|
Illyés Gyula
Hegylakók közt
A sors másképp szövi a szálat, mint az idő. Rikítók a színei. Villámgyorsan összekever belőlük egy-egy látványos művet. Hatásra tör.
De kövessem én csak, az ő ellenében is, az események földön járó rendjét.
Nem tudnám megmondani – de hisz alapjában, lám, mégsem az a fontos –, mennyi idő telt el azóta, hogy annak az alagútszerűen hosszú vendéglőnek végén, a homályban maradt konyhaajtón eltűnt azzal a fiatal lánnyal a bátyám.
Egyszer csak ismét fölmerült.
Beállított a régi lakásunkba, abba, ahol én távozta után is maradtam.
„Beállított”: én leltem őt az ágyon, fektében összekuporodva, amikor egy délelőtti egyetemi óráról hazatértem, hónom alatt a könyvek között a szokásos félméternyi fantaisie-val, zsebemben meg az üveg tejjel.
Magáénak is tekintette változatlanul a szobát. Az asztalt a cigarettája, öngyújtója, pénztárcája, karórája, a székeket az éppoly hanyagul széthányt kabátja, szerszámostáskája vették hatalmukba.
Aludt, de harisnyában. Épp csak kabátját, nyakkendőjét lökve egy székre.
A melegedő kakaó illatára ébredt föl, nem a zajra, amit akaratlanul is csaptam.
Most kezdett vetkőzni, az ágyról lelépve, derékig, hogy megmosakodjék, megborotválkozzék.
Egész éjszaka bumlizott.
– Angoulemes-ben az orrom előtt futott ki a párisi vonat.
Bordeaux felől jött tehát.
Őszintén szólva nem is nagyon vártam, mikor ejti szóba a távozását meg Odette-ot.
Igen, midőn az iskolai szünetek alatt haza-hazajött a pusztára, ő nekem a szájharmonikámat is szétszedte, de én az ő messziről hozott örvöseinek s más ritka galambjainak a lábikráját is csak alulról láthattam, oly magasra akasztotta.
Csak azt tudtam meg, hogy Párisba mi vezette vissza.
Hogy egy használt teherautót átvegyen, a motor átvizsgálása után, s aztán személyesen levezesse Cenonba. Nyolcszáz kilométer, két nap!
– Hol van az a Cenon?
Cenon olyanféleképp áll szemben Bordeaux-val, mint Buda Pesttel. Persze a folyó, a Garonne – valamivel szélesebb.
Ott dolgozik, egy gépkocsi-karbantartó s egyben gépkocsieladó vállalatnál. A főnöke küldte föl Párisba. Holnap kell átvennie itt azt a teherautót.
De most az amerikai követségre indul. Legutóbb mostanra mondták neki, hogy nézzen oda a beutazási engedélye ügyében. Estére meg Mauthnerrel akar találkozni.
– Madame Jeanne vendéglőjében?
Némi gondolkozás után válaszolt.
– Majd meglátjuk.
Nem jártam ott azóta.
Aznap este – egész későn – viszont bátyám húzott ki engem az ágyból.
Mauthner állt mellette az ágy végénél.
Már megvacsoráztak, a megbeszélésüket is befejezték (ami miatt nekem érdektelen lett volna az ő találkozásuk), de most idekanyarodtak, mert ők még nem akarnak lefeküdni.
– Hát üljetek le itt.
– Mara lent vár.
– Kiáltsatok le érte.
– Még mások is vannak.
Gépkocsival voltak. Nem volt elég hely benne; úgy esett, hogy Mauthner meg én mentünk gyalog; ki a szigetről, egy közeli kávéházba. De nem a Bordeaux-iak Találkozója felé, hanem a borpiac irányában, a Szajna bal partjára.
– Madame Jeanne-nál ettetek?
– Nem.
Mauthnernek elvei voltak a férfilovagiasságról is, a barátság szentségéről is. Vagy valóban nem hallott többet a dologról? Magam sem szerettem a faggatódzást. De azért tőle tudtam meg, apránként: Odette megint lent van Bordeaux-ban. De még jobb kezekben, mint eddig. Nagybátyja – Madame Jeanne öccse – városházi hivatalnok, de a város határában lakik a nagyszámú családjával. A család szőlőskerti vagy vincellérházában, amelyet még a dédszülők építettek.
– Tudod, hova utazik holnap a bátyám?
– Tudom.
– Tudhatja Madame Jeanne is?
– Nem tőlem!
A kávéházban Mara most úgy – kioldódva a maga önzéséből – föl volt oldódva bátyám iránt, mint azok iránt, kiket már az érdekkörében kezel.
A sok között volt Mauthnernek egy légcsavartalálmánya is. Ezzel akarták kezdeni az önálló vállalkozást!
Marán s bátyámon kívül még egy házaspár ült a csupa tükör sarok pamlagán. A meghittségnek abban a melegében, amelyet csak régi ismeretség ír föl szinte az arcokra. Itt is öcs voltam. Úgy üdvözöltek, mintha magam is régi bizalomba fogadott ismerős lennék.
– Hát maga az!
Mauthnernek voltak ezek még bécsi barátai. Emigránsok szintén, de csak lassan világosult meg, hogy kis s mik. Ajkukról a társalgás folyamömlésébe mind gyakrabban szőttek (csillogó aranyhalként) olyan neveket, amelyekre föl kellett kapnom a fejem.
– Ady… Erre hoztam, még konflison, hogy nézze meg a két szemével is a Hotel Pimodant. Ha már írt róla. De be volt zárva.
– Anatole France előtt megnyílt, amikor én vele ott jártam.
Egymásnak tolták a szót; mint egy színpadon.
A férfi volt a fiatalabb. Apróka, puha arcú férfi, gyors mosolyú. Ha kérdezték, a feleségére nézett.
Az nála is picibb volt. Kihúzott derekával, magasra tartott – dús és őszülő – hajkoronájával ellensúlyozta. A korkülönbséget meg avval, hogy férje minden mondatára rajongva bólintott.
Sarah Bernard-t is jól ismerték. Rodint!
Az utóbbi hármat én nem iktattam szentjeim közé!
Már a világháború előtt is éveket töltöttek Párisban.
Jaurest hallották szónokolni.
Most itt, Mauthner vállalkozásában kínálkozott nekik is valami lehetőség.
A férfi a Bécsi Magyar Újság megszűnte óta nem újságszerkesztéssel foglalkozott, hanem újságterjesztéssel. A párisi kioszkok külső falán a Svenska Daagblat meg a Courrier de Teheran között ott függött a Pesti Hírlap, a Magyarország is. Ő juttatta szét, a rue de la Sorbonne-i kis raktárából, ahova kötegben érkeztek. De szívesen fektette volna másba az idejét is, a valamicske tőkéjét is. A raktárhelyiséggel is, ha megfelel.
Kínálkozhat, ha minden beválik, még nekem is valami szerepkör a vállalkozásban.
Megköszöntem.
– Most miből él? – kérdezte az ősz hajú kis asszony.
A legelőkelőbbet vállaltam.
– Leckeadásból. Franciát tanítok magyaroknak.
Jóval később, de nyilván ehhez kapcsolódón azt mondta a férfi, feleségére tekintve:
– Mihályék, Katinkáék is mintha leckeadót emlegettek volna a gyerekek mellé!
Az őszhajzatúan is divatos kabátkájú asszonyka szemügyre vett. S ezt kérdezte, miután megmért:
– Tudna magyarra is tanítani? Olyanokat, akik csak angolul meg franciául beszélnek.
A férfi először pillantott fölülről le a feleségére, mosolyba fegyelmezett fejcsóválással.
Letépte az asztalt borító papírabrosz sarkát, s írni kezdett rá. Nyilván Mihály s Katinka címét. Átadta a papírdarabkát. Élőszóval is megmagyarázta, hogy menjek akár már holnapután a boulevard du Montparnasse-i templom előtti kis utca első házában, az első emeleten jobbra, gróf Károlyi Mihályhoz.
– Addigra értesítem őket. Mondja csak a mi nevünket.
De az ő nevüket még akkor sem tudtam.
*
Este ketten hazaballagtunkban bátyám ezzel törte meg a csöndet:
– Nincs kedved egy kis ingyenutazásra?
– Hova?
– Mellettem a sofőrülésen, Bordeaux-ba.
– És hogy jövök vissza?
– Na persze. Lesz még ilyen utam, de magam se tudom, mikor. De azért majd megcsináljuk. Odette emleget.
– Engem?
Mint öcsöt emlegetett Odette is. Helyesebben: mint családtagot. Hogy legyen kiről kérdezősködnie.
– Kiről-miről?
– Még anyánkról is.
Egy kis újabb szünet után kérdeztem:
– Elveszed? Hozzád menne?
A szép fiúk gyűlöletes természetességével küldte felém az oldalpillantása a néma választ, hogy mit kérdezel fölöslegeset.
– Akkor mit jársz az amerikai követségre?
Mentünk egy darabot, s én tudtam – mégpedig a testvéri elmehasonlóság révén –, hogy mire gondol. Hogy mennyi utánjárása, gondja-terve, sőt pénze van már annak az engedélynek a kicsikarításában.
Már túl a hídon, szembefordult velem, megállt:
– Nincs kedved Amerikába menni?
Család, család.
Mért szégyelltem el magam, hogy nem az undor öntött el elsőül.
*
Megszerettem Károlyi Mihályt.
Nem először láttam.
1918 októberében az összeomlásból a huzavona csinált forradalmat, hogy a király csak nem őt, a békepárt akkori vezérét nevezte ki miniszterelnökké. Újra s újra hasztalan utaztatták föl Bécsbe. Utolsó ilyen hazatértekor hatalmas tömeg várta a Nyugati pályaudvaron. Ott préselődtem én is a tömegben, szíjjal összekötött iskoláskönyveim fájdalmasan nyomódtak sovány derekamhoz. Azokban a hónapokban ismertem meg azt a szenvedélyt, amelyre a közélet gyújtja föl a fiatal szívet. Nem kevésbé mámorítóan, mint az első szerelem.
Akkor, első alkalomkor elég távolról láttam a mozdonyfüstös ősz végi alkonyatban őt, szenvedélyem első tárgyát. Magas termetű volt. Konflis várta. A kocsi hágcsójára lépve válaszul a tomboló éljenzésre teljes hosszában kihúzta magát, jobb karját magasra nyújtotta. Csaknem derékig fölötte állt a sokaságnak. Mindezt csöndesen, szemérmesen végezte. A népvezéreket a tömeg éppúgy kiemeli a magánéletükből, akár a színészeket: meg kell felelni a szerepnek, a kirakatozásnak. Az az egyenes nyakú, mosolytalan férfi kötelességet végzett, kimérten, jólnevelten; a saját akaratából. Ott az örvénylően meg-megkavargó sokadalom fölött is a magánélete vette körül; és persze a kastélyainak, a legendás gazdagságának a levegője.
Ez a burok érződött körötte ebben a főútvonal mögötti bútorozott lakásban is, amely éppen csak megfelelt a polgári igénynek.
Feleségét is ilyenfajta területenkívüliség övezte. Magas volt ő is, karcsú; azzal a magabiztossággal, amelyet még az ünnepelt – s ugyancsak mesés vagyonú – gróflányra rakott a sors.
De ő mosolygott és ragyogott.
Rövid szoknya volt a divat.
Egyenes háttal, de elengedett csípővel, hanyagul egymásra lökött térdekkel egy nagy öblű fotelban ült: a szoknya ettől még rövidebb lett. Félkar-hosszú szipkából szívta a cigarettát. Mindketten raccsoltak.
Belépett egy szép kislány és egy szép kisfiú. Az ő légkör-burkuk az volt, hogy egyikük sem tudott magyarul. Intézetben nevelkedtek, Angliában. Vakációra jöttek át. De mint kiderült, most még csak néhány napra. Ősztől fogva alakulhat úgy, hogy huzamosan Párisban. Akkortól fogva kellene magyar szóra fogni őket. Saját nevüket – a magyar történelem mély zengésű neveit, a Károlyit, az Andrássyt – sem tudták helyesen kiejteni.
Látszott rajtuk, azt sem értik, amit nyelvileg megértettek.
Károlyi mosolytalan volt, de nem humortalan.
Nem egyedül voltam látogatója aznap délelőtt. Érkezésem előtt nem sokkal még egy fiatalember is becsengetett. A gyerekek kedvéért akkor már franciául folyt a társalgás.
Ettől a nálam azért mégis jóval idősebb fiatalembertől kérdezősködött Károlyi valami mendemonda felől, melyet végül is maga adott elő.
Egyik újdonsült hívéről volt szó, Vér Imréről. Akkoriban szabadult a hazai börtönből, félvakon, ahogy nemcsak fekete szemüvegével, hanem szavaival is állandóan tanúsítgatta, és egy kicsit megszállottan, ahogy szavaiból, viselkedéséből is kiderült. Károlyi nevében, de megkérdezése nélkül most az északi bányavidék magyarjai közt agitált. Nyilván jelképesen értette, hogy az általa itt a messzeségben szervezendő tábor egyszer csak majd a föld alól fog a magyar pusztaság közepén föltörni és harcba kezdeni. De a gyűjtés már arra folyt, hogy egy valóságos alagút megásásának költségeit, sőt szerszámait előteremtsék.
De a mosoly, amely a képtelen ötlet részletezése közben Károlyi arcán bujkált, fájdalmas volt. Ettől a képtelenség is inkább megható lett, mint nevetséges.
Elképzeltem, hogy ha ő, Károlyi valóban alagút ásásába fogna, magam is lapátot vennék.
Oly mesebeli tettként élt fejemben, hogy annak idején a saját birtokai fölosztásával akarta előrevezetni a népet a történelmi számkivetettségből. Szemem előtt volt a fénykép, hogy vágja a földbe a kápolnai határban a kapát egy sereg paraszt előtt.
– Üdvözöljük Itókáékat – mondta Károlyiné búcsúzáskor, az előszobában.
Nem értettem, kikről beszél.
Bölöniék voltak az ajánlóim.
*
Közeledett a nyár, s még mindig nem mutatkozott alkalom valami jó, azaz rövid, de vad munkára. Hogy két-három hónap alatt össze lehessen majd keresni legalább egy fél évre valót. A könyvkötészet is ilyenkor épp csak tengett. A Szent Ármin körúti székház hirdetőtábláján már most fehér volt a munkáskereső papírív.
A Demokrata Diákok Egyesületének kis helyisége viszont valóságos munkatőzsdévé alakult.
Ebben az évben az anarchisták itt meglehetős szerephez jutottak. Hangadójuk – most, hogy vezetőjük nem lehetett – minden vitadélutánon fölszólalt. Válogatottan merész indítványokkal. A szürrealistákat olvasta – és látogatta is –, ahol pedig akkor hirdették legmegejtőbben a társadalmi provokáció emberi föladatát, a veszélykeresés erkölcsi és művészi szükségszerűségét. Lacoste – nyurga, fekete fiú – ezt egyéni életére is kiterjesztette.
Orvosnövendék volt, de bejárt a Sorbonne-ra is, az ófrancia szövegeket boncoló órákra. Itt folytak az óprovanszáli nyelv – azazhogy nyelvek – explications de textes-ek. Délvidéki volt, a paraszt rokonságának anyanyelvét akarta alaposan megismerni. Közéjük szándékozott majd a diplomájával visszatelepedni.
Óriási kereseti lehetőség hírét hozta egy este. S magyarázta annál lelkesebben, minél kevesebben hallgattak rá. Végül – a keserűre hidegedett dohányfüstben – jóformán csak én bólintgattam neki, de én is jobbadán csak abból a hűségből, hogy összeköszöntünk egy-egy Picasso- vagy Ernst-kiállításon is.
Amerika és Európa között a szikratáviratokat felhőkbe nyúló vastornyok tetejéről sugározták. Az óceán mindkét partjának egy-egy pontján csoportosan álltak ezek az Eiffel-toronnyal vetekedő vasszerkezetek, mert hisz egy időben nem csak egy táviratot kellett átszikráztatni az alkotmányok csúcsára szerelt mágneses készülékekkel.
Embernek oda nem lehet fölmennie. Csak ha valami hiba vagy új szerelnivaló adódott. Nincs is más följutási lehetőség, mint egy közönséges vaslétra. Aki arra fölmerészkedik, a napi keresetének háromszorosát-négyszeresét is megkapja, veszélyességi pótlékul!
Évek óta nem festették újra azokat a tornyokat. Évről évre elhalasztották, mert nem akadt elég vállalkozó.
Most azonban – a rozsdásodás túlburjánzása láttán – úgy fölemelték a veszélyességi pótlékot, hogy Lacoste hazai barátai bandába szerveződnek: elvállalják! Itt a levél! Hívják őt is. Van még hely, nem is egy! Ezt nem szabad elszalasztani. Legalábbis meg kell nézni.
– Hol vannak azok a tornyok?
– Ez az egyetlen baj nekem. Vonaton majdnem két nap! A költség meg csak Bordeaux-ig…
Croix-d’Hyns-ben álltak azok a tornyok, Bordeaux és Arcachon között.
– Ha egyszer lent vagyunk, bízd rám! Aláíratjuk az indexeket a bordeaux-i egyetemen, s attól meglesz a pótmenza meg a diákszállás, az indulásig. De még anélkül is… bízd csak rám!
Így láttam viszont Odette-ot. Sajnos, nem azonnal a megérkezésem után. Bátyám nem erőltette, hogy szobánkat itt is megfelezzük. Át se mentünk ekkor Cenonba. Ahogy a teherkocsival a Garonne hídjához értünk, Lacoste megpillantott egy épp kapóra jött villamost: egyenest egy bácsikájához vihetett. Leugráltunk, átszálltunk.
Én meg Lacoste nyomán belemerültem, de mint hal a vízbe, a bordeaux-i fiatalok életébe.
*
A tanévnek csaknem utolsó óráján nyújtottam át aláírásra a livre d’étudiant-omat a bordeaux-i nyelvészeti fakultáson. Sorban álltunk az előadóteremben a pulpitus előtt; a kurzusvezető föl se nézve kanyarítgatta a rubrikába a nevét. De az én indexemben előrelapozott.
– Ön magyar? – kérdezte olyan indulattal, hogy majdnem föl is kelt hozzá a pulpitusa mögött.
– Igen.
– Jöjjön be óra után a dolgozómba!
Bementem. Ezt mondta, hevességét most abba a gyorsaságba téve, ahogy kurta, vastag lábain elém sietett.
– Baszk vagyok! Tudom, hogy a magyar és baszk nyelv közt semmi rokonság. De apám egy életet szentelt a bebizonyítására!
Átölelt.
– Halála napjáig kitartott, hogy nemcsak hasonlóság van, hanem rokonság. Vagy legalábbis – a paternité helyett – affinité!
Náluk ebédeltem.
A könyvek minden szobában a mennyezetig sorakoztak barna bőrbe, mintegy vértbe kötve, ellenségesen, a maguk XIX. századi kezdetleges véleményükkel. Láttam köztük magyart is. Ahol könyv nem volt, onnan Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Vasco de Gama és mind a baszk nagyságok néztek le, feddően, ugyancsak múlt századi tekintettel az akkori rézmetszők jóvoltából.
Ám alattuk megszámlálhatatlanul szaladgált, hívta, szidta és kérlelte egymást öt leány, ahogy már ebédnél meg lehetett számolni őket. Kettő a professzoré, három hosszabb látogatóban – rokon- és városnézni – a hegyekből. Mind betáblázva udvarlóval, vőlegénnyel, ahogy ez meg az ebéd végén – az újabb vendégek érkeztével – kiderült.
A többes szám ragja a baszkban is a k. Az atyát ajtának mondják, a dadát anyának. Tagadószócskájuk, a nem jelentésű esz megegyezik a tagadás finn igéjével.
De a legfontosabb: a baszk is agglutináló nyelv! Egyetlenként Európa nyelvei közt. Azazhogy együtt mégis a finnel és a magyarral.
Minderről még a levesmerés, a hússzeletelés közben értesültem a gyors pillamozgású tanártól.
– Igaz, hogy maguknál is vannak vidékek, ahol nem feketében, hanem fehérben gyászolnak? – kérdezte a tanár, mikor fölkeltünk a feketéhez.
Ezt ugyanis a kertben szolgálták.
Tudtam róla, hisz épp közelünkben, a Somogy megyei Csökölyben is ez volt a szokás.
A tanár elgondolkodott, elnézett valami messzi-messzi tájba, de aztán megcsóválta a fejét.
– Nem, nem. Erre ne lépjünk rá, erre az útra! De azért nagyon jó, hogy idejött! Választott már valami szorosabb területet az ófrancia irodalomból?
Még jövet a teherautó zötyögtette a fejembe Peire Vidal nevét. Trubadúr volt, világvándor; még Budára is elkerült.
A professzor fejét csóválta.
– A maga helyén én toponimiával foglalkoznék! Legalább egy évig, toponomasztikával! Mindjárt megmondom, miért.
Nem mondhatta meg; az egyik rokon lány hozzánk lépett.
– Itt van Lacoste! Jöjjön, jöjjön, de azonnal! Magával akarja bizonyítani, hogy nem most találta ki, amiről beszél!
A kert túlsó végén Lacoste élénk gesztusokkal magyarázott – mit magyarázhatott? – a köréje csoportosult vőlegényeknek. Diákok voltak, de cipő helyett espadrille-t viseltek, ami ott akkor nemcsak társadalmi helyzetet hirdetett, hanem – diákok részéről – szellemi, majdhogynem politikai állásfoglalást is. Lacoste – mint Páris óta folyvást – itt is a szikratávíró-tornyokról beszélt, baszkul, mert maga is fél-baszk volt; de aztán a kedvemért franciára fordította a szót.
A vállalkozás terve addigra minden lehető fordulatában kész volt.
A tornyok festéséhez először is valamiféle hivatalos csoportot kellett alakítani. A munkát a Szikratávírászati Társulat csak szakmai képesítésű munkavállalónak, illetve cégnek adhatja ki.
Lacoste bordeaux-i barátai között szerencsére akadt hivatásos épületfestő. Még csak segéd volt ugyan, de holnaputánra már meglesz az iparengedélye. Annak birtokában pedig még ő minősíti, hogy kit tart alkalmasnak szikratorony-mázolásra. Kit vesz be az équipe-be: a bandába.
Abba viszont még mindig kellett ember. Noha a létszámot sem az ifjú mester, Rodaut, sem Lacoste nem emelte volna tíz-tizenkét főnél többre.
Kevés jelentkező azért akadt, mert egyrészt csak camerade-ok jöhettek számba. Mégpedig olyanok, akik legalább húztak elveihez. Másrészt azért akadt, helyesebben szólva maradt kevés jelentkező, mert a válasz után is némelyek kiutaztak a helyszínre, megnézték a tornyokat, és visszaléptek. Volt, aki már a vonatablakból kitekintve meghátrált.
– És még szindikalistának merték magukat mondani! Forradalmárnak! – pattogtatta a szavakat Lacoste.
Az igazi forradalmár első ismérve ugyanis, hogy nemcsak hogy nem kerüli a veszélyt, hanem egyenest keresi.
Ez volt Lacoste egyik alapelve. Ezt védte itt is, a kert nagy pálmafája alatt. Mert:
– Hogy-hogy-hogy?! – mondtak ellent a vőlegények.
A fölismert alapelv levezetése ez volt:
A forradalom híve a közösségért él. A forradalom veszélyes. A forradalmárnak szembe kell néznie a veszéllyel. Saját életével tehát nem gondolhat. Hogy ehhez kellőképpen hozzáedződjék, keresnie kell mindenféle veszélyt. Állandóan gyakorolnia kell!
– Mint a zongoristáknak?
– Mint a zongoristáknak!
De Lacoste nem volt híve a vitának. (Kivéve annak bizonyítását, hogy miért nem érdemes – sőt bűnös! – vitázni.) A gondolatnál többre becsülte a tettet.
– Nem fecsegni jöttem ide!
Azért jött, hogy akiknek kedvük van a vállalkozáshoz – akik nem választják el az elme meg a bőr működését, akik nem féltik a bőrük –, azokat rögtön elvigye a vállalkozás alakuló ülésére.
A kert, ahol összegyűltünk, díszkertnek is bevált volna. Fehérre festett vasasztalok és -székek, ládákban nevelt narancsfák. Még egy kis szökőkút is volt benne a bokormagas kaktuszritkaságok közt.
S a társaság is – egy egyetemi tanár házába járó társaság, olyan, amelyre nálunk a legkisebb rangjelzés is az, hogy úri.
Az a külvárosi tér pedig az akkori Bordeaux „elhanyagolt” terei közt is erősen elhanyagolt, már-már gyanús.
És akkor ott semmi különös sem volt abban, hogy annak a szép kertnek ifjúi társasága egy jó félórai vidám gyaloglás után, megérkezése után azon nyomban elkeveredett a népes tér néhány jellegzetesen proletárkülsejű fiataljával.
Igaz, itt is Lacoste volt az összekötő kapocs. Volt alapelve arról is, az igazi forradalmár kikkel s miképp érintkezhet, magánszemély voltában is.
A tér különben hatalmas teremnek hatott. Az oszlopvastag platánokat úgy nyírták, nyilván már évszázadok óta: ágaik vízszintesen nyúlva szét valóságos mennyezetet borítottak a térnek néhány összefarigcsált padja és szemét meg kutyaürülék csúfította földje fölé.
Egy ilyen zöld boltíves oszlop alatt folyt le az alakuló közgyűlés.
Azzal a határozattal, hogy a vállalkozás első csoportja, szám szerint tíz fő, már másnap útnak indul. Megkezdi – ha holmi földerítő csapatként – a munkát. A többiek majd később követik.
Lacoste-tal együtt magam is másnap voltam indulandó.
Talán az egész nyár tartamára. Ha minden összevág.
Illőnek éreztem, hogy bátyámat legalább búcsúvételre fölkeressem.
*
Vasárnap este volt, nem csodálkoztam, hogy nem lelem szállásán. Egy gyanús kis szállodában lakott, a Garonne túlsó partján. Gyalog mentem. A dupla szaladgálással töltött hosszú nap után az az utolsó teljesítmény, az ötszáz méteres hídon át a gyors járás eléggé kimerített. Írni kezdtem néhány sort a bátyámnak a hordópenészszagú patron asztalán, közvetlenül annak orra előtt. Érdeklődve nézte, mint hányja a kezem a számára ismeretlen betűket. Majdnem a vállamra dőlt.
– A földije? – kérdezte, mikor hol a papírt, hol az arcomat fürkészve bizonyossá lett, hogy nem franciául írok. – Akkor adhatna mégis egy tanácsot neki.
– Milyen tanácsot?
– Intse le azt a kis lotyót, hogy ne tekeregjen óraszám akkor itt ebben az utcában, amikor ő is tudja, hogy nincs itthon, akinek az ablakát nézegeti. Nekem volna dolgom, hogy szóljak a rendőrnek, aki az ilyeneket ellenőrzi, a bárcabélyeg miatt.
– Milyenféle az a kis lotyó?
A leírás szerint Odette-ra kellett ismernem.
– Hol találom meg azt a lányt?
Gondoltam, ha bátyám itt nincs, csakis ott lehet, ahol Odette.
– Hát az nincs közel, de nem tévesztheti el. A „nagybátyjánál” van. Azt meg mindenki ismeri a régi házuk szerint.
A Trinquecostes-majort kellett keresnem az Arcachonba vezető úton, de már kívül a városon.
Ezek után bemutatkoztam, meghagyva, ha bátyám közben visszatérne, várjon meg; hisz fordulok ez esetben magam is rögtön vissza.
Bátyám itt is megnyerte a szíveket. A hordóleheletű patron azon nyomban fölkínált egy kerékpárt, mihelyt megtudta, hogy testvérek vagyunk. (Bátyám nem említette, hogy öccse van itt Franciaországban.)
Afféle teherszállító kerékpár volt, első kereke feleakkora, mint a hátsó, hogy fölébe is lehessen csomagokat rakni.
De elég jól boldogultam vele, egyre növekvő hálával a lelkemben. Gyalog órát, nem is egyet, kellett volna caplatnom a sötétben.
Megismertem a házat az egyik kapubálvány mögött álló hatalmas napernyő-fenyőről.
Valóban a városszélnek azon a sávján állt, ahol a régi és a modern, a falusi és a városi épületek még szorosan, de olyanformán váltakoznak, mint a zongorán a fehér s fekete billentyűk.
Nem major volt, ahol meg kellett állnom, hanem csak az udvarház. Emeletes az utcára, illetve az útra, a melléképületek meg tágas négyszögben úgy összeépítve, hogy egyben kerítették is magukat.
Bekerültem az udvarba. A földszinten volt világosság négy-öt ablakból is. Falhoz döntöttem a kerékpárt, s beléptem.
Az ablakok mind egy helyiséget szolgáltak. Konyha volt, a mi fogalmunk szerint, de oly hatalmas, hogy látnivalóan itt ebédlőül, családi gyülekezőhelyül is szolgált. Az egyik falon a falnál óriási, szinte történet előtti asztal; lapja, hat lába olyan vastag, hogy megóvnák a ház összedőlésekor is az alája menekülőket. Szemben vele a még betű szerinti tűzhely: a tűz helye, a falnál kandallóformájú bemélyítésével, nyitott kémény alatt.
A magas mennyezetről a maga drótján gyenge villanylámpa csüngött.
Először Odette-ot láttam meg. Ott tevékenykedett még két asszony vagy lány társaságában a szabad tűznek készített helyen. Főztek, noha a vacsoraidő már ugyancsak elmúlott. A kéménybe akasztott kormos láncon még kormosabb üst gőzölögtetett vizet vagy levest, az alája kotort parázshalom hatására. Arrébb, ahol Odette guggolt, zömök öntöttvas mozsarak sorakoztak. Ezekben is tűznek kellett lenni, mert a rájuk helyezett lábasok is gőzölögtek, emelingették a födeleket.
Odette elsikoltotta magát, hozzám szaladt. Tehát rögtön megismert a rossz világításban is. Jobbról-balról hevesen, de oly rokonian csókolt arcon, hogy – később visszaemlékezve erre a pillanatra – ösztönömmel én már akkor rögtön mindent tudtam róla.
Bátyám a kőkorszakbeli asztalnál ült, nagy vitában. Most fölkelt, elém jött. Nem az asztalfőn ült, de ahogy a mozdulatára a társalgás rögtön abbamaradt, ahogy minden arc abba az irányba fordult, amerre ő lépdelt, mégis asztalfőről kelt föl: az ő mindenkori helye volt itt is az asztalfő.
Összeölelkeztünk. Ez nem volt szokásunk (a férfiak otthon még háborúba menet is félszegen karolódtak össze), de most – az ő kezdésére – összeölelkeztünk.
– Ettél már? – kérdezte otthonosan.
Megvontam a vállam. Ő meg csak intett fél kézzel maga mögé, hátra se fordulva, az asszonyok irányába. Vitt az asztalhoz, az oldalára.
Nem volt különösebb teljesítmény első helyre kerülni ebben az együttesben.
Most, ültömből széttekintve tudatosult bennem az első benyomásom, hogy hova is léptem be.
A terjedelmes konyha olyan volt, mint egy óriási cigánysátor, mint mondjuk a vajdák vajdájának a sátra. A feltűnően nagyszámú család pedig mint egy épp ma este tábort ütött cigánykaraván.
A férfiak, korra való tekintet nélkül: gyors szó és gyors gesztus, de mély arcvonásokkal s lompos öltözetben. Az asszonyok: megannyi csodálkozva rád kerekülő szempár, készen egy pillanat múltán kacajra is, könnyre is.
Ez mind Trinquecostes volt.
Mind tömzsi és fekete.
Annál szőkébb és sudárabb volt Odette. Annál csinosabb.
Épp ezért az ő nagy kék szemei kerekültek tán legnagyobbra attól az állandó kedélybeli szolgálatkészségtől. Legjobban persze bátyám előtt.
Csaknem futva hozta az ételt. Aztán bátyám egy-egy szemöldökemelésére sorra a sót, a kenyeret, a bort s még egy palack másféle bort is. Pálinkát, feketét.
Némely darázs tud úgy az ember feje körül járni, ahogy ennek a még csaknem gyereklánynak tekintete kapdosott fáradhatatlanul, elszakíthatatlanul bátyám arca körül. Nagy ritkán ha az visszanézett rá. Elnéző mosollyal védekezett. Egy-egy alig észrevehető fejingatással.
Amitől persze ő meg mint holmi fejedelem. Messziről jött fejedelem, aki ugyan hibásan, de mégis mindenkit elragadtatva beszéli a bennszülöttek nyelvét.
Meglepett, hogy bátyám milyen folyékonyan – jobban mondva milyen aggálytalanul, milyen kevés erőfeszítéssel – társalog már franciául.
Az nem lepett meg, hogy az eux-t ő is ösznek, a bonement-t bonimánnak ejti.
Itt volt a nagybácsi is, a városházi főhivatalnok. Tar koponyáján menyecskésen – spanyolosan – hátul megkötött színes kendő, lábán espadrille.
Ő árasztott csak tekintélyt bátyámra. Világot járt ember volt, a háború alatt az olasz fronton harcolt. Megfordult Bécsben is. Volt mit fölelevenítgetni az idegennek, együttes örvendezésre, közös büszkélkedésre a többiek előtt.
Voltaképpen bámulnom kellett volna bátyámat. Helyesebben, volt is bennem egy rész – nem testemnek, hanem lelkemnek, egyéniségemnek egy része –, amely a bámulaton túl már-már irigyelte is őt. Jó egypár dolog szóba került, mialatt én elfogyasztottam, amit az asszonyok elém raktak. De bármire fordult is a beszélgetés, mihelyt véleményformálásra került a sor, abba a bátyámat is bevonták. Majdnem hogy tőle vártak tanácsot.
S ő tudta úgy tartani egyenes nyakán azt a jóvágású fejét, tudott olyan értelmeseket bólingatni, mint akitől nemcsak tanács telik ki, hanem akár döntés is.
Holott – értette egyáltalán, amiről a vita folyt? Jómagam csak erős odafigyelés után tudtam úgy-ahogy kiigazodni benne.
Az udvarház mögött szőlők terültek el. Valaha – vagy még most is? – a család tulajdonában. Ezekből kellett volna bizonyos darabokat eladni, hogy azon a pénzen megújítsanak, azaz jövedelmezőbbé tegyenek néhány olyan osztrigatelepet, amely ugyancsak a család közös öröksége volt, de nem itt, hanem kilométerekre innen, a tengerparton.
Az osztrigát ugyanis – itt tudtam meg – nem halásszák, hanem afféle vízágyásokban nevelik, levert karókon, csaknem mint a növényeket.
Bátyám tenyere alá támasztotta állát, okos szemét a bekötött fejű nagybácsi szemébe kapcsolta, s úgy figyelte annak szavait.
Akiről pedig az derült ki, hogy nem is akármilyen hivatalnok a bordeaux-i városházán. Hanem azon papucsosan, fejkendősen, végig zsíros nadrágtartósan a városi tanács ügyészi osztályának egyik vezetője.
Nem időzhettünk soká. Hisz nekem nem is bátyám szállására kellett visszatérnem, hanem Lacoste-éra. A legközelebbi villamosmegállóig bírtam eligazítást.
Az sem volt közel. De azon a teherszállító kerékpáron ketten is szépen elkerekezhetünk odáig. A gépet majd maga bátyám viszi haza a szállójába.
Csak Odette kísért ki kettőnket a kapuig. Bátyámnak valamiért még vissza kellett fordulnia a házba. Ketten maradtunk a hatalmas pin parasol alatt, mely valóban napernyőként terjesztette szét ágait nagy magasan, az emeletes ház teteje fölött.
Összefont karokkal álltam, akkori szokásom szerint. Mint aki két kézzel kap a csónakszélbe, Odette egyszerre oly szenvedéllyel tette rá tenyerét kezem fejére.
– Sürgesse, hogy minél előbb útra keljünk! – suttogta.
Hamarjában nem értettem, kit s hova.
– Megfulladok itt! Megfulladok!
– Ki bántja?
– Ha maga is akarja, rögtön indulhatunk. Nem úgy van?
– Hova?
– De hisz Férri csak a maga ügyeinek rendbetételét várja!
– Mihez?
– Hogy hazatérhessünk!
Ez csak arra lehetett célzás, hogy az én hazamenetelem nemcsak az útiköltségtől függött; érvényben volt még ellenem a körözőlevél, s alapjában az útlevelem is hamis volt. De ez engem nem zavart. Eszemben sem volt alávetnem magam a család akaratának. Még ha bátyám képviselte is.
Csak egy csitító kézszorítással válaszolhattam Odette-nak.
Jött a bátyám. Azért fordult vissza magyarázkodás nélkül a házba, hogy lámpát és egy zsákot hozzon. Zsákot ülőpárnául a teherhordó kerékpár első csomagtartójába.
Fölváltva fogjuk egymást vinni.
Elsőnek engem telepített a jókora ládába. Itt emelkedik az út, s az irányt is ő ismeri jobban.
A magunk jellemzésére említem ezt a gyümölcsládát, amely a kerékpár első kereke fölé szerelve csomagtartóul szolgált. Bátyám is, én is elég magas termetűek voltunk. De kilóra mégis elég könnyűek, hogy abban a ládában – kígyóként beletekeredve – valósággal kényelemben utazhassunk.
Már a Garonne partján jártunk, Bastide-dal szemben, amikor ki tudtam mondani a számban már rég megformált kérdést.
– Haza akarod vinni Odette-ot?
– Az még nem bizonyos. Azt hiszi, Magyarországon csupa herceg él!
– S mért nem „bizonyos”?
Nyomott egypárat a pedálon.
– Még az orvos se mondott bizonyosat.
*
A vonaton derült ki, nem a véletlen vezette Lacoste-ot a baszk professzor kertjébe.
Nincs a világnak még egy olyan hegymászó nemzete, mint a baszk! – értesültem útközben. Kik futamították meg Nagy Károly hadát a Pireneusokban? Kik végeztek valójában Rolanddal, akiről a franciák királyéneke szól? Kik vették be az albigensek utolsó sziklavárát, Montségurt? Baszkok, baszkok, baszkok és baszkok.
Croix-d’Hyns felé döcögve egyre többet tudtam meg róluk, első kézből: útitársaink közül minden második euszkaldo volt, vagy ha fél ágon is, ilyen származék, mint maga Lacoste is.
Emberek és népek csak egyre büszkébbek fényes eredetükre. Ha semmi eredetük nincs; illetve azt legalább olyan homály fedi, mint a magyarokét és a baszkokét. Ebben valóban testvéri a sorsuk.
Noha a baszkok nyoma a kőkorszakig vezethető vissza. Ha van tehát Európának a sok jövevény közt őshonos népe is, csakis ők jöhetnek számba, tekintve, hogy az ókori keleti embereket is őseikül vallhatják. Számuk évről évre fogy; a századfordulón már az egymilliót sem érte el. A Pireneusok két lejtőjén élnek, itt, a francia oldalon ma már csak százegynéhány-ezren. Vallásukban ma is rengeteg a pogány elem. Akár nálunk.
Komoly hasonlósági vonás, hogy nyelvük szelleme rövid mondatokat kíván, hogy népviseletük keletien festői, és hogy az elsőszülöttségi jogban a lányok is osztoznak. Olyannyira, hogy ha elsőszülött lány nem elsőszülött legényhez megy feleségül, nevet s vagyont ő örökít. És hogy nemzeti függetlenségükért századonként elvesztettek egy-egy szabadságharcot, hol a spanyolokkal, hol a franciákkal szemben.
– És a zömök termet! – kiáltotta lelkesen Lacoste, csak egy pillanatra hökkenve meg, hogy ő is, én is inkább a langaléták fajába tartozunk.
Viszont a mellette szundító unokatestvérét, aki teljes baszk volt, Garaynak hívták; azaz neve rövidítése nélkül Etche-Garaynak. A másikat Peres-agának, a harmadikat Asocarrónak.
Összesen nyolcan voltunk a kupéban. Már a harmadik állomás után múltból és családból nem tartom meg, csak a keresztneveket: Ilan, André, Eugčne, Bonifacio, José, Indelecio, Miguel és én. Tökéletes munkásfölkészültségben voltunk mind. Vagyis mindünk vállán egy-egy munkástarisznya is. Volt része ennek is a gyors összemelegedésben.
Lacoste – Jean – fölszólítására Rodaut – Eugčne – megkezdte épületfestői képesítésünket.
Itt volt az ideje.
Föltűnt Croix-d’Hyns.
Hogy a magyar olvasó szeme ne szikrázzon bele, valahányszor elébe tűnik, ideírom, ahogy a betűhalmazt a nyelv visszaadja: Kroádeusz.
Mindössze egy állomás volt. Meg ami már magához a vasútállomáshoz jár, akár a Szaharában. Raktár, mázsáló, szabvány mellékhelyiség férfiaknak, nőknek.
És persze az állomásépület másik oldalán kilépve az errefelé szokásos szálloda, ivóval, gyanús bejáratú étteremmel; az első emeleti négy ablak valamelyikéből a takarítóasszony kíváncsi fejével.
Aztán a síkság végén a fogpiszkálóknak látszó acélállványok, melyek csúcsa beleveszett a napragyogásba, de melyekről mégis képtelenség volt elhinni, hogy magasságra az Eiffel-toronnyal vetekszenek.
S tövükben egy-két lapos épület, gyufásdobozoknál is kicsinyebb innen.
Füvet sem tűrő homokmező, ebben gyalogoltunk.
De jókedvűen, egyre jobb kedvűen. Sütött a kora reggeli nyári nap. Sirályok, kormoránok, tengeri sasok vívtak a levegőben a meg-meginduló szélben.
A futó homokmező végében ott volt valahol a tenger.
De nekünk még csak a tüdőnkben, nem a szemünkben. Még nem láttuk.
Rodaut még magyarázott, de mi már sokalltuk; tettre vágytunk.
Rákerült a sor.
Remek volt az is, hogy színházat kellett játszanunk. Hogy igazi épületfestőket kellett alakítanunk Rodaut főrendezőnk és Lacoste segédrendezőnk vezetésével. Tökéletes együttműködésével.
Elmentünk az első oszlop mellett. Rossz volt föl is nézni rá.
Harcsabajszú kövér férfi fogadott bennünket. Szőke volt, és már kora reggel csupa verejték. Elégedetlenül lökdöste magából a szót, még nem lehetett tudni, hogy az asztmája vagy a csalódottsága miatt-e.
Fő gyengéje láthatóan, hogy mindenütt rögtön árnyékba kerüljön, vagy legalább háttal álljon a napnak.
– Hát maguk azok? – mustrált végig bennünket. – Orvosi bizonyítvány van? A veszélyességi pótlékot csak azoknak engedélyezik, akik…
Visszaszívta a levegőt, elkékült, rikácsolt.
Nem volt szabad sokat beszélnie.
Kiderült, hogy mindnyájunknak van toronymászásra képesítő orvosi bizonyítványunk, méghozzá egy papiroson. Lacoste átnyújtotta.
– Szerszámok?
Kiderült, hogy szerszámunk is van. Egyelőre még nem festeni kellett, hanem a fölpattogzott régi festéstől és rozsdától letisztítani, acélkefével vakarva dörzsölni azt a rengeteg vasat.
Rodaut megemelte az átalvetőben hozott zsákját. Abban voltak az ácskapocsból átalakított vakarókalapácsok. Majd fönt kapja meg ki-ki a magáét. Odáig ő viszi, a zsákban.
– Egyszóval maguk fönt kezdik a munkát – kezdte óvatosan a felügyelő. – Ezt szeretem, ez komoly szándékra vall. Mert az eddigiek…
Az eddigi vállalkozók alul kezdték, s hagyták abba sorra a munkát a három lábon álló torony első keresztgerendáin, úgy három-négy emelet magasságban.
– Eggyen kezdik, vagy megoszolnak?
– Egyre megyünk föl valamennyien – vette át a szót Lacoste.
– Hát akkor tessék, válasszanak – mondta gyorsan a felügyelő. – Vizük van?
– Majd lejövünk, ha megszomjazunk.
– Jobb volna rögtön vinni.
– Majd lejön valamelyikünk.
– Hát a kanna mindenesetre itt lesz.
– Köszönjük.
Lacoste megcélozta lépteivel az egyik tornyot, nem a legközelebb esőt; mintha arra már otthon megállapodtunk volna.
Rodaut lehajolt, kioldozta az espadrille fűzőjét, s vászonnadrágját szorosan lábirkájához göngyölte, majd a fűzővel jó arasznyi darabon át áttekerte, olyanformán, ahogy az iskolakönyvek a régi gallok nadrágviseletét ábrázolják.
Utánacsináltuk. Megkezdődött, tanítványokká alakultunk.
Aztán Rodout rátette lábát a vaslétra legalsó fokára.
– Allons! – vetette hátra, s mászni kezdett.
Másodiknak Lacoste követte. Harmadiknak én.
– Hány foka van ennek a kis létrának? – kérdezte még a lent állók közül valaki a telepfelügyelőt.
– Ezernégyszázkilencvenkettő.
Az első perc boldog zsibongás volt. Fütty hangzott, nevetés, éles, érthetetlen baszk szavak. Mintha egy csapat madár özönölt volna el egy napfényes jegenyét.
Egy raj lármás veréb a táplálékáért csatározna. De nem tartott sokáig a csivitolás. A vaslétrák nem a tornyok belső felében meredtek az égnek, hanem kívül; ahogy a gyárkéményekre is szerelik őket.
Az első öt-hat emelet megtétele után az ember azt érezte, hogy nemcsak egyenes merőlegesen kúszik fölfelé, hanem hátra döntve.
Maga Rodaut rendelt pihenést.
Megvártuk egymást az első kis vasteraszon, s tanácskozást tartottunk.
Lesz dél is, mire a torony tetejére jutunk, ilyen haladással. Akkor pedig indulunk rögtön vissza le, ebédelni?
Mert ma már nem fogunk ebédelni. Kihúzzuk estig. Épp csak valaki forduljon hátra valami italért. Sörért? Borért?
Akkor még azon is osztozkodtunk, hogy ki mit akar. Az egyik baszk vállalta a föladatot.
Tüzelni kezdett a nap, tanácsos volt igyekezni.
De ugyanakkor mind erősebb lett a szél; ugyancsak nehezítette ez is a fölhatolást.
Az espadrille-nak, ennek a délfrancia vászonbocskornak a talpa nem más, mint szorosan összetekert, késhegynyi vastag madzag. A vaslétra első száz foka után ezt a madzagtalpat papírvékonyságúnak éreztem.
Aztán mintha mezítláb hágtam volna azokat az izzó vaspálcákat.
A szinte méterenként erősebb tengeri szélben.
Lentről nézve nyilván olyanok lehettünk, mint a falon sorjában mászó legyek. De én – már magam sem tudtam, mióta – mennyezeten mászó légynek véltem magam.
Végre megpihentünk, s újra megpihentünk.
Azt hiszem, ha a baszkok nincsenek velünk, sose jutunk föl.
Adták a tanácsot, hogy miképp kell megosztanunk az erőkifejtést a karok és a lábak közt; hogy miként kell egy-egy létrafokra jutva olyanféleképpen egyenesbe csattintani a térdet, ahogy a colstokkal tenné az ember.
Nem a tanácsok segítettek föl.
Hanem éppenséggel az, hogy Rodaut füle botját sem mozdította a baszkok magyarázataira. Versenyre kelt velük. A saját – közzé nem tett – módszereivel.
Lacoste-nak köszönhettem, hogy szégyenszemre nem maradtam el a bandától. Volt egy pillanat, amikor úgy terültem hanyatt az épp meghódított pihenőn, hogy lesz, ami lesz, nem mászok tovább. Menjenek ők, ha bírják. Én itt várom be a leereszkedésüket.
Látszott Lacoste-on is a fáradtság. De neki volt a legkimeríthetetlenebb erőtartaléka. A kapaszkodás egyre veszélyesebb lett. De nem épp a veszélyekkel akart-e dacolni ő?
Majdnem hogy politikai kérdést csinált, hogy semmi megtántorodás, előre!
No de végre fölértünk.
Minden okunk meglett volna, hogy végignyúljunk ezen az itteni pihenőn, amely valamennyi közt persze a legszűkebb volt. De Rodaut épp csak egy-két percnyi szusszantást engedélyezett. Megnézte az óráját. Még nem volt dél. Pontosan fél óra hiányzott a délhez. Azt lelkiismeretesen ledolgozzuk.
Kiosztotta az ácshegyekből fabrikált kaparókampókat.
Itt még nem sok mesterségbeli oktatás kellett.
Ütögetni, aztán a kampó élével rángatni kezdtük a jó milliméter vastag festékréteget. Mert azért egyszer-kétszer mégiscsak újramázolták ezeket a tornyokat a felállításuk óta.
Nem ígérkezett nehéznek a munka. A festékréteg sok helyütt fölhólyagosodott. Itt voltaképpen a rozsdát kellett lesikálni.
De most kaptuk az első figyelmeztetést, hogy nem akármiféle birkózásra vállalkoztunk.
A kampók is rozsdásak voltak, a festéstől megszabadított acéllap is. De mikor mindkettő csupasszá vált, valamennyi érintésükkor enyhe villamos ütés nyilallt a karba.
Az egész torony rendkívül erős mágneses telítettségű volt.
Most vettük csak alaposabban szemügyre, hova is kerültünk.
Fejünk fölött is volt még folytatása a toronynak. Körülbelül még egyemeletnyi magasra két óriási villamos fül – majdnem olyan, mint az elefánté – meredt az óceán irányában. Köztük olyanféle tömzsi hengerek, mint amilyenek a fénysugárzók is. Az előbbiek nyilván fogták, az utóbbiak pedig küldték a szikrákat. Egyenest New Yorkba.
Nem csodáltuk, hogy abból az óriási mennyiségű áramból jutott – minden szigetelés ellenére – a vastraverzekbe is.
Az efféle villanyozás természete, hogy minél több, annál kellemetlenebb. Annál erősebbnek tetszik. Az első ötöt-tízet még mosolyogva tűrtük. Az ötvenedik után le-leejtettük a vaskampót.
Előkerültek a zsebkendők. Azzal fogtuk a szerszámot. Hatott valamit az első húsz alkalommal. Aztán csak nehezítette a munkát. A legjobb védekezés még az volt: hirtelent, keményet ütni. Az erőt nem több apró, hanem egy rövid csapásba tömöríteni. Ehhez viszont célozni kellett, ügyesen irányítani a kampót. Ami viszont csak kendő nélkül ment.
És jött a következő baj. Igazi csapást akkor kaptunk, ha egy-egy ilyen megtisztított felületre tenyereltünk. Vagy térdeltünk, ültünk a vékony vászonnadrágjainkban.
És ha az egész pihenőt megtisztítjuk?
Megálltunk. Hisz minden mozdulattal magunk alatt vágjuk a fát.
Rodaut órája delet mutatott.
Most mértük föl voltaképpen a helyzetet.
Világos, hogy a kaparást kint, a vastraverzek végén kell kezdeni. S szinte magunk alól adni át a lekaparásra szánt helyet, hátrálva.
Kíváncsian nézegettük, milyen állapotú is ott kintebb a festékréteg.
Iszonyú magasságban voltunk, most érzékeltük csak, hogy dacolni kellett vele.
Mintha nem is vastorony tetején lettünk volna. Hanem egy óriási vaspálca végén, benn már az angyalok világában.
S ez a vaspálca állandóan hajlongott.
Most láttuk, a lenti árnyékunkon. Tanyánk a szerkezet legtetején egyenletes hullámvonalat írt le a lenti, távoli talajon.
Magának az acélváznak volt ilyen rugalmas mozgása?
Nem, a föld keringése csinálta ezt a tréfát. Az a háromszáz méter, amennyivel mi ezen a tűhegyen magasabban voltunk, mint a lenti háztetők.
Pihentünk egy fél órát. Rodaut ekkor, órával a kezében, a következő ajánlatot tette. Enni úgy sincs mit, az ital se fog fölérkezni hamarosan. Ne töltsük hiába az időt, hanem folytassuk rögtön a munkát, és annyival hamarabb induljunk majd le.
– Gondolod, föl fog jönni ide valaha is valaki ellenőrizni, hogy mit végeztünk? – kérdezte Lacoste.
– Azt akarod mondani, hogy meg se csináljuk? – felelt kérdéssel Rodaut.
– Csak azt akarom mondani, hogy engem az uralkodó osztályhoz semmiféle erkölcsi kötöttség nem fűz.
Rodaut csak később válaszolt.
– Engem ahhoz fűz kötelezettség, amit vállaltam.
Folytattuk a munkát.
A veszélyt nem lehet megszokni, legalábbis nem az elején. Kikúsztam ismét a rám osztott vasgerenda végére, hogy ott kezdjem a festékréteg leverését, apránként hátrálva vissza a torony közepére. De másodszorra feleannyi merészség sem volt bennem, mint előszörre. S azután még kevesebb.
Lacoste mint a macska sürgött-forgott a gerendákon. Fölállni ezekre csak akkor volt tanácsos, ha az ember a kezével egy felsőbb gerendát érinthetett. Lacoste újra s újra átszaladt olyan közökön, ahol nem volt ilyen felső gerenda. Hátra-hátranézett, szeme győzelmet csillantott.
De munkájával Rodaut nem volt megelégedve.
– Itt egész darabot kihagytál – mondta neki, nyomában kúszva a torony pereméig.
– S azt ki veszi itt észre?
– Mi, amikor majd festeni fogjuk.
– Majd elnézem magamnak.
– Vállaltuk, amit vállaltunk! Megcsináljuk.
– Kinek?! Teljesen fejedbe száll a hatalomkéj. És ha öt évvel előbb dőlnek porba ezek az oszlopok? Tőlem akár holnap összedőlhetnek. Illetve az igazi teendőm az volna, hogy minél előbb összeomoljanak.
– Ennek ahhoz most semmi köze. Dolgom nekem ezzel a telepfelügyelővel van. Annak pedig nem fogok hazudni. Ha azt akarom mondani neki, hogy megcsináltuk a munkát, akkor meg is csináljuk.
– Az is csak a hatalom embere! Közvetve, de ő is a hatalomból él.
– És mi?
Elvi vita indult ott fenn, háromszáz méter magasan, hogy mi a magatartása az igazi forradalmárnak a hatalommal szemben. Még akkor is, amikor különben jó emberi viszony teremtődik a képviselőivel.
Az együttes megoszlott. A baszkok egy része Lacoste-nak adott igazat. Helyesebben Lacoste-nak nem tudtak ellentmondani. De munkájukat azért ők kifogástalanul megcsinálták.
És – nyilván az egyetértés hatására – rendesen dolgozott most már maga Lacoste is. Az átabotában végzett darabokat nem javította ki, de amibe belekezdett, azt a többiek teljesítményéhez szabta.
Megérkezett végre Miguel.
Akit italért visszaküldtünk.
De csak vizet hozott. A telepfelügyelő semmiféle szeszt nem engedett föl. Erre valami hivatalos rendelkezés is volt a veszélyes munkák törvénytárában.
Még ugyancsak fent volt a nap, amikor Rodaut elrendelte a földre ereszkedést. Már valóságos munkavezetőként intézkedett.
Tudta, mit csinál. Miért ad több időt még a fölmenetelnél is a leszálláshoz.
Sötétedett, mire talajt értünk, oly rogyadozó térddel, hogy én például az első egyenesen tett lépés után leültem a földre.
S ülve is maradtam hosszú percekig.
– Ment a munka? – kérdezte a telepfelügyelő.
Rodaut arrébb vonta, hogy távlatot szerezve meg tudja mutatni neki, mit végeztünk.
– Holnap is fölmennek? Maguk lesznek az elsők, akik másodszorra is neki mernek buzdulni.
Rodaut hangja hitelt érdemlően csenghetett. Előleget kért.
– A szálloda hitelezi maguknak a kosztot is, a szoba árát is szombatig.
De Rodaut ragaszkodott hozzá, hogy ezt az első napot még az este fizessék ki mindnyájunknak.
Megtörtént. Rodaut egy summában vette át a pénzt. De úgy ütögette takaros rendbe az asztalon a bankjegyeket, mint aki egyben akarja megőrizni az egészet. Nem lett osztozkodás. Úgy-ahogy szépen összeütögette az egész összeget Rodaut, a legapróbb baszknak, Bonifaciónak a kezébe nyomta.
– Mehetsz. De hajnalra itt légy.
Csak most közölte velünk, hogy Bordeaux-ban a fiú apjának – egy brave camarade-nak – súlyos kötelezettsége van, oda megy a pénz.
Egyre jobban éreztem magam a bandában.
*
Másnap már nem is számítottunk az ebédre. A tarisznyában az üveg víz mellett crasse-croűte, a franciák köteges tízóraija.
Nem mondom el még egyszer a keserves fölkapaszkodásunkat és a még gyötrelmesebb lekászálódást. Fájdalmasabb volt, mint előszörre. Ültem megint vagy tíz percet a lépcső alján, amikor este levettem az utolsó lépcsőfokról is a lábam.
