Papp Endre

Három költő – három sors

Aligha vitatható, hogy a kortárs magyar líra reprezentatív bemutatásában és az elismertség tekintetében háttérbe szorult a tragikus alaphangú vallomásos élményköltészet. Hogyan is lehetne másképpen, amikor a groteszkesztétikát, a nyolcvanas éveknek a személyességet a nyelvhasználatban újraszituáló „új érzékenységét”, a kilencvenes évtized nyelvfilozófiában elmerülő, travesztáló-újraíró, posztmodernnek mondott allűröket magára vevő versgyártási gyakorlatát népszerűsítő kritikaelmélet a romantikus „váteszkedés” bélyegét nyomta a közvetlen személyes megszólalással előálló poézis bármely fajtájára? Pedig ki emlékszik ma a képviseleti líratípusra, hol van már a küldetéses feladatvállalás szerepköre? Mindenesetre a tudományos kritikától észrevevő figyelemre sem számíthat az, aki kellő mértékben nem bizonytalanítja el a költői személyességet, aki mással is próbálkozik, mint a nyelvi reflexió belátásainak érvényesítésével, a megszólalás véletlenszerűségével, s a hagyománnyal való ironikus játék helyett holmi instrumentális nyelvhasználattal kísérletezik. Arról már nem is beszélve, hogy bizonyos elméleti műhelyekben már a líra halálát vizionálják. (A sajátjukét persze nem, pedig az várhatóan hamarabb be fog következni…) Természetesen ez a néhány mondat csak kötelességszerűen utal irodalmunk szemléleti megosztottságára és a kulturális feladatvállalás területén bekövetkezett hagyománytörésre mint az esztétikai természetű párbeszéd kikerülhetetlen körülményére és immár közhelyes determinációjára.

Nem ez az írás fogja megválaszolni a kérdést, hogy radikálisan megváltozott-e a létezéshez való viszonyunk azáltal, hogy a líra diszjunkciói töltik be immár az esztétikai igazság és az ezt kifejező érzékletesség, illetve szemléletesség anakronisztikussá nyilvánított dilemmájának a megítélésben ezek után már üresen tátongó helyét. Inkább arra szeretném irányítani az érdeklődő olvasó figyelmét, hogy az elmúlt évek agyonreflektált, bölcseletileg kimerítően megalapozott teoretikus mélyszántásában valahogy elfelejtődött a költészet lélektani szerepe. Arra a következő szembeállításban talán csak árnyalatnyinak ható különbségre hivatkozom, miszerint az újmódi lírának feltehetően nem abban merül ki a hatása és lehetséges értelemalkotó képessége, hogy – „hódolat” Hillis Millernek – éles határvonalat húzzon, és azon túl már ne a személyiséget jelölje ki, hanem a személyesség olvasati lehetőségeit. Arra is lehet képessége, hogy – az alábbiakban bővebben is bemutatandó és idézendő Léka Gézára hivatkozva – felajánlja megszólítottjának: ha arra van szüksége, lemegy a sarki (közért híján) plazába, és hoz egy pohár tejfölt neki. Talányos megfogalmazás, annyi bizonyos. Mit is takar ez a feltétlen odaadás? Miféle mentális szolgáltatással van dolgunk? Napjaink sorsköltészetének három változatában remélhetőleg erre kap választ az olvasó.

Banner Zoltán: Vincellér-ének

Költőként a kiváló művészettörténész valószínűleg kevésbé ismert. Ha így van, akkor ez érthető, hiszen az Erdélyből még a nyolcvanas évek második felében áttelepült tudós tanárembernek, hetvenévesen, ez az első magyarországi verseskötete (összesen a második). Munkájára meghatározóan nehezedik rá a közösségi azonosulás és sorsvállalás, a szülőföldtől való elszakadás – végérvényesen soha fel nem dolgozható – élménye. Versei szinte kizárólag ebben a nemes hagyományú témakörben maradnak – változatok egy témára. Rendkívül – talán túlontúl is – homogén költészettel szembesülhetünk a Vincellér-ének lapjain, ahol sorra megtalálhatók azok a stílus- és kifejezéselemek, amelyek konvencionálisan ehhez a lírai tartalomhoz tapadtak. Találkozhatunk az opusok sorában önmegszólító verstípussal, a morális indíttatású konfesszió különböző válfajaival, vallomásos alanyisággal, allegorikus képalkotással, biblikus megfogalmazásokkal, – ez esetben erdélyi – tájélménnyel, sors- és önmetaforákkal. Ilyen a kötetcímadó vincelléren kívül Ikárusz alakja vagy a kibontott kő motívuma. Ugyancsak nem okoznak meglepetést az elégikus hangulatokhoz és az erkölcsi mélységű imperatívuszokhoz való gyakori visszatérések, illetve az értéktelített múlt emlékének őrzéséhez való ragaszkodás. A kifosztottság, az elmúlás, a veszteségek leltározásának, a falusi-paraszti életforma búcsúztatásának sötét árnyalatait időnként az avantgárd poétika itt-ott felfedezhető nyomai, elsősorban a gondolatritmusra épülő szabad vers, valamint az expresszionista vonások, az írásképpel is szemléletessé tett elszakadás költői technikája oldja.

Amennyiben a művészi hitvallás után kutatunk, hamar rátalálunk a banneri ars poeticára. A szülőföld által képviselt értékek a költői önkifejezésben megemelkednek, és metafizikus tartalmat kapnak, ezáltal a veszteségérzés univerzálissá tágul. A világ Szellemtől való fosztottságával – ennek tüneteként a költészet vizionált halálával – a belső teremtést állítja szembe. „Visszafordulni végleg önmagadba”, jelöli ki a követendő irányt a lírai én. A személyes példa nem ragad meg saját köreiben, hanem mintegy felajánlást tesz a közösség számára. Az Utazás utáni mosakodás című vers Istenhez szóló siralmas énekében a megnyilatkozó alanyiság még az áldozat szerepére is vállalkozik a tágabb emberi környezet számára. A költő – nesze neked váteszség! – vallomása XIX. századi romantikus kiállást idéz fel: „De nekünk e sorsot kell tölteni. / A vak időben, században / világítani magunkban” (Variáció Bartalis-témára). A Feltámadunk-ban annak a költőnek az alakját alkotja meg, aki önmaga újrateremtése által az esendő és a kimondás gondjával küszködő ember elé végtelen távlatokat nyit. Az Ikárusz második kísérletében ezt az erőfeszítést egyértelműen a felettes szellemi szférákhoz kapcsolja: „lemondani a végtelenről / mint elérhetőről / s hajszolni a Végtelent / helyettesítő / »hibátlant« »tökéletest«.”

Summázva: az emberi hitelességhez nem férhet kétség, a nyelvi megformálás azonban a megszokott, jól ismert fogásokon nem lép túl. (Tevan, 2002)

Szikra János: Ablakomban kutya ugat

Az 1954-ben született Szikra János immár negyedik verseskönyvével jelentkezik. Őt sem kényeztették el eddig a méltatások, holott jó iskolát járt ki: az Utassy József nevével fémjelzett – privát – poétatanodának a diákja ő, amely mellette Léka Gézát is szárnyra bocsátotta. Ahogyan a mestert – a „hivatalosan” is koszorús költőt – teljes joggal értékeljük kortársaink közül az egyik legnagyobbra, úgy a „tanítványnak” is juthatna abból a bizonyos koszorúból néhány levél. Megérdemelné, hiszen új versgyűjteményével sikerült megmásznia a Parnasszus egyik magasba ívelő csúcsát.

A kötet költeményei széles érzelmi-hangulati skálán szólalnak meg. Hamisítatlan sorsköltészet az övé is, a fenti példához hasonlóan ez is alapvetően tragikus, ám ezúttal a formai változatosság és a költői lelemény dominál. Hol külön-külön opusokban, hol az egyes verseken belül ügyesen kombinálja a széttartó stíluselemeket, a retorikai hatás eredendően különböző tényezőit. A megrendültségtől az elégikusságig, az aktualitástól a tárgyias leírásig, a groteszk képiségtől a poentírozó ötletekig, a bizarrtól az ironikus játékig, az Adyra hajazó öntudatos hangtól a népdalszerű könnyedségig hosszan lehetne szemléltetni ezt a személyes és mégis nagy emocionális-lelki távlatú lírát. Talán ebből a vonásból is felfedezhető Szikra János költészetének belső feszültsége: az örökölt retorika és megnyilatkozási mód, illetve az egyéni lelemény, a konvenció újraírásának az iránymutató értékek megőrzését szem előtt tartó, azt azonban az individualitás szűrőjén áteresztő alkotásmódja. A múlthoz, a példatárhoz tartozik nála az emlékeztetés eszközeként használt metafora. Ezek jó része a természet(esség), az elemi léttapasztalat, a hit jelentésköreiből valók – a tradícióhoz való kötődés ennyiben nyilvánvaló (valljuk be, elvétve bár, de előfordul, hogy a tiszteletre méltó konvenció maga alá gyűri a költőt). Emlékversei vagy köszöntői szintén idekapcsolódnak. Takács Imre, Csengey Dénes, Juhász Gyula, Utassy József, Buda Ferenc – mind-mind olyan nevek, amelyek közös személyiségjegye a tragikus vagy a megpróbáltatásokkal teli életút, az elnyomó politikával-hatalommal szembeállítható egyéniségek ők. Látható: a tragikusság ebben az esetben értékmérő, értékfelmutató feladatot is kap, hiszen a hányattatás az emberellenes világban morális szempontból szinte törvényszerű. Az emelkedettséget, a pátoszt, a komoly tónust, az esztétizálást azonban a költő képes a maga játékosabb kifejezésmódjával, közvetlenségével kimozdítani pozíciójából. Igaz az, hogy – mindenekelőtt a remek Vaskörömmel-ciklusban s az emlékezetes versekben: a Ne szíts viszályt-ban, a Betérhetsz hozzá bármikorban, a Tavaszi sálban – amint mondani szokás, néhány tollvonással tud átható atmoszférát teremteni, továbbá megejtően oldja a veszteségérzést a szépségben, állítja szemléletes párhuzamba a személyes és a közösségi sorsot („magán-gyász, / országos depresszió” [Ha te szeretsz]), mégis legalább ekkora súllyal van jelen esztétikai hatásában a vallomásosság nem feltétlenül a szépre, a vonzóra irányuló stilizáltsága, a nyelvileg ugyan intenzív, a hagyományostól viszont jobban eltávolított nyelvi megformáltság.

S mi az a magatartás, amellyel szerencsés esetben azonosulhat az erkölcsi tartalmakra szomjas versélvező olvasó? Nos, hiába az emberpróbáló magánélet, a lelki-szellemi értelemben idegen „ők”, akikben „elzsibbadt” az Isten, hiába „Európa ganédombja”, megint csak itt van valaki, aki nem adja fel a küzdelmet. A kötetelrendezés a hit megőrzésének (Lenni!), illetve a körforgás mitikus szemléletének, a megújulás lehetőségének reményt adó gondolati keretébe (Kerék) illeszti a versbe szedett életreflexiókat. (Százhalom Kiadó, 2002)

Léka Géza: Visszajársz a hegyre

Az érett férfikorba lépő, idén negyvenöt éves Léka Géza kiforrott kötetet tett le a nyilvánosság asztalára. Olyanok ők Szikra Jánossal együtt, mint az ikerbolygók (a gravitációs középpont, a pályán tartó csillag: Utassy): kísérik egymást költői útjukon. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy immár második könyvük jelenik meg egyszerre, közös kiadónál. Versbeszédük is hasonlít egymásra, de Léka – ha lehet ezt fokozni – még közvetlenebb és intenzívebb személyességű lírát művel. Témáját a magánélet, a család, a gyermekkor, a gyermekkori táj, illetve a szerelem élményköréből meríti. Többnyire pontosan lokalizálhatók, azonosíthatók, szinte dokumentálhatók a versekben feltáruló életszituációk. Párját ritkítja az a kendőzetlen bemutatás, az a közvetlen hang, amellyel a poéta közérzetéről, élete – talán aprónak, banálisnak tűnő, ám költőileg egzisztenciális mélységűvé formált – sorsfordító eseményeiről mesél. Igen, mesél, hiszen jól kirajzolódó epikus vonulata is van a kötetnek. Ez a nyilvános gyónás, a nyíltan láttatott szenvedés, a lélek intim szféráiba is betekintést engedő vallomás, a drámai hatású monológok a legjobb versekben (Mire hazaértél, Nagymama végrendelete, Halottak napja, Az árvaság Olümposzán, Meghaltam apám dalában) megrendítő hatásúak. Kordivat ide, ízlésbeli főcsapás oda, ő éppen a reflektálatlan megszólalás közvetlen élményközvetítésével képes a szuggesztióra.

Mindazonáltal takarékos alkotó Léka Géza. Takarékos és precíz. Rögtönzései, pár soros játékai ötletesek és szórakoztatóak. (Nagyszerű, csupa dallam, csupa rím gyerekverseket is ír!) Ezen túlmenően azonban nemhiába hivatkozik a könyv hátlapján Sinka István vonzerejére, amely a költészet felé csábította. Valóban: a Visszajársz a hegyre verseinek leghangsúlyosabb szólama a balladai indíttatású és természetű sűrítés, a koncentrált képek nagy hangulati-érzelmi megterhelése, illetve a ritmus kiemelt versszervező ereje. A lékai vers egyik legkarakteresebb ismertetője a szembetűnő dallamosság, a népdal könnyedsége, a szív lüktetésére hangolt sor. Nem véletlen ez az eufemizáló megfogalmazás, ugyanis a másik azonosító jegy az érzelmi felfokozottság, a műveket összefűző emocionális szál lehet. A poétánál tulajdonképpen érzelmi középpontot képez a gyermekkor „árvasága”, magárahagyatottsága, az apa és az anya sorsának párhuzama (a kívülről fényűzőnek és diadalmasnak látszó néptáncosmúlt, amely valójában közelebb állt a kiszolgáltatottsághoz és a kihasználtsághoz), s a személyükhöz és a családhoz tapadó igény, az elementáris szeretetéhség. A ritmus megakasztása például a Nyolcadik hét című versben az említett sajátosságok miatt is képes a tragikum kifejezésére. Szintén jellegzetesen „lékás”, ahogyan a metaforikus képi látványban oldódik fel a rettenet és a bánat, ahogyan például az Elforr a hóban. S ami nem kevésbé fontos: versei intenzivitásával elkerüli a szentimentális ömlengés veszélyét.

S van még egy izgalmas oldala ennek a poézisnek. Mégpedig a megnyilatkozásnak az időhöz való viszonyítása. „Se tegnapom, se holnapom, / mindig csak ma, mindig ma van” – írja a Nem térít meg az időben. A múlt ugyanis szenvedéssel teli, a jövő fenyegetően bizonytalan.
A Diósárok úton című versben viszont a jelen is megkérdőjeleződik: „Nincs más utam. Időm sincs a mába. / Visszahordom anyámhoz, apámhoz. / Megadatik végre, valahára, / fütyülnöm rá, ki ölel, ki átkoz.” Azaz a már említett érzelmi középpont a létezéshez való viszony bázisává válik, a mindennapok gyarlóságaitól elválasztott, az önmentés és önmegőrzés ebben az értelemben időn kívüli – a hol intenzív, hol ellágyuló emóciókat magába olvasztó – nyugvópontjává. (Százhalom Kiadó, 2002)

A fenti három vázlatos elemzésben igyekeztem – az arisztotelészi esztétika, illetve a klaszszikus retorika szellemében – számos „etikus és patetikus bizonyítékot” (azaz a megindítás és a gyönyörködtetés eszközeit) feltárni amellett kardoskodva, hogy az esztétikai érték nem kizárólag alkotástechnika és nem filozófiai megfelelés függvénye. Hanem? Nos, azé a bizonyos – esetünkben – költői erőé, amely képessé tesz az élményi befogadásra s – horribile dictu – az érzelmi azonosulásra. Most azon túltekintve, hogy berzenkedjünk, milyen világban élünk, s már a modern (és hagyományos) versszemlélet közhelyeit is védenünk kell, szögezzük le: általánosítható tanulságok is leszűrhetőek a vizsgált kötetekből. Mindenekelőtt az a belátás, hogy a személyes élményi léttapasztalat előtérbe tolása a költészetben továbbra is párban jár a tragikum megfogalmazásával. Ez ugyan merő konzervativizmusnak tűnhet, de hát mit lehet tenni, ha az ösztönök és a vágyak a XXI. században is tovább űznek, ha a mindennapok nem a teória iránymutatásának megfelelően alakulnak… A külvilághoz való viszony perszonálissá válása azt is magával hozza, hogy a reflektáltság (vagyis a mögöttes racionális pozícióhoz való folytonos visszautalás) helyett a közvetlen benyomás exponálódik, amelynek következményeként a befogadás folyamatában az emocionális ráhangolódás és az empatikus nyitottság képessége kerül előtérbe. Mindez együtt járhat azzal az elméletileg bizonyára nem kellően megalapozott jelenséggel, hogy az alkotó és az olvasó egymástól való távolsága csökken, viszonyuk meghittebbé válik. Tehát nemcsak az ismeretelméleti haladás élvonalában foglalhat el előkelő helyet a költészet (a halálával persze), hanem az emberi élménymegosztás makacsul fenntartott igénye is éltetheti.