Kedves Péter László!

Sorait olvasva azt gondoltam, milyen jó lenne, ha filológus lennék! Fájdalom, nem vagyok az. Talán ezért van, hogyha esszét írok, szépírói kíváncsiságom bizony felül szokott kerekedni a filológiai pedantérián. Ez az elkalandozó figyelmű olvasó bennem ugyanis jobban kedveli a hipotézis izgalmát a feltételezett bizonyosság unalmánál, s makacsul azt mondatja velem, hogy „hiteles” dokumentum ide vagy oda, valami nincs rendjén a vers szerzősége körül.

Hogy mi? Egy szövegvizsgálat mindenképpen ki tudja deríteni, hogy József Attila csak leírta, vagy valóban megírta-e ezen kérdéses versezetet. Ezt a munkát elemzésemben – amelyet ugyan Ön érdemén fölül is dicsér, bár az abban taglalt igazságokat még egy sorra sem méltatja –, vélem, jól-rosszul elvégeztem. Ennek az eredménye pedig változatlanul az, hogy a versben egyetlen szó, egyetlen szintagma sincs, amely akár a Csókkérés tavasszal vagy akár a még korábban, ugyancsak tizenhat évesen írt s a zsengék közé sorolt Szeretném, ha vadalmafa lennék! költőjének szerzőségére utalna, s akkor a versszerkezet, a rímelés siralmas voltát nem is említettem. Olyan költőt – pláne zsenit! – ugyanis nehéz elképzelni, aki az egyik pillanatban tud verset írni, a másikban meg nem. Még ha kamaszkorú is az illető.

Persze amennyiben mégis van ilyen, akkor az két költő. Ahogy észrevételéből kikövetkeztettem, ezzel Ön is egyetért.

Írásának valódi tárgya azonban nem ez volt. Szabolcsi Miklóst viszont védje meg az életműve. Az való arra. Én magam ragaszkodnék a gondolati játék szabadságához.

Üdvözlöm Önt.

Kemsei István