Beke György

Őraljaboldogfalva

Két emberöltővel ezelőtt még eleven magyar élet zajlott a Retyezát lábánál, a Sztrigy patak partján. Egyetlen tanúját ismertem, Horváth József fotóművészt. Találkozásunkkor már túl volt a kilencvenen; 1905-ben született Marosújváron. Édesapja bányafelügyelő. A fiatal Horváth gyakornok a postán, aztán a vasútnál. Az állami kenyér akkoriban, a húszas évek elején, nagyon bizonytalan egy kisebbségi fiatalembernek, a fényképészet azonban magánipar, biztos megélhetés. Nagyenyeden fejezi be szakmai tanulmányait, majd keres egy várost, ahol még nincs fényképészeti műterem. Így került Hátszegre, 1929-ben. Művészi igényét nem elégítette ki a családi felvételek és az igazolványképek készítése. De itt van a Déli-Kárpátok, a 2500 méter magas Retyezát, amelyet késő tavasszal is hókorona borít, itt van a védett növény- és állatvilág. Főképpen a természetet fényképezte, de az érdekes emberek is felkeltették a figyelmét.

– Járt a hátszegi műteremben egy nagyon különös látogató is: az utolsó Nopcsa báró, Ferenc méltóságos, aki Bécsben élt akkoriban. Magával hozta a titkárát is. Azt suttogták, hogy természetellenes kapcsolatot tartanak fenn egymással… Később lelőtte a titkárát, utána önmagát, így a fáma.

Hátszegtől vagy öt-hat kilométerre, Szacsal községben romokban áll, de még jól felismerhető a bárói család kastélya. Itt élt a legendás báró Hátszegi Lóránd, aki Jókait a Szegény gazdagok megírására ihlette. A nagy mesemondó 1858-as dél-erdélyi utazásán hallott a kettős életet élő Nopcsa báróról, aki Fatia Negra álnéven rabolt és zsákmányolt. Ennek a hunyadi utazásának élményeiből fakadt – mondja az irodalomtörténész Nagy Miklós – „az erdélyi románság mélyen megértő, társadalmilag is sokrétű, irodalomtörténetileg úttörő megjelenítése”. A Fatia Negra (tulajdonképpen Fata Neagrá, vagyis Fekete Arc) helytörténeti hagyomány a Hátszeg vidéki magyarok és románok körében. Tudni vélik, hogy a haramiaéletet élő Nopcsa báró a piski hídnál támadta meg a hamis pénzt szállító szekereket. A különc mágnásról máig mesélik Rudolf trónörökössel való esetét. Mikor a főherceg a Retyezát sűrűjében vadászott, éjszakai szállásra nem a környék valamelyik mágnáscsaládjához tért be, nem a Kendeffyekhez, a Fáyakhoz vagy Thoraczkayakhoz, hanem Nopcsa báróhoz. Ezt nem hatotta meg a magas látogató, tovább ette a maga szokásos vacsoráját, a puliszkát tejjel, de a trónörökösnek fejedelmi eledelt készíttetett a szakácsával…

Más hunyadi falvakban is fotózta Horváth Józsi bácsi a mágnásvilág nyomjeleit. Kernyesden egy Thoroczkay-kastély állott, most már rom: a család 1918 után elment innen, a földjeit szétosztották, a kastélyt széthordta a falu…

Fényképezett Horváth József marcona hegyi embereket és szép arcú öregeket. Öreg fadöntőket, retyezáti pásztorokat. A Retyezát aljában fiatal román pásztorlány sajtot készít… Egy másik pásztorlány a havasok mélyén, Gura Zlatnán kedvesével incselkedik… A Retyezát alatt meghúzódó falucskában, Osztrovon áradás görgette hatalmas köveken asszonyok, lányok ülnek, egy idősebb férfi és botjára támaszkodó juhászlegény szórakoztatja őket… Pietrosz faluban nagyapa leánykaunokájával, talán éppen most mondja a gyermeknek az első mesét…

Láttam kolozsvári kiállításán egy megható képet. Magyar falusi fiatalasszony hajol kicsi gyermekágy fölé, amelyben pufók arcú apróság viszonozza mosolygással az anyja simogatását… Ez a fényképe Vicén készült, Beszterce-Naszód megyében.

– Egy ismerős asszonyt vittem ki a Trabantommal ebbe az eldugott magyar faluba… Véletlenül láttam meg a jelenetet… A legjobb felvételeimhez a véletlen segített hozzá.

Harminc csoportos kiállításon vett részt Erdélyben és külországokban. Egyéni bemutatkozásai Hátszegen, Vajdahunyadon, Kolozsvárott, Lupényban, Petrillán, Petrozsényben, a Zsil-völgyében voltak, aztán Kecskeméten, ahol az egyetlen magyarországi fényképészeti múzeum nyílott, és Budapesten.

Négyszáz magyar tízezer román között. Hátszegen könnyen szem elől vész a maradék magyarság, mint patak vize a homokban. Szám szerint Őraljaboldogfalva magyarjai sincsenek többen, éppenséggel kevesebben, de közösséget alkotnak, egyben tartja őket a sorsuk, meg ennek jelképe, a kicsi dombon épült középkori, bizánci stílusú templom.

Őraljaboldogfalva! A falunév csupa muzsika, csupa áhítat. Isten Anyjának neve másutt is fellelhető régi magyar helységnevekben Erdélyben is, rendszerint elmosódott alakjában. Sepsiszentgyörgy egyik negyede valamikor önálló falu volt, Szemerja néven. Ez a szó Szent Máriát rejti. Ugyanúgy, mint Piski román neve, a Simeria. Udvarhely vidékén két Boldogfalva is van, egy felső és egy alsó. A hunyadi Őraljaboldogfalva a zempléni Boldogkővárát is felidézheti. Okiratok szerint a hunyadi település 1315-ben Boldogfalva, templomát – amely akkor már négy éve állott – Szűz Mária oltalmába ajánlották az építtetői. Az „őralja” előtagot a Zsil-völgyébe vivő hegyszorost védelmező vár után ragasztották hozzá, Zsil-völgye szénkincsét századokkal később fedezték fel és kezdték el kitermelni, benépesítve a völgyet. Építésekor Őraljaboldogfalva Magyarország határán állott, a Déli-Kárpátok kapujánál. Kövekből rakott vár és Szűz Mária oltalmazó lelke őrködött a honfoglalók fölött.

Kivételes építészeti emlék ez a templom. Ikerablakos tornya a román stílus jegyeit viseli. A templom belső falain – kálvinista istenházakban rendhagyó – falképek, bizánci stílusban.

Kőkerítés, gömbövekből rakva; néhol megbomlott a kőfal, megtépte az idők ostroma.

A templom körül fák nyúlnak a magasba, majdnem a torony tetejéig érnek.
A torony fölött alacsonyan szállnak a fellegek; az az érzésem, hogy beleütköznek a torony gombjába, és futásuk megáll egy pillanatra. Így állott meg e táj fölött az idő, ez a templom akasztotta meg.

Ki építhette a keresztcsúcsíves hajót? A freskókról tudni, hogy páduai olasz mesterek műve. Csulak Ferenc tiszteletes, aki negyvenöt esztendeig szolgált ebben a templomban – pontosabban innen két kilométerre, a hátszegi gyülekezetben; mint a két eklézsia egyazon papja – feljegyezte, hogy a XIV. században a Pó vidékéről érkező piktorok, a helyi földesurak kívánságára, újabb meg újabb freskórétegeket festettek a falakra, ezeket aztán a hitújítás buzgalma eltüntette, hogy az utóbbi időkben a feltámadt igény és józanság próbálja kiszabadítani őket Erdély kálvinista tájain a falak fehér fogságából.

Ennek a művészjárásnak az emlékeztetői azok az olasz hangzású nevek, amelyeket Őraljaboldogfalván némely magyar családok viselnek, pillanatig sem kételkedve őseik magyarságában. Ilyen volt első itteni látogatásom idején, a nyolcvanas évek végén, az eklézsia gondnoka, Luchián Jenő. Hiába próbálkoztak buzgó térítők, román jegyzők, szolgabírók meggyőzni őket, hogy az olasz ősökhöz jobban illik a román viselet, mint a magyar, azt felelték, hogy ez nem viselet dolga, hanem a léleké, és nem kívánnak lelket cserélni.

Négy felirat fogad, mintha másként eltévedhetnék a középkor titkai között.
A kerítés kapujánál román nyelvű tábla, a templomajtónál román, magyar és német felirat igazít el.

Csakugyan a helyes irányt jelzik?

Magyarul:

„Református templom (valamikor katolikus). Legrégibb romániai templomok egyike, amelyet a Cândea család uralkodói a XIII. század végén építtettek.

Építészetileg jellemző átmenetet képez a román stílusból a korai gótikához. Erre vallanak az egyhajós szerkezet, a keresztcsúcsíves oltár, a torony formája és ezek részletei.

A falfestmények eredete az 1311–1400-as évekre nyúlnak vissza, bizonyára páduai olasz festők műve.”

Tekintsünk el az építtetőként feltüntetett Cândea családtól? Ha ezt tennők, ellentmondásba keverednénk saját magunkkal, mint a nyilván XX. században kelt román felirat a torony csúcsán látható grófi címerben olvasható, kőbe vésett családnévvel, a Kendeffivel. Aligha lehet ebből levezetni a Cândeát. Megbékélhetünk a két hasonló hamisítással: egyik szerint – a román szövegben – hajdanán ortodox templom volt, mégpedig a „legrégibb román alapítású”.

Árpád-kori őstemplomunk falain nem látni egyetlen repedést sem. Annál inkább a román felirat készítőinek ismereteiben és tudatában!

– Tudatosan hamisították meg ennyire a történelmet?

Luchián Jenő, az eklézsia gondnoka nem lepődött meg a kérdésemen. Szomorúan bólintott:

– Pusztán csak önvédelemből.

Elmondta a bukaresti egyetemista fiatalok templomfoglalásának drámai napjait. A falu népe nem a Kendeffy család bukaresti panaszáról tud, hanem arról, hogy azok a fiatalok fegyvert fogtak rájuk, mikor összeszaladtak a templom köré, a riasztó hírre.

– Nem gondolják – folytattam a kérdésemet –, hogy a mai foglalók, ha valakinek erre támad indulata, még jobban felbőszülnek, amiért a magyar szöveg nem egyezik a románnal? Sőt, a német felirat is a magyart követi.

Luchián Jenő nevetett, majd köhögni kezdett. Harmincnyolc esztendeig dolgozott a kaláni vasművekben, a vaspor megette a fél tüdejét.

– Nem tudnak magyarul azok, akiket ez a szöveg ingerelne. Szerencsére. Akik ismerik a magyar nyelvet, azok a valóságot is tudják.

Mintha Sütő András mezőségi magyarjai szólnának Luchián Jenő hangján: a fűszál lehajlik és megmarad. Nem olvasta az Anyám könnyű álmot ígér sorsregényt, a maga és közösségének tapasztalatai juttatták erre a felismerésre, az erdélyi magyar kisebbségi sors szorításában. Ez az irtóztató nyomás – amely az ilyen szórványok szórványában érződik igazán – kikezdi az erkölcsi érzéket is. Luchián Jenő kurátor nem tartja hazugságnak az önvédelemből fakadó félrevezetést.

De hátha éppen ez a ravaszság lesz az őraljaboldogfalvi templom veszte? Támadhatnak olyan politikusok, akik azzal érvelnek: ha ortodox templom volt valamikor, legyen újra az, tegyük jóvá a történelem bűneit. Nem merem hangosan mondani. Én sem vagyok őszinte? Csupán kisebbségi magyar vagyok, ennyi.

– Hányan vannak a gyülekezetben, kurátor úr?

– Ötvenkilencen.

– Hitük hűségén élnek mind?

– Mind egy szálig.

Ők őrzik meg a templomukat, nem a ravaszkodás, a félelem tanácsai.

Őraljaboldogfalva utolsó református papja (utána a hátszegi lelkész szolgált be), Vásárhelyi Lőrinc úgy tartotta, hogy templomukat halottaik őrzik, a sírjuk, a szellemük.

Egyik levelében írta, mikor 1916 nyár végén a váratlanul betörő román csapatok elől a magyarok menekültek ki a völgyből, el a pusztítás, a halál elől, oltalomba, hogy ketten őrködnek itt: két Lőrinc, a fia, aki itt nyugszik a föld alatt, ő pedig a föld felett próbál helytállni.

Végül idős Vásárhelyi Lőrinc is itt került a földbe, hogy most már a történelmet őrizze. János fiából később az erdélyi református egyházkerület püspöke lett. Kiadatlan emlékiratában apja, az őraljaboldogfalvi kálvinista prédikátor alakját is megrajzolta. Elmondja, hogy milyen volt egy református pap élete a századfordulón, a hunyadi tájon, Erdély egyik legrégebbi templomában. Gyülekezete néhány napszámos- és bérescsaládból áll, Kendeffyék szolgáiból. Kicsit a pap is az volt, a grófék „belső cselédje”.

„Szegény pap volt az édesapám – emlékezett rá Vásárhelyi János. – Jórészt az áldott lelkű patrónus családnak, a gróf Kendeffy családnak a támogatásából élt.
A patrónus család egész életében kitüntető, természetes jósággal, tisztelettel vette körül… Az egész vidéken csak a pátrónájának, az öreg Kendeffynének csókolt kezet. Azt tartotta, hogy a papra nem udvariassági köteleztetés a kézcsók, mert a pap az pap és nem gavallér, de ez a kézcsók hódolat a jó asszony előtt, aki megérdemli, hogy az egyház szolgája is kezet csókoljon neki. Idősebb korában igazi papi örömet szerzett neki az ifjú gróf, Kendeffy Gábor vallásos buzgósága, rendes templomjárása. Kettőzött szorgalommal végezte az igehirdetői szolgálatát. A fiatal grófné is kedvesen segítette betegeskedni kezdő papját. Aztán egy ideig, amíg a község állami iskolát nem kapott, lelkész-tanító volt, és az utolsó két évben apám gyengélkedése alatt Kendeffyné a kastély egyik szobájában tantermet rendezett be, és apám helyett ő tanította betűvetésre, olvasni, számolni a gyermekeket.”

Vásárhelyi Lőrinc a nyugalom szigetének remélte Boldogfalvát. Ennek a szigetnek azonban megvoltak a szigorú törvényei. Papi családban született, két lelkész testvére volt. Enyedi diákoskodása után, teológiai végzettséggel előbb Maroscsúcson, majd Marosludason igehirdető, mindkét helyen népileg vegyes vidéken. Idegkimerültsége okán kérte magát erre a távoli, csendesnek vélt szigetre.

Csakhogy a felesége nem békélt meg Őraljaboldogfalvával; szomorúsággal töltötte el az is, hogy két gyermeke itt halt meg, úgyhogy a harmadikkal, Jánossal hazatért szüleihez, a Nyárád menti Lukafalvára. Lőrinc pap újra nősült, második házasságából két fia és két lánya született. Lőrinc fia elsőéves jogászként önkéntesen katonának állt az első világháborúban. Elesett. Holttestét az apja hazahozatta, és itt temette el, a cinteremben.

Lőrinc pap magányában gazdálkodott és írt. Megírta a boldogfalvi református egyházközség történetét, írt három imakönyvet, és fordított román szépirodalmat. Könyvei jövedelméből – noha nagy családjának is szüksége lett volna a pénzre – az egyik filiája, Klopotiva faluban segített felépíteni a református elemi iskolát.

Klopotiva! Ez a falunév magyarul már csak a lexikonokban él. Hátszegtől délnyugatra esik, római út és vízvezeték nyomai láthatók itt. Írásokban először 1360-ban említik, Clapativa néven. Az 1992-es népszámlálás 888 lakost talált itt, kizárólag románokat. 1910-ben még kétszer ennyien éltek a faluban. „Több református kisnemesi család is lakta. A XIX. században erdőmunkásként rétorománokat telepítettek be.” (Magyar Nagylexikon, 2000)

Emlékeztetőül a magyar „telepítéspolitikára”: a rétorománok Svájc délkeleti és Olaszország északkeleti vidékein élnek, román nyelvet beszélnek.

Hol van már a klopotivai magyar iskola? Hát a református templom, amelyben Vásárhelyi Lőrinc szolgált? Csulak Ferenc hátszegi paposkodása idején már csak két református maradt a faluban. Ekkor Csulak tiszteletesnél jelentkezett nyolc ortodox férfi azzal, hogy át akarnak térni Kálvin hitére. A hátszegi lelkész nagyot nézett, szíve mélyén őszintén örült. Bizonyára a hajdani román kálvinizmus hagyományai törtek fel a lelkekből. Ezen a vidéken valaha erős román református eklézsiák álltak.

Igen ám, de ezek az új „hívek” egyetlenegyszer jöttek el az istentiszteletre. Akkor meg azt mondták, hogy meggondolták a dolgot, visszamennek az ortodoxokhoz, mind a nyolcan. De vitték magukkal a templomot is. Mert létezett egy olyan törvény Romániában, hogy ha a gyülekezet tagjainak hetven százaléka más vallásra tér át, akkor velük megy a templom is. (Bethlen Gábor is hozott hajdanán hasonló törvényt, de még a sűrű templomfoglalások idejében!)

Hamarosan kiderült, hogy ki eszelte ki ezt a cselt. Klopotiva ortodox papja, bizonyos Trandafir atya. Ezt a pópát a saját hívei sem nagyon szerették, mert csúnyán becsapott mindenkit, így tudta ezt róla Csulak tiszteletes. De azok nyolcan mégis vállalták a hitükkel való üzérkedést, hiszen most „csak” egy magyar református templomról volt szó!

Lőrinc pap legendás szegénységben élt, de sorsát szelíd béketűréssel és humorral viselte. Egy lovat és egy tehenet tartott, ezeket ő gondozta. Korán reggel napszámosnak látszott, úgy tíz-tizenegy óráig cselédként dolgozott. Akkor „átöltözött” papnak, olvasott, írt, a fiaival sétálgatott. Ebéd után pihent egy keveset, utána öt óráig olvasott, írt, majd vacsoráig megint cselédnek öltözött, ki a kertbe és az állatokhoz.

Lezüllött kéregető nyitott be a parókiára. Lőrinc pap éppen fát vágott az udvaron.

– A tiszteletes úr itthon van-e, hé? – kiáltott rá a koldus.

Csendes öngúnnyal felelt, maga faragta rímmel:

Azért végeztem a papságot,
Hogy viseljek rongyos nadrágot?

Saját nyomorát kinevette, de másokon mindig segített, ha rászorultak. A hegyi falvak román pópái, mikor a vásárokra aláereszkedtek a hátszegi völgybe, a magyar parókiára szálltak be, a boldogfalvi tiszteletesnél raktározták el az áruikat. Soha nem fogadott el ezért semmilyen fizetséget. Úgy tartotta, hogy a papoknak kell a népek, nyelvek közötti békét építeniük.

Hittel hirdette a felekezetek összefogását, különösen a magyar egyházak közeledését. Az ökuméne előfutára volt az 1890-es években a hunyadi tájakon, a nagyon öreg templomban. Fennmaradt egy prédikációja, amelyben azt fejtegette: a különböző egyházak edények, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy az evangélium tiszta vizét elvigyék az igazság és tisztaság után szomjazó emberi lelkekhez. Egyik egyház régi, díszes, antik kehelyhez hasonlít, a másik egyszerű pohárhoz. Nem a külső a fontos, hanem hogy benne van-e az evangélium élő vize, és ezt el tudja-e juttatni az emberekhez.

Csulak Ferenc tiszteletes úr három esztendővel volt idősebb a huszadik századnál. Mikor Kolozsvárott, az Albac utcai tömbházban elbeszélgettünk a régi hunyadi időkről, a kilencvenediket taposta. De emlékezett mindenre, ami Hátszegen és környékén történt „az ő idejében”. Ezt az időszakot boldogfalvi módra értelmezte: itt századokkal mér az emlékezet.

Iskola? Feljegyezték, hogy az 1843-as esperesi vizitáció huszonnyolc magyar gyermeket talált. Mind jól tudtak írni és olvasni; a magyar nyelv mellett beszélték a románt. Azt is tanítottak a református elemiben Nagy-Magyarországon! Járt itt a püspök is, Makkai Sándor 1932-ben, az iskolát is megtekintette.

– Meddig működött Őraljaboldogfalván magyar iskola?

– Egészen 1960-ig. Akkor végleg becsukták.

– Antonescu diktatúrája idején is?

– Igen, hogyne. Pedig akkoriban mindegyre bolygatták az embereket, hogy tulajdonképpen nem is magyarok, milyen jogon tartják annak magukat?! Több Luchián család is élt a faluban, tudták magukról, hogy olasz kőfaragók leszármazottai, de azt is, hogy éppen olyan jó magyarok, mint Nagy Tamás, Katona Anna vagy Királyhalmi Mária. Néha a nevükkel is hangsúlyozták a magyarságukat. Van egy Szvetzka nevű református család. A családfőt úgy hívták, hogy Levente.

Olasz eredetre vall, hogy egy részük római katolikus maradt. Csulak Ferenc idejében harmincöten voltak, a hátszegi plébános gondozta a lelküket.

Az ökuméne gyakorlatát ebben a völgyben nemcsak Vásárhelyi Lőrinc hirdette, maga az élet munkálta. Egyik református asszony, a Székely Juliska férje a magyar és a román dalárdában egyképpen énekelt. Csulak tiszteletes a templomban mindig magyarul prédikált, magyarul szolgált, de ha megkérték rá, a temetéseken román nyelven is szólt a gyászolókhoz. Értsék meg azok is, akik nem tudnak magyarul.

– Románok is jártak magyar temetésekre?

– Néha két magyar volt csak a temetésen: a szegény halott és én, a pap. Múltkoriban összeszámoltam, hogy tizennégy hátszegi faluban én temettem el az utolsó magyar reformátust. Osztrov faluban egy asztalosmestert, nem maradt utána senki. A községi bíró összeüttetett számára egy deszkakoporsót, abban temettük el.

És az utolsó magyarral Csulak Ferenc temette a falvakat is, Malomvizet, Demsust, Szacsalt, Kernyesdet… Mikor 1927-ben Hátszegre került papnak, még huszonkét református filia és nyolc templom volt a völgyben, Nagyvíz és Sárpatak tájain. Sorolja a nyolc templomos falut: Borbátvíz, Fehérvíz, Románberettye, Nagypestény, Klopodita, Őraljaboldogfalva, Puly és Hátszeg.

– Csodálkozik-e rajtam – kérdezte –, hogy elfelejtettem mosolyogni?

Jobban megnéztem az arcát. Mélyen bevésődött vonások, de haja kilencven éven felül sem egészen fehér, inkább szürkés, nyírott bajuszt viselt, szája mellett a két mély árok merevséget árult el. Megfigyeltem, hogy akkor sem mosolygott, ha tréfálkozott.

Csak a vers oldotta valamennyire a szomorúságát. Néha megállította a mondatot, saját gondolatát, hogy egy-egy versszakot idézzen. Legtöbbször Kölcsey Ferenchez menekült így, a Zrínyi második éneke lelke mélyébe ivódott bele:

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd, egyedűl.
Hatalmas! ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Hozzátette: Hunyad megyében minden magyar papnak, minden magyar tanítónak naponta idéznie kellene magában ezt a verset. Pedig Kölcsey nem ismerte a kisebbségi sorsot! Hiszen a hunyadi nagy magyar romlás az Osztrák–Magyar Monarchia „boldog idejében” kezdődött el! Református magyarok, katolikus magyarok egy sorsot hordoztak mindig.

Kenderessy Béla római katolikus püspök 1911-ben ellátogatott a hátszegi vidékre. Fennmaradt, hogy a lozsádi zenekar ki akart tenni magáért, és rázendített:

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted,
Nem vesz az el, ha eddig el nem veszett.

A püspök elkezdett sírni. Ő tudta legjobban, hogy miként is áll ezen a tájon Árpád apánk öröksége. A hátszegi főegyházban valamikor negyvennyolc filia volt!

Katolikus paptársát emlegette Csulak tiszteletes, Dénes Dávidot: egy időben ők ketten voltak magyarok az egész völgyben, az ortodoxok negyvennyolc pópájával szemben. Sajnos, sokszor csakugyan szemben: perben, haragban. Dénes Dávid örökmozgó pap volt, aki filiáról filiára járta a falvakat, akkor is, ha már csak egy-két híve maradt Pulyon, Nalácon, Váralján… Huszonkét évi börtönre ítélték bűnök nélkül…

Hunyad-vidék végzetesen megfogyatkozott „bennszülött” magyarságát valamennyire pótolni látszottak a pártdiktatúra idején idevonzódott székelyek és moldvai csángók. Nagyvízen erőműveket építettek, kellett a munkáskéz. Ugyanaz a jelenség itt is, mint sok erdélyi építőtelepen: a székely szakmunkások a csapatukba befogadott csángókat magyar szóra tanították. Fülöp Sámuel székelykáli születésű mester egyik csángó segédmunkását emlegette nekem a református parókián: Ferencz János a neve – ugye, milyen szép magyar név! –, egy szót sem tudott magyarul, már elég jól értekeznek.

– Vigyáznom kell, hogy meg ne sértsem a kiejtéséért. Menten begubózik, és alig lehet kicsalogatni a maga csigaházából.

Legtöbb csángó ilyenkor csak azért sem szólal meg többé magyarul. Sokan egyenesen román misét követelnek, mert ahhoz nekik joguk van. Így fordul visszájára a történelem: az ősi fészekbe hazatérve nem a csángók szerzik vissza a magyar nyelvet, hanem a románosítás öntudatlan eszközeivé válnak. Némelyik megszokásból, mások félelemből…

Mise a hátszegi templomban. A vakolatát hullató épület bejárata fölött ez áll: „Ezen templom építtetett Kr. után 1745 évben és megújította felsőszilvási báró Nopcsa Ferenc, őfelsége Erzsébet császárnénak és Magyarország királynéjának főudvarmestere, valóságos belső titkos tanácsos ő nagyméltósága 1893 évben.”

Most nem Nopcsa báróék járnak ide misére. Telepi munkások, egy-két iparos. Sok a csángó. Egyik padsorban idős asszonyok, imakönyvvel a kezükben. Jön egy család, apa, anya, kisfiú – csángók. A kántor, Sebestyén Mátyás a neve, alaposan kieresztette a hangját. Bukovinából idetelepült család leszármazottja, rokonságban a dunántúli Sebestyénekkel, köztük Sebestyén Antallal, aki könyvbe írta a bukovinai székelyek hazatelepítésének történetét… A Sebestyén Mátyás apja, hét gyermekével, a XX. század elején honosodott meg Déván. A kántor onnan került Hátszegre, szép orgánumának oltalma alatt. A családban hagyomány a kántorkodás, az édesapja is az volt. (Sebestyén Ádám pedig a bukovinai Andrásfalva utolsó magyar kántora.)

Az újonnan érkezett család padszomszédom a templomban. Figyeltem az éneküket. Mozgott a szájuk, de hang nem jött ki rajta. Nem ismerték a magyar éneket? Vajon a nyelvet sem? Ajkuk mozgása elárulta, hogy nem akartak kimaradni a közös cselekvésből…

Rejtekezés volt ez? A lélek parancsa az odatartozásra a kisebb vagy nagyobb közösséghez, nyelvhez, nemzethez, és az értelem tiltása: ne áruld el érzelmeidet, mert csak veszedelmet hozhatnak reád? Van-e drámaibb közérzet, mint amikor egymás előtt titkolóznak egyazon nyelv gyermekei?

Két évvel a Ceaułescu-diktatúra bukása előtt jártam először Őraljaboldogfalván. Régi feljegyzések megnyíltak előttem, de az emberek kényszeredetten válaszolgattak, valójában semmit sem mondtak el az életükről. Csak amit amúgy is tudhattam róluk. Néma szájmozgás volt ez, mint a csángó család gyámoltalansága a misén.

Majd 1990 nyarán filmes csapattal jártam végig Erdélyt: az Erdély harangjait forgattuk, Böjte József rendezésében. Kiindulópontunknak Őraljaboldogfalvát választottuk, az erdélyi magyar történelem egyik forrásvidékét. Betértünk Luchián Jenő portájára is. A kálvinista gyülekezet kurátora mintha egészen más ember lett volna most, mint két évvel előbb. Szívesen beszélt a falu magyar népéről, az egyházi tervekről és a múltról is. Úgy érezte, hogy valamit meg kell mutatnia nekünk. Egy zászlót hozott elő a lakásából, a kicsi udvaron szétterítette a selymét: kék alapon arany betűkkel az állt rajta, hogy Pogány Albert készíttette neje, Pogány Marika emlékére. Középen az évszám: 1881. A boldogfalvi énekkar zászlaja volt.

– Megvan húsz éve, több is, hogy nem mutattuk meg ezt senkinek. Még a falubelieknek sem.

Abban a hangulatban, amelyik a diktatúra bukása után a hunyadi tájakon is felszabadította a lelkeket, ez a kicsiny magyar közösség is egyszerre magára talált, és emelt fővel vállalta a sorsát.

Vajon tart-e még, és meddig tarthat, ez a nyíltság, őszinteség és reménykedés?