Kemsei István

Róka a fűzfán

Folyóparton tökéletes táborhely nincs, csak azt megközelítő. Milyen tehát a megközelítően tökéletes táborhely? Először is, a kényelmes táborozáshoz szükséges egy, a kisebb áradásoknak ellenálló, sima, lehetőleg gyepes plató a sátor és a kialakítandó tábor „bútorzata” (asztal, padok, tűztér stb.) számára, ritkásan megtelepült, a ruhaszárító kötelet megtartani tudó, de nem túl magas és nem túl öreg fákkal, amelyeket még nem képes könnyedén kicsavarni a vihar, amelyekbe nem csap a villám. Ezenkívül a táborhely legyen viszonylag szélvédett helyen is. A megközelítően tökéletes táborhely fontos jellemzője még a lankás, sóderos vagy homokos, napsütötte lejáró a vízhez, amelynek oldalában a Táborozó vízi járművét – kajakját, kenuját, kielbootját – is tárolhatja. Mindezeken túl a megközelítően tökéletes táborhely egyik legfőbb kritériuma a viszonylagos elzártság, hogy lakott településtől lehetőleg távol legyen – de ne olyan távolságra, ami a bevásárlást, a falusi kocsmában ücsörgést, sör, bor, pálinka melletti napi csevegést a helybéliekkel lehetetlenné teszi! –, illetéktelenek ne tudjanak átjárogatni rajta. Legyen árnyas, ám kellőképpen napsütötte, s ezek a tulajdonságok álljanak kellemes harmóniában egymással. Legjobb lenne, ha a víz felőli rész déli fekvésű, a tábor háta északi lenne. Magyarországon azonban észak–dél irányban folynak a nagyobb, evezhető folyók – általában. Néhány kisebb folyást kivéve: a fordítva folyó Rábát, a Marcalt, illetve a Körösöket. Bár a Körösök ebből a szempontból kivételnek tekinthetők a maguk kelet–nyugati folyásirányával. Partjaikon tehát megvalósítható lenne a nagy táborhely-álom, ha a Körösökön egyáltalán lennének megfelelő táborhelyek, de nincsenek. Táborhelyünk tehát vagy keletre, vagy nyugatra nézhet csupán. Másféle lehetőségünk jóformán nincs.

Ám vegyük csak két nagy folyónkat, a Dunát és a Tiszát. Ők aztán tényleg északról folynak délnek. És egy folyónak ugyebár két partja van, egy jobb és egy bal. Mi egyszerre és egy időben csupán az egyik parton verhetünk tanyát. A Dunának és a Tiszának a jobb partja keletre néz, a bal nyugatra. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Bizonyos szempontból a jobb parti táborozás a kényelmesebb, hiszen a felkelő nap már hajnalban – s főként nyárvégeken – szárítja, melegíti az éjszakai párától csuromvizesre átnedvesedett sátrat, a kora hajnali hűvösségtől elgémberedett emberi végtagokat. A jobb part előnye még, hogy táborhelyünk délidőtől kezdve árnyékba kerülhet, az esetleges kánikulai hőséget nem vagyunk kénytelenek a tűző napon elviselni. Napozási szándékunkat kiélhetjük lenn, a napsütötte vízparton. Ha kivételes szerencsénk van, táborhelyünk nyugati, gát felőli oldalán kedves, csalános-bokros csalit is van, amely táborhelyünket megvédheti a hirtelen támadt frontbetörésektől, valamint a váratlan látogatóktól. Folyóink jobb partja azonban táborozási nehézségeket, sőt lehetetlenséget is tartogathat számunkra – tessék csak egy pillantást vetni a térképre! –: ugyanis valamiért szerfölött lakályosnak gondolta a történelem folyamán a folyók jobb partját az ember, és ezért zsúfolásig telepítette falvakkal, városokkal. Többek között a jobb partra épült a Dunán Esztergom, Visegrád, Buda, Paks, Mohács. Talán csak az egyetlen, a Gemenci-erdő Duna-ágai miatt bal partra kényszerült Baja a kivétel. A Tiszán Szolnok, Csongrád és Szeged. Ezeken a településeken belül aztán táborozónak helye nincs.

Többnyire kényszerűségből, a Táborozónak táborveréshez megmarad a bal part, a településsel szemben, mert ha már a helyzet és az állandóan zajos hely nem ideális, legalább bevásárolni és vízért ne kelljen messzire kutyagolni. A bal part első és legnagyobb hátránya, hogy nem kap reggeli napot a tábor, s mire a harmat fölszárad, és levehetjük magunkról a melegebb öltözéket, jócskán benne járhatunk a délelőttben, miközben irigyen szemlélhetjük a túlparti, egy szál fürdőruhára vagy arra se vetkőzött napozókat. Így cselekszik sokszor a Táborozó és élete párja is: a túlsó parton fekvő L.-ben nézhetik a Dunában lubickolókat, miközben nekik melegítőbe öltözve is össze-összekoccannak a fogaik. Mire aztán úgy délidőtájt rábukkan táborukra a napfény, már dög meleg van, megnövekszik az árnyék becsülete, abból viszont alig marad valami. A bal part második hátránya a szél, amely kis hazánkban általában északnyugatról fúj, bizonyos időközönként sátoremelgető, cövekhúzogató erővel, röpteti a tűztérből a parazsat, hűti a tűztér fölött lengedező bográcsot, amelyben ezalatt kókadtan darvadozik a megfövésre váró babgulyás vagy más, direkte tábori fogyasztásra kitalált mennyei eledel. A harmadik hátrány a frontos szélviharral együtt érkező felhőszakadás, aminek gépfegyver-ropogású esőcseppjei majdhogynem lyukat ütnek a legellenállóbb sátorponyván is. Ezekre következik aztán a meteorológiai jelentésekből jól ismert, többnapos „az északnyugati szél helyenként megerősödik, sőt viharossá fokozódik” áldása, kemény próbatétele, amely alatt a fogvacogtató időben lehetetlenné válik a rendszeres, alapos tisztálkodás, a cicamosdásra kárhoztatott Táborozó pedig vakarózhat a jó idő megérkeztéig.

*

Ha egy falut igazán meg akarsz ismerni, először ne a kocsmába menj, menj a temetőbe. Barátkozz a halottakkal. Jelenlétük a jelenvalólét maga – a heideggeri fogalmak szerint is. Akik itt, fenn nyugszanak, a Duna által emelt két hordalékdombon (vajon mikor emelhette az ős-Duna ezeket a hatalmas, mindenféle rekordárvizet is elviselni képes magaslatokat?), az egyiken katolikusként, a másikon reformátusként, szellemalakjukban ma is ott járnak-kelnek a falu utcáin. A temető és a felőle áramló Idő összeköti őket az élőkkel. Utódaikban visszaköszönnek. Több száz évre visszaeredeztethető nevük van. Köztük olyan családok nevét olvashatni, akik máig meghatározzák a falu életét. A református temetőben mintha csupa Becsei és Szalai nyugodna, a falu túlvégén elhelyezkedő katolikus a Mócsai nevű holtak birodalma. Ha valami oknál fogva a Becseiek, Szalaiak és Mócsaiak elköltöznének a faluból, Sz. nevét le lehetne radírozni a térképről. A református temetőben szép rendbe sorakoztatták a régi, feliratos sírköveket (vajon csontok porladnak-e alattuk? néhány régi, majdnem kétszáz éves fejkő lábánál virágot helyeztek el, ebből arra lehet következtetni, hogy igen), legtöbbjüket alig lehet kibetűzni. Az olvasható szövegek fölött azonban érdemes elmélázgatni egy kicsit: az 1868-ban elhunyt Szalai Sándor és neje, az 1885-ben meghalt Becsei Erzsébet sírkövén az alábbi szöveg olvasható: Mohos hant, ha kérdem, ki hamvait feded, hogy őt tárt karokkal öleled. Somodi Lajos 1870-es sírkövén ez: Gyász oszlop, melyet testvéri hűség emelt, ki akit e sír mely üregbe nyelt. Van itt persze két gazdagabb szöveg is, az egyik: E gyász bolt fedezi Csereklye Zsuzsanna asszony hideg tetemeit, élt 67 évet boldog házasságban töltött hű férjével, id. T. Szalai Istvánnal 46 éveket. Meghalt 1890 március 5. S a szöveg alatt a sírvers: Ide várlak jó hű párom, / Együtt porlódjon a porom. Hogy hova költözött nyugodni a jó hű pár, annak nem maradt nyoma. S végül egy 1874-ből való fejkő, amelynek teljes szövege versbe van szedve: E kisded halomban a ki helyeztetett, / ez Bán Erzsébetnek, még élt neveztetett. / Töltött ez életben 86 esztendőt, / Itt várja békével a boldog jövendőt.

A katolikus temető régi részét benőtte az erdő. A kálváriadomb mögötti részen fás-bozótos dzsungel hízik a porladó csontokon. Átvágva ezen a horpadásos erdőn, a Táborozó friss irtásra bukkan. Az irtás iránya az új temetői rész felé vezet, a Mócsaiak felé. Úgy tűnik, mintha a katolikus ősök árnyai is kezdenének visszatérni az időbe.

*

A tábor lelke a tűz. Ahány az ember, annyiféle a tűzhöz való viszony. És nem csak abban a mértékben, hogy ki mekkora tüzet szeret. Vérmérséklet kérdése, ha valaki hatalmas lángokban gerjeszti képzeletét, más pedig a pislákoló, halk fények kedvelője. Ismerünk továbbá csendes tűz mellett ücsörgőket és ordítozókat, és a kettő közötti számtalan változatot. Van olyan, aki csak estére rak tüzet, van, aki egész napját tüzének élesztgetésével tölti, és olyan is, aki csupán alkalmakra, mondjuk, szalonnasütéshez tüzelget. Simonffy András tétele szerint például a tűznek soha nem szabad kialudnia. A Táborozó módosítana ezen a sarkalatos véleményen, már kényelmi, praktikus okokból is. A fagyűjtés ugyanis komoly fizikai munkát igénylő művelet. Sokszor kell nagyobb távolságról cipelni a fát, a táborba szállítottat vastagság szerint szét kell válogatni, össze kell aprítani. A vékonyabbakat kézzel, a kézzel nehezen kettétörhetőeket baltával, az egészen vastagokat fűrésszel. A Táborozó szerint például a méretre aprított fa hosszának nagyjából a tűztér sugarával kell megegyeznie, ugyanis így tudunk gazdaságosan tüzelni. Azonban az sem mindegy, milyen fajtájú fával tesszük ezt. Vízparton kevésbé lehetünk válogatósak, nem sokra megyünk az alföldi embernek az akácra, a hegyvidékinek a bükkre, tölgyre, fenyőre esküdöző véleményével, hiszen mindössze három fafajta közül válogathatunk. A juhar füstje büdös. Evvel a büdösséggel nemcsak az a baj, hogy idővel beeszi magát ruhánk szövetébe, hanem hogy a vele főzött ételünk ízébe is beleszól. Marad tüzelési lehetőségnek a nyár és a fűz. Ezekből viszont a szinte a gyomnövények agresszivitásával terjeszkedő juhar miatt egyre kevesebb található, főként a Duna mentén. A legendás, Simonffy-féle pazarló tüzelési technikát tehát szükségből is fel kell áldozni a takarékosság oltárán.

A Táborozónak is megvannak a maga rigolyái. Csak és kizárólag bográcsban szeret főzni. A gáztűzhelyet, a modern, főként autós táborozók (az autósok egyébként is mindent másképp cselekszenek, ugyanis tábori létük középpontjában nem a tábor, hanem az autó áll, az „ő” kényelmének rendelnek alá mindent, táboruk tehát valójában sohasem lesz igazi tábor, „vadkemping” marad az idők végezetéig) kedvelt eszközét mélyen megveti. Kis gázpalackját csupán kávéfőzésre és kitartó esőzés esetén muszáj-konzervmelegítésre használja – nem is igen való a gázfőző a táborban másra.

A Táborozó táborának középpontjában tehát a TŰZTÉR áll. A tűztérnek számtalan követelménynek kell megfelelnie abbéli céljának megfelelően, hogy rajta minél gyorsabban és minél gazdaságosabban főjön meg az étel. A tűztér a Szentély, mint az atavisztikus időkben, aminek egyáltalán nem szabad beáznia a táborozás ideje alatt, nehogy a benne lévő hamu betonkeményre dagadván elveszítse tüzet termékenyítő erejét. A jó tűztér ásónyomnyira földbe vágott katlan, a fő szélirány felől árnyékoló magasítással körbevéve, hogy a tűz ereje a bográcsra koncentrálódjék, amelynek természetesen be kell lógnia a tűztér mélyébe.

A Táborozó este többnyire nem rak tüzet. Az este a csendé, a nyugalomé, a Táborozót körülölelő galériaerdő állatainak tulajdona.

*

A gátőr részeg állapotában szívesen megalkudna a rókákkal, akik rendszeresen borsot törnek az orra alá. Bizonyos feltételek teljesítésének fejében megfelezné velük baromfióljának lakóit. Ugyanis az még valamennyire rendjén való dolog volna, hogy éjszaka, a kutyákat és a rókabiztosnak vélt biztonsági berendezéseket kijátszva, el-elvisznek egy-egy tyúkot, de az már egyenesen arcátlanságszámba megy, hogy fényes nappal, a lucernáját kaszálgató gazda szeme láttára ragad nyakon egy libát a ravaszdi, majd szinte gúnyos pillantást vetve a meglepett gátőrre, kényelmesen üget át a gáton, s tűnik el az addigra már elhalálozott jószággal az ártéri erdőben. Hát leginkább ezek miatt a megalázó, becsületsértő események miatt kényszerül alkura a gátőr, akinek ráadásul a nyest is, a görény is keseríti az életét. És nincs szünet a baromfipusztulatban, mert ha nincs róka, jön a nyest, ha meg pillanatnyilag egyik sem érne rá, végszónak ott a görény. A gátőr éves baromfivesztesége így eléri a nyolcvan százalékot. Ez a százalékszám az újabb sörök elfogyasztásával aztán kilencvenre is emelkedik.

A gátőr azonban – szerencsétlenségére – egészen ember. Kijózanodva megfeledkezik elesett lelkiállapotáról, a kocsmaasztalnál a rókáknak tett felelőtlen ígéreteiről, esze ágában sincs tárgyalásos alapon rendezni az életét pokollá tevő konfliktust. Csapdákat eszel ki, terveit megosztja az éppen a kocsmában tartózkodó atyafiakkal, s a kocsma átalakul konferenciaközponttá, melyben az ideális csapda technológiai kivitelezése a fő napirendi pont. Az elméletben ekképpen kivitelezett rókacsapda aztán leginkább ahhoz a ketrecrendszerhez válik hasonlatossá, amelyben Az ezeregyéjszaka meséinek szerencsétlen sorsú Sahriár királya tartotta utolsó feleségét. A zseniálisan kiötölt csapda ellenére is megesik néha, hogy egy-egy alacsony intelligenciahányadosú róka rajtaveszt, és a gátőr furkósbotjának vagy ásójának csapásai alatt fejezi be földi pályafutását. A harcnak azonban evvel koránt sincs vége. Rókáéknál ugyanis igen hamar híre megy egy zsákmányban gazdag territórium, főként egy kevésbé bolhás rókavár megüresedésének. A bolhaszegény rókavár pedig nagy kincs, vétek üresen hagyni.

Még egy hónapja sem honol a viszonylagos nyugalom – mert a nyestet és a görényt azért nehezebb elhessegetni! –, újra felbolydul a baromfiudvar, jelentve, hogy megérkezett az utód ravaszdi, aki már a természetes kiválasztódás törvényeit van hivatva metaforikus eszközökkel a gátőr tudomására hozni. Ergo: ravaszabb, ügyesebb, gyorsabb, szemtelenebb, mint elődei. A csapda sem zavarja: onnan lopja ki a beléhelyezett csalicsirkét. Mit tehet a gátőr? Estefelé felkerekezik a kocsmába, hogy belefojtsa a sörbe elkeseredését. Mikor csökkent öntudattal sötétedés után hazatér, elfelejti bezárni a baromfiól ajtaját.

*

A galériaerdő idegen tulajdon. Nem az emberé. A folyóé. A folyónak idegen az ember, mert az gátakat, sarkantyúkat, párhuzamműveket épített rá, önző módon megszüntette szigeteit, feltöltötte holtágait, beszűkítette hullámterét, kipusztulásra ítélte lakóit és édes gyermekeit, a halakat, a víz apadásával-emelkedésével együtt vándorló kagylókat, rákokat, csigákat. A folyó méltán haragszik az emberre, ezért elhatározta, hogy nem épít neki a továbbiakban napozni való, homokos zátonyokat, sodrásirányban felfelé vonulgató néhány fás szigeteket, hanem rombol inkább, mint A dzsungel könyvében tették azt a faluval Háti és társai (ugyan ki olvassa ma Kipling remekét?).

Annak idején a „civilizált” amerikaiak rezervátumba terelték a „vad” indián törzseket, azok aztán – jórészt a „tüzes víz” jótékony hatásának köszönhetően – odapusztultak szépen a bezártságba. A galériaerdő a folyó rezervátuma, az ember jelzése a folyónak: még élhet, csak ne nagyon. Még nem bűzlő csatorna, még nem a cloaca maxima. Szűk is, keskeny is ez az erdő. Néhányszor tíz méteres, az árvízvédelmi töltés és a meder közé zárt, külön világ. Lakóinak életét a folyó határozza meg. Azok pedig lenyűgöző rutinnal alkalmazkodnak nemzedékről nemzedékre ehhez a látszólagos szeszélyességhez.

Itt soha nem következik egymásra két egyforma esztendő. Évről évre minden újjáalakul, átrendeződik. Amit tavaly láttál belőle, az az új évre már nem úgy van, vagy legalábbis nem egészen úgy van. A fák persze, lévén az emberi tekintetnek igen lassú vándorlásúak, többnyire a helyükön találhatóak, de az aljuk, a „csalános iharos” folytonosan változik. A sátorverésre oly alkalmas gyepet egyszer csak benövi a szederindák szövedéke, lassan eltűnik a maradék gyep is. Voltát néhány kétségbeesetten égnek álló fűszál jelzi csupán. A szeder azonban, alighogy virágot hajtana, hamvas, fanyar termését meghozná, máris hatalmas ősellenséggel nézhet szembe: a csalánnal. A szeder törpe és ritkás – kivéve a védett termőhelyeket –, a csalán embermagasságúra növeszti sűrű bozótját, s pillanatok alatt veszi el a szeder éltető levegőjét. Már-már győztesnek tűnik, amikor megjelenik a ki tudja honnan termett, szívós, tarackszerűen gyökerével szaporodó kenyérbél cickafark (a Táborozó ugyanis nem emlékszik arra, hogy néhány évtizede látott volna akár egy szálat is belőle), a legszebb dunai táborhelyek tönkretevője. Talán csak a Táborozó s rajta kívül néhány öreg vízjáró – például Buksi bácsi – ismeri már fel a régi kikötő- és táborozóhelyeket a kenyérbél cickafark „pázsit” alatt. A kenyérbél cickafark viszont csak addig uralkodhat, amíg meg nem jelenik a gyalogbodzák talpas, de jól felfegyverzett serege. Ekkor visszavonul gyökereinek szívós, talaj alatt építkező tartományába, türelmesen várva, hogy valamikor újra eljöjjön az ő ideje. Egykori tűzrakó helyek romjai jelzik csupán e szünet nélkül tartó csata színhelyén, hogy ott valaha vízjáró ember táborozott.

*

Hol van a szederinda szeme? Nagy kérdés. A Táborozó emiatt vált „amatőr természetbúvárrá”. A nevezett szederinda – akit majd később méltán nevezhetünk el Antigonénak – éppen egy hete váltotta fel békés növekedését kalandozásra. Egy merész éjszakai hadművelet folyamán átkúszott a használaton kívüli tábortűztér kövei közötti résen, hogy az esőktől betonná összeállt hamukupac középpontja felé vegye az irányt. Mit akarhat? Épelméjű szederindáról fel sem tételezhető, hogy egy hamukupac tetején kívánna meggyökeresedni s ott szedertövek új nemzedékét létrehozni. A szederindának tehát célja van. Vajon mi? Az ő töve körül még öt-hat szedertő nő ki a földből, s mindegyiknek vannak indázó hajtásai. Ezek az indák azonban jólnevelten betartják a szabályt: mind a nagy víz, a Duna felé indultak el. A Táborozó szederindája viszont az ellenkező irányba, amerre a szeder se jár. Ez tehát minden kétséget kizáróan egy individualista szederinda, aki meg akarja változtatni a szedervilág fennálló rendjét. Ez a viselkedésforma szederéknél sem lehet igen népszerű, hiszen nincs követője. Testvérkéje – nevezzük őt stílszerűen Iszménének – néhány napig, igaz, csak a levegőben inogva, követi nővérkéjét, de aztán illemtudóan kanyarodik a minden szederindáktól elvárható irányba.

A magányos harcos pontosan napi öt centiméteres sebességgel robog egyelőre ismeretlen célja felé. Az „amatőr természetbúvárban” kételyeket ébreszt ez a látványos tudatosság. Kísérletezni kezd. Fatuskót állít a szederinda útjába, körülbelül tíz centiméter távolságra, a szederindától kétnapi járóföldre. Néhány óra múlva az inda elkerülő hadműveletbe kezd. Jobbra-balra meg-megremeg. Többször is, majd lassan balra hajlik, hogy elkúszhasson a tuskó mellett. A Táborozó másnap, amikor kísérleti alanya már-már elérné a felállított tuskó vonalát, hosszában elfekteti azt. A szederinda láthatóan megtorpan, gondolkodóba esik. Néhány óra múlva pedig szép lassan felemeli a fejét, mintha át akarna kelni a körülbelül nyolc centiméter magas tuskón. Később a Táborozó meglepetten látja, hogy a fej lekókad, mintha öngyilkos módjára neki akarna támadni a tuskónak, vagy eltolni azt az útjából. Buta, gondolja a Táborozó este, még sincs szeme. Reggel aztán kiderül, hogy rosszul gondolta, mert a fej eltűnt a tuskó alatt. A tuskó és a hamu között a szederinda éjszaka felfedezett egy éppen akkora rést, amelyen át egy indafejecske elférhet, s ő ebben a résben folytatta útját.

Hogy hová akart eljutni a szederinda? Nem tudni. A Nagy Árvíz elmosta szegény kis Antigoné álmait, vagy a tíz centiméteres iszap alá temette. A Táborozó áll mezítláb a hűvös, bokáig érő dágványban, táborának romjait szemléli, és nem gondol a szederindára.

*

A gátőr igazán nem támadható avval, hogy odagondol tettei következményére. A minap is anyát ütött agyon. A két árva azóta összevissza kószál az erdőben. Egész nap zörög lábuk alatt a száraz uszadékfa-törmelék, vörös bundácskájuk ki-kivillan a bozótos résein, ahogy anyai felügyelet nélkül maradva fényes nappal is felelőtlenül játszanak, ahelyett hogy a rókavárban csendben várnák a sötétedést. Csakhogy a rókavárnak az ő kis életükben már vajmi kevés értelme van. Ahová anyjuk nem tér meg többé a vadászatról, ahol nem lehet harmattól nyirkos szőrzetéhez bújni, az többé nem hely. A véletlenen múlik, hogy emberbe nem ütköznek. Pedig nem kicsik már, nagyocska süvölvények, akikre azonban igencsak ráfért volna még némi nevelés. Vadászni már mindenesetre tudnak. Legalábbis ismerik a helyeket, ahol egér található, a rókanemzetség fő tápláléka. Még az is elképzelhető, hogy anyjuk illatát követve éjszakánként beszimatolgatnak a gátőrház udvarába. De legszívesebben a tábor körül keringenek.

A Táborozó már több mint harminc éve sátorozgat nyaranként a természet lágy ölén. Aludt már Magyarország hegyeinek erdeiben, de legtöbbször azért mégis folyóparton hajtotta sátorban álomra a fejét. Tudja, mennyire megnyugtató és ugyanakkor kellemesen bizsergető érzés, ha vaddisznó makkolgat fél méterre a hálózsákjától, vagy hatalmas szarvasbika vonul át a táboron döngő lépteivel. Nagyjából ismeri az erdő neszeinek eredetét. Most az éjszaka közepén arra ébred, hogy valaki szétszedi a tábort. Minden tárgy zörög, puffan a maga tulajdonsága szerint, amit kívül hagyott, amire sem embernek, sem állatnak nem lehet szüksége. Az étel biztonságosan fölakasztva, a cukor, kávé befőttesüvegbe zárva, eső, vihar elől védve. Ember biztosan nem lehet, az nem jár így a sötétben. Ha állat, akkor nagyobbféle. Róka – mászik elő a Táborozó álmából a felismerés, mert vannak már idevonatkozó tapasztalatai. Kitapogatja fejlámpáját, s lassan, óvatosan kibújik a sátorból. Korántsem az elkergetési szándék vezérli, inkább a kíváncsiság. A fejlámpa fényére futólag felpillant az egyik kamasz róka, majd a Táborozóval mit sem törődve tovább eszi az asztalról lopott őszibarackot. Ez éjszakától kezdve a Táborozónak kosztosai vannak. A fakéregből kialakított rókatányérban minden este ott díszeleg néhány csirkeláb, húsos ételmaradék. A Táborozó hipotézise: ha kapnak enni, az éjszakai balhéknak is vége lesz.

Ül a Táborozó élete párjával a vízpartra telepített padon, előttük az arra az estére szánt palack vörösbor. Abban az alkonyati időszakban gyönyörködnek, amelyben szinte észrevétlenül váltják egymást a víz fölött repkedő élőlények. Az egyik pillanatban még fecskék vadásznak szúnyogokra, apró rovarokra, majd anélkül, hogy a látványos szárnyas revü megszakadna, a sötétség beálltával a légtér egy villanás alatt már a denevérek birodalmává változik.

Táborozóék háta mögött korhadt, öreg fűzfa áll, amelyik évről évre lassan dől a víz felé. Belseje már régóta egerek tanyája. Koronáját az előző télen vesztette el. A letört korona a földön hevert, a tábort félig elborítva, amikor a Táborozó kajakjával kikötött. A Táborozó kénytelen volt avval kezdeni nyaralását, hogy kifűrészelje táborát a fűzfából. Erre a fűzfára mászik fel most valaki, aki akár macska is lehetne, egy a faluból rendszeresen egerészni idejárók közül, de idáig házimacska nem szokott merészkedni. Nem szereti az annyira az embert, hogy ilyen közel jöjjön. Róka az, az egyik rókakamasz. A fűzfa koronájának egyik vastag csonkjáról nézi kíváncsian Táborozóékat. Róka a fűzfán. Ilyet se nagyon látott még a világ.

*

A katolikus templom falában van egy sok száz éves kőtégla, a kőtéglában egy kissé elmosódott relief: kis, bumfordi, román kori, az Árpád-házi időket ideidéző Szent Kristóf, amint nála nagyobb evezőjére támaszkodik. Akkor fedezte fel az egyik Mócsai – ugyan ki más? –, amikor a templomot kívülről tatarozták. A Nagy-Duna partján épült monostor egy ki tudja, honnan, milyen körülmények között előkerült darabját építették bele 1752-ben ebbe a kicsi, provinciális barokk gyöngyszembe. A régi monostornak ma már nyoma sincs, mint ahogy a rómaiaknak, Kurszán fejedelem népének se. Azt mondják a kocsmában, hogy a régi falu sem itt volt, hanem valamivel lejjebb, az árvizeknek jobban kitett részen. Ide senki sem költözött, mert a magaslat a holtak birodalma volt. A kocsmahíradó szerint ha néhány helyen leásnánk, találnánk itt rómait, honfoglalás korabeli magyart, de arccal Mekka felé fordítva, ülve eltemetett törököt is. A falu alatt az egész történelem.

Valószínűleg ez a minduntalan csak átvonuló, halottait rendre itt hagyó történelem felelős azért is, hogy a falu eltér a Magyarországon megszokott településszerkezettől. Itt nem lelhető fel a templom–kocsma–bolt egyetlen, központi térre koncentrálódó szentháromsága. Az utca felvégi, református végében van a református templom, a katolikus alvég felé esőben a katolikus. Ugyanennek az utcának alvégi részén a katolikus temető. Még a boltok is hasonlóképpen helyezkednek el: egyik a felvégen, a másik az alvégen. Az egyik fölött, utcányira tőle a református templom őrködik, a másik fölött a katolikus. Csak a falu két kocsmája néz egymással farkasszemet pogányul egy kis téren a szűnni nem akaró konkurenciaharc közepette, nagyjából az alvéget a felvégtől elválasztó láthatatlan határvonal senkiföldjén. Mindkettőnek megvan ugyan a maga betonkemény, az őslakosokból összeállt törzsközönsége, a beköltözöttek, alkoholisták és az alkalmi betérők azonban az egymás közötti béke és harag kiszámíthatatlan törvényei szerint ide-oda vándorolnak.

*

Ez a nyár a Nyestek Nyara. A nyestek mindig is ott voltak a galériaerdőben, jelenlétük azonban egészen az idei nyárig nem volt különösen feltűnő. Néha látni lehetett őket egy-egy villanásra, morgásuk hallatszott egyszer-kétszer éjszakánként, semmi több. A Nagy Árvíz nyara azonban, úgy látszik, különbözik minden eddigitől. A nyestek napjában kétszer vonulnak végig a tábor fölötti lombkorona-országútjukon. Este tíz tájban a part menti fák során kezdik ellenőrző körútjukat: néma csendben, az éppen elpihenni készülő cinkék, csúszkák, rigók hangos vészjelzéseitől kísérve halad fától fáig a kis, három-négy főből álló csapat, egyelőre terepfelmérő célzattal. A letört koronájú öreg fűz csonka ágain megállnak egy pillanatra, hogy kíváncsi pillantást vessenek Táborozóékra, majd vonulnak tovább.

A Táborozó hetek óta nem alszik hajnali háromnegyed háromnál tovább. Ez a nyestek második átvonulásának időpontja. Morgások, visítások, földre huppanások ébresztik a Táborozót. A nyestek a cinkéknek fellógatott töpörtyűre vadásznak. Ehhez egy igen vékony ágon kell végigkúszniuk, majd ezután különleges technikával fel kell horgászniuk a vékony madzagra kötözött töpörtyűs hálót. A nyestek jeles akrobaták, de hogy ennyire? A Táborozó reggel az ágra tekerve találja a töpörtyűs hálót. Üresen. Hallgathatja a felfalt töpörtyűre érkező cinkék szemrehányó csivitelését.

*

2002-ben meddő maradt az sz.-i gólyapár. Az öregek megjöttek ugyan, de fészküket nem csinosították, a tél okozta rongálásokat nem javították ki. A szánalmasan csáléra ereszkedett, ellaposodott alkotmányból, mint rosszul tartott albérlők, csüggedt verébfejek kandikálnak ki. A falu jelképei házon kívül töltik napjaik jó részét, békásznak a közeli tavacskán, a Duna két ágának valamelyikén, vagy egyszerűen csak bóklásznak céltalanul, hogy ne kelljen hazamenniük a célját vesztett otthonba. Aki csak arra jár, aggódva tekint fel a fészket tartó oszlop tetejére.

Talán ezért is: jobb híján botanizál a falu, hiszen Jani bácsi kertjében különös virág nyílik, olyan, amilyent nem látott még a kocsma, de talán az egész közösség sem. Csodájára járnak, a Strici kutya nem győzi fogadni a hívatlan vendégeket, akik egymásnak adják a kapu kilincsét. A növény egyébként szépnek mondható, virága (termése?) mint a fekete szederé. Szerencsére még senkinek nem jutott eszébe megkóstolni. Valami madár pottyanthatta a kertbe, a romos nyúlketrec szélibe, ott virít most a gaz között. Igazán nem oda való. Olyan sokan kérnek virágoskertjükbe a növényből magokat az öregtől, hogy szinte lehetetlen minden kívánságot kielégítenie. Ha így megy tovább, a magyar gyógyszeripar Sz.-ből fogja kielégíteni az évi rendes ricinusszükségletét. Jani bácsi pedig távoli borlelőhelyét lesz kénytelen közelebbire cserélni, mert látogatói az utóbbi időben mintha többet innának a kelleténél.