Alföldy Jenő

Verszenére váltott festészet

Csanádi Imre: Mária és Erzsébet. M. S. mester selmecbányai oltárának szárnyképére (1506)

Erzsébet asszony láttatik e képen,

repdes a magzat, dagadó méhében,

mikoron hozzá maga-személyében

Mária mégyen.

Mária, szép szűz, virágok virága,

piros köntösbe, vont-arany ruhába,

öltözék illő, ékes komolyságba,

mennyei mátka.

Zsong még fülében szava Gábrielnek;

benne is, tudja, megfogant a Gyermek.

Közli nénjével, ihol, a Kegyelmet:

csók kezet illet.

Mennyi méltóság, lebegő kecsesség!

Két hölgy köszönthet egymásra szerencsét.

Fehéren burkol fejet patyolatvég,

sőt repes is még.

Körül tavasznak mindenek örülnek,

fű-fa zöld, kéklőn hegyek ünnepelnek, –

kedvre vad kőszál, varasodva, gerjed:

jöjjön a Gyermek!

Gót arany villog sima-boldog égen,

béke víz tükrén, vártornyok kövében,

szerte-kószáló halandók szivében,

mint soha még nem.

Hát a plánták mily vetekedve ontják,

hódolatként, a reneszánszi pompát!

Kék irisz büszkén bodorítja kontyát, –

söprik a szoknyák.

Les rajongón a kegyes asszonyokra

bíbor orcákkal bazsarózsa bokra;

karcsú tő epren szirom-csillagocska –

mind mosolyog ma.

Jaj pedig, mit nem mutogat még tábla!

Gyermekből Férfi – kínba megy, halálba!

Irtózz, keresztyén! – ama szent dámákra

sandítva bárha.

Ujjong, zsolozsmáz gazdag Selmec-Bánya,

pór, pap, mészáros a keresztet hányja.

Áll a szép oltár! – a Céhnek sem bánja

bő adománya.

Köss batyut, piktor! Nézz új hazát, házat!

Munkát és márkát – jó az Isten – más ad!

Láthatják: M. S. – majd: 1506…

Virrad a Század.

1972. szeptember 7–8.

 

M. S. mestert a művészettörténeti források egybehangzóan a magyar gótika legkiválóbb festőegyéniségeként értékelik, noha összesen hat műalkotásán és neve kezdőbetűin kívül szinte semmit sem tudunk róla. Oltárképei a selmecbányai Mária-plébániatemplomból származnak, de néhány más, Varsóban és Lille-ben fennmaradt, bibliai jelenetet ábrázoló festményt is neki tulajdonítanak. Stílusa – az olasz, német és más hatásokkal együtt vagy azok ellenére – rendkívül egyéni. Általában az északi késő gótika stílusvilága jellemzi, de képein a quattrocento és a cinquecento határán tündöklő reneszánsz ismérvei is jócskán föllelhetők.

Csanádi költeményét M. S. mester Vizitációja ihlette az Írott képek-ciklus egyik legszebb versére. A mű szépségén túl alighanem az köti le a költő érdeklődését, hogy miként válik európai szintű remekké egy mű, amely provinciális körülmények között, a peremvidék sajátosságait vállalva keletkezik két világáramlat, a (Nyugaton már meghaladott) gótika és a (Keleten jóval nehezebben meghonosodó) reneszánsz – azaz régi és új – közös hatására. A provincialitás leküzdéséhez kétségtelenül segítséget ad a festőnek a nemzetközileg szentesített bibliai téma. Az Újszövetség értelmezését és a vallásos témák megjelenítését még nem változtatta meg a reformáció szelleme, illetve tilalma. A reformáció az 1506-ban festett kép keletkezésénél tizenegy évvel később, Luther téziseinek 1517-es meghirdetésével kezdődik, s a kálvini puritanizmus további esztendők múlva érezteti majd a hatását.

A reformáció a maga racionalizmusával nemcsak a külsőségeknek üzent hadat az egyházi életben és a vallásos szertartásokban. Az érzelmek, a hit, az istenimádat, általában a transzcendens élmények láthatóvá tételét is felszámolta azzal, hogy az égi (túlvilági) és a földi (evilági) dolgokat szétválasztotta. A református templomokból eltűntek a képek és a szobrok. Max Weber okkal beszél úgy a reformációról, mint a világkép „csodátlanításáról”. A szentek már nem szentek úgy, mint a kereszténység régi értelmezésében, s a jelképek a reformátusok számára nem metaforikus azonosulást fejeznek ki, csupán hasonlításszerű utalást tartalmaznak.
A szemlélet ésszerűsítése kétségtelenül bizonyos veszteséggel járt a művészetben. Ám az esztétikai érdeklődés ugyanekkor új területeket hódított meg: Németalföldön újfajta gazdagodást hozott a festészetbe az evilági dolgok, a mindennapi polgári és paraszti élet józan, természetelvű, egyénítő és gyakran humoros ábrázolása. A misztikus élmény iránti igény sem szűnt meg, inkább más műnembe tevődött át. A zsoltáréneklés, majd a hangszeres zene rendkívül gyors fejlődésnek indult, és csodálatos élményekhez juttatta a híveket. Luther szerint a zene nem is emberi, hanem isteni adomány.

Csanádi mintha egyformán számolna sorozatában veszteséggel és nyereséggel. E versében egyszerre csodálhatjuk a szemnek szóló, „képszerű” megjelenítés meg a fülnek szóló zenei hatás – ritmus és dallam – remeklését. Szinte az utolsó pillanatot ragadja meg, amikor a művész hite még nem rendült meg az égi dolgok földi eszközökkel való megjelenítésében, illetve még nem kényszerült szembeszegülésre a hitújítók tanításaival. Utóbbi azért fontos, mert a reformáció terjedésével egyidejű manierizmus és a későbbi, ellenreformációs szellemű barokk művészetben megszűnik test és lélek, látható és láthatatlan dolgok naivan természetes azonosítása, ami M. S. mester képén oly megejtően érvényesül. E festményen egyszerre élvezhetjük két selmecbányai polgárasszony életképét s a bibliai jelenetet.

*

Csanádi református neveltetése múlhatatlan nyomot hagyott szemléletében, noha a tételes vallásnak vajmi kevés nyoma van költészetén. Nem tudhatjuk, hány versre tervezte az Írott képek ciklusát, de a megvalósult harminc versből markánsan kitetszik a tendencia, miként válogat a vallásos tárgyú festményekből, szobrokból. Azon verseinek sorozata, amelyek bibliai vonatkozású vagy a szentek életéből vett jeleneteket, illetve személyeket megörökítő művekről szólnak, M. S. mester festményével zárul le az Írott képek-ciklusban. A reformáció elterjedése utáni időkből származó vallásos tárgyú, festett vagy faragott képről nem írt verset.

Vajon mi az oka annak, hogy Csanádi nem vallásos létére is ilyen szigorúan tartja magát a református felfogáshoz? A válasz elsősorban a magyar történelmi hagyományhoz való viszonyában rejlik. Református vallásának főként puritán, plebejusi szelleme fontos neki – meg a magyarság életében, különösen a szegények sorsában betöltött, közösséget egyben tartó szerepe. (Legszebben Bornemisza és Egy hajdani templomra című versében vall erről.) A protestáns prédikátorok felfogása szerint a magyarság „két pogány között” őrlődött. Egyik oldalról a tűzzel-vassal fellépő, beolvasztásunkra és elnémetesítésünkre törő, katolikus Habsburgok, a másik oldalról a mohamedán törökök sanyargatták és pusztították népünket. A reformáció hazai elterjedése után a vallásos festészetben – főként ott, ahol a Habsburg-uralom érezteti hatását – az ellenreformáció szelleme fejeződik ki. A református területeken megszűnik a templomi festészet, a kelet-magyarországi fatemplomokat legfeljebb ornamentikával díszítik. A barokk faszobrászatban még föllelhetők sajátosan magyar vonások: Erdélyben a katolicizmus is más, mint a császári területen. Ott sokszor – az észak-európai országokhoz hasonlóan – mintha a reneszánsz stílustörténeti korszakát átugorva, közvetlenül a gótikából nőne ki a hazai barokk egyik figyelemre méltó ága. Csanádi költői figyelme azonban ezekre a sajátos fejleményekre már nem terjed ki. A hazai manierizmusból és barokkból csak a világi tárgyú kuruc hagyomány foglalkoztatja: Esze Tamás armálisa, Rákóczi portréja.

*

A Vizitáció kitűnő alkalom a költő számára, hogy átadja magát a vallásos tárgyú mű élvezetének. A festmény líraisága, részleteinek szimbolikus sugallata különösen alkalmas arra, hogy a kép a költészet tárgya legyen. Misztikus tartalma – a Szentlélektől fogant Mária és a Máriánál jóval idősebb Erzsébet áldott állapota – a részletek realisztikus megjelenítésével társul, ezért is hatnak vonzóan a misztikától egyébként idegenkedő költőre.

A kép azt a jelenetet örökíti meg, amikor Mária – Gábriel arkangyaltól értesülvén arról, hogy méhében a Szentlélektől megfogant a Gyermek – meglátogatja édesanyja meddőnek hitt nővérét, Erzsébetet (Zakariás feleségét), hogy beavassa örömébe, és megtudakolja, hogy az angyali üdvözletnek megfelelően ő is várandós-e. Lukács evangéliumában találjuk ennek a látogatásnak legárnyaltabb leírását, M. S. mester ebből indul ki. Az örömhír így hangzik Károlyi Gáspár fordításában: „36. És ímé Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiat az ő vénségében; és ez már a hatodik hónapja néki, akit meddőnek hívtak.”

Fontos a Károlyi-fordítás szó szerinti idézése, mert Csanádi verse erre a forrásra utal. Íme a látogatás képen megörökített mozzanata: „40. És beméne Zakariás házába és köszönté Erzsébetet. 41. És lőn, mikor hallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében; és betelék Erzsébet Szent Lélekkel. 42. És fennszóval kiálta, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse. 43. És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak anyja jön én hozzám? 44. Mert ímé, mihelyt a te köszöntésednek szava füleimbe hatolt, a magzat örvendezéssel kezde repesni az én méhemben.”

Mária megbizonyosodik arról, hogy nem álmodott: az angyali jelenés meg a hír igaz, nagynénje várandós. Erzsébet méhében a majdani Keresztelő Szent János – mintha megérezné az „Úr anyja” közelségét – jelt ad Erzsébetnek azzal, hogy megmozdul: „repesni” kezd, amit érthetünk úgy is, hogy anyja méhében „rugdalózik”, és érthetjük úgy is, hogy „örvendezik”. A festmény láthatóvá teszi a láthatatlant az asszonyok viselkedésével s a repdeső ruhákkal. S a Csanádi által forgatott bibliafordításban található „repes” szót így veszi át a költő: „Erzsébet aszszony láttatik e képen, / repdes a magzat, dagadó méhében”, illetve, három versszakkal alább, a lobogó fejkendő leírásában: „Fehéren burkol fejet patyolatvég, / sőt repes is még.” M. S. mester értelmezésében tavasz van, májusi virágok nyílnak a szent asszonyok lábánál.

Mária feje csókra hajlik Erzsébet keze fölött. Erzsébet két kezének kecses mozdulata és finom arcának üdvözült kifejezése komolyságot és boldogságot sugároz, ruháinak lobogása viharzó érzelmet sejtet. A jó hír előlegét fejezi ki a festő a találkozás ünnepélyes pillanatával. Örömöt áraszt a ruha mozgása, a tavaszi táj levegője. Az öröm az egész keresztény emberiség számára sorsdöntő ígéretet jelez: Isten fiának eljövetelét.

Csanádi teljes joggal beszél a mű reneszánsz jegyeiről, miután elsősorban gótikus jellegét hangsúlyozta: „Gót arany villog sima-boldog égen” – mondja a hatodik szakaszban, de mindabból, amit elmond a festményről, már a reneszánsz leheletét is megérezhettük: „Hát a plánták mily vetekedve ontják, / hódolatként, a reneszánszi pompát! / Kék irisz büszkén bodorítja kontyát, – söprik a szoknyák.” (Kiemelések: A. J.) Megszemélyesítésekben gazdagon, kedvtelve sorolja a további részleteket: „Les rajongón a kegyes asszonyokra / bíbor orcákkal bazsarózsa bokra; / karcsú tő epren szirom-csillagocska – mind mosolyog ma.” A szó szoros értelmében vett újjászületés jelzi a tavaszban a reneszánsz jelenlétét. Még az égbolt aranya, az ikonfestészetből örökölt gótikus részlet is a napfényes reneszánsz életörömét sugározza, noha a középkori festészetben az aranyozás eredetileg az égi hatalmat jelképezi.

Erzsébet nyúlánksága és karcsúsága, „S-hajlatú” testének sajátosan gótikus tartása, az alakok eleven mozgása és átszellemültsége, az anatómiai pontosság elhanyagolása (vagy tudatos felülbírálása a formák és gesztusok kifejezőereje kedvéért), valamint bizonyos szemérmesség – a testeket és a hajat elrejtő ruházat, a mozdulatok szertartásossága – eltér az európai reneszánsz korabeli stílusától; ezek inkább gótikus vonások. A két asszony idealizáltan szép: életkori különbségnek nincs nyoma rajtuk, holott nemzedéknyi távolság van köztük. Az alakok valóban légiesek – de nemcsak azért, mert „gótikusan” elnyújtottak, karcsúak és törékenyek. Hanem azért is, mert Erzsébet ruhája mintha a tavaszi szélben lobogna. A légiesség – akárcsak az alakok élénk mozgása – már nem a gótika eszközeivel követi a földtől való elszakadást, a transzcendenciát. A természet erői – a nap, a szél, a növények, a változatos felvidéki háttér – veszik át a szerepet az aszkétikus anyagtalanságtól. Pompáznak a színek, virul a ruha pirosa, a levegőben hullámzik a fejkendő gyolcsfehérje, virágzó életet fejez ki a szép rajzolatú írisz kékje, a bazsarózsák bíbora és az epervirág fehér szirma, a levelek zöldje. A háttérben ugyancsak „gótikusan” törnek az ég felé a hegyormok és a vártornyok, de ezek mégis a reneszánsz kulisszái. Kulisszák, de úgy, hogy a selmecbányai megrendelők ízléséhez alkalmazkodón a Tátra csúcsait hozzák szemlélhető közelségbe. Minden él és virul, csupán a háttér növényzetéből ágas-bogasan kimeredő élettelen faág éreztet sötét fenyegetést Erzsébet jobb vállával egy vonalban. A test „S-hajlata” nem csupán gótikus közhely. Kiemeli a has finom domborulatával jelzett anyaságot, mit sem ártva az alak kecsességének. A jelenet a magyar reneszánsz érett korszaka, Balassi költészete felé mutat: a megörökített pillanat – miközben a reneszánsz előkelőségét is kifejezi – olyan életszerű és jelentőségteljes, mint például a Hogy Júliára talála, így köszöne néki című versben a gáláns közeledést finom, de sokat jelentő gúnnyal viszonzó arcmozdulat. A virágok, füvek és bokrok bősége ugyancsak balassias vonása képnek is, versnek is. Pedig a nagy költő majd csak az évszázad vége felé írja verseit, melyek már a manierizmusba hajlanak.

A fejét meghajtó Mária arcának különös aszimmetriája is túlmutat a gótikus hagyományon, noha ez is az ikonfestészet öröksége; még a pravoszláv ikonfestészetben is láthatunk hasonlót. A két szem közti tengely eltúlzott megdöntése erősen fokozza a csókra nyújtott kézre hajló Mária gesztusát, a lényéből kiáradó alázatot. Az enyhe túlzás a mozgást, az elevenséget is fokozza. (Az expresszionistákat előlegezi szinte.)

M. S. mester az életszerűség jegyében aktualizál: Mária reneszánsz polgárasszony-ruhát visel. Passióábrázolásán is hasonlót láthatunk: Jézust nem római légionisták, hanem 15–16. századi török janicsárok kínozzák. Itt pedig a háttérben a Kárpátok sziklaormai kéklenek, középkori lovagvárak magasodnak. A két nőalak inkább észak-európai, mint közel-keleti szépség. Öltözetük nemcsak azt árulja el, hogy mely vidékről valók, hanem azt is, hogy a középkor és az újkor határán élnek modelljeik. Erzsébet tisztes szegénységről árulkodó ruházata úgy-ahogy megfelel az ókori Közel-Kelet viseletének, de Mária karját puffos brokátujjas, domborodó hasát hasonló anyagú szoknya borítja. Az anakronisztikus időszerűsítés jótékony önellentmondása nem naivitásból vagy ismerethiányból fakad, hanem a tapasztalati valósághoz ragaszkodik.

Merészen elszakad a bibliai környezettől a Vizitáció. Igaz, a korabeli reneszánsz vallásos tárgyú festészete sem törekedett a Szentföld jellegzetes vidékeinek és ruhaviseletének hű rekonstrukciójára. Dürer és mások bibliai tárgyú festményein, metszetein is láthatunk reneszánsz öltözetű alakokat. Gondolhatunk olyan tudatos, modern alkotók példájára is, mint Picasso, aki a középkori keresztes lovagokra emlékeztetőn ábrázolja azokat a 20. századi katonákat, akiket fennkölt eszmék nevében háborúzó zsoldosoknak és agresszoroknak tart.

Kevés műalkotás fejezi ki ennyire látványosan két világáramlat szintézisét, gótikáét és reneszánszét. Közép-európaiságot jelez, két művelődési szféra – nemcsak régi és új, hanem Észak és Dél, illetve Nyugat és Kelet – találkozását.

Ahogy Erzsébet hasa enyhe domborulatára mutat jobbjával, ahogy Mária mozdulata érezteti az alázatot és az átszellemültséget, ahogy a tavaszi virágzás és a háttérben magasodó hegyek és vizek árasztják a friss levegőt – mindaz a festő személyes varázslatának köszönhető. Realizmus és misztikusság együttes megléte azért oly szerencsés, mert egyszerre jelzik a két asszony földi örömét az anyaságban, s közös meghajlásukat az égi erők előtt. Idő feletti modernség és helyzethez kötött örökkévalóság érződik a képen.

Csanádi a hazai műveltségben nem az importjelleget keresi és találja meg, hanem a világáramlat meghonosodásának eredeti módját érzékeli. Azt, amit a magyar művész hozzáad a nemzetfölöttihez. Egybehangzik ez Aranytól, Adytól és Babitstól örökölt esztétikájával: a magyar művésznek, írónak elengedhetetlenül szüksége van az európai kultúrára, de nem mondhat le arról a sugallatról sem, amelyet hazai környezetének és atyafiságának köszönhet. Ami kevés tudható a mesterről, azt Csanádi gondosan beleírja versébe, anélkül, hogy információival megterhelné művét. Többször tapasztalhattuk már, hogy milyen leleményesen tudja a művészet javára fordítani a puszta tények leírását. Nemcsak a mozdulatok, a tájelemek és a színek pontosak és megjelenítőek, hanem a 16. század eleji, módos polgárvárosra vonatkozó szavak is, amelyek a kép fogadtatására utalnak: „Ujjong, zsolozsmáz gazdag Selmec-Bánya, / pór, pap, mészáros a keresztet hányja. / Áll a szép oltár! – a Céhnek sem bánja / bő adománya.”

Csupa derű és életöröm a kép, mégsem diadaljelentéssel zárul. M. S. mester remeke a magyarság egyik legkegyetlenebb évszázadának a kezdetén keletkezett. A jelentőségteljesen elhelyezett „Virrad a Század” mondatot balsejtelem terheli. Ahogy Jézus születésével kezdődik az időszámítás, úgy indul a tengernyi szenvedést hozó 16. század – illetve a történelmi újkor. A szent asszony áldott állapotából nemcsak a megváltás örömteli ígérete sejthető, hanem a kínok és megpróbáltatások özöne is. A festő által megért új évszázad a romlást, a földi poklot hozta a magyarságra: a mohácsi katasztrófát, Buda elfoglalását, az ország három részre szakadását, egyben a vallási megosztottságot és a pusztító pártoskodást. A mesternek tovább kell állnia, hogy el ne nyeljék a viszályok, háborúk: „Köss batyut, piktor!” Képeire mostoha sors vár – az oltárképek nem eredeti helyükön, hanem szétszórva, sérülten maradtak az utókorra.

*

A vers finoman ódon nyelvezetével utalja tárgyát a múltba, korántsem törekedve valamiféle igazolható 1500-as nyelvezetre. De elmondhatjuk Kálnoky László Időszerűtlen vallomás című versével: „Képzeletem a múltat mért idézi? / Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?” Csak annyi módosítás szükséges, hogy Csanádi nem kérdez, hanem kétely nélkül állít: magyar, mert régi, mert magyarmód régi. Az Ómagyar Mária-siralomból veszi a „virágok virága” fordulatot, ezt a locus communist, mintha az ódon festményekről kölcsönözné a gótikus aranyozást.
S mintha a 15. századból való Mária-himnusz, a Szent ének, ki dicsíri szíz Máriát finom áthallásai is érvényesülnének a költeményben. A zsoltárfordításokhoz hasonlóan ódondad a sok inverzió, a névelő elhagyása is (pl.: „Körül tavasznak mindenek örülnek”). A régiesség eszközeihez tartozik a „Jaj pedig, mit nem mutogat még tábla!” sor hangvétele is: a régi, vásári képmutogató regösök beszédmódja ez, mely mintha az egykori selmecbányai piactér hangulatát is a kép világába vonná.

A sorok 5–6-os ütembeosztású tizenegyesek, a rímelés négyes rím, de nem a későbbi, Gyöngyösi-féle barokk tizenkettesek módján, hanem ritmikai változatossággal fűszerezve: a strófák negyedik sora röviden ráütő rím. Más ritmikai meglepetésekkel is szolgál a mű. Felfigyelünk a versszakok negyedik sorának adoniszi lüktetésére: Mária mégyen; mennyei mátka; csók kezet illet. Amikor oda érünk, hogy „Mennyi méltóság, lebegő kecsesség!”, észrevesszük: szapphói verset olvasunk. Másutt is előbukkan a hangsúlyos tizenegyesből a szapphikum. A vers hangulati tetőpontján egyértelművé tisztul a szapphói zengés: „Gót arany villog sima-boldog égen”, majd: „Hát a plánták mily vetekedve ontják, / hódolatként, a reneszánszi pompát! / Kék irisz büszkén bodorítja kontyát, – / söprik a szoknyák.” A sok virágnév a Balassi utáni virágénekek felé is mutat. A kép születésénél korábbi és későbbi líratörténeti elemekből egyaránt merít a költő.

Kétségtelen, hogy a reneszánsz a latin nyelvvel együtt az időmértékes verselést honosította meg az előző évszázadban: Mátyás udvarában európai színvonalú humanista költészet virágzott a hexametert, disztichont alkalmazó Janus Pannonius által. A Mária és Erzsébet verselése akkor is a reneszánszra utal, ha a 16. század nagy irodalomtörténeti fordulata, a magyarnyelvűség – a hexametert anyanyelvén alkalmazó Sylvester János magányos kezdeményét leszámítva – hosszú időre az ütemhangsúlyos költészetet vitte diadalra. Csanádi verse ütemhangsúlyosnak indul, sokáig „szimultán módon” együtt lebegteti a szapphikummal, majd azon a ponton csillogtatja meg a szapphói formát, amelyen a reneszánsz kulcsszava elhangzik. Ritka stílusbravúr ez: a verselés nem csupán aláfesti, hanem kifejezi és korhoz köti a gondolatot. (A hangsúlyos-rímes vers és a szapphikum egybejátszása Adynál jelenik meg líránkban, a Sappho szerelmes énekében.)

Amint visszazökken a mű a hangsúlyos verselésbe, a könnyed szépség helyét átveszi a krónikaírói hang és a borús jóslat. Előbb a jézusi sorsot jövendöli a vers. A jövőt Mária még nem sejtheti. És nem sejtheti a másfél ezer évvel későbbi festő sem, hogy mit hoz a gyászos 16. századi történelem. „Virrad a Század” – a nyomatékos leütésű adoniszi sor sokat sejtetőn és baljóslatúan hangzik.

*

Csanádi versének értékét növeli, hogy énekelhető, méghozzá egy régi református imádság dallamára.* Péczeli Király Imrétől, a 17. század első harmadában-felében működő református prédikátortól származik az a karácsonyi ének, amelynek dallamához igazodik a Csanádi-vers. (Az 1641-ben meghalt prédikátorköltő Szenczi Molnár Albert mellett a kor legjobb protestáns költője volt.) A vers dallamát 1774-ben, Debrecenben szerezték. A tizenegyes sorokban szóló, hangsúlyos verselésű imádságos költeménynek két versszakát idézem: az elsőt kottával, majd külön az ötödiket, amelyben a negyedik verssor ritmusa történetesen adoniszi sorként is értelmezhető. Péczelinél ez csupán a véletlen műve, de Csanádi fölfigyel rá. Valószínűnek tartom: főleg ez a sor adhatta neki az ötletet, hogy a versszakokat a három tizenegyest követő szapphói sorral zárja következetesen, és hol váltogatva, hol szimultán módon, egyidejűleg alkalmazza az ütemhangsúlyos és az antik verselést.

Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk,
Általa vagyon bűnünkből váltságunk,
A mennyországban örökös lakásunk,
Boldogulásunk.

Ízelítő ez Csanádi versírói gyakorlatából: bizonyság arról, hogy sokszor népdalok, egyházi énekek, táncdalok, olykor katonadalok és más, énekelhető versek dallamára szerezte verseit. Ilyen művei közül legismertebb a Hazátlan, mely az Elindultam szép hazámból dallamát követi, valamint a Valaki jár a kertemben, mely ugyancsak népdalihletésű. Gyermekversei szinte mind énekelhetők. Akad olyan verse is, amelyben csúfondárosan utánozza a lakodalmas nótát, a slágert, az operettdalt vagy a rumbát. Ilyen például a Lagzi múltán vagy a Pünkösdi pajzánkodó – változat divatjamúlt slágerekre című, a Reggeli rapszódia, a Provinciális motívumok némelyik darabja (A konyhaküszöb előtt), illetve a rumbaritmust megszólaltató Könnyű műfaj. Zenei utalásokban gazdag a Zsongás messziről című táncdalciklusa is: ennek „angolos, franciás, németes, lengyeles és régi magyaros” ritmusra írt darabjai bizonyára énekelhetők, ha megtaláljuk hozzájuk a megfelelő dallamot. Muzikalitása megkülönböztetett figyelmet érdemel: míg a régi magyar költészetben, például Balassinál vagy Csokonainál, ez volt a megszokott, addig a 20. században kuriózumnak számít vers és dallam egysége, illetve a dallamra írt vers; Csanádin kívül kevés költőnél látunk ebből figyelemre méltó példákat – ha igen, kortársai közül főleg Weöres Sándornál, Nagy Lászlónál.

*A Mária és Erzsébet és a Péczeli-vers ritmikai rokonságára Orosz Éva Andrea középiskolai komplex, zenére és képzőművészetre kiterjedő irodalomtanítási gyakorlata vezetett rá. A 2001/2002-es tanévben az iskolai szavalóverseny zárásaként a tanárnő a kecskeméti Kodály Iskola tanulóival a Péczeli-vers dallamára énekeltette Csanádi versét, miután M. S. mester festményét ismertette növendékeinek.

A kottával ellátott szöveget az Énekeskönyv magyar reformátusok használatára című könyvből másoltam. (A Magyarországi Református Egyház kiadása, Budapest, 1982.)