Gazda József

Tömb és szórvány

A tömbkérdés: a magyar megmaradás kérdése. A szórványkérdés: a magyar megmaradás kérdése. A nemzet csak úgy fog bebocsáttatást nyerni a III. évezred ingoványaiba, s úgy fogja megtalálni ott azt a szilárd talajt, melyen élni lehet, élni tud, ha felleli, megteremti bajaink orvoslásának, a „tömbjeink és szórványaink” megmentésének, megtartásának, önmagunk megtartásának a lehetőségét. Vészhelyzetben vagyunk! Tennünk kell önmagunkért! Senki helyettünk a mi fájdalmainkat nem fogja orvosolni, a mi sebeinket nem fogja gyógyítani. Nekünk kell megvetnünk a lábunkat, s elindulni az élet kapaszkodóin.

Tömbök

A legnagyobb tömb: a trianoni Magyarország. Vagy ahogy immár nyolc és fél évtizede mondjuk: az Anyaország. Ha „etnikai igazságot” akart volna szolgáltatni a Kárpát-medence népeinek, a Magyar Szent Korona népeinek ama 1920. június 3-án aláírt történelmi ítélet, nem 93 ezer négyzetkilométer volna Csonka-Magyarország területe, hanem legalább 150 ezer. Mert amaz egységes tömb átnyúlik a mai Szlovákia területére, magában foglalva ott az egész Csallóközt és Bodrogközt, s még egy keskenyebb sávot a kettő közt a határ mentén. Kárpátaljából Ung és Bereg és Ugocsa megyék déli sávját, Kárpátalja sík vidékeit. S Kelet-Magyarországból a Partium (Szatmár, Bihar és Arad megyék) egy jelentős részét, a Vajdaság felső peremét, Horvátországból a Dráva-szöget, Szlovéniából a Mura vidékét. Csak esetleg mi – a Székelyföld – és Szlovákiában a Nyitrától északra elterülő Zoboralja lehetnénk az „idegen ország területére beékelt tömbök”, amaz „igazságos” békeszerződés értelmében: széles körű – területi és kulturális – autonómiával. Mert széles (Zoboralját keskenyebb) szórványsáv választana el az Anyaországtól. Erdély többi része – Temes, Hunyad, Szeben és Brassó megyék, Beszterce-Naszód, Máramaros, Kolozs és Szilágy megyék, a Mezőség nagy része, Szatmár, Bihar és Arad megyék keleti sávjai – ránk gyűrűznének, de amaz igazságosság jegyében ott is élhetné a magyarság saját életét, iskolái lennének, kulturális és személyi autonómiája lenne, akárcsak mint a Délvidék déli részein, a Dráva-közben, Őrségben (amennyiben az az „igazságos béke” is adott volna a haza feldarabolásra ítélt testéből vesztestársunknak) s Szlovákia és Kárpátalja hegyvidékein.

Ám a történelemben nincsenek volnák, csak voltak és vannak, s ama „Jaj, mik készülnek, jaj, mik is készülnek” (Ady) más választ kínált a nagy magyar sorskérdésre. Színmagyar területeket vetett az idegen hatalmak rabigájába, a kiszolgáltatottságba taszítván azok lakóit, s közvetve: az egész magyarságot.

Jellegzetes a Székelyföld helyzete. Itt vagyunk a szélen, a magyar nyelvterület peremén.
S bár naponta jön a figyelmeztetés: Vigyázz! Nem vagy otthon, idegen föld a te földed, idegen haza a te hazád, te csak megtűrt vagy itt, ahol őseid is éltek időtlen idők óta, példát szolgáltatva a középkor Európájában az önrendelkezésre, ahol ők teremtettek meg mindent, ami van, s ahol te teremtesz meg ma is mindent, a te kezed munkája alakította-alakítja a táj arcát, a falvaid arcát, mégis érzed, látod, hogy egy folyamat gyűrűz be, szövi be az életedet, egy folyamat, mely fel akar és fel is fog falni téged, ha nem ódzkodsz, nem vigyázol, mely emészt, elemészt. Őrt kellene állnod, szembe kellene szegülnöd ama folyamattal, a létedre törő erőkkel, de ez itt a Székelyföld, mondod, ha nem mondod is, ez itt „magyar világ”! Templomaid toronycsúcsai belefúródnak az égbe, s a te fohászodat viszik fel. Még a kutyák is csak a te szavadat értik, neked és érted ugatnak! Falvak falvakat érnek, ahol csak a te néped él, nincs egyetlen idegen sem, ha végigmégy az utcán, más szót, mint a te néped szavait, nem is hallasz. Az eszed tudja ezt, és mégsem érzékeled a veszélyt, a létedre törőt. Nem, mert itthon vagy.

„Én tudom, hogy Romániában élek, de az én szívem magyar szív” – mondotta egy árva magyar asszony, akinek már senkije sem volt, férjét egy emberöltővel előbb eltemette, gyermekei szétszéledtek, mintha nem is lettek volna, házát már mások birtokolták, akik várták, hogy elmúljon, elmenjen, hogy birtokba vegyék az egészet, már felkelni is csak azért kelt fel, mert magát kellett rendeznie. Könyve csak egy volt: a Szent Biblia, azt forgatta esténként, Mózesről és Izsákról olvasott, Jákobról, Jóbról olvasott, Jeremiásról olvasott, de Károli Gáspár nyelvén, és tudta, hogy Romániában él, de az ő szíve magyar szív volt.

Valahogy így vagyunk mi is. Csak tudjuk, hogy Romániában élünk, de a szívünk magyar. És: a gyermekeink szétszélednek. Hagyjuk. Mit is tehetnénk ellene? Hisz körülöttünk lüktet a táj, őszre tél, télre tavasz jön. Amikor a levelek hullanak a fákról, tudjuk, hogy ki is fognak zöldülni újra. És hogy az a zöld már más lesz, nem ez, amelyik most kezd sárgába átváltani. Mintha nem éreznénk, nem érzékelnénk, hogy a Kárpátokon átfújnak a szelek, a hideg szelek, s fagyot hozhatnak a zöldülésbe, a virágzásba, és majd elfagyhat az újrasarjadó élet ere, ereje. És azt sem érzékeljük igazában, hogy nyitott utak hálózzák be a szülőföldet, melyeken itt én vagyok, az én anyám megy imádságoskönyvével a kezében a templom felé, és ha búcsúsok jönnek, mind a barátaink, rokonaink, ismerőseink, de akik sátrakat húznak fel, akik megnyitják kocsijuk csomagtartóját a felénk kandikáló bóvlijaikkal, akik a pénzért, a pénzemért, a pénzünkért jönnek, azok már sokszor idegenek. És idegenek azok is, akik földünk életét irányítják. Hiába, hogy önkormányzatainkban mi vagyunk többségben, esetleg teljes egészében mi alkotjuk amaz önkormányzatokat, az új törvények szerint már a nyelvünkön is beszélhetünk ott, mert messze meghaladjuk ama bűvös, az „európai normák szerinti” 20 százalékos küszöböt, és ha van akaratunk és van bátorságunk hozzá, vagy nem akadályoz meg benne a másokat tisztelő, másokkal méltányos, udvarias természetünk, a magunk nyelvén szólalunk meg. De ez itt, a Székelyföldön „nem probléma”. Akkor is magyarul beszéltünk – „ha magunk között voltunk” –, amikor ez még törvényellenes volt. És beszéltünk, és beszélünk… Ám amiről döntést hoztunk, ha a mi érdekünket szolgálta, megvétózták. Mert: „Nem tudok elképzelni egy olyan Romániát, melyet ne a románok vezetnének” – mondotta egy felelős román politikus. És ők vezetnek a Székelyföldön is. Ők, mint a pénzügy igazgatói, az egészségügy, az Ipari és Kereskedelmi Kamara igazgatói, a rendőrség, a katonaság, a titkosszolgálat parancsnokai, mint prefektusok, törvényszéki elnökök, azaz: minden igazi hatalom birtokosai. „Megszerezzük az önkormányzatokban a vezető szerepet, s ezzel átvesszük a hatalmat a Székelyföldön” – mondotta nem kis naivitással Domokos Géza, az RMDSZ egykori elnöke, helytelenítve a Székelyföldön akkortájt kibontakozóban levő autonómiatörekvéseket. Nos: megszereztük az önkormányzatokban a vezetést, s nem vettük át a hatalmat, hanem inkább mindjobban a perifériára szorulunk. Gondja van erre a román politikai éleselméjűségnek.

Így hát a tömbben is alárendelt szerepet játszunk, „vezetettek”, pórázra kötöttek vagyunk, nem tudjuk önmagunk érdekeit képviselni. És rejtélyes idegenek jönnek, hozzák a pénzt, megvásárolják ingatlanjainkat, egyre inkább kezükbe veszik a meglévő politikai hatalmuk mellett a gazdasági hatalmat is. Gőzerővel folyik a gyarmatosítás, javaink elidegenítése. És folyik a betelepítés, s a mi fiaink vándorbottal a kezükben indulnak más tájakra, más országokba, megkeresni a szerencséjüket. Mert a föld, a szülőföld elüldözte őket…

A folyamat

Trianon felkínálta a lehetőséget egy folyamat elindítására. Felszívni, felszámolni a szórványokat, elszórványosítani a tömböket, majd újra és megint: felszívni azokat a szórványokat, melyek egykor tömbök voltak. A séma egyszerű, átgondolt és következetesen véghezvitt itt és ott, minden utódállamban. Most valahol „középen” vagyunk, amikor ama nemzettipró döntés óta a kilencedik évtizedet tapossuk. Ha nem jönnek az 1938–40-es visszacsatolások, az emberi jogok chartája, majd újabb charták, melyek vitathatatlanul bölcs és emberséges, embereket, népeket, nyelveket védő szándék szülöttei, de melyeket a mindenholi és mindenkori hatalmak igyekeznek be nem tartani, átjátszani, sokkal elébb (a beolvasztógépezet szempontjából), illetve hátrább (sorsunk útjain) állnánk. Ám a folyamat így is halad, megy a maga előre meghúzott, a történelem által felkínált útján. Az új hatalmak – s az ő szempontjukból természetes is ez – mindent megtesznek azért, hogy az ajándékba kapott területeket bekebelezzék. Ezért kobozták el a magyar nagybirtokokat, illetve használták fel emez elkobzott földeket szerte a Kárpát-medencében arra, hogy új, „többségi” településeket hozzanak létre, ékeljenek be az ott élő
őshonos nép falvai közé (főleg a határok mentén), fellazítva ama területek tömbjellegét. Ugyanezért voltak és vannak a tömeges betelepítések, a lehetőség szerinti kitelepítések. Ezért a szülőföldről való elüldöztetés, a magyarság szétszórása. Ezért üresednek el a templomaink, ezért számolták-számolják fel fokozatosan iskoláinkat. Ennek „bevált”, mindenütt alkalmazott módja: rögtön Trianon után az állami iskolák átvétele, folyamatos többségi nyelvűvé tétele, majd a második világháború utáni új helyzetben: az önálló magyar intézmények (iskolák) megszüntetése („egyesítése”), tagozatokká való sorvasztása és így: a magyar nyelvű oktatás adminisztratív eszközökkel való fokozatos felszámolása. Hogy belülről is bomlasszanak, megjelent a jelszó: „Nem érvényesül, ha magyar iskolába járatod a gyermekedet!” (Senki sem kérdezte meg, hogy miért nem érvényesül. Nem lehetne, hogy ne legyen nemzeti különbségtétel, s ugyanúgy érvényesüljön, bárminő nyelven tanul?) Így a folytonos propaganda következményének, a szülői szűklátókörűségnek a révén is kezdtek elszivárogni, kiragadtatni gyermekeink az anyanyelv – s közvetve: az anyanyelvi kultúra – bűvköréből, hogy ezzel önkéntesen is hozzájáruljanak ahhoz, hogy a bizonyos feltételeknek (elegendő gyermekszám) eleget tenni nem tudó iskoláink, tagozataink, osztályaink automatikusan is felszámolódjanak. S az anyanyelvi kultúrától megfosztott nép fokozatosan megfosztatik önismeretétől, önértékének tudatától, múltja ismeretétől, s manipulálhatóvá válik. („Foszd meg a múltjától, s azt tehetsz vele, amit akarsz.”) Ez a folyamat erőteljesebben, látványosabban tünteti el foltokban, szórványokban élő népünket, de ugyanúgy hat a tömbökben is. Nagy „segítséget”, lökést adott a kommunista rendszer felkínálta lehetőség a zárt, hagyományos közösségek szétzúzására. A létalapjától, saját földjétől megfosztott nép odataszíttatott az idők útjaira. Megkezdődött a tömeges elvándorlás s a hagyományos közösségek – melyek óvtak és megtartottak – szétzúzása, széthullása, felbomlása. Megszűntek a közösségi kultúra fenntartói – alájátszott ennek a kor, a tévével az új szórakozási, „időtöltési” lehetőségek megjelenése –, a fonóházak, táncházak, a faluközösségek – vagy azokon belül: a nemzeti közösségek – hagyományos találkozási, megismerkedési, kapcsolatteremtési és -fenntartási formái, az új típusú, vegyes közösségek már lehetőséget nyújtottak arra is, hogy elszaporodjanak a vegyes házasságok, s ezzel népünk genetikai egysége is fellazuljon, fokról fokra eltűnjön.

Ez az utóbbi években hihetetlenül felgyorsult, mind pregnánsabb és pregnánsabb… Ez a vegyes házasságok sorsa. A vegyes házasságok általi asszimiláció. Ennek van kitéve a megyénk. Az ez évi statisztikai adatokat hadd mondjam el, a református egyház adatait tudom, az egyházközség gondnoka is vagyok. Szombaton volt a hetedik házasságkötés Bersztercén az év elejétől, ebből hat vegyes házasság volt, és most az elkövetkező lesz az első, amely azonos vallásúaké és nemzetiségűeké. Ha hétből hat vegyes, már ebből is kitűnik, hogy ez a folyamat mennyire felgyorsult. Évekkel ezelőtt minden harmadik-negyedik volt vegyes házasság, s most már ritkaságszámba megy, amikor azonos nemzetiségűek házasodnak össze. …Tudjuk, a Mezőség falvai hogyan románosodtak el az évtizedek alatt… most szemünk láttára románosodnak el olyan falvak, melyeket tíz-tizenöt évvel ezelőtt még felearányban laktuk, s mos teljes egészében ez az arány megbomlott… Példaként fel tudnám hozni Somkeréket is… Számszerű adatot nem tudok, de számomra legszembetűnőbb volt Szentandrás, Magyarnemegye, Várkudu, Felőr, Árpástó – mind olyan települések, ahol a vegyes házasságok teljes egészében megbontják a demográfiai egyensúlyt, ami még a ’90-es évek közepéig megvolt. (Jakab Mihály, Berszterce)

Szórványsors – magyar sors

A szórványokban élő magyarság sorsa kicsiben előrevetíti az egész magyar sorsot. Itt vagyunk beékelődve Európába, a szláv, germán és latin tengerbe mi, magyarok másságunk tudatával és bélyegével. Igen, mások vagyunk. „Más nép, másfajta raj.” És másságunk szálka, irritál vagy irritálhat. Irritál a nyelvünk, örökletes büszkeségünk, gőgünk, hagyományos becsületességünk. Köztudomású: tehetséges nép vagyunk. Szívósak, kitartóak, alkalmasak a nagy teljesítményekre (lásd sportolóinkat, tudósainkat, az irodalomban és művészetben felmutatott eredményeinket). Helytállók a munkában. És – itt, ebben a környezetben – tehetségünk is, nem csak és elsősorban nem tőkénk, mely megbecsülésünkre késztet, de szemet is szúr, ellenünk is hangol, mert kisebbségi, alacsonyabbrendűségi érzést kelt a Kárpát-medence többi népeiben, és ez nem előnyünkre, hanem – bármi furcsa – inkább hátrányunkra van. Ahol előny lehetne – munkahelyszerzés –, ott nem „szempont” ez, következésképpen nem is előny. Ezért kerülünk mindenütt a perifériára, a mi gyermekeink a munkanélküliek, nem lelhetik honukat a hazában, s földönfutásra, a szülőföld feladására késztettetnek. Hogy majd kiszédülve a nagyvilágba meglepetve lássák: milyen könnyen tudnak boldogulni, épp a génjeikben hordott belső értékeik révén. Arra, hogy miként „hangolják ránk” a világot, elég, ha csak a státustörvény „fogadtatására” utalunk. Míg az előző hét, a szlovák, a román, a horvát és a többi európai népek „státustörvényeit” észre sem vette a nemzetközi politika, nem szólt azokba bele senki, látjuk, a miénket miként tárgyalják széltében-hosszában, szedik darabjaira, és azt vizsgálják, miként diszkriminálja azt a magyarságot, amelyik eleve diszkriminált, megbüntetett, utak szélére vetett nép, mely hogy egyáltalán még van, létezik, a csodák egyike, s vitalitásunk, életerőnk bizonyítéka… Ebből is levonhatjuk – és le is kell vonnunk – a következtetést: csak magunkra számíthatunk. A harcot nekünk kell megvívnunk.

Körülgyűrűzik az anyaországot, patkóba fogják „belső anyaországunkat”, a Székelyföldet szórványaink. A magyar pusztulás földjei. És ez a gyűrű, ez a patkó szorít. És mint a tenger vize, nyaldossa, omlasztja tömbjeink partjait. Körénk szorul, s hozza azt az erőt, mely őket is szórvánnyá tette. Az erőt, mely a szélekről támad, mely beszivárog, beszüremlik, s már belülről sorvaszt, belülről omlaszt, pusztít. Erdély nagy része: szórvány. Déva, Vajdahunyad, Szászváros… Valamikor magyar városok voltak.

A magyar utcában megvan azoknak a neve, akik ott laktak I. Rákóczi György idejében. Makrai Gergely, Lakatos Miklós, Nyírő András, Balogh, Érsekújvári Benedek, Csiszár István, Varga István, Nemes Nagy János, Kőszegi Bálint, Ligteratus Péter, Szabó Balázs, Pattantyús János, Mészáros István, Dédátyi Mihály, Kozolai János, Nagy Istvánné sz. Tompa Borbála, Bánffy Miklós, Barczoni István, Makkai Gergelyné Nagy Ilona, Nagy Ferenc, Kőműves János, Daróczi Anna, Kenderessi Ferencné, Takács Margit, Csorba Jánosné, Csorba Tamás Mihály.
A Piac utcában ugyancsak mind magyarok. Pattantyús János valamelyik kései leszármazottja 1993 tavaszán halt meg. Gyöngyössi István, Király Ferencné, Tarnádi Lőrinc, Borsai Péter, Uzoni Boldizsár, Szentgyörgyi Balázs. Mi lett ezekkel? Nem tudom, ezt egy kis könyvből írtam ki. Csak magyarok. Nem volt román egy sem. És ma? (Szatmári Rózsa, Szászváros)

Ma? Egy-két magyar család van ama Magyar utcában.

„Elveszett” Kassa, Losonc és Léva, Nagyszőlős és Ungvár, Arad és Temesvár, Nagybecskerek és Újvidék, Kolozsvár, Nagyvárad és már-már Marosvásárhely is… Fut ki a föld a lábunk alól.

Alig múltam hatvanéves, s már két város futott ki a lábam alól, a lábunk alól csak az én életemben. Tordán születtem, akkor még nagyobbára magyar város volt. 1940-ben, a bécsi döntéskor jöttünk át Nagybányára. Az is magyar város volt. Amikor visszamegyek szülővárosomba, elrémülök. Kicserélődött ott minden. Más ajkú nép lakja. A magyarság majdnem teljesen eltűnt. És ez történt Bányával is. Kiszorultunk a peremekre. A szemem előtt történt. Úristen! Két város futott el, ment ki alólam, idegenedett el. (Kiss János, Torda)

Erdély magyarságának sorsa: szórványsors. Tömbjeink vagy a múlt emlékét idéző, még létező magyar többségű falvaink is beékelődnek a szórványokba. És a számukra kijelölt jövő: az elszórványosodás, majd felszívódás. Egy ideig még állnak, vannak, de nincs utánpótlás. Fiataljaink már nem vágynak a nemzettársra, a társtalanságban keresik meg társaikat. S már a közerkölcs sem ítéli el – mint egykor – a más nemzetből hozott házastársat.

Búzásbocsárd, különleges helyzetben levő falu, Dél-Erdélyhez tartozott, Balázsfalva mellett van, s a magyarság 600 és 700 közötti, szaporodó tendenciát mutatott, erőteljesen fejlődő magyar közösség volt a kommunizmus éveiben. Most, 1990 óta nagyon apad a magyar lakosság száma. De apad a román lakosság is a gazdasági helyzet miatt. A falura jellemző a bélyeg, melyet ez az együttlakás, együttélés nyomott rá. Sok a vegyes házasság, mely itt régi tradíciónak számít, s éppen ezért szabályai is vannak. Ha a férfi magyar és református, akkor a nő, az asszony a magyarok között lakik, szabályszerűen magyarrá lesz. Viszont ha a férfi román, és a nő magyar, ugyancsak szabályszerűen románná lesz. Ez a szabály most már nem él, megszűnőben van. Annyira sok a vegyes házasság, hogy még ez a régi törvény sem valósulhat meg lakás szempontjából. A faluban 1–4. osztály működik, az 5–8.-at a mi gyerekeink is ott járják a román osztályban. Az elsőtől negyedikig két párhuzamos osztály is van. Általában ötödikesek vannak tizenvalahányan, húsz körül a lélekszám. Azok, akik vállalják azt, hogy meghozzák a magyar iskoláért az áldozatot, elküldik a gyerekeket Enyedre. Egy darabig Balázsfalvára jártak be, de az utazási körülmények nagyon megnehezítik ezt. A nemzeti tartás nagyon polarizált. Van egy köztes réteg, akiket nem érdekel, vallása református, egyszerűen házi, otthon beszélt nyelvként használják a magyart, gyakran áttérnek a románra, vannak elég számosan olyanok is, olyan családok, akik eléggé becsületesen nemcsak hogy templomba járnak, de magyar iskolába is küldik a gyermekeiket. S vannak beolvadottak is, akik magyar vallásúvá lettek, de nem beszélik a magyar nyelvet. Ha megnézzük a különféle társadalmi kategóriákat, nehéz pontosan meghatározni. Van nehány értelmiségi, mérnök, orvos, lelkész. A munkások részben vasutasok, részben a balázsfalvi gyárba járnak be dolgozni, persze vannak földművesek, akik tengetik életüket egyik napról a másikra. Van egy olyan réteg, amely a mostani évek terméke, a munkanélküliek tömege, a gyárakból kikerülve még nem nagyon tudtak bekapcsolódni a mezőgazdaság adta lehetőségekbe. (Gudor Botond, Balázsfalva, Magyarigen)

Van néhány magyar falu, fele-fele arányú… Ilyen Csernakeresztúr. Elég sokan laknak magyarok Hozsdáton, és főleg Rákosdon, Vajdahunyad mellett, itt a Maroson túl Haró, az megint olyan, hogy 150 református lélek van Haróban. Egyharmada mostan. Az én gyerekkoromban körülbelül fele volt. (Eőry László, Laposnyak)

És vannak falvak, ahol már alig vagyunk. Csak az omladozó templomok, elhagyott házak, csűrök, fűvel benőtt udvarok őrzik az emlékét annak, hogy ott valamikor magyarok éltek.

250-ből 60 család magyar. Lehet, hogy többek voltak, de el vannak menve. Mint ahogy van a Győrfi fajta, nagyon sokan vannak, most nincs senki. Van egy fiútestvérem, tizenöt éve ki van menve Németországba, ő német honpolgár, Győrfiből nincsen senki. Mind leányok születnek, azok mennek a férjek nevekre. De vannak Székelyek többen, Csutakok többen. Ezek megszaporodtak. A Nagyok voltak még nagyobb nemzet. Ezek a Győrfiek, ezek nagyon okos emberek voltak, mind ki vannak tanulva, s mind el vannak menve. Itt nincs a faluban több. Egyik patikus, másik mérnök. Vásárhelyt mellett van egy mérnök, Győrfi Mihály, és ezek. (Nagy Árpádné Győrfi Mária, Enyedszentkirály)

Vannak magyarok is a faluban. 50-55-en lehetünk. Járnak a templomba, de kevesen. Beszélnek magyarul, tudnak. Nagyapám katolikus volt, nagyanyám református. Fizetjük a fenntartási díjat Egyszer egy hónapban van istentisztelet. Most volt, a tegnap. Haton voltunk. Mind innen a faluból. A piski pap jön, mert Hátszegen nincs pap. Jött egy fiatal végzős, aztán elment vissza Kolozsvárra. (Lukini Laci, Hátszeg)

Itt 65 család van, 5 feles, mint én, a többi rendes család. El vagyunk szórva. Kevesen vagyunk. Magyar gyermek nincs is, hogy legyen magyar iskola. Mennek a románba. Negyven után szűnt meg. (Spielmann Elek, Kiskáján)

30-40 család van itt. Az ott a református templom. Volt régebben magyar iskola, most már nincs. Ceaułescu idejin szűnt meg. (Nagyné Kovács Vilma, Szengyel)

Septér. Van egy kicsi református templom is, jár át oda a tiszteletes úr minden két hétben. Lehet menni keresztül a hegyen is, vagy három kilométer. Vagy 12 vagy 15 lélek, ilyenformán vannak. Minden második vasárnap megy. Újlakon is van még egypár magyar, ott már kevesen vannak, kihaltak. Köbölkúton van a lelkipásztoruk. Septér ide tart. Komlódra is ez a lelkipásztor jár. Vannak ott is magyarok. Oroszfáján több van. Örményesen is. Kövesútja van. Aszfalt? Szó se róla! Sokat segítettek a hollandok. Ha ne lennének, már le volna bontva a parókia is. A templomnak éppen az ősszel ünnepeltük a századik fordulót. A püspök úr is lent volt. A hollandok segítettek abban is, hogy megjavítsuk. A papilak is rendben van, kívül-belül. Víz, gáz be van vezetve, bebútorozva, nagyon-nagyon szép rendben van. (Silimon Dénes, Őrményes)

Körülbelül 60 magyar család él itt. Román család vaj 240. Valami 300 család van az egész faluban. (Albert Árpád, Süllye)

S ahol ötven-hatvan évvel ezelőtt volt ez a helyzet, ott már alig vannak. Mert a szórványokban a felezési idő 12-13 év. Ahol ma százan élnek, 12 év múlva 50-en, 25 év múlva 25-en, 38 év múlva 12-13-an lesznek. Aztán hatan, hárman, s: „Már csak egyedül vagyok!” Utolsó emberek, utolsó szemek egy, az időben, a múltban messze-messze, talán évezredekre visszanyúló láncolatban.

Hány magyar család lehet? Gondolkozzak még, mert. Van Buksa Gyuri, amelyik magyar, Marton Jani, Miklós. Egy özvegyasszony, öregasszony. Miklós minek hívják. Sípos Kálmán. Gőnye Bandi bácsi. (Gáll Attila, Veresmart)

Katolikusok vagyunk 16-on, de az a baj, hogy nincs gyermekünk, nekünk sincs, s nem is lesz. Fiatal nincs. Nincs egyáltalán. Édesapám református volt, s ő volt a gondnok. Az Ajtaiak Szárazajtáról jöttek ide Magyarigenbe, már nagyon régen. Ez a ház 240 éves. (Noszek Gyula, Magyarigen)

Nem panaszkodhatunk. Káptalanban aligha vagyunk 12 magyar család. Magyarul beszélünk. Őrizzük a nyelvet. Nekem három gyerekem van, két fiam s egy leányom. A nagyobbik fiam Kudzsiron mester. A kisebbik fiam szintén Kudzsiron dolgozik, de ő Vajasdra van nősülve. A leányom Felenyeden van. Itt csak egyedül. (Zsóki Anna, Maroskoppánd, Káptalan)

Voltak akkor Bot Laci, melyiknek volt két fia, Elvira, Iluka néni, Dénes bácsi, Tibi még él mostan is. 68 éves. Tibori Tibi. Volt Zsófi, Tercsi, meg volt egy család, elment innen. Az évek elteltek. Most van Tibori Magda. Mostan már nincsen, csak annyi. Tibori Tibi, testvérek, s vót Tibori Józsi. Ez a három. Ez a Juliska néni, ez volt az apja, Tibori Dénes. Volt Elvira. Tollas Laci. Mi, Szilágyi Jani, az apám, s volt András, az apámnak a testére, mikor én hét-nyolc éves voltam. Még volt egy Szilágyi Sándor. Mind reformátusok voltak. Rozi és Péter. Péter Rozi, Anna, Mari, az én édesanyám. Péter Anna volt, Péter Juliska, ezeket ismertem. Bent magyarul beszéltünk, kint románul. Én jártam román iskolába, tanultam magyarul is valamit, írok, nem jól. Van egy Benedek nevű falu, ott is van pár magyar. A gyerekeimet – egy leány s egy fiú – nem tanítottam magyarul. Daca asta a fost mediul de via†á (ha ilyen volt a környezetünk). Ha lettek volna csak magyarok, csak magyarul beszéltünk volna. Én nem csináltam semmiféle politikát. Sokszor dolgoztam mint mester ott egy vállalatnál. De csak egy vállalatnál, harmincnégy évig. De mit akartam mondani magának? Én a politikát nem szerettem. (Szilágyi András, Magyarigen)

Botházán megint van egypár magyar család. De csak ők tudják, hogy vannak. Tiszta román a falu. Crisen, ott csak egy magyar család van. Mit csinálhat az a család? Ha korpa közé elegyedik, megeszik a disznók. Pista bácsi mondta: „Én magyarnak tartom magam!” A Szabó család. Egyetlen magyar család volt. Jól gazdálkodott. Itt a környéken nem vágta le egyetlen román család sem. Olyan. (Tóbiás István, Mezőkeszü)

Laposnyakról azt mondhatom, mondhatni, színtiszta román falu, már úgy, hogy édesapám idejében – 1949-ig laktunk ott – volt két magyar család, volt egy Ajtai nevű tehenész, aztán elköltöztek, elmentek, most két magyar él még, idős ember, egy néni s egy bácsi, vegyes házasságban élnek. S Hunyad megyében a legtöbb falu ilyen. Főleg a Hátszeg vidéki falvak. Ahol volt egy magyar birtokos, de magyar – mint köznép, mint földműves – az már nagyon ritka helyen van. (Eőry László, Laposnyak)

Minden faluban vegyes házasságban egy-kettő hogy él, az biztos. Egy-két ember, aki ha lehet, nem födi fel magát. Hogy itt élek, ezt csinálom. Eklatáns példát szeretnék mondani. A katolikus kántornak romlik el a kocsija Tarón… Valaki van-e, aki ezt megjavítja. Hogyne, és itt van ez az ember. Bemegy, és kiderül, moldvai csángó gyerek javítja a kocsit. Aki ezelőtt huszonévvel ide házasodott. Ezt csak véletlenül tudtam meg, mert az a kocsi ott romlott el. Az én meglátásom szerint nem létezik település itt Fogaras földjén, ahol legalább egy magyar ne lenne. Hogy ő nem jelentkezett? Hogy ő nem szeretne tartozni az egyházhoz, hogy nem dicsekedik ezzel, minden további nélkül így van. Ha csak az unitárius anyakönyvet nézem meg a századelőn, a tízes években olyan kimutatást látunk, miszerint rengetegen éltek még itt. Ennek az egyháznak a szórványvilágban minimálisan 200 híve volt, akkor mi lehetett a nagy református egyházban, vagy a ferences rendi katolikusoknál, akiknek a Ferenc-rendi apácásháza működött, s nem is akármilyen hírnévnek örvendett a vidéken. Olyan, hogy mai napig is eljönnek a popa Franciscanuhoz, és misét mondatnak. (Márkos Ervin, Fogaras)

Ez régen külön egyház volt, magyar eklézsia. Két család van most, én s a testvérem. (Szabó István, Göc)

Mi a szórványban vagyunk a szórvány, s ez még rosszabb, a szórvány is lenéz minket. Sajnos. A gazdag testvér sosem szerette a szegény testvért. Itt közelben van egy falu, Bisztra. Azt mondják, hogy a madéfalvi veszedelem következtében egy nagyobb csoport telepedett oda. És azt hiszem, hogy még Dávid Gyula is megmondhatja, a bisztraiak azt mondják: Casca cuii! A bicska kinyílik a kézben. Ez a falu unitárius lett. Ma görög katolikus. Elrománosodott. De hogy közel legyen a katolikus valláshoz, onnan egy katolikus csoport jöhetett, azok ott éldegéltek, éldegéltek, elrománosodtak, de megmaradt, hogy a bicska kinyílik a zsebükben. Van valami hasonlatosság, ami igazolja ezt, amit én valahol olvastam. A katolikus templomnak volt egy könyve, ezt ideadta nekem az a bizonyos plébános, azt én jól elolvastam többször. (Székely Józsefné Berecki Gabriella, Verespatak)

Nagypestény. Az én gyerekkorobman már elég kevesen voltak, de a mostanihoz viszonyítva sokan. Most azt hiszem, egy férfi él még, akinek a felesége román, gyerekei szintén románok. Mikor én fiatal lány voltam, akkor volt legalább öt-hat család, már azok is vegyes házasságot kötöttek, de voltak. Mégiscsak voltak. A Palkó család, ott magyar volt a két öreg, mind a kettő, két fia volt és két lánya. Szép, egészséges emberek voltak. Az öregek magyarul beszéltek, a gyerekek is tudtak, de már érződött, hogy többet beszélnek románul. Osztán volt a Mátra család, ott volt Mátra Péter és Mátra Pál, mind a kettőnek már román felesége volt, a gyerekek már inkább románok voltak. Akkor volt a Fiát család. Az kétágú volt, az öreg Fiát Ferenc és Fiát Gyuri és Fiát Lajos. Három család volt Fiát. Ez már négy család, név szerint, de kettesivel voltak a gyerekek. Akkor volt a Csegezi család, no a Csegezi családból van meg egy fiú, akinek anyja-apja magyar volt, de szintén román felesége van, s a gyerekekhez már úgy szól. Ezek mind régi bennszülött családok. Hallottam, voltak még a református templom körül sírkövek. Voltak. Volt egy magyar iskola, ami magyar időben épült, egy szép nagy épület, ahol magyar világban magyarul folyt természetesen a tanítás, szép könyvtárral, nálam is van két meséskönyv, amelyikbe bele van ütve a pecsét, nagypestényi iskola könyvtárából. Kispestén az tiszta román volt, nem hiszem, hogy régebben volt ott is magyar. Nagyon szép a régi templom, de olyan rossz állapotban van már. Egy kicsi templom, nagyon szép zöld cinterem, egy hatalmas diófa, ami nagyobb, mint maga a templom. Mi magyarul beszéltünk a magyarokkal. Magyar világban akik tanultak, volt aki tudott magyarul. Az öregek közül. Elrománosodtak, kihaltak ezek a családok. A fiatalok már románok voltak inkább. Nem mentek el. Nem azért pusztul ki a magyarság Pesténben, hogy elvándoroltak volna. Nem. Hanem mert beolvadtak. (Bernád Béláné Brazovai Márta, Hátszeg)

És: így zárul le a kör. Van, ahol már csak a sírkövek beszélnek róla, hogy egykor éltek ott magyarok is.

A jövő

Már Domokos Pál Péter megjósolta a harmincas években: vigyázzunk, mert amely sors jut a csángóknak, az vár a székelységre és az egész romániai magyarságra is. Így is átfogalmazhatjuk ezt a prognózist: ami a szórvány sorsa, az a sors vár a ma még tömbmagyarságra is. S hogy ez így van, igazolja a szórványok története. Érdekes párhuzamot vonni: ha egy faluban megjelenik egyetlen cigány család, huszonöt–ötven év múlva már akár százan lehetnek.

Itt a fiatal kevés, az öregek kihalnak, ha valami közbe nem jön, akkor itt vége a magyarságnak. Csak kell egypár évtized, de kihal. Ez valamikor tiszta magyar falu volt. A románokat úgy telepítették be ide mint szolgákat. Szolgáltak, kaptak egy darabocska földet házhelynek. Aztán jöttek a cigányok. Itt van két kilométerre Kutas. Az 1900-as évek elején – van egy Osztrák–Magyar Monarchiában kiadott térképem – mindössze három kulipintyó volt. S ma: áttelepedtek Krizbára is, s foglalják el a magyarok megüresedett helyét. Az utcán az ember ha végigmegy, csak cigánnyal találkozik. Sokszor magunk között elbeszéltük, hogy az őseink itt éltek, dolgoztak, földjeik voltak, ragaszkodtak, s a végén semmi jó kilátás nincsen. (Fekete Péter, Krizba)

Míg a magyarság helyzete? Ahol ötven évvel ezelőtt százan voltunk, ma vagyunk hatan, heten. Elvándorlás, egyke, a másik nemzet elvonóereje egyaránt minket pusztít. A sorozatos tragédiák egy idő után bénítólag kezdenek hatni a nemzetre, elgyengítik életerejét. Legényemberként halnak meg fiaink, nem kapnak férjet leányaink. Magtalanul mennek el ezek is, azok is. És fogyunk, fogyunk, fogyunk. A folyamat, mely már régen elindult, most úgy tűnik, megállíthatatlan.

Ám vannak pozitív példáink is. A Szeben megyei Oltszakadáton ezelőtt száz évvel is ugyanannyian éltek magyarok, mint ma. Pedig megtizedelte őket az 1916-os román betörés, amikor elhurcolták, s el akarták pusztítani a falu egész magyarságát. Vagy visszább menve a történelemben: Széket a XVIII. század második felében majdnem teljesen kiirtották, mindössze százan élték túl a tatárdúlást. S ma 4-5 ezres, hatalmas magyar közösség, az egész magyarság egyik csodálatos megtartó, értékmegőrző szigete. Az értékmegtartás jellemző a szórványainkra is. Elszigeteltségükben a szellem, a hagyományok, a szokásrend felbecsülhetetlen értékű kincseit őrzik meg. Tehát: értékek maguk is. Konzerválódott ékkövek a múltból.

A történelem bizonyítja: a folyamatok kiteljesedése nem törvényszerű. Meg is lehet állítani őket. Vissza is lehet fordítani őket, ellenfolyamatot lehet elindítani. De mindehhez: erőfeszítések kellenek. És – hadd használjuk ezt a kifejezést – stratégia kell. És: helyzetünk tudatosítása kell. Fel kell ébrednünk Csipkerózsika-álmunkból. Tudatosítanunk kell: sorsunk ügyét helyettünk senki meg nem oldja. Magunknak kell cselekednünk, magunknak kell harcolnunk megmaradásunkért.

A romániai magyarságnak erős érdekvédő szervezete az RMDSZ, melynek jó alapszabályzata is van, ám nem az alapszabály szerint „dolgozik”. Stratégiája: elhibázott, nem magyarságvédő-mentő stratégia. Hogy tömbjeinket megvédjük, a folyamatot – a tömbök elszórványosítását – megállítsuk, s a szórványokban a felszívódásnak gátat vessünk, vethessünk, a központi kérdésekre kell koncentrálni. Az RMDSZ politikai párt lett, egy áldogmából indul ki: kormányzati pozícióból többet tud segíteni. S ha segíteni próbál: apró, kicsi részproblémákért hadakozik. Szövetségeket, paktumokat köt, melyekből mindig kimarad a legfontosabb: az önrendelkezés. Európa legnagyobb s egyben egyetlen kisebbsége vagyunk, mely nem tart igényt az önrendelkezésre. Nemcsak Erdélyben, a Felvidéken sem – ahol szintén lenne lehetőség a kiharcolására. Ha a kommunizmus összeomlása óta eltelt tizenkét év alatt csak az autonómiáért küzdött volna az RMDSZ minden nemzetközi segítséget latba vetve, talán kiépíthettük volna magunk köré védőbástyáinkat, hiszen a nemzetközi jogrend lehetőséget nyújt erre. Annak, aki élni akar vele. A Székelyföldnek és Partium magyar többségű részének önálló státusa lehetne, a szórványmagyarság pedig élvezhetné a kulturális és személyi autonómiák védelmét. S hogy ez bekövetkezzék, el kell indulni egy új, egy következetes harc útján. Ha nem, beválik a jóslat. A magyarság elpusztul. Elpusztul, mert képtelen felismerni saját érdekét s ennek szellemében megszervezni a küzdelmét…

Ezért hát: össznemzeti stratégia szükségeltetik. Stratégia, melyet a nemzet „agya” fogalmaz meg, s mely kifejezi a nemzet élni akarását és a legfontosabb tennivalókat peremekre taszított sorstársaink – s közvetve: a magunk – megmentéséért.

Kovászna, 2002. október–december