Szegedi ekhó

„Hiszen írt pocsék verset a tizenkilenc éves József Attila mást is” – állapította meg helyesen Kemsei István a Kortárs januári számában Tölcsérezni? című, Egy József Attila-hamisítvány lehetséges története alcímű írásában. Ám ha ezt ilyen józanul tudta, érthetetlen, miért vonta kétségbe a Te lelkek összessége kezdetű és című zsenge hitelességét.

Verstani és esztétikai fejtegetései kitűnők. Ahogyan kimutatja e korai versezet kezdetlegességét mind ritmusa, mind szóhasználata, mind mondanivalója szerint, mesteri elemzés. Ami azonban megbocsáthatatlan: nem nézett körültekintően utána a vers filológiai, textológiai múltjának. Jellemző, hogy Szabolcsi Miklós József Attila-összeseinek különféle kiadásaira alapítja mondókáját, hogy rajta verhesse el a port, ám az autentikus forrást, Stoll Béla kritikai kiadását (1984) meg sem nézte.

Holott ha kezébe veszi, s fölüti, ebben is megtalálja e verset vitathatatlanul József Attila alkotásaként. Szürke minden elmélet... Összes poétikai és logikai érve alól kihúzza az alapot az egyszerű tény: a vers kézirata József Attila saját kezű írásával maradt fönn. Megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban a József Attila-gyűjtemény 556. tételeként, a Saitos-füzet 10. lapján. Tintaceruzával írt, javítgatott szöveg.

Mi ez a Saitos-füzet? Saitos Gyula (1896–1967) újságíró volt Makón, 1920-tól a Makói Friss Újság, párhuzamosan a Színházi Újság, később, már József Attila halála után, 1939–1941 közt a Marosvidék szerkesztője. Ha túlzás is a Magyar Életrajzi Lexikon 3. kötetében, hogy „baráti szálak fűzték Juhász Gyulához és Móra Ferenchez, ő vezette be körükbe az akkor még gimnazista József Attilát”, annyit el kell ismernünk, hogy a költő makói támogatóinak egyikeként írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe. Könyvéről
(József Attila Makón, 1964) annak idején kifejtettem elismerő, bíráló véleményemet (Kritika, 1964).

Kárpátalja visszacsatolása után Ungvárra ment szerkesztőnek, s ott ragadt 1944 után is. Sokáig hírét sem hallottuk, mígnem 1960-ban hazatért, s nem okozott csalódást: emlékezetében megőrzött adalékok mellett hiteles dokumentumokat is hazahozott. Ilyen volt az a füzet is, amelyet azután Szabolcsi Miklós ismertetett, közzétéve a benne lelt ismeretlen verseket, változatokat az Irodalomtörténeti Közlemények 1961. évfolyamában. Köztük ezt a hamisítványnak bélyegzett, gyöngécske zsöngét is.

Ezért kell vigyáznia minden ítésznek: mielőtt elméleti megállapításokra bátorodik, alapozza meg nézeteit a keletkezéstörténet tárgyi adataival.

Kemsei – ő tudja, miért – bírálatát Szabolcsi Miklós ellen hegyezi ki. „Ejnye, Szabolcsi Miklós!” – zárja fejtegetését.

Szabolcsi Miklós sok tette, megállapítása védhetetlen. De filológiai megbízhatósága általában elismerésre méltó. József Attila életművét föltáró négy vaskos kötetében tiszteletet parancsoló teljesítményt és – különösen az utolsó két kötetében – elfogulatlan, higgadt mérlegelést nyújtott. Ez esetben pedig, a Saitos-füzet hozadékának megmentésével, éppenséggel az érdemeit kell elismernünk. Ejnye, Kemsei István!

Péter László