az író portréját Gink Károly készítette. ©
Illyés Gyula, 1967. Szépirodalmi Könyvkiadó.
Diákkönyvtár sorozat. 6,– Ft. A könyvtárgy kopottas,
lapjai elbarnultak, hasadékonyak, már-már törékenyek.
Láthatóan száraz és gyúlékony. Súlya csekély. Van tehát
anyaga, színe, szaga, mérete, ára. Elhelyezhetősége,
hordhelyzete, készenléti állapota, használatbavételi módja
(nincs használati utasítás hozzá). Íme, a megjelölt lapon
az archetipikus üzenet: „Ott ültem az öreg Róka bácsi
mellett a szekérülésen. Harmadórája vánszorogtak velünk az
ökrök a tanya felé vezető úton;
gyalogosan ezt az utat félóra alatt megtettem volna;
harmadórája hallgattunk. Az öreg egyszerre elnyújtottan,
hosszan felsóhajtott, majd kisvártatva nehéz
búvármozdulattal háta mögé fektette a sudaras ostort. Aztán
óvatosan, mintha karjának minden rezdülése szúró nyilallást okozhatna,
megtapogatta kabátja belső zsebét. Mintha beteg szívet,
mintha egy üszkös sebet tapogatott volna. A pipa nem volt ott;
erre jó ideig maga elé bámult, eltöprengett, mintha a pipa
helyét valami rejtvényből kellett volna kitalálnia.
Végre, mint akinek nincs más választása, és mégis beveszi
az orvosságot: belenyúlt a kabát külső zsebébe. Belenyúlt,
és újra úgy elbámészkodott, hogy a kezét is a zsebében
felejtette. Előkerült a pipa, és Róka bácsi bólogatva
rámeredt, mintha sose látta volna. Nagy
körültekintéssel felnyitotta a kupakot. A pipaszurkáló
előkészítése tovább tartott, mint a pipáé. De végre
megtörtént a tisztogatás is, kézben volt a dohányzacskó is.
Már csak a tömés volt hátra, de az öreg véletlenül az
égre nézett. Megvárja, míg az a felhő elvonul? A
gyufával úgy bánt, mintha a kezében levő szál a legutolsó
tűzcsiholó alkalmatosság lett volna, s attól függne az
emberiség sorsa, mert a földön minden láng kilobbant. A pipa
egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is elfeledkezett. Negyven éve volt béres.” Az ember, akit
kifosztott emez, fönt alszik. Majd a tettre ébred, beleébred.
Ez, mindenre választ kapván, itt ül, bámulja a fekete
sötétséget. És lelke mélyén ott szekerezik az öregember.