Arany János mellszobrai

Kedves Szerkesztő Urak, Barátaim!

Az író többek között azért nem politikus, mert mindig csak holnap fogja tudni, hogy tegnap mit akart.

2002. október 23-án – Kiss Annával és Vasy Gézával együtt – Arany János-díjat kaptam. (Arany János-jutalomban részesült: Kis Pintér Imre, Lengyel András és Veress Miklós.) A Magyar Írószövetség épületében vehettük át a díjakat, miután egy népes közönség – kis ünnepség keretében – megkoszorúzta a Szövetség épületén levő 1956-os emléktáblát.

A díjat illőképpen megköszöntem, de miután leültem, máris éreztem: valamit még akartam mondani, bizonyos mondatkezdemények bennem maradtak. Mikorra hazaértem, kész volt a szöveg, amelynek ősköde Kő Pál meglepően súlyos Arany-mellszobrocskája átvételekor bennem kavargott. (A szobrász kisplasztikája a megtört, öreg Aranyt talán azokban a percekben jeleníti meg, amikor a fejében éppen a híres fanyar két sor alakulgat: „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.”)

S voilŕ, az én szövegem! Hátha hasznát tudjátok venni.

*

Elgondolkodtat, hogy 2002. október 23-án, a Bajza utcában egyszerre ünnepeltük az 1956-os forradalmat és az irodalmat.

2002-ben, a harmadik évezred legelején az irodalmat ünnepelni nem mindennapos esemény, a vers, a novella, a regény lángját, fényét mindenféle egyéb ünnepek és események halványítják, sőt oltogatják, de ’56-tal egy időben az irodalmat is ünnepelni telitalálat, mert nagy történelmi eseményeink közül talán csak 1848 fonódott úgy össze az irodalommal, a magyar írók ténykedésével, mint 1956.

S nagyon helyénvalónak éreztem Arany János nevének a fénybe emelését is, mert ha irodalmi hagyományunkban van érték- és érdekszintetizáló géniusz, akkor első fokon Arany János az. Ennek a fontosságával ma, azt hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk, a gondolatot nem szükséges tovább bontogatnom.

Arany Jánossal és a mellszobrával kapcsolatosan viszont hadd mondjam el még egy élményemet és gondolatomat.

Akik ismernek, tudják, hogy Pozsonyban élek, abban a Pozsonyban, amely 1918 óta immár Szlovákia fővárosa. Csaknem mindennap elmegyek az előtt a ma Szlovák Nemzeti Színház névre hallgató épület előtt, amely megszólalásig hasonlít a néhai, az 1965-ben felrobbantott budapesti Nemzeti Színház épületére. Mindig felnézek a homlokzatán félkör alakban elhelyezkedő, üresen ásítozó, ablakszerű karikákra: 1918-ig a világirodalom és zeneművészet géniuszainak a mellszobrai álltak ezekben az ablakokban.

Állítólag a 19. század nyolcvanas éveiben, mikor azt tárgyalták, hogy a magyar írókat és zeneköltőket ki képviselje a színházhomlokzati kánonban, Arany János is jelölt volt. (A választás végül Vörösmartyra és Liszt Ferencre esett. Micsoda boldog kor: gigászok között lehetett válogatni! És a honatyák tudtak választani!)

Úgy hírlik, már keresik az egykori mellszobrokat, van rá remény, hogy a pozsonyi színház homlokzatának öt ablakába egyszer még visszakerülnek a világirodalom és -zene nagyjai. Magyarok, sajnos, ezúttal valószínűleg nem lesznek közöttük (habár mostanában már, hál’ istennek, semmi sem lehetetlen, nemrégen még az is elképzelhetetlen volt ugye, hogy a szlovák parlamentnek jelenleg hajszál híján magyar elnöke van, az alelnökhöz meg a hajszál sem hiányzik, vagy hát például ki merte volna még csak néhány éve is remélni, hogy Štúrovóból, azaz hát Párkányból – több mint fél század eltelte után – megint száraz lábbal át lehet majd gyalogolni Esztergomba), szóval Vörösmarty, Arany János és más nagyjaink mellszobrának valószínűleg máshol kell helyet keresnünk, de egyelőre talán nem is a hellyel lenne a probléma.

Egyelőre azzal lenne probléma, hogy a magyar illetékesek nem tudnának megegyezni, hogy kit rakjanak a karikákba (Zrínyit vagy Gyöngyösit?, Aranyt vagy Petőfit?, Adyt vagy Babitsot?, József Attilát vagy Illyést?).

Egyelőre azzal van probléma, hogy a Magyar Nemzeti Színház virtuális homlokzatablakai is üresek.

Meg azzal, hogy a világ, s benne a magyar irodalmi világ, valahogy már túl régen a holtponton van: sem választani nem tud, sem a több kánon egyidejűségét nem képes elfogadni.

Az irodalom meg persze olyan, hogy kánonok jönnek, kánonok mennek, keserűből jön az édes, édesből a keserű, cserélődnek a mellszobrok a homlokzatokon, de az utóbbi időben nem cserélődnek. Inkább álljanak üresen az ablakok, mintsem hogy egy más kánon képviselője is a homlokzatra jusson!

Pedig hogyan is mondja az édes-keserű Arany a Pestre került tót diákból magyar népköltővé avanzsírozott jámbor Vojtina Mátyás nevében: „A »Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché« / S a többi, – hogy keverd mind együvé«”.

A kánoncsinálóink legalább Arany Jánosban megegyezhetnének.

Még egyszer köszönöm az Arany János Alapítványnak a barátaimat és engem ért megtiszteltetést.

S Kő Pálnak Arany súlyos mellszobrát.

Tőzsér Árpád