Czakó Gábor

Korképek

A kukkoló

Hanyatló civilizációk tömeglénye a kukkoló. Mindenütt sündörög, de igazából nincs sehol. Folyton hozzászól, s amikor javaslatát a többiek elfogadják, akkor elpárolog. Jelmondata: fogjuk meg, és vigyétek. Érzi, hogy baj van, az okosabbja tudja is, ámde azt képzeli, hogy ő megússza, mert nem szállt be igazán. Belépett ugyan a Gestapóba, az ÁVO-ba, a pártba, meg ahova kellett, de csak tessék-lássék, és ezt meg is súgta a nagymamájának. Közben rózsákat nevelt, és gyakran elvesztette a cukorkászacskóját olyan helyen, ahol a rabok megtalálhatták. Franciásan voyeurnek mondják, de nevezhetjük turistának is, mert világszemlélete a turizmus: kívülről szemléli azt, amiben nyakig ül.

*

Civilizációnk nem volna az, ami, ha a kukkoltatást nem fejlesztette volna gigantikus és sokoldalú üzletté. Ez a szórakoztatóipar, a Nagy Quasi. A valóságot törli, és a káprázattal szórakoztat. Jó tudni: a szórakozás szétszór, a szétszóró görög neve diabolosz. Talán a magyar nevét is ismerjük.

A quasi a leváltott valóság, a kukkoló világa. A szinte, a majdhogynem. Beszélgetünk, a szavak áradnak, de egyik sem jelent semmit. Locsogunk, mondjuk Amerikáról, melóról, politikáról, divatról. Hogy a szoknya, a hajszín, a körmök legyenek mekkorák, az ajakrúzs pedig… A gól ugye szabálytalanul esett, mert les volt. És vicceket mesélünk rogyásig. Ismerik, hogy a vizsgálat végén a páciens megkérdi: Mit tetszett mondani, doktor úr, elmehetek? Nem: el-me-be-teg!

*

A baj akkor kezdődik, amikor maga az élet válik quasivá. Amikor a tévé, a divat, a vicc lesz a fontos. A csábítás óriási. Milliók gürcölnek éjjel-nappal, hogy szendvicsemberek lehessenek, és valamelyik divatos vállalat cégérét viselhessék, a szombati meccsen meg agyalják egymást a lelátón, hogy gól volt, vagy les. A quasi-élet quasi-emberré tesz. Az ilyen csak nyalakodni akar, nem részt venni. Amikor zúg mellette a történelem, becsukja szemét-fülét, s amikor kinyitja, észreveszi, hogy már elmúlt ötven, és semmit sem csinált. Inni kezd, elhagyja családját, hogy egy húszévessel újrakezdje.

A quasiság tragédiája, hogy az embert nem öli meg, mégis elrabolja az életét. Domonkos István ír erről a legdrámaibban. Kormányeltörésben című versének a nyelve is csak szinte nyelv, alig nyelv.

Én lenni

elnökök vezérek

mi meghalni mindnyájan

úgyis téves csatatéren

pszichiáter mondani

aludni aludni

ellenség nem lenni

nem lenni susogás

ablak fa

nem lenni cella őr akasztás

tisza-kanyar

nem lenni magyar

venni kutya

venni

menni spanyol mallorca

enni

nézni bika

szagolni mimóza

enni sós hal

újság nem olvasni

vecsere vecsere

vacsornya vacsornya

alonypor alonypor

forradalomfesztivál

szórakoztatóháború

hullaakció csontkereskedés

elosztás elkobzás

államosítás csőd

belső piac [lélek]

ledolgozás lockaut

én megúszni szárazon

élet pénztárcával jönni

vágni engem nyakon

Sok írástudó nem az áldozatok oldalán áll, hanem a csibészekén. Ismerünk bérelhető írókat, akik kukucskakönyvet írnak megbízójuk politikai, gazdasági, szakmai ellenfeléről. A lesifirkász trükkje, hogy mintegy valóságos mozzanatokat villogtat, mintegy tényeket, általuk mintegy bevezet bennünket áldozata ágyába, agyába, lelkébe. Kémek hada: fotósok, lehallgatók hordják neki az úgynevezett kemény dokumentumokat, mégis az egész együtt színtiszta hazugság. Az olvasó beszippantódik a nagy, közös tapintatlanságba, és a szerzővel együtt lubickol az összehordott moslékban. A kukucskakönyv pszichológiája, hogy egyszerre mocskolja össze a kiszemelt áldozatot és az olvasót, aki a maga szennyezettségében – önvédelemből – kénytelen a könyv áldozatáról minden disznóságot elhinni. A lét csak úgy viselhető el, ha a többiek nálam nagyobb csirkefogók.

A kukkoltatóhadak könnyűlovasai, a lesifotósok, a paparazzók szabályos hajtóvadászatokat tartanak; a sajtószenzáció gyakran maga a vadászat – olykor valódi sebesültekkel és halottakkal.

Pénzért? Bizonyára, hiszen a pénz vérbeli kukucs. A legáltalánosabb és legszemélytelenebb közvetítő (médium), szinte mindenüvé bepillantást nyújt, anélkül, hogy a tulajdonosának személyesen meg kellene mártóznia. Ezzel máris visszatértünk a kukkolás lényegéhez: vétkezni gondolattal, szóval és mulasztással, és azt képzelni, hogy ha csak lélekben merülünk bele a gyalázatba, testben nem, akkor sikerül kimaradunk belőle. Ezért gyakorta tisztaságmániás a kukkoló – a mosakodást összetéveszti a megtisztulással.

*

Amikor jelenségről beszélünk, némelyek hajlamosak legyinteni: ó, ez csak a látszat. A figyelmes ember azonban tudja, hogy a jelenség a lényeg mibenléte. A nyelv arról tanúskodik, jelenség az, ami jelen van, ott van benne a kőkemény valóság. Vélhetjük látszatnak, de ez struccpolitika: a jelenség előbb-utóbb bebizonyítja, hogy ő a lényeg, mert működni kezd. Mielőtt valami tudálékos filozofálásba merülnénk, idézzük meg egy gondolat erejéig Hamvas Bélát, aki szerint minden műnek, sőt emberi megnyilatkozásnak: jelenségnek van lényeg-pontja. „A lényeg- pont megmutatja, hogy az alkotó az emberiség nevében milyen helyzetet foglal el a világmindenségben.” Nem csupán Buddha vagy Shakespeare, de a paparazzo, a béríró, a hazugságsó alkotója is mind, kivétel nélkül elárulja, hogy milyen helyzetet foglal el a világmindenségben. Helyét az emberiség nevében foglalja el, ezt be is jelenti, amikor megindokolja garázdálkodását: igény van rá. A lényeg-pont alapvonása a leküzdhetetlen vonzerő. Például a szentmisedráma vagy a hazugságsó lényeg-pontja előbb-utóbb az alkotót és a fogyasztót is egyaránt magába vonja, s mindnek ugyanaz lesz a lényege.

*

A kukkoló természetesen megveti a bűnt, például a prostitúciót, egy utcanővel a Dáriusz kincséért sem állna szóba. Olyan házakba nem jár, viszont törzsvendég a peepshow-ban. Befizeti a valahány forintot, és leselkedik. Leginkább csak bulvárlapot olvas – „ismerni kell azt a világot is” – a meztelen nők és a szaftos rágalmak miatt. Szidja a szomszédasszonynak, hogy micsoda mocskos, ifjúságrontó műsorok mennek a tévében. Ő nem is érti, hogyan engedélyezhetik! Kinek kell az ilyesmi? Most nézze, Mancika, s nézik.

Mint tudjuk, a csúcskukkolda a tévé. Bátyám meghatározása szerint „vakablak a nagyvilágra”. Hamvas Béla 1966–67 között írott Ugyanis című regényében mondja Bujserkác államelnök: „A televíziót tökéletesíteni kívánom. Helyszíni felvételeket akarok közölni háborús jelenetekről, bűntényekről, kivégzésekről, kínzásokról. Gyermekeknek bemutatni a python és az alligátor harcát. Természethű ábrázolás (…) a csontok ropogásával, nyögésekkel, sziszegésekkel. Csak ami életre-halálra megy. (…) Államfők beszélgetése a szerkesztőségben, jó cinikusan. (…) Asszonyok és gyerekek halálsikoltozása. Azt akarom, hogy az emberek eszeveszett sóvárgással tapadjanak arra, ami az életükből még megmaradt. Nemi aktusokat akarok bemutatni, lassított felvételekkel. Koituszversenyt rendeznék, a nők tódulnának. (…) Koituszkirálynő, haha! Ilyet is csak csatornalakó eszelhet ki, de ez a jövő útja.”

Ha utánaszámolunk, harmincöt év telt el azóta. Benne élünk a jövőben. Bujserkác elnök tévéműsora beözönlik a lakásunkba, elárasztással fenyegeti a lelkünket. Részt veszünk benne, vagy sem? Akár le is kapcsolhatnánk, ha mernénk. De akkor kiesnénk a „kultúrából” – másnap nem tudnánk miről beszélgetni a kollégákkal.

*

Zsigereinkben érezzük, hogy amit valóságsónak neveznek, az nem az. Tények igazság nélkül. Tudjuk, hogy Isten az egyetlen valóság. A valóságsónak, ha tényleg megfelelne a nevének, akkor istentiszteletnek kellene lennie, amiben Isten megidéződik. Ámde nem látjuk. Sokan úgy vélik, hogyha volna Isten, szerepelne a híradóban.

Ha viszont Isten az egyetlen valóság, akkor kívüle semmi sincsen, akkor mi az, amit Bujserkác elnök tévékloákái folyamatosan sugároznak? Ő volna az Úr? Ő ilyen? Tempfli József mesélte, hogy egyszer egy kislány azt mondta neki: Isten nincs, ezt apukája neki megmondta. Ha volna, mutassa meg a püspök bácsi. Menj haza, kislányom, nézz bele édesapád szemébe, látni fogod Istent.

Az édesapa ezen fölháborodott, aztán megrendült. Tudjuk, hogy a gondolkodás a megrendüléssel kezdődik.

*

A kukkolás a személytelenség pozíciója. A bűn ugyancsak: a gonoszság csak annyiban léphet be a világba, amennyiben mi a lényünkben, személyünkben helyet adunk neki. Cselekszünk helyette.

Aki azt mondja, hogy ő igazából nincsen benne, csak nézi, az hazudik: vétkesek közt cinkos, aki nézi.

A lumpen

Érdekes és rokonszenves vonása korunknak, hogy nem különböztethető meg ruházata alapján a gyáros, a mosónő, a lelkész és a betörő. Több mint furcsa azonban, hogy hovatovább a viselkedése alapján sem. A szólásból meg a százesztendős novellákból tudjuk, hogy annak idején általában a kocsisok káromkodtak, az utcanők stricheltek, a csalók hazudoztak. A lumpenek helye a társadalmon kívül volt. Nemecsek Ernő szegény gyerek volt, de nem lumpen, mert teljes felelősséget viselt a Pál utcaiakért. De ki ne látott volna teljes felelőtlenségben káromkodó lumpendoktort? Orcátlanul hazudozó lumpenminisztert és lumpenmilliomost? Ez – méreteit tekintve – meglehetősen új jelenség. Hamlet királyfi azt mondaná, hogy az idő kereke kizökkent.

*

A társadalom működése hasonlít a testünkéhez. Minden szervünk nélkülözhetetlen feladatot lát el. Mégpedig a maga helyén: ha a gyomor cserél a végbéllel, abból egyszerre származnak ürítési és gondolkodási zavarok. Nos, a társadalmi munkamegosztás csoportjai – indiai szóval: a kasztok – különféle feladatokkal, javadalmakkal és felelősséggel bírnak. Aki kiesik a kasztjából, az nem eggyel alacsonyabb szintre pottyan, hanem kiesik a társadalomból. Azért nincs számára hely, mert az ilyen ember feladata elől kitért, felelőtlennek bizonyult. Semmi biztosíték nincs arra, hogy a lelkiismeretlen miniszter tűrhető fogorvos legyen. Az ilyen, vagyonhoz vagy ranghoz jutva, fölmérhetetlen károkat képes okozni. Indiában csandálának nevezik. Mi lumpennek mondjuk.

Amikor a reneszánsz tájékán a nemesség, a klérus, az uralkodóházak kötelességeiket egyre-másra lerázták, valójában lumpenizálódtak. A társadalom bomlani kezdett. Hogy ezt elleplezzék, kitalálták a spanyol és francia etikettet, a barokk pompát, vagy ami ugyanaz: a protestáns prüdériát. A hazugság azonban nem orvosság, hanem méreg: a bomlás, az élet abszurditása fokozódott.

III. Fülöp spanyol király egyszer megégett a kandalló mellett, mert nem volt elérhető közelségben az a grand, akinek joga lett volna a királyt kézzel érinteni. Fiatal író koromban irodalmi konferenciát rendeztünk Hatvan városában. Meghívtuk a reformernek számító Pozsgay Imrét is, aki igent mondott, azonban mégsem jöhetett el, mert őt pártbéli rangja miatt a helyi első titkárnak kellett volna fogadnia, ám az illető elvtárs éppen külföldön tartózkodott.

Az etikett azt leplezi el és le, hogy nincs a helyén se a király, se a grand, se a párttitkár.

*

Kinek-kinek a társadalmi helyét leginkább a felelőssége mutatja. A szellemi irányítók (brahminok) mindenért felelősséget vállalnak, ugyanakkor példát mutatnak bőkezűségből, tisztaságból, becsületből, illemből. A közvetlen vezetők (ksatriják) felelőssége arra a területre terjed csak ki, amit irányítanak. A kereskedőké (vaisják) az árura és a vevőre, a szolgáké (súdrák) pedig a parancs teljesítésére. Ki-ki a maga helyén tökéletes lehet. Dugovics Titusz például egyszerű közkatona, szolga volt, de helytállásával megmentette 1456-ban Nándorfehérvárt, de talán az egész országot is.

A csandála feladatot nem vállal, minden felelősséget elhárít. Kizárólag saját, pillanatnyi érdekére érzékeny.

Hamvas-szótárunk ezt írja róla: „Csandála/csőcselék kaszton kívüli; csak az ösztön szavára hallgat, illemmel, erkölccsel nem törődik, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, még kérkedik is ezzel, szennyes szavakat használ, a szellem magasrendűségén gúnyolódik, ezáltal önmagát helyezi törvényen kívül, s ítéli arra, hogy szakrális közösség tagja ne lehessen.”

Demokráciánk csodás vívmánya, hogy ilyen benső alkattal bárakármi lehet valaki.

*

Gazdaságkor örökké tusakodó tömegtársadalmának szerkezete az erjedő, romlott fasírtra hasonlít, senkinek nincsen benne helye. A Dolgok logikája igazgat, az pedig nem ismeri a szellemi és az erkölcsi pozíciókat. Az értelemből csupán a hatalomtudás ér valamit a piacon, a rangokat a Dolgokhoz való viszony, azok birtoklása szabja meg. Mesés karrierek és iszonyú bukások követik egymást. Örökösnek kikiáltott rendszerek és birodalmak omlanak össze pár emberöltő alatt, cipőpucolók milliomosok lesznek, suksükölő makogók miniszterek, nem csoda, hogy a szellemi emberek elrejtőznek, még jó, ha nem őrületbe, alkoholizmusba. Kasztjából – feladatából és felelősségéből – szinte mindenki kiesik. A legnagyobb baj talán az, hogy az egyetlen társadalmi osztály, a parasztság, amely a múlt század közepéig még kasztjában, vagyis feladatában és felelősségében élt, napjainkra lumpenizálódott. Sok faluban a népesség kisebbségét alkotják a rendes gazdák. A többiek munkát nem vállalnak, még a kertjüket sem művelik. A segélyt lesik napestig a kocsmapultnál. Ha létezne szociográfia még az országban, elsőrendű feladata volna a „nemzetfönntartó elem” állapotának kutatása és leírása.

Idevág egy magyar rémmese a negyvenes évek végéről. Kiballagtak egyszer a soproni tüzérek Nyíregyházára, lőgyakorlatra. Lőttek, lőttek, lődögéltek, de az ellenség fatankját sehogy sem bírták eltalálni. Nézte az ügyetlenkedésüket egy juhász. Odasomfordált, megkérte, hadd tehessen próbát. Elhajtották volna, de a juhász erősködött, végül megengedték neki. Egyből eltalálta a fatankot, majd visszasétált a nyájához. Utánament a tüzérek ezredese, és kérlelte, árulná el, hogyan csinálta. Juhásztitok! Nekem megsúghatja, bátyám, a juhásztitkot, mondta a parancsnok, nemrég még én is juhász voltam. Én meg tüzérezredes.

*

Ki a lumpen? Aki feladatot és felelősséget nem vállal, és azt hiszi, hogy megúszhatja. Hogy rá csak az adott pillanat vonatkozik. De ha zűr van, az se; pofátlanul letagadja, hogy egyáltalán ott volt. Sőt, azt is, hogy ott van, ahol éppen ágál. Hirtelen fölindulásunkban könnyű összetéveszteni az önzővel, a lumpen azonban saját valódi érdekét sem képes fölismerni.

Hogy miért nem, arról Gulyás Balázs akadémikustól kaptunk egy igencsak leegyszerűsített neurobiológiai háttérmagyarázatot: „Egy ma már klasszikusnak számító agyelmélet, McLean »három-agy« elmélete szerint koponyánkban az evolúció során kifejlődött három nagy agyi rendszer van jól-rosszul egymásba rakva: a kétéltűek agya, a hüllők agya és az emlősök agya. A kétéltűek agya az emberi agy agytörzsi szintjének felel meg; a hüllők agya az agytörzs felett lévő limbikus rendszernek; az emlősök agya az agykéregnek. Az agytörzs az ember vegetatív működéseit (szívműködés, keringés, légzés, étkezés, emésztés, ürítés, utódnemzés) irányítja.” Nos, a lumpen értelmi működésének csúcsán valószínűleg ez a kétéltűagy áll, mert a lumpenértékrend csúcsán is az anyagcsere, a párzás, a táplálkozás áll. Ideje a pillanat, a reflex villanása.

„A limbikus rendszer a hangulati és érzelmi életet ellenőrzi: félelem, megnyugvás, harag, agresszió, szexualitás, depresszió, elégedettség stb.” A lumpen hüllőagya is működik, ámde az előbbinek alárendelten. Ennek ideje a szenvedély föllobbanása, a pásztoróra.

„Az agykéreg a tudatos vagy a nem tudatosuló kognitív funkciókért felelős. A tudatos funkcióknak csupán egy kicsiny része önthető szavakba. A mindennapos életünk elemi folyamataiban szokásaink, cselekedeteink, mozgásaink, tevékenységeink során lép működésbe (hogy hogyan járunk, öltözünk, zongorázunk, használjuk testnyelvünket, arcjátékunkat stb.).”

A tanult, diplomás lumpenek használják emlősagyukat is, ámde az előbbi kettőnek alárendelten, és kizárólag hideg számításra. Ezért gondolkodásuk időbeli hatósugara legföljebb hat-hét hónap, vagyis a logikusan belátható.

*

Az emberi értelem több az agy tudásánál, mert egy negyedik időt és ötödik dimenziót is ismer, az öröklétet. A középkorban nem ismerték McLean elméletét, és agykutatás sem létezett, Johannes Tauler életmester mégis így írt a XIV. században: „Lelkünk alapjához csak úgy juthatunk el, ha érzéki emberünket az értelmi megzabolázza, az értelmi lényünket pedig szellemünk vonja befolyása alá.” A rendrakásnak tehát belül kell kezdődnie: helyre kell tennünk értelmünk működését. Nem engedhetjük, hogy a kétéltű- meg a hüllőagyunk uralkodjék rajtunk. Agyunk részeinek és szellemünknek egyaránt megvan a maga nélkülözhetetlen feladata és felelőssége.

*

Nézzünk szét, mi a helyzet kívül, a korforgatagban! Mi a szerepük ott a lumpeneknek?

Hans-Peter Martin és Harald Schumann írják A globalizáció csapdája című könyvükben: „A német alkotmány 14. cikkelye kimondja, hogy a »tulajdon kötelez«, és a »tulajdonnak a köz javát kell szolgálnia«, ám egy nagy teljesítményű menedzser nem engedheti meg magának a globálisan szervezett üzleti világban, hogy a társadalommal szemben felelősnek érezze magát. Ha valaki könyörtelenül kirugdossa az embereket, és kőkeményen elkapja a szakszervezetek frakkját, az számíthat karrierre.” A nemzetközi vállalatóriásoknak, az úgynevezett vertikális államoknak nincsen területük, hitük, nyelvük, kultúrájuk, népük – ilyesmikért semmiféle felelősséget nem viselnek. Pénzük viszont van. Ezért aztán egyedül a tulajdonosok haszna lebeg menedzsereik szeme előtt, különben őket is kirúgják. A vertikális államok színtiszta csandálaszervezetek. „1995-ben a három német vegyipari óriás, a Hoschet, a Bayer és a BASF a legnagyobb nyereséget érték el fennállásuk óta. Ugyanakkor százötvenezer munkahelyet szüntettek meg, s bejelentették, hogy további leépítések várhatók. A Volkswagen cseh leányvállalatának, a Skodának a munkatársai azt vették észre, hogy termelékenységük harminc százalékkal növekedett, bérük pedig jóformán semmit sem.” Amikor szakszervezetük szót emelt, a VW elnöke, Ferdinand Piëch figyelmeztette őket, hogy maradjanak a fenekükön, mert különben a cégnek „mérlegelnie kell a termelés áthelyezését Mexikóba”.

*

Kívül a Dolgok és a multicégek lumpenállamainak uralma, belül az agytörzs, az indulatok, a hideg ráció hatalmaskodása. Csandálavilág. Nincs a helyén se ez, se az.

És mi? És én? Kik vagyunk mi? Ki vagyok én? Hányan számíthatnak az én felelősségérzetemre?

A tapintatlan

Bizonyára valamennyien találkoztunk bölcs orvoskézzel, amely egykettőre kitapintotta vakbélgyulladásunkat, lázunkat és ezer más nyavalyánkat.

A tapintás a leggyöngédebb emberi érintkezés. Több a látásnál és a hallásnál, mert közvetlen, két lénynek a lehető legfinomabb összekapcsolódása. Nem téveszthető össze az érintéssel. Különb annál, mert nem ujjheggyel történik, ami modoros birizgálássá fajulhat, attól pedig a hideg futkos a hátunkon. Szintén nem azonos a simogatással, mert az cselekvés. A simogatás átvezet az érzelmek közé: az érzékiségbe vagy a vigasztalásba.

A tapintás wu wei, nemcselekvés, a Semmi tette. Két testfelület, leginkább két kéz vagy a tenyér és mondjuk a váll összetalálkozik, s egybenyugvásukban hangtalanul föltárul a két emberi lény.

Várnak.

Nem történik semmi.

Minden megtörténhet.

*

A tapintással gazdag viszonyokat és bonyolult történeteket fejezhetünk ki. A békeszándék, a barátság, a megegyezés legősibb kinyilvánítása a kézfogás. Azt jelenti, hogy fegyvertelen vagyok, nyitott, elfogadlak. Nem lehet sem lankadt-lottyadt, sem erőszakos. A benne megnyilvánuló bizalommal szeret visszaélni a tapintatlan. Az álnok cseh lovag mondja Toldinak:

…»vitéz! addsza kezed:

Te sem bántál soha, én sem sértettelek;

Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,

S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?«

Erre a cseh nyujtá vaskeztyűs tenyerét,

Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;

Észrevette Miklós a dolgot előre,

S a cseh barátságát jókor megelőzte.

Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,

S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;

Engedett a keztyű, s összelapúla,

Kihasadozott a csehnek minden újja.

*

A szerelmi érintés legelragadóbb formája volt a diszkó előtti korszakban a tánc. A zene és a mozgás harmóniájában kirajzolt és megengedett titokzatos érintésekkel és összesimulásokkal. Ölelésekkel!

*

Aki szülő, tudja, hogy a sértett kamaszt lehetetlen megsimogatni, de talán a vállára tehetjük a kezünket.

A legteljesebb tapintás a szótlan ölelés. Ugyanis közösséget teremt, s tudjuk, hogy a kommunió meg a kommunikáció egymást teremti, ezért a kettő lényegében ugyanaz. Ahogy a valódi beszélgetésben árnyéka sincs a hazugságnak, úgy az igazi ölelésben ruhástul is mezítelen az ember.

Szent Lajos király egyszer rangrejtve fölkereste kolostorában Boldog Egidiust, magyarul Egyedet. Életükben egyszer találkoztak – ekkor. A király megállt az udvaron, Egyed odalépett hozzá, átölelték egymást. Így álltak néhány pillanatig, majd szótlanul távoztak. Az egyik barát kiosont az utcára, és megtudakolta, hogy ki volt a különös látogató. Beszaladt Egyedhez, s kérdőre vonta, hogy miért nem ültette le a királyt, miért nem hívta vendégségbe, vagy legalább miért nem beszélgetett vele. Egyed így válaszolt: „Az örök tükörben állva csodálatos vigaszként tapasztaltam, amit ő mondani szándékozott nekem, s ő is, amit én szándékoztam mondani neki, a nyelvek és ajkak zaja nélkül. (…) Ha azt, amit belül éreztünk, szóval akartuk volna mondani, inkább elszomorított, mintsem megvigasztalt volna bennünket.”

A tapintás néma, csak akkor beszédes. A locsogás megtöri a varázst. A varázs megtörése a tapintatlanság. A két szellemi ember mintha egyazon áramkörbe kapcsolódott volna – gondolataik kicserélődtek.

Az övékéhez hasonlóan tökéletes a szerelmi ölelés. A férfi és a nő egyesül a szó legmélyebb értelmében. Nem csupán testük, egész lényük közös áramkört alkot.

*

A tapintatos maga nyílik meg társa előtt, a tapintatlan viszont erőszakkal feszegeti a másik lelkét. S amit onnan zsákmányol, azt rögtön kiteregeti, de előtte piszkos fantáziájával összegányolja, -mocskolja. Ez az oka annak, hogy a tapintatlan, hasonlóan a kukkolóhoz, rendszerint tisztaságmániás.

Örökké mossa a kezét. És ha megtörölte, sikálhatja újra, mert a kendő nyilván csupa bacilus. Az almát kefével súrolja, a kilincset a könyökével nyomja le, és a sarkával visszarúgva csukja be az ajtót.

Tisztaságmániája indokolt: tényleg nyakig áll a koszban. Csak arról nem vesz tudomást, hogy a szutyok tőle ered. Ő az, aki mindig, mindent összemocskol. Mintha nem hallotta volna, hogy nem az szennyez, ami bemegy az emberbe, hanem ami kijön belőle. Hamvas Béla úgy tudja, hogy a tisztaságmániás „a benső szennyezettséget a külvilágról akarja lemosni; a valóságot törli, és a káprázatot tartja meg; a tisztaságmánia kitérés a tényleges megtisztulás elől”.

*

A tapintatlan rokonaival, a kukkolóval és a lumpennel verseng a „legutálatosabb alak” címéért. Erőszakosságban viszont nincs vetélytársa, mert hírből sem ismeri a tapintás titkát, a mértéket. A tapintásban föltárjuk egymásnak határainkat. A tapintatos sose lépi át. Ha hívják, akkor is szabódik, a tapintatlan viszont kéretlenül továbbnyomul. Lételeme az állandó határsértés. Címerállata a pióca, s vér gyanánt a normális élet előföltételét, a bizalmat dézsmálja.

A tapintatlannak elég egyetlen szó a rémregényéhez. Ha kérdi, hogy szerinted csinos-e Horváth Marika, s óvatlanul azt feleled neki, hogy talán, másnap már azt terjeszti, hogy viszonyod van vele, elhagyod érte a családodat, sikkasztottál miatta. Hazudik, csal és rágalmaz? Ő ugyan nem. Pontosan azért tisztaságmániás, hogy a vétek árnyékát is lemossa magáról.

*

A hatalom tapintatlansága a despotizmus. A despotizmust nem szabad összetéveszteni a diktatúrával. Adamek György szerint a diktatúra demokratikus jelenség, annak elfajulása. Az erős ember magához ragadja a közélet néhány kulcspozícióját. A társadalom többi részét, a magánéletet békén hagyja. A despotizmus a társadalmat atomjaira zúzza, és minden atomot sajátjának tekint és ellenőriz. Mindenki szem a láncban. Nem kell hozzá erős ember; gondoljunk a gyermek szultánok vagy az orvosi értelemben agyalágyult Lenin vagy Brezsnyev uralmára. Kedves atyai barátom Hollandiából nősült. Az ötvenes években válásra kényszerítették, mert micsoda dolog, hogy egy pénzintézeti jogásznak NATO-országból való hitvese legyen.

Korunk hatalmai, a multinacionális részvénytársaság-államok minden eddiginél keményebb despotizmusra készülnek. Az általuk vezényelt szórakoztatóipar rock–drog–szex függőséget alakít ki neveltjeiben, a barbikban, akiknek ily módon teljes belső világukat a markukban tartják.

*

Az eddigiekből kitetszik talán, hogy a tapintatlan egész egyszerűen mindenhatónak képzeli magát, aki korlátlanul rendelkezhet a másik emberrel. Legragyogóbb irodalmi alakját Hamvas Béla rajzolta meg a Karnevál Lalájában. Lala aggszűz. Otthonát pokollá teszi, mert mindenbe beletúr, mocskol és kiforgat:

„Elaljasodott embereknek a házasságban csak az egybekelés a fontos. Ha nekem lányom volna, soha nem engedném egybekelni. Én őt arra nevelném, hogy a házasságban erkölcsi legyen –

Gitta nyög.

Lala folytatja. Emlékezzen csak, hogy kilenc évvel ezelőtt milyen szégyent hozott ránk a házasságról való léha fölfogásával. Egybekelés. Egyetlen éjszakán ötször. Egybekelés –

Lala kezével szemét eltakarta. Ötször, suttogta borzadállyal. Kanavásztól én ezt nem tudom rossz néven venni. Ó, Kanavász csak férfi. Bűnös és kéjsóvár és aljas, és az állattól alig különbözik, de ön, Gitta, ön az én húgom, önnek ezt a gyengeséget soha nem fogom megbocsátani –”

Egyedül Lala pokolian mulatságos jelenetei miatt is érdemes elolvasni a regényt. Fájó szívvel le kell mondanunk – helyszűke miatt – arról, hogy ideidézzük például azt az epizódot, amelyben Kanavász őrnagyot arra kényszeríti, hogy a szalonban fölállított nagy lavórban megmosakodjék. Utolsó föllépéséről viszont meg kell emlékeznünk. Lala az említett szalont hófehérre festeti, maga is fehérbe öltözik, s fölül a fehér abrosszal leterített ebédlőasztalra helyezett s természetesen fehér vászonnal behúzott fotelba. „Mit csinál, kérdezte Fanny. Mennybemenetelemre készülök, válaszolta Lala. Még soha a földön nem élt senki, aki ártatlanul annyit szenvedett, mint én, és önmagát másokért föláldozta, s ezért bére csak hálátlanság volt és árulás és megalázás. Mártír voltam, és az én jutalmam a megdicsőülés.”

*

Megsúghatom, hogy Lala nem vétetett föl elevenen a mennybe. Őrülete mindazonáltal kegyelmi ajándék, mert amíg ún. épeszűnek látszott, addig fekete lyukként viselkedett. Ez a tapintatlan lényege: fekete lyuknak lenni. A tapintatos szelíden szétsugározza lényét, a tapintatlan elszívja a levegőt mások elől, megöli az ábrándot, a reményt, az álmot, és önmagából a szeretet legkisebb szikráját sem bocsátja ki. Vele élni a legnagyobb próbatétel. Ennél egyetlen súlyosabb kereszt létezik: tapintatlannak lenni.