|
Nagy Gáspár
Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz
Azt mondja Valaki
akit én nagyon szeretek
felejtsem el – örökre
azon rendőrök neveit
akik mindenféle
szennyes papírok alján
az állam biztonságára
nézvést láttamozva
hol “belső ellenzékinek”
hol meg “ellenséges ellenzékinek”
szóval meglehetősen
rovottnak ítélték
valahai múltamat
abból is a legszebb éveket
éppen kerek húszat
a húsz és negyven közötti
véletlen és vétlen “kalandokat”
és fogták küldték rám
a kis (talán zsarolható) spicliket
szebben mondva: hírforrásokat
meg az önkéntes nagyobbakat
ahogy írva vagyon: ügynököket
és titkos megbízottakat
akik szerelmeim nevét
is jegyezték
és első zsengéimből
– micsoda minőségérzék! –
a legjobb sorokat
aztán mikor már a sorok
valóban verssé álltak egybe…
buzgó jelentéseikbe szőve
behalhatatlanodtam
(általuk is!)
a “kis magyar októberbe”
szóval felejtsem őket
és szigorúan titkos
tisztjeiket is…
most megint erre int
akit én nagyon szeretek
felejtsem a rossz álmok
bizonyosságát megőrzők
álságos neveit
mert nem méltó hozzám
a rossz álom
ez a fekélyes múltvakarék
s közben látom rajta
és érzem a hangján hogy fél
pedig a történtek idején
még alig látszott és önfeledten
játszott boldogan élt
bizony lehetne is felejteni
de azt hogy ő most fél
– szinte már tőlem is –
ezt mégsem felejthetem
s meg sem bocsáthatom
most már nekik
akik elhozták újra a félelmet
fölrajzolnom sem kell
a rossz álom barlangfalára
mert maguktól mindig kivetülnek
mint valami derengő karcok
s kilépnek a megfigyelt felbontott
és lehallgatott éveim
szégyen-hátteréből
ím öklendeztető a bizonyosság
hogy megesett velem
ők valós álarcok mögött
de mily fantáziátlan nevekkel
s fátyoltáncuk rendje – egyelőre – ez:
legelébb a nyugati végeken állt
jót érettünk Bocskai de nem fejedelmi pózban
legkitartóbban sármos magyar úrként
virág-Vitéz bimbózott őszfehéren
aztán leszakították (rólam) hirtelenjében
és Forgó is hamar elfordult
de közben jámbor gyermeki kiadóban
lett igen szemérmetes a Francia lektor
bezzeg Viktória az idegen költővel
franciázott s mit tehetett sziklaszilárdan
csodálkozott Sziklai barnán lesülve
mikor az alföldi detronizáló város
falusiTóth hírharangozója ugyancsak kongatta
a szélrózsa minden irányába az irodalmat
rögvest a Tiszába vetette magát a Tihanyi
révtől híres Endre király
aki a Duna kanyarulatos partján
a szentek Petőfi-körében csak egyszerűn Endrei
lett tán mert a nagy folyamot kissé
megduzzasztotta volna csak egy parányi
Kelet-es betűvel is az Ipoly
de a betűket szép keze-írásával nagyszerűen
Nagymárton körmölte oda
sebes informátori tettként
hogy aztán szerények legyünk mint
Havasi gyopár amikor megigazult
s megyéket általugrott a küldetés
nagy hanggal kortes tulipánt tűzött
békés hívei szíve fölé
(no ez volt a legnagyobb átverés):
álom-barlangi csalódás lett
virág-Vitéz bimbajának elsatnyulása mellett
de megint jön
akit én nagyon szeretek
azt mondja hogy ez a múlttal való hálás
már beteges önveszélyes
mondom: lehet de ebben a szégyen-silóban
(ha álom is) nevek lapulnak mélyen
egészen másképp de olyanok
persze fakó negatívban
akár a 301-es parcellában
nyugvó hősök mártírok
amikor drága ’56-os színészeink
sorolták őket ott a téren
hogy beleborzongtunk Istenem
és borzong ő is akit nagyon szeretek
nos a rózsafüzér (szemei a láncban)
megkerülhetetlen memoriter:
eszelősen mormolom
álomban félálomban
nem is tudom élők-e vagy holtak
amikor a papirosok tetején vagy alján
nevemmel egy térben időben korban
közszereplős szép fokozatokkal
elém kunkorodnak:
Ambrus, Andrási, Ács, Barna, Bárdosné,
Benjamin, Benke, Berente, Bezzeg, Bodrogi,
Dr. Budai, Dán, Durkó, Egyed, Eigner, Esvégh,
Fodor, Forgács, Földesi, Dr. Földvári, Gál,
Gáspár, Gész, Guzorán, Hajnal, Harangozó,
Dr. Hargitai, Hoffmann, Horváth, Dr. Horváth,
Dr. Hugyák, Jámbor, Karasz, Kele, Keresztényi,
Kiss, Kolok, Ledvényi, Lengyel, Madarassi,
Mészárosné, Molnár, Nagypál, Dr. Neichel,
Pálfy, Preizinger, Rajki, Romancsik, Romhányi,
Salgó, Sillai, Simon, Ströck, Szebeni, Tancz,
Terebesi, Vagyóczky, Vajda, Varga, Dr. Várhelyi,
Virág… – – –
szóval legyintsek rád elmúlt világ
s amin e szorgalmatos hálózatfenntartó
ügyeletes álombiztonságiak
bizton dolgoztak
farigcsáltak terjengős tájékoztatókat
miket aztán a szakelosztóból
a legfőbb olvasnitudóknak
a hó-fehérke házban
mazsolás kalács s reggeli kávé mellé
hivatalból szépen föltálaltak
lám így ért célba a nagy igyekezet
kapták az akkor fennen uralgó nevek
remélem az én nevem betűi is
borzolták azért kicsit
a legfőbb ideológusi idegeket
azt mondja Ő
akit nagyon szeretek
nem méltó hozzám
s nem érdemlik meg
azok és emezek
hát akkor… ég veletek…
ne félj mondom ne félj
nem méltó hozzánk már
– azok után…
ami megtörtént velünk –
a félelem.
(2002)
