Vasadi Péter

„Nőnek a magyarok…”

Illyés Gyulára emlékező sorok

Hogy nőnek-e a magyarok, s hová, miben, hogyan, ezt most ne firtassuk.

Tény, hogy Illyés Gyula a Ki a magyar című esszéjében leírta, s állítását adatokkal igazolta (Gondolkodó magyarok, Magvető, 1982). Az ember elgyönyörködik művének rövid fejezeteiben, világos megkülönböztetéseiben, a folyamatos írói beszéd mögül elő-elővillanó, tehát rejtett szerkezet logikájában, találó, egyszerű szöveg közti címeiben, s észre sem veszi, mikor kapja szárnyára az emelkedő szellem, mely végül összefűzi a lélek, a fajta, az eredet, az egyetemes emberi motívumait egy alakban: íme, ez, ilyenek vagyunk, állítja és sugallja a szerző, anélkül hogy kijelentené. Az ember, ha szólni akar egy íróról, akihez testvéri köze van, ösztönösen keresi a szimbólumgyanús mondatait, túl azon, hogy annak, aki már csak a szellemében van közöttünk, fokozatosan fordul át szimbólumba az egész műve; mintegy szimbólum-virágba borul. E sorok írója ilyennek érzi a címül választott tőmondatot is… Több éve már, hogy belső ösztönzésre egymás mellé került, sőt a lapjaival szó szerint összekapaszkodott a polcán három írás: az említetten kívül W. Gombrowicz egy interjúja (Piero Sanavio: Forma és rítus, Életünk, 1994) és Róna-Tas András tanulmánya (Magyarság és kereszténység a honfoglalás előtt, Vigilia, ’90-es évek).

Valami, még nem egészen nyilvánvaló szellemi magkohézió vonhatta őket egymáshoz. Illyés egyik kedves szavával élve, „rejtelmes” viszony van közöttük; a művészet, a hit, a magyarság, a forma és a rítus e viszony elemei. Illyés Gyula idegenvezetésével Európát és Ázsiát érezzük mozdulni ebben a fölsorolásban. Vagyis a kérdés: ki a magyar, semmiképpen sem veti föl önmaga negatívját: ki nem magyar. Az író kérdése tudósi, kutatói szenvedélyről árulkodik. Arra irányul, hogy megmutassa: nem csekélység ennek az ázsiai eredetű népfajtának tagjául születnünk. Miben áll magyarnak lenni? Vannak ingyenes, öröklött jó tulajdonságaink, ezeket még ma is örömmel fedezzük föl egymásban és egymáson, s vannak könnyen rosszra hajló tulajdonságaink, miket belül kell szemmel tartanunk, jó idejében visszanyesnünk; kordában hadd húzzanak. Talán nem túlzás azt hinnünk, már Etelközben is európaiak voltunk. Csak éppen nem annak hívták ezt az egyébként nemes, emberi, természetes készséget s hozzá a hajlékony alkalmazkodásra sarkalló okosságot. Hanem a hosszú út tapasztalatának. A megmaradás iránti eleven, élettani fogékonyságnak, a szemlélődésre való kedvnek, s nem kedvetlenségnek, minek melankólia a neve.

Ez a kis írás, amely föltehetően egy nagyobbat, mélyebbre merülőt vázlatoz, Illyés Gyula „szellemi fajkutatásának” csak egy-két mozzanatára figyel föl. Hogy az a bizonyos arche-magyar „külföldre… kerülve” magát – „isten tudja, miért” – fájdalmasan idegennek érzi. De annyira, hogy órákon át bénultan ücsörögteti honvágya a színes, hangos, vidám tengerparton. Csak ül és ül, és folynak a könnyei, míg nézi a nagy vizet. Ha látleletezzük a magyarnak lelki tulajdonságait, mindnek „alján a szabadság szeretetét leljük”. Ezért köti meg magát, hogy nem és nem, s igenis, igen, ezért „hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő… bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse.” Tudja a szabadságról, hogy az „belülről épül kifelé, mint az almára a héj, a csigára a ház”. Műveltségnek kell mondanunk ezt a tudást, melyhez hozzáadatik, s egyben belőle következik a másokhoz való szíves, helyesen értékelő, fürge szemű s észjárású illeszkedés, a meg nem fizethető, együttérző, jószívű barátság. Mindez az alapozó értelem világosságából fakad. Világosságra törekszik a gondolkodásban, a tettek és a szavak, főleg a közérdeket érintő beszédek, a nyelv stílusában. Amíg magyar az az arche-alak, hajlandó tökéletesedni. Ha kevésbé vagy nem is hajlandó, máris tántorog a fajtájabeli, a nemzeti veszte felé. Tudunk ilyen veszélyzónákról a történelmében.

A magyarnak is, mint minden más népnek, azon múlik a sorsa, vajon érti-e: keveredhetik bárkivel rokonságba, kapcsolatba, szövetségbe, meg csak akkor maradhat, oda csak akkor adhatja magát, ha egyszersmind meg is őrzi, méghozzá szellemében.

A szelleme bizonyítja, hogy ő csakugyan ő, és nem más, hogy jót s jól akar, éppen ezért lehet megbízni a szavában, az érzelmeiben, a cselekedeteiben. Csakis ez, az ilyen szellem képes belesimulni a történelem folyamatosan alakuló egységeinek akármelyikébe, s ez a szellem – ha önléte megköveteli – úgy magyar, hogy „konokan ellenáll”. Illyés Gyula tudósokra hivatkozik ezt írva: mi, magyarok a honfoglalás óta „ebben a hazában testileg is nőttünk négy-öt centimétert”. Asszony s férfi közt a különbség „ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter”. Mi meg Illyés Gyulára hivatkozunk, amikor ezt mondjuk: nőnek szellemben is a magyarok, bár ez a terjengő, brutális és ravasz szürkeség ködében alig látszik.