|
Hubay Miklós
„Hoztad-e Szent István koronáját?”
Mozaikkockák Illyés Gyuláról
„Minden ízében király”*
Én azon tudom lemérni Illyés Gyula lenyűgöző varázsát, nagyságát, hogy ma éppúgy zavarba ejt felidézett neve, alakja, hangja, költészete, mint amikor először találkoztam vele (hatvan-egynéhány éve), vagy mint amikor utoljára (éppen húsz éve), ahogy szép szál férfi mivoltában megjelent lakásuk ajtajában, fogadni a nyolcvanadik születésnapjára becsengető köszöntőket.
– Hoztad-e Szent István koronáját? – kérdezte, hogy oldja, vagy éppen tetézze, elfogódottságomat.
Illyés iróniájának a ravaszsága épp ebben rejlett: oly magától értetődő volt, amit mondott – és mégis képtelenség…
Ám hátha csak azért képtelenség, mert abszurd a világ?
*
(2002 szeptembere, délelőtt) Éppen ezt írom, amit most írok. Húsz év távlatából hallom Illyés hangját, azt az összetéveszthetetlent, mely mintha valami tompa mélységből szólt volna, és a magam zavart válaszát is:
– Otthon felejtettem.
A rádióban a délelőtti zene szünetében irodalmi műsor. Szász Imrét kérdezik íróvá levése körülményeiről. – Kiket ismert? – Németh Lászlót közelről, családi köréből. – Illyés Gyulát? – Őt ritkán lehetett látni. Olyan volt előttünk, mint egy fejedelem.
Én a fakuló rostirónnal épp azt rovom a papírra, hogy Szent István koronáját – Otthon felejtettem… És abban a minutumban a rádióban az hangzik: Illyés: fejedelem.
Két külön kontextus logikáját követve egyazon értelmű szó – a metszéspont felszikrázik, mint amikor az elemi részecskék találkoznak.
Okkult jelenség? Véletlen? Tudom, hogy Jung hosszú időn át jegyezte a koincidenciákat. (Bevallom: én is.) Úgy látszik, nem csak Newton törvényei tartják össze a világmindenséget…
*
Ugorjunk vissza még messzebbre. Hatvan évvel ezelőttre. Az első találkozás már – bár nem nélkülözte a bohózati elemet – az álruhás királydrámák körébe volt sorolható.
A Vilmos császár út 3. szám alatt (a régi Pest ismerői számára: szemben a Marokkói udvarral – ma: a Gödörrel) volt a két idegen nyelvű folyóirat, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly közös szerkesztősége, jó ideig egy fedél alatt a Magyar Szemléével. Egyívású orgánumok voltak ezek, a bethleni korszak teremtményei.
– Hogy ez után a második világháború után ne ismétlődjék meg Trianon – mondta az angol és francia nyelvű folyóiratokra főszerkesztőjük, Balogh József, amikor 1940-ben bevezetett a szerkesztés titkaiba. Még egyetemista voltam, és már drámaíró. A szerkesztőségi titkárság lett hozzá a havi kétszáz pengő fix.
Mindenki tudta Budapesten (és Berlinben), hogy az ex-németcsászár nevét viselő úton a németellenességnek egy nyílt sisakos szervezője működik Balogh József személyében. (Amikor majd bejönnek a németek 1944 márciusában, az első órától halálra keresik Baloghot, és meg is találják. A szegedi jezsuiták rejtegették volna szegény fejét…)
A szerkesztőség állandó munkatársai voltak: François Gachot a francia nagykövetségről, Gyergyai Albert az Eötvös-kollégiumból és Illyés Gyula a Nemzeti Bankból – ennek kitűnő igazgatója, Baranyai Lipót Illyés Gyula személyében „szponzorálta” a magyar kultúra külföldi terjesztését. Ez fejedelmi támogatás volt.
Illyés missziót látott ebben a munkájában, szenvedélyesen érdekelte a magyar irodalomnak – és a magyar név becsületének – terjesztése a nyugati országokban. Erre vallanak Balogh József és Keresztury társaságában írott cikkei a Magyar Csillagban.
Illyésnek köszönhetem, hogy a drámaírás mellett nekem is életre szóló missziómmá lett a Hírünk a világban.
Elsőként Gyergyai érkezett. Bemutatkoztam, s Gyergyai – szűz fülre lelt – elkezdett a maga utánozhatatlan, maliciózus és szeretetteljes módján pletykák áradatával traktálni (lásd Fodor Bandi naplóit is Gyergyairól). Senkit se kímélt, Illyést sem.
Ekkor szólt a gépírói szobából Veréb kisasszony: – Jön Illyés úr! – Ő írógépe mögül kilátott a függőfolyosóra.
Gyergyai a falhoz húzódott, az ajtó mellé. Ennek nyíló szárnya még el is takarta.
Illyést pedig egyedül Gyergyai érdekelte volna.
– Hol van Szegő úr? (A Nyugatnál a barátok nem írói nevén emlegették.)
Gyergyai lassan és kopasz feje búbjáig vérpirosan előhullámzott az ajtószárny mögül.
– Illyés úr! Ön olyan nagy ember, hogy jelenlétében a furúlyukba kell bújnom… – és folytatta a Napkirály udvarába illő ceremóniával a nagy embernek kijáró hommage-t.
Játék volt?
Az. Nevetve mondani meg az igazságot, ahogy Horác mondá.
Illyés még nem volt negyvenéves sem.
Egy „honfoglalás” tanúi
Ünnepi beszéd helyett
(2002. augusztus, Tokaj, Írótábor) Tamás Menyhértnek kéne itt állnia és elmondania ezt az emléktábla-avató beszédet. Így olvastuk az Írótábor programjában. Én is örültem előre, hogy hallhatom ezt a kitűnő prózaírót, és éppen Illyés Gyuláról, szólani. Én ugyan mindig úgy képzeltem, hogy Illyés Gyula és Tamás Menyhért már találkoztak egymással valahol a második világháború viszontagságai között. Tamás Menyhért visszaemlékezve megírta azt a nagy menetelést a negyvenes évek elején Bukovinából, évszázados számkivetésük helyéről. Reménykedések és szorongások között szekereztek haza hosszú sorokban.
Haza?
Tudjuk, hogy milyen ideiglenes letelepedésre. (És akik Moldovában maradtak – ma mire jutnak? A kettőbe szakadt európai kereszténység talán csak a csángók nyelvhalála ügyében ért egyet – a pápaság és az ortodoxia.) Az egyik szekér tetején egy kisfiú bömböl, keservesen. Erre a gyerekzokogásra, erre a gyerektorokból fakadó tiltakozásra az egész nem-én-akartam világ ellen jól emlékszem Tamás Menyhért prózaeposzából, szinte úgy, mintha engem vitt volna az a magasra megrakott szekér.
És ha most megkérdezem a tisztelt ünneplő közönséget, hogy ki volt az a költő, akit a sorsa épp oda vezetett egy tolnai országút mellé, hogy lássa ezt a népvándorlást, és versében megörökítse a szekér hegyében ülő kis csángó fiúcskák sírás-rívását – ugye kimondhatjuk, akár kórusban is, a nevét: Illyés Gyula.
Az ő versét idézem:
Hazátlan a hontalanhoz,
lemegyek a népfolyamhoz,
mint valami folyam-szélen
álldogálok az útfélen.
Maguk húzzák a szekeret,
rínak rajta a gyerekek.
Ver az eső, sehol egy ház;
Ilyen volt a népvándorlás.
(Amikor majd tíz év múlva Illyés megírja a magyarok bejövetelét Vereckénél, az igazi honfoglalást: azt a nagy versét Árpádról, bizonyára felébrednek benne az emlékek a csángók vonulásáról… Ez lehetett az élmény, mert a tárgyi emlékekért, a környezetrajzért – ezt Naplójából tudjuk – felzarándokolt a Kárpátokba, Vereckére. Ezért lesz oly hiteles az, hogy „törik a kerék a köves patakágyon, bukik a sík földhöz szokott tulok”…)
Liliputi infánsnők a nagy asztalon
Egy lökött aggastyán állt a vonatablakban, derűsen harsogott, gesztikulált, és közben csorgott a könnye…
*
Murakeresztúr, Csáktornya (|akovec). Sokáig, talán száz éven át, erre vitt a vonat az Adria felé. Végig a Balaton déli partján, majd a horvát falucskák otthonian ismerős bádogtornyai és állomásépületei után Szlovénia mindig zöld hegyei közt… S a Karsztok tetejéről a kitáruló tenger, szemmel be sem fogható látóhatárával… S a végén a tenger királynője: Velence!
Ennek az útnak a legszebb pillanatait nekem mégis a magyar határon a Muraköz jelentette. Itt kezdtek előbukkanni az ártéri tölgyesek. A fák hatalmas törzsei mögött gyilkos vadkanok lappangnak, a lombok között ügyesen álcázott császári orvlövészek. (Semmi sem változott ezen a tájon azóta.)
A Mura fölött kinéztem. Hátha a víz tükrére odavarázsolja a vers recitálása Zrínyi képét.
…nézve mereven a Mura vizére
a magyarok seregtelen vezére!
Mert a határ felé közeledőben a vonatkerekek kattogása már elkezdte előgombolyítani emlékezetem mélyéből, ahol legkedvesebb verseimet őrzöm, az Illyését.
Az a tündéri verskezdés! Corneille hősnői – a Chiméne-ek – rárímelnek a szirénekre… (Zrínyi Miklós különben maga is szirén volt – ki hitte volna? Ő volt az Adriai-tenger szirénája. Egy költőlélektől minden kitelik.)
Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek:
eszmékből lett lakóik ki-ki jönnek;
mint sziklákon száritkozó szirének,
nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chiméne-ek…
Corneille drámája akkoriban Franciaországban a szépség etalonja volt. „Szép, mint a Cid” – ez szójárás lett.
A liliputi Cid deklamál és párbajozik egy nagy tölgyfa asztal tetején. Európa a magasban. Káprázat? Bábszínház? Fura, széles csípejű krinolinban (lásd Velázquez!) infánsnők hajladoznak…
Erős hullaszagban. Még jó, ha néha ezt „odaátra / csapja a szél, a toportyán pogányra”… de azért közben lehet Európát vizionálni. És meghalni is lehet érte…
A folyó a seregtelen vezér képét ringatja.
Zrínyiét?
Illyését?
Rövid a vers. Már meg is állt a vonat. Cakovec. Itt már sokan szállnak föl. Mennek Triesztbe bevásárolni.
Pedig most már úgy beleszerelmesedtem ebbe a Zrínyi-versbe, hogy észre se vettem, és már egyre hangosabban recitálom a vagon folyosóján.
Pofa be!
Halhatatlan halálművek
Aki egyszer majd űrszondamagasból térképezi a magyar irodalmat, a XX. század vége felé, az utolsó előtti évtizedben két nagy művet fog észrevenni.
Életművet?
Inkább „halálművet”.
Két ikercsúcsot. Magasságukra nézve azokhoz a hegycsúcsokhoz mérhetők, amelyekről Babits ír – feledhetetlen szép oldalakat – Az európai irodalom történetének bevezetőjében.
Világirodalmi csúcsok.
Az egyik a Márai Naplójában nyomon követhető, módszeres felkészülés egy önkéntes halálra; a másik: A Semmi közelít – Illyés versekben átvilágított észleletei a halálról. Ő is farkasszemet nézett vele.
*
Illyés és Márai (ahogy Dante mondja a bibliai ikrekről) már az anyaméhben civódtak.
Amikor először voltam kettejük társaságában: vonaton ültünk, az osztrák határtól mentünk Zürichbe.
Vidám, ugratós, kötözködő párbeszédükre emlékszem:
– Na, pusztafi! Mit szól ehhez a tájhoz? Látott-e már ilyet?
– Nem látok én semmit. A hegyek elveszik a kilátást.
E két Mont Blanc-ember utolsó írásait olybá tekinthetjük, mint egymással folytatott dialógust a halálról. Megszenvedték és megfogalmazták.
El tudnám képzelni végbúcsújuk szövegeit egyetlen, közös kötetben.
A kimondhatatlan halálhír
1983. április. Kora tavaszi kora reggel volt.
Az Írószövetség autója visz Szegedre, Juhász Gyula szobrának avatására. Este irodalmi műsor, fogadás.
Kecskemét előtt motoros rendőrök állják utunkat.
– Valakit nagyon köröznek – mondja Tóth János.
Minket.
Követjük a rendőrfalanxot. (Próbálnánk csak nem követni.) A kecskeméti múzeumhoz vezetnek. Odabent egy telefonszámot adnak a kezembe.
Aha! Az úgynevezett K-vonal! Aczél György jelentkezik a megadott számon.
– Illyés Gyula ma éjjel elhunyt. Erről magának tudnia kell. De mással ne közölje. A család gyászát egy napon át ne zavarja senki és semmi. A halálhír csak holnap reggel fog megjelenni.
Jó érzéssel tölti el szívemet Aczél bizarr intézkedése. Még egy napig tehát minden úgy lesz, mintha Illyés élne. (És ha él még? A lélek egy ideig a környéken gubbaszt… A vogulok efféle hiedelméről éppen Illyésnél olvastam. Elhittem.)
Egyre inkább tudom: minden halál kora halál, és minden halál égrekiáltó abszurdum. A halál képtelenség. Legyen a gyász is az. Az indiánok halottvivői patakvízben tapiskolva viszik a halottjukat. Hogy nyomát veszítsék a halál kopói. (Ó, azok a máig is fel-felbukkanó, kósza „magánszorgalmú kutyák”!) Aczél volt talán az egyetlen a pragmatikus kommunisták közül, aki tudott néha nem szabványszerűen gondolkozni. Action gratuite volt ez is. Huszonnégy óra csend. Tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Mi is történt volna? Hisz még csak fél éve, hogy ott láttam ülni őt Flórával a Fészek nagytermében, az első sorban. Zordonan, de türelemmel viselve el ünnepi beszédeinket…
„Nem igaz! Nem igaz! Tehát nem igaz!” – ezt mondogathattam aztán Szeged felé menet. (Illyéstől tanultam ezt is, a valóságnak ezt az állhatatos tagadását, abból a verséből, amelyet épp ötven évvel ezelőtt írt, megdöbbenésében, hogy évei kerek ötvenre kerekedtek. „Nem igaz!” – írta.) Hát akkor most a halála sem igaz.
A „hírstop” tökéletesen működött. Szegeden egész nap nem ejtette ki Illyés nevét senki. Mintha csakugyan semmi sem történt volna.
…És ha megjelenik Flórával a Juhász Gyula szobra avatásán?
Este, a fogadáson mindenki szemében ott ült a kimondhatatlan, néma gyász.
Befelé ásott a lélekben.
Mindenki tudta. (A francia hírügynökség világgá röpítette a halálhírt.)
De Magyarországon Illyés tovább él.
Ezt játszottuk.
Azok a pisztolydurranások, azok a puskaropogások
Valamikor gyűjtögettem a telibe találó meghatározásokat Illyésről (…„rabszolga óriás”, „izzó jég”, „számadó”, „családfő”, „a nemzet költője”, „népek fáklyája”, „népvezér és töprengő”, „magyar-mert-emberi”). A Petőfi Múzeumban a centenáriumi ünnepséget megnyitó pohárköszöntőjében Csoóri Sándor azt mondta róla: „Széchenyi”.
Azt hiszem, csakugyan írhatna kettejükről párhuzamos jellemrajzot egy Plutarkhosz.
„…pisztoly-lyuk kél föl hold helyett”
Emlékszem… Amikor ezt a Széchenyiről szóló verset olvastam a Magyar Csillagban, mintha a magyar történelem minden öngyilkos pisztolydörrenése, minden kivégzőosztag puskaropogása belevisszhangzott volna a versbe. Nem csak a múltból. Már a közelgő jövőből is.
Egy éve volt, hogy Teleki Pál agyonlőtte magát. Két év se kell már, hogy Sopronkőhidára hurcolják Bajcsy-Zsilinszkyt.
A Horthy Miklós úti kollégiumban vasárnap reggel – amikor a későn kelő diákok lent a klubban tízóraizgattak – felolvastam a Magyar Csillagból a Széchenyi-verset.
Sokat ígérő fiatal generáció volt ott együtt. Illúziótlanul, vihar előtti csendben néztek a jövőbe, amely kinek Don-kanyart, kinek öngyilkosságot, kinek kivégzést, Szibériát s a maradéknak a nagyvilágban szétszóratást tartogatott.
Ott írtam, közöttük – részvéttel és szorongások közt, ahogy Arisztotelész szerint a tragédiákat írni kell – a Hősök nélkül-t. Mindnyájan eljöttek megnézni a Nemzeti Kamarájában.
Ennek most volt épp hatvan éve. Akkor tanultam meg – és inkább, mint Arisztotelészből: a Széchenyi-versből –, hogy mi a tragédia és mi a katarzis-óhajtás…
*
A Bartók adón, éppen most, a zene szünetében Jean-Luc Moreau-t kérdezgetik (ideutazott, hogy francia költőtársaival, az idősb és az ifjabb Clancier-val fejet hajtsanak Magyarországon Illyés Gyula emléke előtt):
– Franciaországban mennyire ismerik Illyést?
– A költők igen, az olvasóközönség kevésbé.
És épp a Széchenyi-versről kezd beszélni.
– Nem elég lefordítani. El kell mondani a franciáknak azt is, hogy ki volt Széchenyi. Ám ez is kevés. El kell mondani, hogy ki volt Teleki Pál. És el kell mondani, hogy ki volt Teleki László…
„Oltáromon vadmacska…”
Ady a vadmacska. Weöres Sándor versében öltötte ezt a totemállat-mezt….
Az én házioltárom fölött is ott függ Ady képe. De hol van attól, hogy most vadmacskának lássuk! A halottas ágy párnái közül merül föl arca. Most válik Apollóvá – ahogy mondotta.
Ferenczy Béni rajzolta le.
1919. január.
A test már útjára engedte a lelket. Elgyöngült álla kendővel felkötve. De ha levesszük a kis képet a falról, s megfordítjuk: látjuk a rajzpapír túloldalán, hogy küszködött a művész, hogy visszaadja a száj húsosságát, az áll erejét. Rajzgyakorlatok az arc nehezebben megragadható részleteihez.
Mielőtt gipszbe pakolta volna ezt az arcot, hogy a halotti maszk maradjon fenn utána, örök változhatatlanságával tekintsen felénk, a fiatal szobrász áhítattal leskicceli a halálba belenyugvás nagy metamorfózisát.
Olyan szép ez a rajz, mintha abban a szanatóriumi szobában térdre ereszkedve rajzolta volna Béni a költőt. Ez függ most itt a házioltárom fölött. A házioltár a könyvtár egyik sarkában áll: nachtkasztli, selyembrokáttal leborítva, rajta Szophoklész aranyló szobra (a lateráni márványszobor mása). Ady képével szemben Erdély térképe. Mátyás király korából, ősnyomtatvány. Firenzében leltem, árverésen. Ady, halottas ágyából, épp ezt látja. Mert Illyés Gyula írta meg egyik versében, hogy Ady végső pillantását Erdélyre vetette.
„Vissza se adom könnyen magamat”
A háború végén írta ezt Illyés Gyula. Az után a nyár után, amikor – szintén egyik verséből tudjuk – „megfeleztük Lászlóval a zsilettet… megölni – magunkat”! Ez volt az a nyár, amikor a másik költő: Vas István zsebében egy adag ciánt hordott. Versében erre a halálos adag ciánra Tizián volt a rím. (Lám, mire nem képes a költői alkímia!)
Mintha megint hallanánk Illyés hangját, azt a sértődöttet, most, ebben a centenáriumi évben:
„Vissza se adom könnyen magamat”
Kár.
Hiányzik.
Az a verse jár az eszemben, az a gyerekkori emléke, hogy egy vasúti vashíd alatt kis barátjával várják, hogy fölöttük átrobogjon a vonat…
Már közeledik, robajlóan, mint a világvége…
„Szorítottam Feri kezét,
hogy mégse rogyjon ránk az ég.”
Jó volna érezni ma is Illyés Gyula kézszorítását.
*Shakespeare.
