Jókai Anna

Szeretettel köszöntjük az írót születésnapján.

Új tudat felé

Kérdező: Sallay Barna

– Egy művész személyiségét, lelkületét Isten az alkotóerő által formálja. Az író és az alkotása teljességgel összeforrnak, kapcsolatuk titokzatos és megfejthetetlen. Ezt így fogalmazod meg Napok című regényedben: „Az alkotóerő idomíthatatlan vadállat. Ha kushad, akkor a legveszélyesebb: nem tudhatjuk, alszik-e, vagy megdöglött végleg. Ha »harap«, az már megkönnyebbülés.” Olyan érzést kelt ez, mintha magadban hordoznál valakit, valamit, ami feletted áll, akinek vagy aminek engedelmeskedned kell. Mintha az alkotás folyamatos áldott állapot, vajúdás és szülés lenne, örömökkel, válságokkal, kétségbeesett pillanatokkal és megszentelt ihlettel.

– …Avilai Szent Teréz írja, hogy amikor a lélek belső sötét éjszakája elkövetkezik, akkor semmit nem lehet tenni, hanem belezuhanni egy olyan mélységbe, melyben az ember úgy érzi, hogy az Isten elhagyta. Az „Istentől elhagyottság állapota” ez, és ennek leküzdésére minden erőfeszítés hiábavaló. Legjobb, ha az ember az adott pillanatban átadja magát e mélységes keserűségnek, ürességnek. Isten úgyis bedobja a kötelet, és az ember belekapaszkodhat, és erősebben jön ki a krízisből, mint ahogy beleesett. Ez a lélek sötét éjszakája, ami minden emberben megvan, csak egyik úgy jelzi, hogy depressziós vagyok, a másik azt mondja, hogy rosszkedvem van, a harmadik, hogy lehangolt vagyok, kint vagyok a formámból. Műveltségi szint és a lelki élet mélysége szerint éljük meg: van, aki azt mondja, hogy most Isten próbára tesz, elhagyott. Mindezt szinte minden ember megéli, és meg is kell hogy élje, ami persze nagyon nehéz állapot. Egy művészember természetszerűleg többször és mélyebben éli meg, ami szinte feltétele az alkotásnak, s ez után a válságélmény után egyúttal mindig magasabb szintre jut.

– Ezek a mélyre merülések végigkísérik a művészi pályát…

– Legalábbis az én pályámat végigkísérték. Szerencsére nálam nem hosszú periódusok ezek. Nekem az is elég, ha rövid időre átélem ezt az állapotot. Arra van képességem, hogy fel tudom nagyítani a jót is, de a rosszat is…

– A válság a megtisztulás, a mű kihordásának időszaka?…

– 1972–75 az életem legnehezebb korszaka volt. Ezekben az években látszatra a sikereimnek a csúcsán voltam, s közben átéltem egy írói válságot, sőt nemcsak írói, de magánéleti válságot is. Úgy éreztem, hogy nem tudok már egy sort sem leírni. Teljes kiüresedettségérzésem volt, és akkor megírtam a Mindhalálig című regényemet egy olyan íróról, aki éppen ürességet érez. Úgy érzi, hogy mindennek vége. A könyv novellával zárul, amit ez az író ír egy öregemberről, egy fiúcskáról meg egy madárról. A madár száll, száll, s az öreg és a fiú áhítattal eltelve nézik a röptét. Egyszer csak eltűnik a madár, olyan magasan van, hogy már nem látni. Ekkor azt mondja az öreg: az már csak a madárnak fontos, az már nem ránk tartozik… A kisgyerek erre azt válaszolja, hogy a madár jöjjön egy kicsit lejjebb, a mi kedvünkért, jöjjön még egy kicsit lejjebb. Bennem akkor olyan érzés volt, hogy már úgy elszálltam, hogy már nem tudok semmit nyújtani – és akkor megszólalt a kisfiú hangja bennem: a többiekért gyere vissza az életbe. Akkor leszálltam, és ezután jöttek még az igazi „nagy alkotások”. Azért mondom, hogy én tudom, milyen az alkotói válság, mert magam is megéltem.

– Most éppen hol tartasz, lent vagy fönt?

– Most nem írok regényt, sőt szabályos novellát sem, és ezt mégsem érzem alkotói válságnak. Úgy vélem, hogy megtettem, amit kellett. Tudod, igazából válság akkor van az emberben, ha dolgavégezetlen. Ha úgy érzi, hogy még tehetett volna valamit, de nem tudja, mit. Én meg, amit tudtam, azt megtettem, ezt hidd el nekem. A Ne féljetek-ben átadtam mindazt, amit kaptam. Ha egy sort sem írnék le többet, akkor se érezném, hogy cserbenhagytam a tehetségemet. Ebbe persze nem nyugszom így bele, hanem keresem most is a folytatást. De az valószínűleg nem regény lesz.

– Folytonosan megújulsz, mindig új utakra lépsz, elképzelhetetlen, hogy leteszed a tollat…

– Ezt minden ember végigjárja, csak esetleg nem ilyen tudatosan. Érdekes dolog, hogy az írásból – vagy magából a művészi szférából, ami már az embernek a vérévé válik – kétféleképpen lehet kilépni: az egyik út az öngyilkosságba vezethet, mint például szegény Kamondy László esetében, aki tehetséges prózaíró volt, s azért lett öngyilkos, mert nem tudott tovább írni. Tehát a művészetből, az írásból ki lehet esni, le lehet süllyedni.

– Ez a kiüresedés…

– Igen, de följebb is lehet menni, amikor annyira telítve vagy már egy egészen más szférában, hogy nem kell az írás. Akkor valóban az van, hogy vissza kell jönni egy kicsit, hogy valamit adhassál. Ez a másik út. Tehát nemcsak egy módja van annak, hogy az ember az íróságot leadja a halál előtt, nemcsak a kiüresedés az útja, hanem az a lehetőség is fennáll, hogy beleáldozza valamibe.

– Ez lehet egyfajta belső kényszer, s ha lázadsz is ellene, akár Jónás a prófétaság ellen, akkor is prédikálnod kell… A kiválasztottság azt jelentheti, hogy „muszáj” csinálni, nem lehet a terhet lerakni és elmenekülni.

– Igen, de ezt csak addig szabad, amíg ez belső kényszer. Ha már a szerep kedvéért csinálja valaki, meglátszik az eredmény minőségén.

– Többször is foglalkoztat a kérdés, hogy mi a művész feladata. Többször is visszatérsz rá, mintha néha elbizonytalanodnál. Érezni a belső küzdelmedet, mert úgy érzed, sokan nem értenek: „A vezéreknek a legnehezebb. Ami felé tartunk, az távolabb van, mint amit az emberiség lehagyott” – írod a Napok című regényedben.

– Tudod, ezen sokat tépelődtem. Fölfoghatom úgy, hogy a földfejlődés elindult valamikor az ősmúltban, és valamikor az emberi elmével fel sem fogható jövőben fog befejeződni. Egy hatalmas sereg ember megy a földön. Tegyük fel, hogy ez egy parabola alakú pályán történő vándorlás, aminek éppen egy X pontjára vagyunk lesüllyedve. Mögöttünk van egy még belátható rövid szakasz, és azon túl az Atya birodalma, ahonnan lesüllyedtünk. Mögöttünk van egy végtelenül hosszú út, előttünk pedig egy nagyon-nagyon távoli cél, világosság. Az, aki hátul megy, az úgynevezett sereghajtó, az néha többet lát meg, mint a vezér, aki elöl van, de csak azért, mert még visszalát. De nem ugyanaz a dolog visszatekintve látni valamit, vagy elsőként megpillantani. A „visszalátás” tulajdonképpen nem visz előre.

– Az irány a fontos…

– Az irány a fontos, és az, hogy folytonosan megújulva keressük, lássuk azt, ami még előttünk van. Ezért a vezérnek nehezebb, mert ő van legelöl. A hátsó fényekből, ami még le-lesugárzik, már nem sokat lát, de az előrehaladást neki kell kiküzdeni, neki kell előremenni.

– Rejtett üzenete talán az, hogy csak később fogják pontosan érteni, amit most elmondasz? „Idáig azt hittem, legalább egy kis, minőségi kör lényegemben megért. S most egyszeriben kiderül, ezek is csak félreértenek. De ideggyenge honleányok és frusztrált világfiak, mi közöm nekem ehhez? Leírni csak pusztába kiáltott szó. Vonítás az éjszakában” – írod a Ne féljetek-ben.

– Úgy érzem magam, mintha egy kis konzervgyárat működtetnék. Belegyömöszölöm a dobozba a magam kis tudat-virslijeit, hogy profán legyek, és ráírom, hogy – mondjuk – szavatossági ideje ötezer év, vagy mit tudom én, mennyi. Érted? Aki most bontja föl, és „eszik” belőle, talán nem tudja úgy ízlelni, mint aki majd jóval-jóval később teszi ezt. Bízom abban, hogy léteznek ilyen konzervek. Van nekem egy jó barátom, egy Makkai Ádám nevű chicagói nyelvészprofesszor, aki maga is költő, antropozófus. Ő írta a Napok című mű kapcsán rólam, hogy a műveimben „tudattágítási kalauz” vagyok. Ez azt jelenti, hogy aki vezeti az embert egy új tudat felé, tehát kalauzolja valahova, annak a tudata többet fogjon be, mint amit a tudat jelen pillanatban általában befogni képes.

– „Az élet estéje magával hozza lámpását.” Joubert gondolata áll a Ne féljetek első fejezetének mottójaként.

– De mint ahogy ebben a könyvemben kifejeztem, egy bizonyos idő után az ember rájön arra, hogy nem elég, hogy „legyetek önmagatok lámpásai”. Tehát szükség van a saját fényünkre, saját energiánkra és erőnkre, de el kellene oda jutni, ahova el fog jutni az ember a fejlődés során, hogy az az egyszerű közlés, hogy „én vagyok a világ világossága”, mindennapivá váljék. Tehát amikor az ember fénye valóban benne lesz a krisztusi lénynek a fényében. Én egy Krisztus-központú világban bízom és hiszek, és próbálok a magam módján dolgozni abban a tudatban, hogy az emberek még nem tudják igazán, hogy ki az a Krisztus. Nem az a Jézuska, nem az a szőke hajú, gügyögő gyerek. Egészen más, hatalmas kozmikus lényről van szó. Mint ahogy a mai globalizáció is egy elsietett karikatúra. Majd az lesz az igazi globalizáció, amikor Krisztus szelleme át tudja hatni az egész földet, és az aura, ami körülveszi, az lesz a világ globalizációja. Ez nem az. Ez az ördög játéka. Az ördög, aki az Isten majma, szeretné utánozni Istent, csak egy kicsit ügyetlenül teszi. Néha azonban úgy csinálja, hogy már szebbnek tűnik, mint a valódi.

– Amit az író lát, az egészen távoli még, kevesen látják, vagy talán senki?

– Távoli, de olyan, amiért, úgy gondolom, már most lehet valamit tenni. Nagyon szerényen bár, de mi vagyunk az előkészítők előkészítői, ma a szellem így működhet emberi formában. A kereszténység kiteljesedése a jövőben várakozik.

– Az előrelátás, a még nem létező, eljövendő világ meglátása lehet, hogy magányhoz vezet?

– Természetesen. Nagy magányt tud okozni, de ezt vállalni kell. Tudniillik ez az alkotó embernek a magánya. Minél magasabbra megy az ember a hegymászásban, annál veszélyesebbé válik a nagyon tiszta levegő. Egyre nehezebb levegőt venni, és még egyre kell számítani: te kibírod azt a levegőt, de más ember nem tudja kibírni, s ha fel akarsz vinni magaddal embereket, belehal, akit fölviszel. Tehát puszta szeretetből meg kell tanulnod, hogy nagyon keveseket tudsz oda fölvinni. De az embernek megvan az a lehetősége és képessége, hogy ő viszont le tud szállni. Ez nagyon fontos dolog: hogy le kell szállnunk egy olyan szintre mindig és mindenhol, ahol a „sűrűbb levegőjűek” léteznek. Az írók-költők és általában a művészek nagy része álomtudatban él, nem ébredt még fel. És ennek az ébredésnek kellene bekövetkeznie, hogy ne álomtudatban alkossuk a műveinket.

– Az alkotás lelki folyamata minden írónál más és más. Benned hogyan zajlik?

– Én fegyelmezetten dolgozom, tudom jegelni az ötleteimet. Ez azt jelenti, hogy délelőtt, amikor már észnél vagyok, és leülök az íróasztalhoz, kell nekem egy óra, míg beolajozódik a szellemi gépezetem. Viszont dél körül már éhes vagyok, megszólal bennem egy csengő, és akkor hiába a legfennköltebb gondolat – sokszor éppen akkor akadok el. Ha akkor nem engedelmeskedem ennek a jelzésnek, hanem folytatom az írást, mert elkap a gépszíj, rossz lesz. Ha leteszem a tollat, eszem, és másnap veszem elő, másnap reggel ugyanúgy visszatalálok, de sokkal frissebben. Szóval az alkotás mohóságát is megtanultam megfegyelmezni. Vagy például ha a telefon csöng. Írók azt mondják, hogy sokan kikapcsolják a telefont, nem veszik fel, amikor dolgoznak, s a feleségek áhítatosan, lábujjhegyen járnak papucsban, hogy a művész urat ne zavarják. Ez nekem így, ilyen formában ismeretlen. Én se szeretem, ha zavarnak, de ha szól a telefon, vagy valami fontos dolog van, én meg tudom szakítani, és később visszamegyek. Sok bennem a realitásérzék, amire az is bizonyíték, hogy végeredményben két hónap alatt hoztuk össze ezt a lakást, ezt az új környezetet. Barátaim a tanúk rá, hogy milyen fizikai munkát is végeztem, és milyen sokrétű volt a tevékenységem. Meg kellett csinálni, és ha közben volt egy-egy irodalmi estem, ebből ott semmi nem látszott. Csak én láttam, hogy a körmöm le van törve, vagy teljesen elhanyagolt ősasszony-külsőből kellett „fölhoznom” magam.

– Most már a régi vagy.

– Most már túl vagyok rajta.

– A mohóságról beszéltél. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a művész mohóságára is értelmezhető. Az emberi gyarlóságok széles körét vonultatod fel műveidben: az önzést, a gyávaságot, a hazugságot, az irigységet, a hiúságot és a szolgalelkűséget, amely belénk ivódott, magyarokba…

– Ennek mind bővében vagyunk. Nincs az a ragyogó karakter, aki ezekkel a dolgokkal életében valamilyen formában ne szembesült volna, és ne kellett volna egyet-mást levetkőznie. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy valaki tökéletesnek születik.

– Talán éppen ezért folyamatosan az önismeretre, az önkritikára irányítod a figyelmet. Számodra hogyan jelenik meg a magaddal való szembenézés és az önkritika?

– Úgy vagyok vele, hogy nem önkritikának nevezem, mert az ember olyan lény, hogy saját magában még a hibákat is szereti. Szeretettel kell kigyomlálni őket, nem dühvel, nem vehemensen, nem durván, hanem szoktatni kell a hibáinkat ahhoz, hogy valahova máshova szaladjanak. Nem lehet egyszerre. Olyan nincs, hogy azt mondom, hogy holnaptól kezdve ez vagy az nem leszek.

– Ez az elnéző mosoly önmagunk iránt?

– Nem elnéző, inkább megértő. Olyan ez, mintha egy vadállat dolgozna az emberben. Ezt a vadállatot vagy egészen kiűzöd magadból, vagy időnként enni adsz neki. Ezek azok az emberi megengedő dolgok, amikor tudod, hogy rosszat teszel, de hát most éhes a vadállat. Ezt nagyon gyakran megéltem. Különösen fiatalságom idején etettem a vadállatot. De tudtam ezt, és nem mondtam, hogy ó, most én milyen jó vagyok, hogy egyszerre három randevút beszélek meg, és hülyítem ezeket a szegény fiúkat. Azt mondtam magamnak, hogy én egy piszok, kacér, önző teremtés vagyok, de énnekem ez most akkor is nagyon jólesik, hogy hárman állnak három különböző helyen, én bizony megcsinálom. Érted? És utána megbántam. És aztán mindenféle egyéb ilyen esetekben fordult elő, hogy azt mondtam, hogy most „etetem a vadállatomat”.

– De ezt az élményt meg kellett élned, meg kellett ismerned.

– Egészen addig, amíg el nem tudtam zavarni. Most már talán nincs vadállatom, de még sose lehet tudni, hogy mikor jön egy, amelyik macskának álcázza magát. Nem lehet tudni, az emberrel az utolsó pillanatig történhet valami nagy meglepetés, hogy jé!, ez is én vagyok?

– „Az egészséges öngúnnyal kezdődik az intelligencia” – írtad a Napokban. Ez lenne az első lépés a nagy úton?

– Utálom a másokon való ironizálást. Nagyon utálom. Egy csomó ember van, aki ebből él, roppant szellemes és ironikus megjegyzéseket tesz másokra. Inkább magamon ironizálok, ha muszáj, de azt is azért elég ritkán.

– „A kisszerűség rombolja leginkább össze az emberben, ami emberi” – ezt szintén a Napokból idézem.

– Nem is az a baj, hogy valami kisszerű. A kisszerű dolgok is lehetnek nagyon kedvesek, nagyon édesek és olykor helyénvalóak. Amikor alacsony dolgokkal teljes kapacitással foglalkozunk, az alacsony dolgok rendezik az életünket. Ma inkább így fogalmaznék. Amikor az határozza meg a tudati szintedet, és a materiális valóság dolgai közül is a lényegtelen dolgok határozzák meg a sorsodat. Azért használnám rá a mai fejemmel az alacsonyság kifejezést. Az egész szemléletmód nagyon alacsony ebben a mai világban.

– Erre a gondolatra rímel az a felháborodásod, hogy az emberek képtelenek önállóan gondolkodni, felelősséget vállalni saját sorsukért. A kisszerű ember a felszínen él, és irtózik a mélységtől…

– A legnehezebb azt tudni, hogy az életedben mi az ok, és mi az okozat. Például mikor azt gondolod, hogy kaptál egy betegséget, vagy egy csapás ért, akkor nem tudhatod, hogy ez okozata-e valaminek. Azt is gondolhatod, hogy ez az oka lesz valaminek, ami később bekövetkezik, és napfényesre változtatja az életedet. Tehát nincs teljes tisztánlátás. Egy életen belül nincs teljes tisztánlátás, hogy mi volt az ok, és mi volt az okozat. Ezért veszélyesek azok a hipnózisok, amelyek az elmúlt életeket hívják elő, teljes bizonyossággal állítva, hogy ez és ez történt az illetővel elmúlt életében, és ezért van ez, ami most van… Lehet, hogy amit lát, az nem is az elmúlt élete, lehet, hogy nem is az ő élete, lehet, hogy csak játszadoznak vele a kis lumpen-szellemek. Ezer dolog történhet. Nem érdemes találgatni, hogy mit hoztál az elmúlt életedből.

– A lélek halhatatlanságát hirdeted…

– Pontosabban a lélek, a személyre szabott lélek meghal – hogy magammal példálózzak: Jókai Anna meghal, és a lelke is bizonyos idő után az asztralitásban felszívódik. De az, aki létrehozta bennem a Jókai Annát, az a változatlan valaki tovább él. Tehát az igazi lényünk tovább él. És el fog jönni az az idő, amikor mintegy gyöngysorra fölfűzve pillantja meg mindazt, aki volt. Én most nem tudom, hogy ki voltam. Most ez vagyok, így hívnak, ezt csinálom, ezért dolgozom. De eljön egy olyan állapot, amikor tudni fogom az egészet visszamenőleg.

– Ez lenne a belátás, az életfolyamat belátása?

– Ma az emberi tudat nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt veszély nélkül meg lehessen tenni. Mint ahogy annak is nagy veszélye van, hogy ha valakinek azt mondod minden szellemi iskolázás nélkül, hogy van újjászületés, és majd ami most rossz, az majd így és úgy korrigálódik. Ez sematikus szemlélet, amiből az illető esetleg azt vonja le, hogy ha úgyis van újjászületés, akkor teljesen mindegy, mit csinál, mert egyszer majd kijavítja. Tehát ez csak olyan embernek való, aki tudja, hogy egy életen belül is óriási felelőssége van. Ez a mostani személyem föloldódik, megszűnik, csak az Énem, csak az a bizonyos nagy Énem fogja tudni fölépíteni azt a valamit a hierarchikus lények segítségével, ami újra megjelenik ebben a világban. Ezért nem tudhatod, hogy mindaz, amit megélsz, az oka-e annak, amit majd a következő időszakban fogsz megélni, vagy pedig okozata valaminek, ami már régen megtörtént veled. Ez ugyanakkor nagy könnyebbség is, mert azt megengedi az isteni jóság, hogy amikor valami nagyon nagy disznóság történik veled, amitől összeroppanna a lelked, akkor nyugodtan lehet arra gondolni, hogy egyszer nagyon fogok ennek örülni, vagy valamiért megérdemeltem.

– Ez a fejlődés lehetősége…

– Amit megenged az isteni bölcsesség. De abban nem hihetünk primitív módon, hogy az a személy, aki ezt és ezt a nevet, feladatot, foglalkozást és nemet kapta, hogy az nem múlik el. Ezért nehéz a halál, mert van benne, ami elhal, és van, ami megszületik, és ez az utóbbi az igazi. Jelen pillanatban rendkívül fájdalmas, rendkívül nehéz ezt tudomásul venni. Az alkotás alapja a világról való igazi tudás. Tudásnak nevezem azt, ha nem pusztán ismétled, amit nálad okosabb emberek elmondtak. Fontos, hogy amit írsz, amögött ott legyen az a szellemi háttér, ami a viszonyítási pontokat adja meg. A mércét és a mértéket. A Könyvhétre kijövő új esszékötetem A mérleg nyelve címet viseli. Amint tudjuk, az a krisztusi bölcsesség. S hogy milyen a világ, arra jellemző, hogy ketten is kérdezték, hogy az SZDSZ-ről írok-e, merthogy az a mérleg nyelve.

– Politikusok szeretik emlegetni, hogy ők a mérleg nyelve…

– Ez olyan, mint mikor a majom kikapdossa a kést az ápolója kezéből, és elkezd vele vagdalkozni. Kés a majom kezében. Ez az átlagember jelenlegi állapota.

– Visszatérve a műveidre, markánsan kiviláglik, hogy világképedet, életszemléletedet a Biblia és Rudolf Steiner tanítása határozza meg. A figyelmes olvasó ezt már a korai műveidben is felfedezheti.

– Vannak írók, akik a korábbi műveiket most kénytelenek egyszerűen megtagadni, mert vagy csacsiságokat írtak, vagy pártállami szempontokból írtak. Hadd legyen meg nekem az a jó érzésem, hogy az egykori fiatalasszony is vállalható.

– A fiatal Jókai Anna műveiben már nemcsak az előkészület van jelen, hanem a későbbi felismerések is.

– A Napoknál két dologra kell figyelni. Az egyik az, hogy 1972-ben jelent meg azon a Magyarországon, ahol az ilyenféle művek szinte ismeretlenek voltak. Tehát az, hogy megjelenhetett, egy nagy kegyelem, mert kisugárzik belőle egy másfajta szellemi normarendszer. De olyan világossággal nem sugározhatott ki, mint a rendszerváltás utáni Ne féljetek-ből. Tehát még ha én sokkal világosabb agyú lettem volna már akkor is, akkor sem tudtam volna, egyszerűen lehetetlen lett volna. De akinek füle van, hallja. A Ne féljetek-ben már az is hallhatja, akinek még füle sincs. A másik pedig az, hogy a Napok főszereplője, Oláh Viktor negyvenhárom éves, amikor meghal. A Ne féljetek szereplői viszont hatvanéves koruk után kezdenek az igazi szellemi világosság fényébe beérni. Viktor meghal, mielőtt odáig eljutna. Az övé csonka, befejezetlen élet. Egyetlen felismeréssel végződik: mégiscsak igaza volt gyerekkorában, hogy van őrangyal, hogy van Isten és van túlvilág, és hogy amit vétettünk, azt vissza fogjuk kapni. Tehát egy megtisztulás megy végbe, lemond mindenről, albérletben lakik, már nem szeret beszélni, azonban az övé olyan sors, amely a történelem és a saját gyengesége és rossz irányultsága miatt félbemarad, csak egy másik létben fogja folytatni. A Ne féljetek hősei tulajdonképpen beteljesítik a sorsukat. Még Richárd is beteljesíti, mert ő is szeretetben hal meg. Ő megmarad reális síkon, de a szeretet átemeli. Jobban tud szeretni, mint Mária, aki később tanul meg igazán szeretni, amikor már a halála felé megy. Úgy mondják, hogy az emberrel negyvenkét-negyvenhárom éves koráig az történik, amit az előző életéből hozott. Tehát leéli azt, törleszt, és az életének a második felében kerül a Nap vonzásába, amikor már elkezdi építeni a jövőjét. Tehát ami történik vele, akkor már nem annyira a múltnak a törlesztése, hanem a jövőnek az építése. És mennyivel könnyebb lenne, ha ezt valahogy mindenki tudatosítaná magában!

– Az élet közepén zajló fordulók szükségszerűek… Szinte minden nagy ember életében megtalálni ezeket. Néhányuknál egészen furcsa módon, ahogyan például Csontváry esetében is végbement a nagy pályaváltás.

– Csakhogy Csontváry is, ahogy nagyon sokan, olyan világban teljesítette ki magát, amikor őrületbe vitt a tehetség. Csak ezután fog jönni az a kor, amikor a művész nem a félelmeit alkotja meg. Ma általában félig valósulnak meg a művészek. Megvalósulnak az életműveik, és tönkremennek az életükben. Ez nagy baj. Valamikor az életút együtt épült a művészettel. Az író, a művész mindig többet tudott az isteni valóságról. Most ez egy kicsit elhomályosult, maradt belőle a nosztalgia, a hiányérzet. Ez a rettenetes hiányérzet az, amiből ma a művészet táplálkozik, ugyanakkor roncsolja a személyiséget. El fog jönni az idő, amikor a jó írásnak feltétele lesz a jó élet. Az ember életének értelme, hogy a bennünk lévő szellemtől eljussunk a világmindenség szelleméig.

– Ahogyan írod is: minden ember arra születik, hogy önmaga rejtvényét megfejtse.

– Tudni kell, hogy ami az egyik embernek orvosság, az lehet, hogy a másiknak méreg. Hogyha egy asszony kétségbeesetten sír, hogy mit csináljon, nagy felelősség tanácsot adni. Az egyiknek azt kell mondani, hogy váljon el, a másiknak azt, hogy tűrjön. Az egyiknek el kell válni, a másik meg tönkremegy bele, ha elválik. Neki még esetleg az is jobb, ha naponta megverik.

– A sorsszerűség, a karma a nemzettel kapcsolatban is felvetődik műveidben.

– Minden nemzetnek megvan a maga népszelleme, így a magyaroknak is. Egy arkangyali lény. A nemzetnek is van sorsa, és ezt be kell teljesíteni. Addig nem szűnhet meg egy nemzet, amíg nem teljesítette a hivatását. A magyar nemzet szerintem olyan, amelyik még nem teljesítette, ezért igen helyes ennek a hivatásnak az ápolása, fenntartása, de más népekkel együttműködve, amelyeknek ugyanúgy megvan a saját népszellemük. Vannak sajátos feladatok. Nagy valószínűség szerint – és ezt én csak gondolom, erre nincs szellemi közlés – Magyarországnak kiegyenlítő szerepet kellene betöltenie, a „mérleg nyelve”-szerepet, amit én most épp nem találok. Tehát a szociális életet a krisztusi alapokra kell építeni. Krisztus a Nagy Reformátor. Addig a szociális életben változás nem lesz, amíg nem krisztusi alapon és nem szabad elhatározásból változtatnak az emberek. Amíg erőszakkal akarnak változást elérni.

– Idézek tőled: „Talán az a baj, hogy a Kádár-rezsim mégsem volt elég rossz ahhoz, hogy a szenvedés létrehozza, mint a kagylóban az igazgyöngyöt, a valóban minőségi újat.” Tehát amíg a nemzet föl nem ismerte a saját útját, a saját sorsát, addig a feladatát sem látja, és addig nem tudja ellentmondásait sem feloldani?

– A Kádár-rendszer csakugyan nem volt elég rossz. Magam ki nem állhattam, utáltam, de azt nem tudtam mondani a hatvanas évek végétől, hogy fuldoklom benne. Nem volt kibírhatatlan, és arra gondoltam, hogy soha nem fog megváltozni, legalábbis az én életemben nem. Ha olyan lett volna, mint a Rákosi-korszak vagy akár csak az ’56-os megtorlást követő gyalázatos évek, amíg Kádár át nem váltott, és amíg a gulyáskommunizmus el nem kezdődött, egész más lenne a helyzet ma is. Az a langymeleg dagonya, amiben csak a szellemi életet kellett feladni, a hasat meg lehetett tölteni, nem tette lehetővé, hogy kifejlődjön többekben egy olyan elkerülhetetlen gondolat, hogy a világnak gyökereiben meg kell változnia.

– Most is ugyanebben vagyunk, és ettől ilyen csereszabatos ez az egész. Mindegy, hogy szocialista vagy kapitalista rendszernek hívjuk, a közege ugyanaz, és ebben olyan jól el lehet lenni. Persze most egy kicsit másképp kell jól ellenni, és ez sokaknak már igen nagy frusztrációt okoz.

– Most valóban szabadság van. Azt nem lehet mondani, hogy nincs. Azt mondhatsz, amit akarsz.

– Úgysem ér semmit…

– Legalábbis nagyon keveset ér.

– A Ne féljetek című regényed minden oldalán találni valami nagyon fontos üzenetet az emberi élet értelméről, az élet minden területéről. A magyarság sorsa éppúgy szerepet kap, mint az értelmiség feladata, a szerelem éppúgy vezérfonala a műnek, mint az öregség és a halál. A jelen problémái és a jövő dilemmái egyaránt felmerülnek. Minden oldalnak súlya van.

– Ezért megértheted, hogy nem akarok új regényt írni.

– De lehet, hogy egyszer mégis …

– Lehet. Ami most foglalkoztat, azért különös, mert sci-fit akarok írni. Olyan sci-fit, ami nem tudományos-fantasztikus, hanem szellemi kép, arról, hogy milyen lesz sok ezer év múlva az emberiség. Az lesz a címe, hogy: Majd. Hogy mi lesz, ha az ember-alatti ember valósul meg, és mi lesz, ha az ember-reprezentáns. Úgy szeretném megírni ezt a víziót, hogy szinte tapintható legyen, hogy aki olvassa, úgy érezze, az már ő maga, ott, abban a jövőben. Tehát annyira kézzelfoghatóan. Nem hagymázasan.

– Hogy választhassunk…

– Igen. Most még időben vagyunk. Most még választhatunk. Ahogy a két kis szabad versben, A sátán örülben és a Hálaénekben írom: az egyik a sátáni verzió, a másik pedig az univerzum hálaadó éneke, amikor beteljesült, amit az emberrel akartak. Ez és több más apró részlet is elkészült már, ősszel akarom publikálni. Most ebbe az irányba akarok továbbmenni, de regényt egyelőre nem szabad írnom, a Ne féljetek-et ilyen formában meg kell hagyni. Már tizenkét kiadást ért meg. Érdekes, hogy olyan olvasók is vannak, akik például a beavatási vonalból semmit sem értettek meg, mégis habzsolták, mert valamiért szólt hozzájuk.

– Nagyon sok dimenziója van, minden olvasásnál újabb rétegek tárulnak fel. Nem is regénynek lehetne nevezni, hanem inkább meditációs könyvnek…

– Igen, a forma is hangsúlyos: zárójelben van az, ami történik, s a főszöveg a zárójelen kívül van. Ez játszódik a szereplők belső világában.

– Amit talán sohasem osztunk meg, vagy nem tudunk megosztani, mert nincs kivel…

– Amikor megjelent a könyv, egy fiatalember jött a könyvsátorhoz dedikáltatni, és mondta, hogy ne haragudjak, de számára rettenetes felismerést jelentett ez a könyv. Attól esett kétségbe, hogy az ő drága fiatal felesége gondol valamit, és ő egyáltalán nem tudja. Kérdezte, hogy tényleg ennyire elmegy-e egymás mellett ez a két sík. Azt javasoltam, hogy próbálja csökkenteni ezt a távolságot.

– A regény egyik fontos üzenete talán az is, hogy az igazi társ az, akivel a legbelső gondolatokból mindent meg lehet osztani. A magány akkor oldható fel, ha a zárójeles mondatok kimondhatókká válnak. Ha oda eljut két ember, hogy képes egymást meghallgatni, képes egymásnak kimondani azt, amivel nehéz egyedül szembesülni. Ez ritka adomány az életben… Holott mindannyian csak a másik tekintetében láthatjuk meg önmagunkat, eltévelyedéseinket.

– Fontosak a hibák az ember jellemében. Ha tudja az ember, hogy vannak hibái, meg lehet őket lovagolni. Ezt a Mindhalálig-ban, a válságregényemben írtam. Hogy tulajdonképpen ördögháton megyünk a Paradicsomba, hogy az ördögöt meg kell lovagolni, és érezni szépséges, szőrös testének kénkőillatát, és megragadni a szarvát, és nekünk kell őt irányítani, hogy hova vigyen. De a Paradicsom előtt le kell szállni, oda már csak gyalog lehet bemenni. Egyszer eljön az idő, amikor nem szabad többé az ördögöt használni.

– Szavaid nyomán önkéntelenül is egyik mestered, Rudolf Steiner gondolatai idéződnek fel: „Minden, ami bennünk vágyként hat, mint az önösség tulajdonságai, a becsvágy, gőg, hiúság, az, hogy az ember elsősorban magát juttatja érvényre, ezek bennünk mind a luciferi hatalmak kísértéseivel függnek össze.”

– Lucifer az ellentmondásokra világít rá. Sokszor hálásak lehetünk neki, mert nagyon kedves fickó, de csak módjával, amíg nem hagyjuk, hogy teljesen eluralkodjék. Ő is várja, hogy megváltozzon, tulajdonképpen tőlünk várja azt az ellenállást, ami újra megtisztítja őt.

– Milyen erőkkel lehet az ördögöt irányítani?

– Az Énnek az erejével, amely tudja, hogy most ezt például hiúságból csinálom. A hiúság most olyan valamit fog szülni, olyan erőfeszítést igényel, amivel tovább tudok lépni.

– Ezeket eszközként a jóra használhatjuk…

– De csak egy darabig. Mert ha végig, a halálunk pillanatáig, ha a megvilágosodásod pillanata után is az ördög hátán csücsülsz, akkor már baj van. Eljön az az idő, amikor semmit sem szabad igénybe venni, még angyalunkat sem.

– Ez már az önmagunkra találás nagy pillanata, ünnepe.

– Engem nagyon megrendített, amikor Tolsztoj Naplóját olvastam valamikor harmincéves koromban, és ő azzal kezdte, hogy: „A tehetségem irigység.” Óriási felismerés. Nyilván nem ez volt a tehetsége, csak fölismerte, hogy őt az irigység milyen mértékben hajtja. Én a korai naplómat azzal kezdtem, hogy a tehetségem hiúság.

– Az eredményt előre el kell engedni. Még mielőtt elértük volna.

– Ez nagyon nehéz dolog.

– Ez folyamatos küzdelem saját árnyékszemélyiségünkkel, amíg ki nem tisztul. Ez az önmegismerés folyamata…

– Nem szabad illúziókat táplálnunk… A Közeledőben, távolodóban című akadémiai székfoglalómban írtam arról, hogy az ember szüntelenül közelít valami felé, de úgy, hogy megy előre hat lépést, és akkor azt mondja, hogy hű de nagy ember vagyok. Abban a pillanatban visszacsúszik öt lépést, de még mindig maradt egy lépés, amivel előbbre van. Azután megint megy hatot, és már csak hármat csúszik vissza. Tehát ilyen szaggatott az előrehaladásunk. Nagyon kevés olyan ember van, aki csak előre tud menni, és soha nem csúszik vissza.

– Ez a spirális fejlődés?

– Nagyon fontos tudnunk, hogy az egész életünk egy spirál. A Tartozik és követel-ből kiindulva megtalálod a spirál magasabb fokán a Jákob lajtorjáját. Nem ismétlés, nem ugyanaz. Ugyanígy a Napoknak egy magasabb fokozata a Ne féljetek. És közben helyezkednek el az esszék, a novellák.

– Mindig egyre magasabb szinten térsz vissza… A Ne féljetek egyik magaslati pontja az Ézsaiás könyvéből vett idézet: „Ne félj, férgecske, Jákob, ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak”.

– Igen, ez egyébként a Jákob lajtorjájában is benne van. A metrólépcsőn a már haldokló gyermek nem mer lemenni, mert fél attól, hogy a mélybe megy, és nincs többé „föl”. Ez a nagy dolgoknak a mindennapi élettel való szoros kapcsolata. Akkor olvassák föl neki azt a részt, hogy „Ne félj, mert visszavezetlek erre a földre”. Ez a lajtorja szimbólum, hogy nemcsak az angyalok járnak le-föl, hanem mi is le-föl járunk a lajtorján. Visszük föl, ami lent van, és hozzuk le, ami fönt van. Írásba fordítva talán ez a spirituális realizmus.