Nagy Gáspár

Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához

„Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés;
hullt s halt az egy, de haladt az egész.”

Csillagtalan
és álomtalan
beh nagy vallató éjszakákat
cipelek szívben csontozatban
mégis idegvég-józan látomásban
elmúlt jövőm
te szörnyű század!

Nagy láncfényesítő soraidban
hányszor fenyített ezeréves
sejtek és gének
csoszognak egyre
apadó véráramomban
hajnali ködös vesztőhelyre
és a virradat kegyelme hol van?

Ám tőlük én… soha kegyelmet…
… de kérnem is fölös volna bármit
mert világos gondolatra restek
hát nem szívelhetik jobban az egészet
mint a tiszta homálytalan Egyet
ha mondatára uszulnak pribékek
korcs vérnyaló veszett kutyái.

Mert átkelni ezen és azon
a félig-enyém is
szörnyű századon
mint a hun-pupillájú Árpád
kinek a szűkülő jövő is „tiszte volt…”
kelt át így Vereckénél
a karéjos Kárpátokon.

Micsoda hit kellett hozzá
és miféle mély
máig döndülő konok akarat
verte sziklába érvelő cölöpjeit
hogy hírmondónak
a szabad lélek itt
mégis megmaradt.

Ha szétszórva is bár…
komor homlokredőkben
a fénylő gondolat:
merész hídként ívelni át
olykor magunk fölött is
bizony nem kis trouvaille:
magyarban óvni a magyart.

Mert „a legnagyobb bátorság
a remény” e delejes
évülhetetlen statikában
és olykor a csepült „józanság
a legfőbb hősi állapot”
mikor már minden veszni látszik
Isten ad még egy utolsó lapot.

…

E lapról álmodtam mostanában
és már olvasom is róla mohón
talán nem vész el magyarként
ha költők idegszálai
bújtatják hű szavait
nézd hogy lengnek a szélben a nádban:
bujtogatják újra a jövőt s a valót.

(2002–2003)