Fábián László

Ebéd vendégek nélkül

(…a királyasszony, aki egyelőre nemigen volt képes berendezkedni hites ura szívében, legalább az udvartartását szerette volna tisztességgel berendezni, ami azonban semmivel sem bizonyult könnyebb föladatnak, azt viszont rendre gyanakodva fogadta, ha segítségére siettek, mert ha nehézkes volt is a gondolkodásban, a Medici-vérrel magába szívta egyik pótszerét, a gyanakvást, és kiváltképpen akkor fogta el a kétkedés, amikor férje kommendált egy-egy fehércselédet udvarhölgyül, mivel nem lehetett bizonyos felőle, vajh nem valami jószolgálat fejében teszi-e az ajánlatot: lovagiasságáról, nagy szívéről pletykák sora kerengett, miért éppen az újdonsült királyné füléhez ne jutott volna el jó néhány, egyről-másról már Itáliában is hallott, Henrik pedig valóban rászolgált a mendemondákra, bizonyára rosszalló tekintetek villantak össze akkor is, amikor Normandiából az udvarhoz hozatta La Roche-Guyon grófnőt, a még mindig fiatalos, magát kifejezetten jól konzerváló asszonyt, hogy helyet találjon neki abban a koszorúban, amely hivatott volt Mária királynő környezetét ékesíteni, és amelyből – persze – sosem lesz escadron volant, amit az a másik Medici asszony, a hajdani anyakirályné olyan alaposan tudott terveihez használni, de még petite bande sem, amely a nagy Ferenc király érzékeit volt hivatva forrón tartani, Máriának ehhez aligha van érzéke, Henrik hamarosan fölfogta: kivételesen unalmas nőt vett feleségül, igyekezett hát legalább a látványt, netán az emlékeket? mozgalmasabbá, változatosabbá tenni, La Roche-Guyon pedig óhatatlanul emlékeket ébresztett benne, visszarévedéseket valami végérvényesen letűnt korra, amikor jó tíz esztendővel fiatalabb volt, legendás fáradhatatlansága újabb és újabb küzdelmekre, harcokra, kalandokra csábította, alighanem boldogabb is volt, azaz…

azaz talán éppen az a bizonytalanság késztette a grófnő beajánlására, amely időről időre elfogta, ha valahai boldogságára gondolt, mert bizony a hírhedett-híres gavallér (le vert-galant) minduntalan kétkedése áldozatául esett: a kielégülések mélabúja keserű jövőízt tartogatott számára, űzte, hajtotta kellemesebbnek ígérkező ízek felé, valójában azonban „Valencia minden nyalánksága” sem bírta volna száját áthangolni, akkor már inkább a béarni fokhagyma, bárdolatlan ifjúságának sokat emlegetett fűszere, és Henrik olykor egyáltalán nem volt meggyőződve róla, nem kellett volna-e kitartania amellett, noha az ilyesféle gondolatok valójában sosem egészen őszinték, mivel nemcsak egy életművet, de már-már egy életet próbálnak lerombolni, kudarcokká átírni hangos sikereit, amit még az ő józan hiúsága sem engedett volna igazándiból soha, sorsát tüzetesebben, elfogulatlanabbul, észérvekre hagyatkozva átgondolva végül is egyértelműen sikerként lehetett elfogadnia akkor is, ha egynémely vállalkozása olykor balul ütött ki, mert aztán egyszer csak minden jobbra fordult, vagy nem fordult, csak annak a látszatát keltette, miképpen kedélye is közelebb került ahhoz a formájához, amelyet – kifelé legalább – többnyire mutatni szokott, és amely annyi hívét ragadta nehéz helyzetekben is magával, hogy a jókedvet már-már személyében látták megtestesülni, a fogalomból kézzel fogható, füllel hallható, szemmel látható valósággá alakulni, summa summárum: a normandiai grófnőt, egy beteljesületlen szerelem emlékét praktikusabb célokból is kívánatosnak látta felesége udvarában, nevezetesen, hogy az ő híve, bizonyos fokig pedig ellensúlyozza az olasz többség túlhatalmát, amihez – könnyű belátni – a nevetés vagy a nevettetés önmagában mégsem elégséges)

istenem, ki mindenkit meg nem tévesztett mégis a hírhedett nevetésével!

voltaképpen még a hétpróbás, kiismerhetetlen ravaszságú és a látszatra semmit sem adó Medici-banyát is, a hajdani anyakirálynét, aki jobbára és joggal veszedelmes ellenfelet látott benne, de aki némelykor szinte elhitte róla, hogy mindössze közönséges svihák, jóllehet minden föltételezése ellenére továbbra is tartott tőle, vagy talán éppen a nevetésétől –

Henrik tudott őszintén nevetni, örülni már kevésbé, ámde semmiféle tudomány nem lehet tökéletes és teljes –

hajlama a melankóliára – bármennyire takargatta – minduntalan kibukott belőle, sőt, mintha a gyengébb nemmel való szorosabb kapcsolatai fokozták volna, úgy tetszik, sosem érezte náluk a győztes örömét, valójában a test fáradtságát sem, és a kettő között lehetett némi összefüggés: lendületre ösztökélő vágya újfent a keresés felé taszigálta, minden izgalom újabb izgalmak felé ösztönözte, a harc után vadászat, a vadászat után gáláns kaland vagy éppen otromba szeretkezés – bármi áron és minden mennyiségben; mintha sosem lett volna képes lecsillapodni, elnyugodni, akárha saját maga lett volna az űzött vad is, amelynek befogására mindent föltett, és ilyen volt a labdajátékban, a bilboquet-ban, a teniszben, ilyen a kártyában, amelyben apróbb-nagyobb csalásoktól sem riadt vissza, ezekre a csalásokra, hamisságokra mellesleg szüksége volt, anyagi helyzete mindig ingadozott, valószínűleg ugyanez az erő röpítette minden egyes csatában a legveszedelmesebb helyzetekbe, amelyekből irigyelt szenvedélyességével, bátorságával és ügyességével vágta ki magát, eleme volt a küzdés, mint pisztrángnak a sebes hegyi patak –

Henrikre nemcsak Ivry emléke zúdult rá La Roche-Guyon grófnő láttán, hanem azok a párás éjszakák is – hiszen Henrik, akárcsak a druidák, éjszakákban számolt, nem nappalokban – az Eure és a Szajna között, amelyeken lóháton csattogta végig a mintegy tíz mérföldes utat harcba készülő hadai szálláshelyétől a grófnő kastélyáig, miután Dreux ostromával fölhagyott, és elhatározta, fölveszi a harcot Mayenne-nal és Pármával, akármivel fenyeget a végzet, ezúttal is – szokásához híven – izgalommal fejelve rá az izgalomra, egyszerre készülve háborúra és szerelmi csatára, ha már történetesen hűséges szakácsa, La Varenne föltálalni látszott számára ezt az ínyencfalatot, a szinte hamvasan ifjú özvegyet, és a magányos éjszakai lovas megállt a kastély terasza alatt, lovát határozott kézzel visszafogta, a paták dobogására már odafönt megjelent a holdvilágban a karcsú jelenség, az esőzés még nem kezdődött el, március volt, de csak könnyű, áttetsző köntös födte hálóruháját, a holdvilág azon át is ki tudta rajzolni vonzó domborulatait, kiváltképpen amikor egy-egy könnyed mozdulat még meg is nyitotta a ruhák rejtelmeit, ezek a sejtések szinte többet jelentettek Henriknek az esetleges bizonytalanságnál, szokásos módján csókot dobott a várakozó felé, lázasan hajszolta magát a bókokba, amelyeket szenvedélyesen fölsuttogott a teraszra, és amelyek hivatottak voltak a könnyűnek tetsző ellenállást legyőzni, noha Antoinette szilárd volt elhatározásában: nem adja meg magát fejedelmi udvarlójának, vigyáz magára, vigyáz jóhírére akkor is, ha fölkorbácsolt szenvedélye mást súgna neki, ámbár egyetlen pillanatra sem volt udvariatlan, méla szomorúság borongott szíves válaszaiban, a gesztusokba semmiféle elutasítás nem fért bele, a szavak voltak hivatottak lovagja tudomására hozni, szavak, amelyeket elnyelt az éjszaka, noha a látványt készséggel beezüstözte, valahogy mindez mégis harmóniában állt, amit – minden bizonnyal – a hölgy nyugalma árasztott rá, miképpen Henrikre is, aki nem vált türelmetlenné, semmiféle erőszakos hangot, mozdulatot nem engedett meg magának, megértette: elröppenne a dolog minden varázsa egy oda nem illő gesztustól, ekképpen több volt a némabeszéd ezeken az éteri találkozásokon, mint a hang, sóhajok azonban lent is, fönt is sűrűn ismétlődtek, de elszálltak az éjszaka mélyére, amikor pedig Párizs felől szürkülni kezdett az ég, Henrik búcsúzkodott, hogy ébresztőre visszavágtasson seregéhez, vissza a hadállások tervezgetéséhez – d’Aumont és Biron marsallok, valamint Montpensier herceg őszinte csodálatára, akik bizony egyre aggodalmasabbakká váltak Mayenne seregének fölvonulása láttán, valahogy azonban hittek királyukban –

Henrik visszatérte után sietve végigvonult a hadállásokon, szokásához híven megbiztatta katonáit, mind a hugenottákat, mind a katolikusokat, ez utóbbiakból is mind többen jöttek seregébe, futtában befalt egy darab kenyeret, hozzá a sajtot, szalonnát, ami akadt, kortyintott rá egy pohár bort, ha került kis ideje, ledőlt egy szalmakazal oldalába, hogy kárpótolja testét az éjszakai ébrenlétért, alvásai azonban – ahogyan mindenfelé mondogatták – nem vettek igénybe annyi időt, mint a hájas Mayenne étkezései –

furcsa, ilyenkor minden parancs nélkül valaki vigyázott rá

talán viszonzásképpen, mivel a csatákban ő is igyekezett vigyázni minden egyes katonájára

éjszaka pedig, amikor a táborok elnyugodtak, a szálláshelyek elcsöndesültek, a királyi gavallér ismét nyeregbe pattant, megint csak egyedül vágott neki a sötétségnek, pillanatig sem kételkedett benne, hogy várják, hogy nem okozhat csalódást, ámbár azt szintén sejtette, semmivel sem fog előbbre jutni, mint az előző éjszaka, eddig sem kapta a legcsekélyebb biztatást sem, ott áll majd ismét lovával a terasz alatt, őszinte bókokat suttog föl készséges hallgatójának, igen, meg volt győződve szavai őszinteségéről, amelyek ugyanakkor hosszú-hosszú szerelemhiányt takartak, hiszen még mindig férje volt, ebből a távolságból is, egy fantasztikusan és mániákusan kéjvágyó asszonynak, aki birtokába zárkózva gyűlölte férjét, állandóan attól rettegve, ami kivédhetetlennek látszott már jó ideje, hogy elválik tőle, Henrik meg szorgalmasan írta leveleit egy másik nőnek, akinek házasságot ígért, de már mind idegenebbnek érezte magától, és a nagy távolság ebben az esetben is növelte az idegenséget, a levelek inkább a megszokást jelentették, mondhatni: számára mindkét asszony kizárólag az emlékezésben létezett, ő meg friss, egész testével tapasztalható érzelemre vágyott, éjszakai vadászata ennek fölhajtását célozta, néha a holdfényes vallomásoknál ugyanúgy megremegett saját mondandójától, mint lovának lába a kimerítő álldogálástól, de nem tágított: tisztában volt vele, hajnal hasadtáig övé az idő, Antoinette is kitart addig, hiába parancsolja az esze, hogy küldje el udvarlóját, ha egyszer szíve nem óhajt szabadulni tőle, Henrik gyanítja vívódását, igyekszik biztatásként fölfogni, holott tudja, nem az, ha azonban nem így tenne, értelmetlenné válnának a következő éjszakák, de talán még a nappalok is, hiszen – egyre világosabb – egyetlen szenvedély van, annak része a háború, a vadászat, a szerelem, minek tenne önkényesen különbséget? az egészben kell bízni, megette a fene a szerencsét, ha az ember nem bízik benne! – alighanem ez sikereinek titka –

miként tekinthető viszont sikernek egy elutasítás?

Henrik egyelőre nem tudja, de rövidesen ezt is tudomására hozzák, amitől aztán horgasztó szomorúságába majd finom derű vegyül, ahogyan érzelmei mindig hajlamosak átváltani ellentettjeikbe –

az az ütközet Ivrynél azonban tovább már nem halogatható, Henriknek nem is életeleme a halogatás, meghagyja Mayenne-nak, Pármának, az utóbbihoz nem is illik egyéb: amilyen a király, olyan a szolgája, márpedig Fülöp soha semmit nem döntene el azonnal;

itt és most nem is kell hogy döntsön, annak jogát Henrik magának kívánja fönntartani

kémei jelentették, milyen félelmetes az ellenség: Mayenne hadainak létszáma mintegy huszonötezer fő, amelyből Farnese adott hatezer muskétást és másfél ezer vallon dzsidást, vagyis elitcsapatainak legjobbjait, ugyanakkor a kövér Guise svájci zsoldosaira nemigen számíthat, aligha fognak harcolni a Henrik csapatában található honfitársaikkal, sőt, és ezt ugyancsak a kémek hozzák hírül, számosan szökdösnek a Liga fegyveresei közül, Henrikhez meg újabbak csatlakoznak, noha így is mindössze legföllebb harmada a létszám nála, ő mégis az ágyúiban bízik, amelyeket a derék Rosnyval tettek egyre tökéletesebbé, és ebben nem is fog csalatkozni, a csatában döntő szerepük lesz, egyelőre azonban igazodnia kell Mayenne stratégiájához, át kell szerveznie arcvonalait, úgy állítani föl a lovasokat (cheval-léger), hogy esélyük legyen a zavarkeltésre, ó, mennyire másként, mennyi ravaszkodással gondolkodik ebben a valós ostromban a király, aki éjszakai kiruccanásain annyi finomságot és figyelmet tanúsít a grófnő iránt, mivel – úgy látszik – az alázatos imádat illeti meg újdonsült szerelmét, noha alig-alig ismerheti –

és ima a harctéren is

Henrik katonái elvárják, legyenek bár hugenották vagy katolikusok, hogy vezérük mondja előre az imát, ők pedig kórusban kövessék, még ha a másik táborból egy eszelős szerzetes rázza is öklét feléjük, majd egy hatalmas kereszt lóbálásával fenyegetőzik, mivel úgy véli, az eretnekek a kereszt puszta látásától megfutamodnak –

nem teszik, nem, a megátalkodott istentelenjei;

királyuk szavát lesik a katolikusok is, hiszen végre igazi király vezeti őket harcba, nem afféle paszkonca, amilyen az utolsó Valois volt ellenszenves fülbevalóival, akit kegyetlenül leszúrt bilijén egy „kegyes” (Clément) barát, és a királygyilkostól mindenképpen undorodnak, akár tetszett nekik III. Henrik enervált szabadossága, mignonjainak pökhendisége, akár nem, ez az uralkodó, ez az újabb Henrik – légyen bár úgy, ahogy mondani szokta: király korona nélkül, generális pénz nélkül és férj feleség nélkül – mégiscsak egészséges, nem is az olasz menyegzők híve, számos szépasszony a megmondhatója, mennyire, talán majd még az Úristen is kegyelmébe fogadja egyszer, ha fölhagy eretnek tévelygésével –

mindenesetre nem a hisztérikus szerzetes fenyegetésére

Henrik szemlét tart: barátait keresi

du Bartas férkőzik közelébe, hogy megossza vele balsejtelmeit, valamint ráhagyja utolsó versét, előérzetének költői vetületét, és Agrippa, a másik poéta is belekukkant az irományba, noha semmiképpen sem keres riválist bajtársában ezen a téren sem, Henrik pedig ösztönösen tiltakozik a jóslat ellen, amely felől bizonyos, hogy be fog teljesülni: du Bartas még a megszokott komolyságánál is komolyabb, mondhatni: komorabb ebben a pillanatban, meglehet, belefáradt a nehéz és kilátástalannak tetsző esztendőkbe, bele a zsoltárokba, az új hit védelmezésébe, az árulásokba, hitszegésekbe, a könyörtelen gyilkolásba, féktelen rablásba, az égő falvak, éhező parasztok, kolduló gyerekek, magukat áruló nők lehangoló látványába –

de hát harc van, roham van, verekedés, öldöklés van, ziláló és zilált forgatag, egymásba keveredett férfitestek, nyerítő lovak, nagyokat puffogó ágyúk, hörgések, sikoltások, vasak csörömpölése, valahol pedig a forgatag legmélyén, amikor már szinte visszaszorulnának a királyiak, fölbukkan a fehér tollforgós kalap, föl a fehér tollbokréta a ló fején, az ékes csabrág, megállás nélkül forgolódik, csapdos kardjával a hugenotta király, hiúságát sérti, hogy Párma nem jött el vele csatázni, ha most Mayenne a kezébe kerülne, fölaprítaná, szabályosan utat vág embereinek, hogy azok benyomulhassanak az ellenség állásai közé, üt és tapos föltartóztathatatlanul, nem számlálja a lova lábához vagy éppen patái alá hulló ellenséget, még irányító rikkantásokra is van ideje, ereje, figyelme, holott inkább a talajra kéne ügyelnie, mert már két napja esik az eső, fölázott az agyagos föld, alig bír a patkó kapaszkodni, de hát nemhiába töltött megannyi időt lovon a legkülönbözőbb helyzetekben, még alva is, ki tudja kerülni az alattomos veszélyeket, a talaj csapdáit, ahogyan kilépkedett különb csapdákból szintúgy –

boldog, hogy az ágyúk a nedves idő ellenére sem mondtak csődöt, lelkes, hogy pontosabbak az ellenség ágyúinál, hogy beletalálnak, és szorgosan pusztítanak a mocsaras csádéban, ahová lovas nemigen merészkednék, semmi biztosítéka, hogy kikecmereghet belőle, ha egyáltalán túléli –

ahogy megritkul előtte az aratnivaló, fölnéz, tekintete elkalandozik szinte a láthatár szélére, arrafelé futva távolodó alakokat lát, akik után egy-egy kisebb lovascsapat vágtat, hogy levágja, megfogja őket, tudván, vezérük nem veszi szívesen, ha franciákat ölnek, ha mégannyira ellenség is, hiszen később alattvalókként számol velük, ami nem annyira kegy, mint a kormányzás nehéz tudománya

pedig volt egy pillanat, amikor maga sem adott volna egy petákot sem a győzelemért; amikor Egmont olyan félelmetesen szórta szét a buzgó hugenottákat

de hol van már Egmont? a király a legnagyobb tusakodásban is látta lováról lehullani a félelmetes ellenfelet, ahogyan Braunschweig herceget is, lám, milyen messzire keresték hazájuktól a halált, és milyen könnyen akadtak bele!

komikus ötlet jut eszébe: vajon ha elfogná Mayenne-t, akkor éjszakára egy ágyba kerülnének-e foglyával, miként egykor Mayenne bátyja, Guise Henrik Condéval tette példás lovagiassággal?

fölnevet, hangosan fölnevet, de abban a pillanatban elkomorul: halott már Guise Henrik, halott Condé is, a Henrikek közül csupán ő maradt életben ebben az esztelen öldöklésben, pusztításban, testvérharcban, gyűlölködésben, amelynek soha nem lehet győztese, legföllebb túlélője, mint ő, mondd meg, Úristen, mire mentünk a sok szörnyűséggel, vérrel, jajjal, bánattal?

diga me!

az Isten biztosan érti a béarni nyelvet!

(Henrik emlékező szeme lassan visszatalál a máris tokásodó királynéra, akihez képest a grófnő bizony hosszú évekkel kalandjuk után is tüneményes virágszál, könnyed, nemes mozgású, kecses, majdhogynem eszmény, és Henrik számára mindörökre elérhetetlen, de talán éppen ezért az elérhetetlenségért hálás neki, amely fölidézteti vele az évtizede fakuló múltat: a szenvedés szenvedélyét)

aztán a király, a kérlelhetetlen hadfi egyszerre azon kapja magát, hogy nincs mit vagdalkozni, hogy elfogyott az ellen, hogy hovatovább a menekülők is belevesznek a látóhatár végtelenjébe, kivéve azokat, akiket az üldözők nem vágtak le, és most csoportokban fogolyként terelnek vissza, megigazítja a csabrágot lova fején, saját ruháját tapogatja, amely csurom vér, itt-ott már meg is alvadt, fájdalmat azonban nem érez, inkább terhes bűzt, amely izzadságból, puskaporból, lófingból, de mindenekelőtt vérből és vérből áll össze tömény párává, szinte a föld kigőzölgésévé, vöröslő foltok az agyagos talajon is mindenütt, valójában most lenne szükség egy hatalmas esőre, hogy bemossa az egész szennyet a rögök közé vagy mélyebbre, hogy bemossa ezt a szégyent, hadd váljék termékeny humusszá, noha egyelőre jobb, ha nem esik, amíg katonái nem takarítanak el minden használhatót a menekülők hátrahagyott holmijából, és már javában civakodnak a zsákmányon, a katolikusok is, a hugenották csakúgy; faire se retourner Calvin dans sa tombe – ahogyan d’Aubigné mondaná, és hát csakugyan forog, noha Kálvin, a genfi „predestinációs eretnek”, miként Alcofrybas mester minősítette, sejtette meg leginkább, mi lesz a vége a pártharcoknak, tehát a fosztogatásban, az erőszakoskodásban, kapzsiságban semmi különbség a két hit között, kivált a legyőzöttnek nincs kegyelem, állapítja meg, majd – még mindig lovon – lassú lépésben elindul, hogy szemügyre vegye saját veszteségeit: a hűséges társakat, akik ismét megfogyatkoztak, szeméből már jó előre peregnek a könnyek, úgy tud zokogni, ahogyan hajdanában Ferenc király zokogott, csöppet sem röstelli, meg sem kísérli elfojtani, aztán sírása hangos csuklásba fullad, amikor meglátja a hosszú és jól ismert testet, amint elnyúlva fekszik vérébe fagyva, megállítja a lovat, nehézkesen lekászálódik, ezúttal korántsem olyan fürge, mint a verekedés idején volt, mivel biztos benne, du Bartas-nak már nincs szüksége felséges barátja segítségére, már elkésett a segítséggel, nem törődik vértócsával, agyagmocsokkal, melléroskad, szakállas arcát cirógatja, akárha valami félelmetes adósságot kívánna törleszteni, továbbra is csuklik, folyik a könnye, rázkódik válla, holott már Agrippa – észre sem vette, hogy mellészegődött – nyugtatón átölelte, halkan, finoman belekezdett egy zsoltárba, amelynek hangjaira a gyászoló király magához tért, csatlakozott az énekhez, Marot veretes szövegéhez, ahogyan tisztességes hugenottához illik, az imént még zsákmányon civakodók szégyenkezve gyűltek köréjük, átvették a dallamot, egyszerre lett ez a panasz, a gyász, a vezeklés és a hála szertartása –

még ez év január 9-én keltezte levelét Corisande-nak, amelyben azt írta:
„A legátus, a spanyol követ, Mayenne hercege, az ellenség vezérei mind Párizsban vannak. Önnön fülemmel jól hallom a kürtöt, mivel azok hozzám beszélnek…”, pedig akkor még csak pár hét tellett el III. Henrik halála óta, de a fogak már őrá, a megkérdőjelezhetetlen örökösre fenekedtek, tőle akarták elragadni az országot, a jogos hagyatékot, és az a kövér disznó, Mayenne maga ácsingózott a trónra, de alattomos támogatója, Fülöp, az Escorialban elzárkózva rothadozó vén bürokrata is talált magának jelöltet, aki – persze – nem a Guise volt, ezt mind-mind megírta már leveleiben, mint ahogy első dolga lesz ezúttal is levélpapírt keríteni, hogy beszámoljon erről a fájdalmas győzelemről is, pontosan és alaposan, ahogyan szokta, mintha elszámolás lenne, de hát egy kicsit mindenképpen az, hiszen háborúi lassan fölemésztik a nagylelkű Corisande vagyonát, jóllehet, régóta sejti, belőle sosem lesz királyné –

Henriknek ezúttal viszont egy másik levélpapírra is szüksége volt, írnia kellett La Roche-Guyonba, ő legalábbis így gondolta, írni arról, hogy nem nélkülözheti szerelmét, írni arról, hogy hiába tagadja vonzalmát, ő észrevette, praktikusabban pedig arról, hogy ezúttal nem az éjszakát választaná találkozásukhoz, hanem hogy az adott időpontban, méghozzá nappal, meglátogatná, még van rá ideje, csapatait igen lassan lehet csak összeterelni és Párizs alá irányítani, ehhez a föladathoz ő személyesen különben sem szükségeltetik, elvégzik tisztjei, és jóformán alig ment el a levél, már készülődni kezdett a látogatásra, valahonnét egy nagyobb dézsát kerített, némi meleg vizet is hozzá, hogy ne dermedjen bele, alaposan megfürdött, amire bizony már jó ideje nem volt alkalma, csak úgy áradt a bűz még a fürdőléből is, a szorgos cselédlány fintorogva csutakolta a fölséges testet, maradék ingei közül kiválasztotta a legkevésbé viseltest, zekében nem válogathatott, maradt a régi, de aztán fölöltözve megkérte a cselédlányt, tetvészné ki, ne lássa a grófnő folyvást vakarózni, az pedig hajából, deresedő szakállából egyaránt eltávolította az elérhető élősködőket, körmével még a serkéket is lehúzkodta a szálakról, eredményes munkájában elgyönyörködve így szólt uralkodójához:

– felség, így már a királynő előtt is megjelenhet –

Henrikből zavart nevetés csattant ki, hirtelen nem tudta, mivel jutalmazza a szolgálatot, hát kitépett híressé lett tollforgójából egy szálat, azzal ajándékozta meg alkalmi szobalányát, aki sietve köténye alá rejtette, máris a dézsa kiürítésével és rendbetételével kezdett foglalkozni, Henrik bánatosan nézte, amint fahamuval sikálja, valahogy megalázta, hogy szeme láttára mintegy fertőtlenítik kezdetleges „fürdőszobáját”, nem szólt azonban semmit, ahogyan ahhoz sem támadt kedve, hogy a hajlongó lány szoknyája alá kapkodjon, pedig más alkalmakkor aligha mulasztotta volna el, visszahúzódott a sátrába, bár a nyitva hagyott bejáraton át hoszszan bámulta a megviselt hadszíntért, a letaposott vetést, amely még éppen csak sarjadozott, nem is értette, miként maradt bátorságuk az ittenieknek még gabonát vetni, holott Franciaország-szerte a parasztok búza helyett, rozs helyett csüllenget, festőbuzért (garance) vetettek, a drága indigóban, sűrű cinóberban reménykedtek, talán a zsidó kereskedő majd fölvásárolja a textilfestők számára, csak ez volt az egyetlen módja, hogy a földeket maguknak hasznosítsák, mert az éhező és megfékezhetetlen hadak mindent lelegeltek, mielőtt betakaríthattak volna, szétszórták a kepéket, hogy a kévékből a magot kiverhessék, őrletlen búzaszemeket rágtak, ha egyéb megoldás nem kínálkozott, saját bőrükön tapasztalták, mennyire igaz a szólás, hogy „sok zsoldost lehet egy hordó savóval fölnevelni”, Henrikre pedig töprengése közben rájött az álom, mély és álomtalan álom, amilyenre hetek óta nem volt lehetősége, vackára dőlt, nyomban el is aludt, semmiféle jövés-menés föl nem ébresztette, de környezete ügyelt is rá, hogy ne háborgassák, Duplessis-Mornay kétszer is benézett hozzá, hogy megbeszéljen valami hivatalos dolgot vele, de álmát látva tapintatosan visszavonult, és már jócskán derengett, amikor az alvó fölriadt, föltápászkodott, nyújtózott, kisétált a sátor elé, ahol most is ott állt a dézsa, csak éppen tiszta és friss víz csillogott benne, belemártotta ujjait, szeméből kitörölte az éjszaka nyomait, máris lova után nézett – gondolván: ha időben nyergel, nem kell végig hajszolnia –

darab ideig az Eure partján haladt lépésben, ezúttal sem engedte senkinek sem, hogy elkísérjék, háborítatlanul töprenkedhetett mindazon, amik kipihent elméjét foglalkoztatták, ilyesmi rengeteg akadt, szerette volna tudni, miként fogadja majd győzelmének hírét Erzsébet Angliában, aki valamiért mindig elégedetlen, és ő képletesen csaknem úgy birkózik vele, ahogy hajdanában Erzsébet apja, VIII. Henrik Ferenc királlyal, akivel szó szerint ölre mentek, hogy fizikai erejüket összemérjék, mosolyogva gondolt arra, hajdanában még az is szóba került, hogy ő vehetné el Erzsébetet, akinek kezére csaknem az összes Valois is pályázott, utoljára a szerencsétlen Alençon, mind-mind halottak, és föld alatt, ha ugyan ott is nyugodhat egyáltalán, a nagy cselszövő, házasságszerző Medici Katalin, bár alighanem az volna a legbiztosabb, ha a valladolidi Nuestra Seńora de la Antiqua temetőjében ásták volna el, ahol – a fáma szerint – egyetlen nap alatt elporlad a test, nem pedig Blois-ban, aztán egyszerre északnak fordítja hátasát, és amint az erdő melletti úton poroszkál, bagzó nyulakat ver föl heves üzekedéseikből, alig képes visszafogni vadászszenvedélyét, de parancsol magának, a tölgyeken még nem sarjadnak a levelek, de alattuk a gyér bozótos helyenként már kizöldellt, miképpen a fű színe kezd derűsebbre árnyalódni, az erdő szélében hóvirág fehérlik, megállítja a készséges állatot, leszáll, fához köti, szedegetni kezd a fehér virágból egy csokrot, pár szál kék csillagvirág is szeme elé kerül, belevegyíti a gyarapodó bokrétába, amikor megelégeli, néhány hosszabb fűszállal körbetekeri, úgy helyezi el tarsolyában, majd megint nyeregbe szállva sietősebbre fogja lovát, de csak annyira, hogy gondolataiban ne zavarja, ne kelljen teljes figyelmet fordítani rá, az ussoni fogoly jár ezúttal eszében, még nem tudja, még nem értesítették a csata kimeneteléről, de már keze ügyében Palissy mester páfrányos-kígyós majolikatálja, amely valahogy megmaradt hányattatásai közepette még saintes-i kirándulásukból anyjával, az a tál lesz dühének áldozata, egyben levezetője, noha később maga sem érti hirtelen fölindulását csaknem-férje sikerének hallatán, persze hogy hallotta ő is Henrik bon mot-ját, miszerint feleség nélküli férj is, eszével tudja is, hogy megfelel a valóságnak: az ő reményei réges-régen szertefoszlottak, és mégis, mégis ebben a pillanatban Henrik Margot-ra gondol, talán az emlékezet szeszélye folytán, Angliai Erzsébet és Corisande közé villant be terebélyesedő alakja, ám legőszintébb gondolatai előreszaladtak La Roche-Guyonba, hogy szállást csináljanak kiötlőjüknek annál a karcsú szőkeségnél, akit a holdezüst után végre naparanyban pillanthat meg –

mert kisütött és langyos a márciusi nap, jólesően melengeti az igyekvő lovast, aki mélyen tüdejére szívja a friss levegőt, az erdőkből, mezőkből áradó illatokat, noha a ló testének jellegzetes párájával keverve, parányit sem lepődik meg azon, hogy az állat milyen jól emlékszik az útvonalra, holott csak éjszaka járta be, hogy szinte magától megtalálja a Szajnán azt a rozoga fahidat, amelyet egyelőre még megkímélt az ár, amelyiken azonban félénk óvatossággal lépeget, ami érthető, hiszen a korhadozó deszkák között a víz csillog feléje, sárgás, sáros víz összetéveszthetetlen agyagillatával, és hát Henrik méretes orrába megannyi illat belefér, miként szívébe megannyi asszony, nem különösebben zavarja meg a víz szaga sem, végtére is célegyenesbe fordult: látszik a kastély tornya, a lovas háta mögül süt rá a nap –

letérve a fenyérről, csupán a fölfrissült pagonyon kell átkelnie, és az ismert terasz alatt van, amely a napfényben nem látszik olyan magasnak, mint az éjszakában sejdítette, amelyen ugyanakkor valóban ott aranylik Antoinette sudár alakja, a király pedig bókol, még lováról lengeti viseltes kalapját, aztán leszáll, újabb meghajlás következik, legyezés a kalappal, mielőtt lovát kipányvázná –

egy szuszra száguld föl a lépcsőn

– angyalom! édes szerelmem!

– felség!

térdre hullás, a porcelánfehér jobb megragadása, kézcsók, mielőtt még a grófnő fölemelhetné, és szavak, szavak, zengzetes költői szavak, de miért éppen spanyolul?

? Por que pues, has llagado

A aqueste corazon, no le sanate?

– felség, ne hozzon zavarba, nem értem!

– ha szívem megsebezted,

hát mért nem gyógyítottad? egy eszelős csuhás írogat ilyesféléket valahol Avilában, akárha önről és rólam beszélne, az én fájdalmamat zokogná, amely csak önnél lelhet enyhítésre; ezt értenie kell a világ összes nyelvén, panaszom önhöz igyekszik

– felség, ön túloz, semmiképpen sem érdemlek ekkora figyelmet, főleg nem az ellenállhatatlan uralkodótól, de legyen versre vers:

Henry, premier roi de terre

invincible chef ŕ la guerre…

– szóval már La Roche-Guyonba is eljutott; de – ugye – gúnyolódik a korona nélküli királyon, a pénz nélküli hadvezéren; ó, hogyan lehetnék éppen én első a földön?

– hol maradt a férj feleség nélkül?

– ön előtt térdel, egyetlenem, és szerelméért esdekel

– álljon föl, Sire, ne lássák így a szolgálóim! ha másért nem, tegye meg jóhírem miatt

Henrik már áll, értetlenkedve veszi szemre a teraszon megterített hatalmas asztalt, de hirtelen eszébe jut, hogy a meglepetést tarsolyában hagyta, leszáguld a lépcsőn, legalább olyan gyorsan teszi meg az utat visszafelé is, nyújtja a csokrot a háziasszonynak, nem felejti el biztosítani róla, hogy csak imént szedte saját kezűleg az erdőszélen, és talán a fehér virág tanúsítja szándékai tisztaságát, ahogyan szerelmének töretlenségét a kék, mert olyan állhatatos, mint az ég, az asszony jóízűen kacarászik a sületlen bókokon, noha tisztában van vele, a kimondás pillanatában mindegyik szó szerint igaz, a király így hiszi, mivel pontosan ezt akarja hinni, gyermekien örvendezik, hogy Antoinette szívesen fogadja virágait, és nyomban helyet keres számukra az asztalon egy pohárban, amelybe vizet is tölt ügyeskedve egy kancsóból, csak akkor fordul Henrik érdeklődése újfent a terítés felé, akkor bukik ki belőle a kérdés, miféle vendégség készülődik, Antoinette azonban huncut mosollyal hellyel kínálja az asztalfőn, maga is az asztalhoz ül némi körülményeskedés után abroncsos szoknyájával, pontosan szemben lovagjával, tehát a legtávolabb tőle, ahogyan csak asztalnál lehetséges, az előbb kapott virágcsokrát poharastul maga elé húzza, mintegy jelezvén tulajdonbavételét, becsülését, ami fölöttébb jólesik a gavallérnak, mi több, biztatásnak könyveli el, hogy megint könyörgőre fogja szavait, fogadná be őt a grófnő szeretetébe, az asszonynak minden erejét össze kell szednie, hogy visszafogja könnyeit, hogy elcsuklás nélkül elmondhassa sarkosra fogalmazott elutasítását:

– „túlságosan jelentéktelen házból való vagyok ahhoz, hogy felséged felesége lehessek, de túlságosan jó házból való, hogy szeretője legyek”

a szerelmes király mindent ért, végérvényessé vált tehát az elutasítás, reménytelenné a szerelem, el kell ismernie vereségét, éppen egy világraszóló győzelem után kell elismernie, kimondhatatlanul nehezére esik, a méltóságos visszavonulás jár a fejében, semmiképpen nem találja módját, hát bele sem kezd, megkísérli tovább folytatni az ostromot, jóllehet annak többé semmi értelme, az asszony pedig egyenesen viszolyog tőle, fél, hogy előbb-utóbb fegyelmét áttörik érzelmei, az egyetlen lehetséges megoldást választja:

– bocsásson meg egy pillanatra, fölséged, míg utasítom a személyzetet a tálalásra

Henrik most a beláthatatlan mélységű magánnyal marad kettesben, azt sem tudja, mit tegyen, merre nézzen, tekintete végigsiklik a kies pagonyon a kastély aljában, mindössze most veszi észre, hogy a fiatal fák alatt terjedelmes foltokban fehérlik itt is a hóvirág: íme, meglepetésének sorsa! gáláns gesztusa szempillantás alatt vész bele a mindennapiságba, bizonyára ez történik szenvedélyes szavaival csakúgy, ó, La Varenne, mennyire keserű levet tálaltál nekem! – sóhajtja visszafojthatatlan mélabújában, látja, lova milyen közömbösen legelészget az éppen csak megzsendült fűből, mintha nem is a tavasz ajándékára lelhetne benne –

a tavasz, hát persze, a tavasz – bök homlokára az elcsüggedt király, a megpezsdült vér zsarnoksága, miként megtapasztalhatja öreg, fiatal egyaránt, akár óhajtja, akár nem, a fullánkos nyelvű Brantôme jutott hirtelen eszébe, aki oly lelkesedéssel hozza párhuzamba a fű sarjadását, a fák rügyezését, az állatok párzását a szerelemmel, pedig jól tudja azt is, hogy Brantôme a többi évszakban is megtalálja azt az elemet, amely az embert a testi örömök felé űzi, noha ebben a pillanatban éppen azt tapasztalja, mintha Antoinette-ra nem lenne a tavasznak ilyen hatása, hiszen már jó ideje eltávozott az asztaltól, de még nem tért vissza, Henrik forgolódik, nézelődik, hátha megláthatná valahol, de semmi nem ígéri, egyik szobalánya közeleg, kezében hosszú tállal, ízelítőket kínál az asztal magányos vendégének, a király a gazdasszonya után érdeklődik, de ő azt feleli, nem tud róla semmit, azt hitte, itt találja őt is az asztalnál, Henrik föláll, óvakodva belopakodik a kastélyba, hátha meglephetné vágyának tárgyát, azonban nem akad nyomára, bárhol kutakodik, végezetül a túlsó oldalon a hátsó kijárathoz ér, ahol friss kerékcsapát talál a korábbi esőtől még mindig puha talajban, képzeletében lejátssza a történteket, ami aztán kedvét szegi, hogy utánavágtasson a szökevénynek, és érti, sajnos, nagyon is érti, hogy miért fordult az asszony ehhez a meneküléshez –

Henrik most legyőzött király, búsan baktat vissza a teraszra, visszaül korábbi helyére, a készséges cseléddel hozat egy pohár malváziát, valamivel meg kell édesítenie fanyar szájízét, lassan kortyolgat, szemközt, az üres hely előtt ott áll az üvegpohár, benne a csokor, amit ő szedett saját kezével –

(később, évek múlva, amikor a grófnő már a királynőt szolgálta, Henrik megkérdezte tőle, mi lett a csokor sorsa; Antoinette elpirult, hamar túlesett azonban zavarán, elmondta, hogy mind a hóvirágból, mind a kék csillagvirágból, arrafelé kulcsvirágnak hívták, egy-egy szálat lepréselt, megszárított, máig őrzi egyik Ronsard-verseskönyv lapjai között La Roche-Guyon-i kastélyának hálószobájában, a királynak – ezúttal akarata ellenére – könny szökött a szemébe, jóllehet tudta, hogy különben is mindenki könnyen síró és könnyen nevető férfinak tartja, Antoinette pedig sietve elbujdosott előle)

szeme már-már unottan kószált a kertben, érdektelenné vált számára ligetes szépsége, közömbössé virágai, egy kicsit még jólesett pihenni, habár az ideút nem igazán viselte meg, annyira semmiképpen, mint a korábbi éjszakai vágták, mélázó tekintete egyszerre megakadt a sűrű bokrok között szürkéllő deszkaalkotmányon, mindennapi falusi perváta volt, de most egyenesen csábította, hogy királyi „dolgát” ott végezze el, reggel, indulás előtt ugyanis megfeledkezett róla, és míg a lepusztulóban lévő trónszéken időzött, arra gondolt, szerencse, hogy a grófnő eltávozott, kényelmetlenül érezte volna magát, ha meg kell kérdeznie tőle, hol találja a kastélyban a megoldást testének késztetésére, „így van jól” – állapodott meg önmagával, miközben a tisztálkodáshoz odakészített kenderkócot rendezgette, a deszkaréseken át pedig azt próbálta földeríteni, hogyan reagál a szobalány az ő eltüntére, egyáltalán: mit csinál az asztal körül, ha megint visszatér hozzá, látta, hogy türelmesen várakozik, mikor szolgálhatja föl a fogásokat, talán nem volt beavatva a tréfába, fordult meg a fejében, aztán elhessegette a gondolatot, miután pedig végzett, ruházatát is elrendezte, megkönnyebbülve lépett ki az illatos tavaszba, amely – úgy tetszik – ezúttal adós maradt egy ifjú asszonyi vér megpezsdítésével, éppen azzal, amelyikre a leginkább vágyakozott, valahogy azonban az iménti testi foglalatosság lejjebb rángatta a magasztos tépelődésekből, tárgyilagosabbá és cinikusabbá tette saját szerencséjét illetően, következtetését sziszegve súgta maga elé:

– szarszerencse

aligha érdemes firtatni, miképpen juthatott ehhez az összevonáshoz azok után, ami lejátszódott vele, az azonban vitathatatlan, helyzetét majdhogynem pontosan jellemezte

pontosan és világosan

többé nem volt kedve visszatérni az asztalhoz, valójában éhes sem volt, vagy csak megfeledkezett étvágyáról, egyenesen lovához ment, eloldozta a kötőféket, bal lábát a kengyelbe illesztette, és majdhogynem fiatalosan pattant föl hátára, hiszen annyira megszokta, hogy segítség nélkül üljön nyeregbe, megkereste a legkényelmesebb ülést, lassú poroszkálással elhagyta, tudta, hogy végérvényesen, mindörökre, a La Roche-Guyon-i grófi birtokot, és nem nézett vissza, mivel abban is bizonyos volt, hogy a kocsizörgést csupán hallucinálta: azt szerette volna hallani –

– édes virágszálam, én valóban szeretni akartam magát, és talán nem becsülöm túl szerény személyemet, ha azt mondom, joggal, mivel ön is hajlandóságot érzett irántam, különben nem menekült volna el, akkor sem, ha csupán a bolondját óhajtotta járatni velem, észre kellett vennie, mennyire kiürült a szívem, mekkora hely lett volna benne magának, és hát semmiképpen sem szabadott volna megfeledkeznie róla, hogy nekem magamnak sincs jó hírem, ugyan minek törődtünk volna vele? mert – mondja meg – mihez kezd a jóhírével? kinek tartogatja? rejteget előlem valami titkos riválist? (igen, Henrikben még ez a gondolat is fölmerült, de később, de még akkor sem, amikor többé semmiféle jelentősége nem volt, nem tette föl a kérdést, nem akarta ennyire megalázni magát, na meg valóban úgy
tapasztalta, erről nemigen lehetett szó: az özvegy – úgy tetszik – örökre egyedül
kívánt maradni) nem jelentett önnek semmit, hogy amint lehetett, nyomban a nappalt választottam az éjszakák helyett, hogy egyenesen bele akartam nézni a gyönyörű kék szemébe, amely ugyan átsütött a holdfényen, de szinte világított a napsütésben, szemének mélyén szerettem volna megkeresni magamat; nos, ön ez elől futott el; vajon mi haszna lehet ebből a menekvésből, mi haszna abból, hogy ezáltal engem is száműzött? ahogyan önnek sem semmi, ugyanúgy nekem sem! ó, én haszontalan! dehogy vagyok rafinált, minden hájjal megkent, hétpróbás csábító, ha egyszer még az igaz érzelmet is képtelen vagyok elhitetni, ha nem tudtam rávenni, lakja be ezt a tátongóan üres szívet, ne vegye uralkodói szeszélynek, amely vissza akar élni helyzetével, rangjával, vegye annak, ami: csillapíthatatlan lángolásnak, bánattól terhes vágyakozásnak, hadd mondjam, aggodalomnak is az ön jövője miatt, hiszen nem kárhoztathatja magát a sorvasztó egyedüllétre, ámbár – úgy látom – ezt választotta, és ellenemre –

Henrik tisztában volt vele, hogy amióta nyeregbe ült és visszafordult, mondhatni, egyszer s mindenkorra búcsút mondott egy vérmes álom színhelyének, levelet fogalmaz, olyan levelet, amelyiket soha nem fog elküldeni, ugyanis a levél legalább annyira szól önmagának, mint esetleges címzettjének, különben sem szeretné zavarba hozni Antoinette-et a történtek után, miért kényszerítené akár titkolózásra, akár kimagyarázkodásra mások előtt egy ilyen meggondolatlan gesztussal? az ügy, amely kis ideig kettejük ügyének látszott, visszavonhatatlanul lezárult, legjobb ráakasztani a némaság lakatját, ne bolygassa emberfia, ne kurkásszon benne senki, ám akárhogyan is gondolt vissza az eseményekre, akármelyik pillanatát idézte emlékezetébe, szíve minden alkalommal elszorult, szabályosan azt érezte, mintha egy-egy repedés indulna rajta, nyomban hegesedő seb keletkeznék, ha jelentéktelen is, de emlékezetes, a mindenkori győző fölfoghatatlan kudarcát élte át, vajha őszintén-e vagy inkább csak pózból? föl kell tenni ekképpen is a kérdést, hiszen annyira nehéz az őszinteség és a póz különválasztása egy olyan korban, amelyben a viselkedésnek nagyobb jelentősége volt, mint a jellemnek, amikor a legőszintébb emberek is rászorultak, hogy elmásított arccal éljenek kifelé, mert még vonakodásukat tekintették volna megjátszásnak –

(„az ember saját sorsának kovácsa” – jelenti be félvállról valami angol ripacs, akinek föltűnő éleslátást mutató szavaiból egy s más a francia királyi udvarba is eljutott, naná, miért éppen ide ne? itt bizony ügyelnek minden fölcsíphető bölcsességre, még ha komédiások száján fakad is, Henrik pedig tekintetével egy ilyen pillanatban biztosan megpróbálná megkeresni Antoinette kissé már fakuló égkék pillantását, érti-e a szót, azt érti-e rajta, amit értenie kell, amit ő ért, azt, ami elveszett? a nyughatatlan király nem ad esélyt annak a lehetőségnek, hogy egy ilyen összevillanásra valaha sor kerüljön –

sotto coperte – ahogy ebben az udvarban, az ő udvarában mostanában egyre gyakrabban hallható, vagyis olaszul, semmi esetre sem gaszkonyul, ami miatt egykor annyi csúfolódást kellett eltűrnie

ezt egy udvarhölgynek, ha Medici Máriát szolgálja, mindenképpen értenie kell – gondolja némi gúnnyal a királyi férj, hiszen végül is került feleség, ahogyan korona szintén, csak hát a pénz… jajjaj, a kassza annál a fukar Sullynél van, aki már akkor is fogához vert minden garast, amikor még Rosnynak hívták, és a hercegi rang meg sem fordult a fejében –

– no, ezt azért nem állítanám vízpróba ellenében – ironizál magában tovább az uralkodó, ugyanis meglehetősen jól ismeri emberét, jól és régen, Ivrynél is látta szörnyű sebeivel egyetemben, noha akkor sem szenvedőnek, inkább megdicsőülőnek, hiszen őhozzá az sokkal jobban illik)

tehát ismét a rozoga fahíd, könnyed vágták az erdőszélen, fölismeri a helyet, ahol a virágot szedte, nem aratott vele túlságosan nagy sikert, kiváltképpen, hogy a kertben is megszedhette volna, megint párzásba feledkezett nyulakat riaszt föl, csak ezúttal megfordult jelképes jelentésük: az ő számára mégsem a tavasz hírnökei, hanem árvaságának nyomatékosítói; talán most irigységből le tudná vadászni őket, ő, a szenvedélyes vadász, aki korábban példás önmérsékletet érzett; voltaképpen – mondhatni – Antoinette-tel szemben is, erőszakkal nem próbálkozott, elismerte vereségét, csak azt nem tisztázta még, valóban csak az ő veresége-e, vagy pedig vesztes az asszony szintúgy, és – persze – érzi-e veszteségét?

nem lehet másképpen –

szerette volna tudni, mikor merészkedik vissza a kocsi a kastélyhoz, szerette volna látni, hogy a benne ülő milyennek találja az elhagyott terepet, szerette volna hangját hallani, vonásait figyelni, amikor szolgálóival beszélget, és beszámoltatja őket a távozása utáni eseményekről, szeretett volna reménykedni legalább valamiféle csalódottságban, szomorúságban, bánatban, amit ehhez a nőhöz kapcsolhat, egyúttal magához, de nem volt meggyőződve róla, hogy ennek föltétlenül így kell lennie, pedig a későbbiek, Antoinette végtelen magányossága, ilyesfélét igazoltak, Henrik tehát meglehetősen ismerhette a női lélek bonyolultságát, noha minden ismerete átszűrődött saját céltudatos lényén, ami bizonyos hamisításokat is megengedhetett, anélkül, hogy az ilyen torzításokra készantag került volna sor –

es de vidrio la mujer – állítja a spanyol közmondás, de sokkal inkább arra célozhat, hogy a nő törékeny, mint az üveg, és nem annyira arra, hogy olyan átlátszó is, ámbár lehetséges, hogy La Roche-Guyonban Henrik egyszerre megtapasztalta mindkét tulajdonságát a gyöngébb nemnek, nem csoda, ha fölsóhajtott: Istenem, pedig hogy vigyáztam volna rá! ám ha egy kicsit is tárgyilagosabb, el kellett volna ismernie, többször előfordult vele, hogy a gondos tervezgetéseket egyetlen szó, egyetlen mozdulat fölborította, minden ígéret ellenére csak távolodott a cél, és nem közeledett, olyankor azonban hirtelen új taktikát, sőt stratégiát tudott rögtönözni, a helyzetnek jobban megfelelőt, mint az előkészített volt, és ez az alkalmazkodás célba juttatta; az üres teraszon viszont a langyos tavasz ellenére megfagyott benne minden, hírhedett vadászszimata már korábban csődöt mondott, ki volt szolgáltatva kényre-kedvre a történéseknek, a taktika fölülbírálása szóba sem jöhetett, bárminémű rögtönzés annyit ért volna, mint szánalmas virágcsokra, amely ugyancsak rögtönzés eredményeként került az asztalra –

– érjem be Ivryvel, gondolja a Mindenható

Henrik hangosan nevetett a saját ötletén

ez a nevetés már nem volt olyan keserű, mint amilyet a helyzet indokolt volna, noha még nem is fölszabadult, de hogy visszatért hitének frivolabb vonásaihoz, a gyors fölgyógyulást sejtette, Henrik pedig híres volt meglepően hirtelen fölépüléseiről, különösképpen ha ilyen „szívbetegségekről” volt szó, éppen melankóliája taszigálta minduntalan odébb, hogy újabb gyötrettetéseket vehessen nyakába, ilyenkor eretneksége is sajátos színt öltött: mondhatni, egyenlő távolságra került a pápától és Kálvintól, olyasféle urat szeretett volna hinni és szolgálni, akivel alkudozni, csipkelődni lehet, aki legalább annyi nevetést használ el nehéz helyzetekben, mint ő, ugyanúgy híres volt erről a fegyveréről, ahogyan bármikor kicsordítható könnyeiről, mit nem adott volna azért az élményért, ha legalább közösen kisírhatták volna magukat Antoinette-tal, tudván: egyformán van okuk rá, elviselhetőbb lenne a visszautasítás, ugyanakkor a nevetésről meg az jutott eszébe, hogy majd alkalomadtán kézbe kapja Rabelais doktor nagyszerű könyvét, amit maga a szerző is úgyszólván gyógyszerként kínál, írnak mindenféle bajra, még a mal de Neaples-t is enyhíti, jobban a higanygőznél, mert a humor a legjobb patika, azt pedig újfönti tapasztalatából tudja, hogy ennek ellenére sem kell összetéveszteni a vigort a vigyorral, hogy legalább a hírhedett toronylakó szelleme is megidéződjék; ezt mind-mind La Roche-Guyon tanította Henriknek – akár kívánta ezeket a tanulságokat, akár nem, jobb, ha sorba szedi mindegyiket, megkísérli elraktározni a jövő számára, noha ilyen esetekben általában nemigen volt tanulékony, kéredzkedett bizony számtalanszor olyan szekérre, amelyik nem vette föl, olykor talán éppen amiatt, mivel annyira bízott kedélye hatalmában, pedig, pedig… ha őszinte akart lenni magához, nem tagadhatta, hogy ez a kedély hullámzik, mint a viharos óceán, csak el tudta rejteni édes szavaiból a melankólia epéjét –

Antoinette – és ezúttal újabb levél fogalmazásába kezdett bele, amelyik szintúgy nem kerül soha címzettjéhez, mint az iménti –, aligha találkoztam asszonnyal ön előtt, aki ennyire kényszerített volna, hogy magamba nézzek, és aligha akadok bele hasonlóba, köszönöm, édesem, hogy ezt az öngyóntatást, nekem, a kétes hitűnek, a vallások közt szédelgőnek lehetővé tette, ez lehet a magyarázata, hogy nem érzek haragot ön iránt, nem érzem magam megaláztatva, holott valóban egyetlen vágyam volt: ön által szeretve lenni, meglehet, mégis eme szeretet híján keveredtem közelebb magamhoz, értettem meg, milyen bonyolult is az asszonyi hivatás; ezért is csókdosom azokat a hófehér kacsókat, amelyek az én egyszerű fehér virágaimat vázába rendezték, hogy színükkel versenyre keljenek

nos, ez félreérthetetlenül levél

sosem lesz leírva

annyi a haszna belőle, hogy valami befejezettségérzetet ébresztett benne, ami lehetővé tette, hogy útjával foglalkozzék, még éppen időben, hiszen dehogy akart visszatérni Ivrybe, ahonnét – vélhetőleg – már elindultak az összeterelt csapatrészek Párizs alá, megkísérlendő az újabb ostromot, mert végül is a koronátlan király kerekedett fölül benne, így hát lovát egyenesen Epone irányába fordította, mintegy kiszámítva, valahol arrafelé vonulhatnak hadai, akörül lesz módjában csatlakozni hozzájuk

(Henrik fél szeme Antoinette-en van, ha csak módjában áll, mivel a Medici lány udvartartásában szövevényes érdekhálózatok, cselszövések bonyolítják az eligazodást, a király sem képes átlátni minden részletében a helyzetet, afelől azonban szemernyi kétsége sem lehet, aligha az ő érdekei, az ügye, de még nem is a királyságé állhat előtérben, leginkább olasz kegyencek forszírozzák önös törekvéseiket, pénzszaga, befolyásíze van minden egyes bóknak, udvarló gesztusnak, meglehet, az igazi, az önzetlen szerelemhez csupán a király ragaszkodik – Medici Mária legnagyobb sajnálatára, mivel nem ő a tárgya ennek a szerelemnek, pedig még az ő érzéketlenségét is képes megbolygatni sodró szenvedélyessége)

– Dioubiban!

és még ebben sem törik ki ennek a béarni fenegyereknek a nyelve, igaz, rengeteget gyakorolta kedvenc káromkodását, amely úgy rejti el a mennyei urat, hogy a legélesebb hallású inkvizítor se igen tudná belőle fölszínre hozni, Henriket viszont nyugtatja, abban a minutumban, ahogy kiejtette, megkönnyebbül, csak éppen még ezzel a gaszkony trükkel sem lehet megszabadulni attól a sajgástól, amit a csodálni való Antoinette okozott gavallérjának, a zöld lovagnak – talán minden népek és minden korok

legszerelmesebb fejedelmének…