Rott József

Boldogság bolondja

I.

A hatvanas esztendők, milyen gyarló a lélek, megmutatták, hogy az ember parancsuralmi viszonyok közepette is képes mosolyogni. Mi több… örvendezni.

Egy jószágbőgéstől hangos Körös menti faluban akkoriban nyitották meg a Gólyafészek eszpresszót. Hosszú idő után ez volt az első olyan esemény, amely osztatlan örömet váltott ki a férfi lakosságból. A párt, alig egy évtizede, a szomszédos járásból vezényelt a faluba téesz- és tanácselnököt; a helybélieknek nem maradt más, mint továbbállni, ahogy azt az egykori elöljáróság tette, vagy a feltétlen engedelmesség. Többen közülük, hogy kevésbé fájjon a valóság, beléptek a pártba; meggyőződésük a mindenkori elvárás szerint alakult. Megtanultak ellenszenvezni az egykori cimborákkal, idegenkedni a makacskodóktól, büntetni az ellenszegülőket és dölyffel viseltetni a vezényszavaktól hangos május elsejéken. Az
átrétegződött falu a népi demokrácia vívmányaként tekintett a presszóra, és reménykedett, hogy fehérre meszelt falai között egymásra találnak majd a vetélytársak, haragosok és ellenségek.

A hangzatos rang ellenére a Gólyafészek egyébként hamisítatlan kocsma volt, ahol azonban, annyi más italbolttal ellentétben, csülkös bableveshez is hozzá lehetett jutni a kora délutáni órákban. A gólyákra való utalásban viszont ne kételkedjünk, ahogy a kéményekre és villanyoszlopokra rakott gólyafészkek is emberemlékezet óta a faluképhez tartoznak. Ilyen gyakori lehet az ausztrál vendégfogadók homlokzatán a „Kenguruerszény” vagy mondjuk a közép-afrikai koccintóhelyek cégérén az „Elefántdagonya” elnevezés. Hogy az említett jószágok folyadékigénye miképp viszonyul egymáshoz a testsúlyuk arányában, kevéssé ismeretes, ahogy azzal sem foglalkoztak behatóan a kutatók, hogy a felsorolt italmérő helyek közönsége közül mely nemzet fiai tartják többet tág állapotban a gigájukat. A helyi viszonyok ismeretében azonban semmi okunk kételkedni, hogy a mérsékelt éghajlat dacára a Gólyafészek vendégköre italfogyasztásban aligha marad el forró égövi ellenlábasai mögött.

A Gólya kocsma, hogy immár jámbor Körös menti polgár módjára nevén
nevezzük a helyet, nyaranta pirkadatkor, goromba teleken valamivel korábban nyitott. Magának az ivónak nem volt különös ismertetőjele, eltekintve attól a szokatlanul hosszú, tölgydeszkából ácsolt, kecskelábú asztaltól, mely szétválasztotta a táncparkettet a söntéstől. Mikor s miképp került a sokat megért alkalmatosság a hitvány, műanyag borítású társai közé: talány. Annyi azonban a régiek elmondása szerint leszögezhető, hogy már az elhelyezkedése folytán is különös rangra tett szert. Ehhez társult roppant súlya és szívóssága, ételt-italt ígérő kipárolgása, valamint telt, zsíros tapintása. Nem furcsa hát, hogy ennyi erénye ellenére a további sorsa is homályba vész? Elképzelhető, hogy derék és tekintélyes bútorokra valló hajlott korral áldotta meg a sors, s mindmáig előkerül valamely közeli kamrából, hogy a disznóvágásra készülő háziak serény, gyökérkefés mozdulatai nyomán visszanyerje eredeti színét és a felgomolygó gőztől ruganyosságát. Ám éppúgy előfordulhat, hogy szúeledelként szolgál egy félreeső padlászugban, újabb és újabb nemzedékeit nevelve föl a fapusztító rovaroknak. S hogy tovább haladjunk az emberi háládatlanság taglalásában: meglehet, tűzifává hasogatták pecsenyepiros arccal és paraszti alapossággal – ripityára.

Végérvényesen elmúltak azok az idők.

Az asztal leleményes mesterét már aggastyánként sem leljük az élők sorában. S akik körbeülték a kecskelábú alkalmatosságot? Bizony, rajtuk is jócskán fogott az idő. Némelyikük ugyan még manapság is el-elbotoz a néhai Gólyafészek előtt, ám kótyagos és zavaros emlékeikre csupán annyiban támaszkodhatunk, amennyit habozás, hosszas vívódás vagy felcsillanó szemű, hirtelen felismerés révén visszaigazol belőle a többi fogatlan, nyammogóvá vált vénség.

Dologidőben jobbára a nincstelenek, naplopók és más kegyelemkenyéren tengődő párák búsongtak az olcsó sárréti csiger fölött. A déli harangszó iparoslegényeket és malteros gúnyájú kőműveseket talált ugyanott, ahogy a zeneszótól hangos esték is rendre meglelték a maguk módosabb és zajosabb társaságát. Sohonyának, a szövetkezet főkönyvelőjének szivar lógott a szájában, nagy garral vitázott az agronómussal és a silóüzem vezetőjével, a fonnyadt ábrázatú Marhás Sámuellel, akit boldog-boldogtalan lesamuzott, akárcsak Vargáék négyesztendős, díjnyertes kandisznaját. Marhás Samu hátat fordított a kartársaknak, és Szaszkó borbélyhoz meg a vasasbolt köpcös eladójához, a hosszú körmű Baksa Bálinthoz intézte a szót. Baksa többször elmagyarázta, hogy sokakkal ellentétben nem a füle és az orra piszkálása végett növesztett karmokat. Ellenkezőleg! A kuncsaftok érdekében; hogy fürgébben eléjük számolhassa az apró csavarokat és alátéteket. Hát az orrod mivel turkálod?!, dugta közelebb ripacsos ábrázatát Tabajdi vonatindító. Agglegény volt, ráért és szeretett kötekedni. Már Szaszkót gyalázta. Sörényt növesztesz?! A borbély meglátta benne az esendőt, és higgadtan fejtegette: Nem esik a magamé a kezemre. Te talán a kupéban, hideg sültet falatozva indítod a vonatot?… Rajtuk kívül a rumot nyakaló iskolaigazgató és néhány iparos, sofőr meg hivatalnok tartozott az állandó vendégkörhöz.

A csapos kigörgette az üres söröshordókat a hátsó udvarra, ahol tompán kongó fémtornyok várták a hétfői szállítást. Ugyanitt gyors és férfias üzletek üttettek nyélbe a homályban. Itt talált gazdára a kombájnosok és teherautósofőrök által eltulajdonított üzemanyag, hogy az anyagmegmaradás törvénye szerint, ha képletesen is, de még egyszer alakot váltva, fröccs formájában csússzon a követelőző bendőkbe. Itallá lett mindaz a kenőpénz is, amit Baksa gondosan ápolt keze csúsztatott köpenyzsebbe a pult alól eladott fürdőkádakért. A vasutasok egyszerre üzérkedtek fűtőolajjal, kezeletlen menetjeggyel, pipereszappannal, papírtörölközővel s minden olyan holmival, melynek hiánya kiapadhatatlan témául szolgált a helyiérdekű vasút elcsigázott utasainak.

Ezalatt a jóravaló vasutasok kasztot alkotva koccintgattak a Gólyafészekben. Milyen érdekes, hogy az éleslátásáról nevezetes Sohonya Elemérnek sosem szúrt szemet, hányan költekeznek az erejükön felül! Igaz, ami igaz, jókedve kerekedvén maga is eltaknyosodott, hitvány zsebkendőkként rángatta elő a zsebéből a vereshasúakat, és rogyásig fizetett. Lelkesebb helyeslésre nem is vágyhat ember, mint ahogy Kulimász, a cigányprímás bandzsa vigyorral a jobbján termett, és perbe fogta a vonót.

Hétvégeken nagy rössel csatlakoztak a társasághoz a távoli városokban ügyködő ipari munkások, akik hihetetlennek tetsző történetekkel korbácsolták föl az indulatokat. Toronyházak épülnek! Földalatti vasút, márvány lejárókkal, mozgólépcsővel. Parcellázzák a Balatont… A vizet?!, hördült föl Tabajdi. Bakmarci!, nevették. Körbe-körbe, a partot… Hejj, vakarta meg a fejét a kótyagos vonatindító. Csak nyugalmasabb itthon!

A nincstelenek, esendő lelkek emléke elenyészően csekély; ők állíthattak maguknak a legkevésbé emlékművet igaz vagy hazug szavakból, tettekből és kiérdemelt vagy elorozott javakból, vagyontárgyakból. Mindössze néhány meghökkentő képet és mulatságos történetet őriz róluk a közös emlékezet… Pántya Petyának egész életében nem jutott hivatal, ám Matykó, a gyászhuszár egyszer-másszor szerződtette, kivált télvíz idején, amikor szikrát hány a csákány a föld felső rétegében, és a sírkertet körbeölelő kökénybokrokon üvegporként sziporkázik a hó. Feloszlott a köd a Körös-holtág fölött, és a vöröslő napkorong kellemes, puha fényekkel hintette tele a sírhantokat. Kár, hogy Pántya Petyát, a taknyos orrú öreget mindez a legkevésbé sem érdekelte! Nehezen fogta az ásó az agyagos földet, kínozta, noha a gödör pereme már Petya mellkasáig kért. Megtörölte a homlokát, és bosszankodott. Miképp lehetséges fogcsikorgató hidegben verejtékezni?! Dühe csupán a Gólyafészekben hagyott alább, amikor borra váltotta a Metykótól kicsikart forintokat. Éhesnek éhes volt, ám pénzt legföljebb végszükség esetén áldozott ételre. Fossza meg a könyörületeseket attól a kevéske örömtől is, hogy maradékot vetnek elébe? A kályhához furakodott, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy nincs kesztyűje. Hogyan rángatná le most az elgémberedett ujjairól?

Megemelte a poharát Gebes felé, aki magába roskadva kuksolt a szenesputtonynál. Élhetetlen, rosszul öltözött, gyér hajú szerzet volt Gebes Benedek, aki csak sóvárogja a barátságot. Homloka keményen kidudorodott, és féloldalról nézve, ha úgy esett a kocsmafény, csökönyös szarvnak látszott. Gebes, amikor a fecskék sarat hordtak az eresz alá, megdühödött Ripszánra. Homlokán kivörösödött a szarvképződmény, toporzékolt, majd horkantva nekirontott a rokkant kubikosnak. Ripszán jajongott, csakúgy Gebes, és a köréjük csődülő vendégek állán nevetésbe fúlt a tusakodás.

Ripszán! Vitték volna a legények a bőrig visszakopott, nyű rágta kucsmáját maszkabálba. Kancsó bort hozattak Ripszánnak, ám hajthatatlan maradt. Papírpénzt tettek elé. Ripszán keze akaratlanul is elindult a bankó felé. Rémülten visszakapta. A legények gúnyolódva elvonultak.

És Zsizseri, a zseni? Szintén görcsösen ragaszkodik a magántulajdon szentségéhez. Miért éppen ő, akinek semmije sincs azon a faluvégen roskadozó, vert falú viskón túl, sehogy sem fért Pántya Petya fejébe. Akadtak olyan évszakok, hogy Zsizseri el se merészkedett a Gólyafészekig. Pedig aki belekóstolt a zajos, zavaros órákba, aligha mond le jószántából erről a mulatságról! Mennyire vágyta, hogy átjárja gúnyáját a dohányfüst, és epekvő lelkét a szertelenül áradó beszéd!… Ha legyőzhetetlenné nőtt benne a vágy, Zsizseri megjelent a főutcán; koloncként húzta sáros, elvásott lábbelijét, és az orrát törölgette. Előbb csak a szemsarkából, majd mind merészebben figyelte a Gólyában lármázó, össze-összeakaszkodó sokadalmat. Izgett-mozgott, mint aki nem ura a saját lábának. Ráköszönt a betérőkre, és odamondogalódott a távozóknak. Vakarózott. Végre beintette valamelyik mulatozó.

– Jer hozzám, Zsizseri! Te zseni! Megmondod, mennyi a mennyi?

Zsizseri lapos, borostás ábrázata aszalódni látszott a füstben.

– Tarkából vagy cirmosból kérded?

Úgy járta a szóbeszéd, s még ma is szárnyra-szárnyra kap a környéken, hogy boldogult ifjúkorában Zsizseri a tiszteletes úr nyulait gondozta, míg egy napfényes délutánon ki nem szökkent öléből a legszebb, szoptatós anyanyúl. Zsizseri, hogy úrrá legyen a bajon, a saját dédelgetett macskáját dugta a hűtlen tapsifüles ketrecébe. Reggelre persze a fianyulaknak is nyomuk veszett. Ennyi megpróbáltatás már sok volt Zsizserinek: szaladt lélekszakadva, hogy bepanaszolja a ragadozóvá lett cirmost. Pedig valamennyien isten teremtményei vagyunk, hüppögte. László tiszteletes, aki kivált szerette a fokhagymás lében párolt nyúlhúst, fogcsikorgatva vigasztalta. Azok vagyunk, gyermekem.

II.

A világ elégedettebb része mintha végleg lemondott volna a csürhejáráson túl lakó tarkabarka népségről. Rébényt, a levélhordót ritkán szólította a kötelesség a faluvégre. Ha tehette, egyszerűen leüzent a kofaasszonyok vagy a főutcán csellengő rongyosok által, hogy ennek és ennek küldeménye érkezett. Irigység, kotnyelesség és reménykedés lábán, lihegve járta meg a hír a pocsolyás, dágványos földutakat, hogy a megszólított fertályórán belül, hangos találgatásba merülve, sokadmagával lökdösődjék a postaablaknál.

Egy madárfüttyös májusi délelőttön azonban úgy látta jónak, mi több, szükségesnek Rébény, hogy személyesen kézbesítsen egy ajánlott küldeményt. Szemfényvesztő ügyességgel taposta a pedált, csupán a sárhányók csörömpölése jelezte, hogy nem mindennapi mutatvány részesei a keréknyom szabdalta szekérút mentén rábámuló purdék. Még néhány erőteljes rúgás, és Zsizseri portájához ért.

Kutyaugatás és emberi jelenlétre valló, panaszos üvöltés fogadta. Zsizseri lesoványodott, satnya kutyái közül a kötélre vert habzó pofával akart a torkának ugrani, míg a másikak elsunnyogtak, és csak a kert aljából mertek feleselni. Ezalatt a gyászos emberi üvöltés hörgéssé tompult, majd eszelősre váltott. Rébény menekült, ám fölszakadt az ajtó, és Zsizseri elgyötört arccal, tajtékozva megelőzte. Valósággal egymásba gabalyodtak a kerítés helyén felszökő rekettyésben.

Rébény a ruháját rángatva, mérgelődve tápászkodott föl.

– Toportyánnal hálsz, Zsizseri?

– Ne szaladj, koma! – érkezett a válasznak is beillő felszólítás a küszöbfáról. – Ehol a szemfogad!

Mérész Ferkó, a mészárosinas kurjongatott véres fogóval a kezében. A kutyák még veszettebbül ugattak.

– Egyetlen árva agyaram maradt – siránkozott Zsizseri, feldagadt ábrázatát tapogatva. – Az is alul! Hogyan rágjak vele?

– Felső foggal boldogulnál? – nevette Rébény.

Mérész legyintett a csípőfogóval.

– Leveseken él! Lottyadt gyümölcsökön. Hússal, szalonnával el se bírna a gyomra!

– Az baj – komorult el Rébény. – Mert pénz áll a házhoz.

Hirtelen meghallották a pacsirták füttyét. A száraz sás között szellő motozott. Zsizseri tenyere elszökkent az arcáról. A megyeszékhely felé csattogó vicinálisról utasok tucatja figyelte a furcsa jelenetet.

– Ne járasd velem a bolondját! – ágált Zsizseri.

Felzaklatta, hogy kapcsolat létesült a világ és közötte, méghozzá a világ jóvoltából. Forgatta, tapogatta a seszínű borítékot, aztán visszaadta Rébénynek. Vállvetve silabizálták a gépírásos, pecsétes határozatot. Zsizseri mindkét tenyere a homlokára tévedt, onnan a füle tövére, majd erőtlenül a tarkójára hullott. Hitetlenül ingatta a fejét, bár akarta, szörnyen akarta hinni a hallottakat: ábrázatát ellepték a ráncok, szembogara, akár a röppenni kész légy.

Rébény sapkája alól patakzott a víz.

– Örökség ügyében szólítanak, Zsizseri!

– Úgy ám! – lendítette égnek az összevérzett fogót Mérész.

– Örököltem – suttogta áhítattal Zsizseri, és széles léptű, lomha táncba kezdett. – Örököltem! Örököltem!

III.

A kecskelábú, lecsorgó bortól tocsogó asztalnál Zsizseri hangja szárnyalt, kissé talán megfakulva a végtelenbe nyúló tivornyától. A köréje gyűlt rongyos szerzetek lobogó odaadással szívták magukba a szavát, csakúgy a potya italokat. Zsizseri hőbörgött és hetvenkedett, majd belekötött a dohányért meztélláb becaplató cigány kupecokba.

Nótázott.

A tányérra hajolva kanalazta, az ízekbe feledkezve falta a tejfölös paszulylevest. Szaggatta a kenyeret, szürcsölt és szuszogott, mintha minden falatot erőnek erejével kellene a gyomrába szuszakolni.

Szurtos, folyvást marakodó kölykök csődültek össze a kocsmaajtóban. Ingerelték Zsizserit, és cukorkáért rimánkodtak, míg el nem unta a lármát. Szikkadt burgonyaszirmot szórt eléjük, és csípőre tett kézzel figyelte, hogyan mennek ölre az éhenkórászok. A hazafelé batyuzó fekete rokolyás, fejkendős kofák kacagva hordták szét a toprongyos lakodalom hírét. Orcájuk kipirult, dohos, fogatlan szájukat eltátották. Minél rosszabbul végződött számukra a piac, annál több mocskot szórtak Zsizseri fejére. Lomha, ráérős asszonyok adták tovább a hallottakat a boltok és szárazkapuk árnyékában; sopánkodtak és heherésztek az esztelen pazarlás tényén: megbolydult a falu.

Csupán a kocsma volt csöndes. A kecskelábú asztalnál zavartalanul legelésztek a legyek. Zsizseri kókadt fejjel, egyenrangúsága zsongító tudatában álmodott, s olykor felnyögött, mint akinek máris megfeküdte gyomrát a jólét. A legyek most a feje körül csapongtak, majd zúgó röptével megcélozták a tányért, hogy összekülönbözzenek a paszuly maradékán.

– Rendezd a számlát, Zsizseri!

Vérágas szemmel meredt a pincérre, aztán papírpénzt csapott az asztalra.
A legyek fölrebbentek, neki meg ismét lebicsaklott a feje.

Krausz, a pincér álmosan tette a dolgát. Szeme megbújt a homloküregben, ritkán pislantott. Ha a forgalmas órákban élet költözött is a tekintetébe, legföljebb találgatni lehetett, kik keltették föl a figyelmét. A törzsvendégek, ha tehették, maguk mentek a söntéshez a friss csapolásért. Krausz ténykedésének lázgörbéje az esti órákban kezdett emelkedni, és záróra tájt érte el a kritikus értéket. A kimerültségtől? A sűrűn emelgetett féldecis pohártól? Arcát fölverte a borosta, nyaka kivörösödött a gallértól, beszéde hadaróvá vált… Tömzsi kis feleség és két hebrencs lány várta haza. Ha rájuk gondolt, megvonaglott az arcizma, s még utána is sokáig rángott. Azt rebesgették a faluban, hogy fuldokolnak az adósságban, noha költekezésnek vagy gyarapodásnak nyoma sem látszott a családon. A lányok mások által lehordott ruhákban jártak, Klára asszony pedig a legolcsóbb ételekből, leárazott konzervekből válogatott az önkiszolgáló boltban. Mindig a délelőtti órákban, mert nem hajlott a korán kelésre. Esténként bevárom a férjem, szokta mondogatni telt keblére szorított tenyérrel. Mire ágyba bújunk, régen elütötte az óra az éjfélt. Mi micsodát, esetleg ki kicsodát ütlegel, arra lennénk kíváncsiak, gondolta kéjes mosollyal a hallgatósága. Krausz Klára, mintha olvasna a sanda gondolatokban, kemény, kerekded fenekéhez mérten meglepő ruganyossággal felszökkent a biciklire, és tovatekert.

A munkából szabadulók rohama a sörcsaphoz láncolta a csapost. Valóságos vadászat folyt az üres korsók után. Idd ki, sógor, minek melengeted az alját!…
A sógor, megtermett, kockás inges ember, megszakítva az ékesszólást, mellyel
a védőgázas hegesztés mikéntjét sulykolta a köréje gyűlő lakatosokba, óva intette a maradatlan rokont. Kiiszom. Aztán újból megtöltetem. És a korsó peremére mutatott. Eddig.

Az érkezők átrikkantottak a torlódók fölött; szomszédot, komát kutattak a söntésnél tülekedők között. Aki hosszas lökdösődés után hozzájutott a söréhez, kivonult a kerthelyiségbe, ahol rágyújtott. A verőfényes délután örömmel kecsegtetett. Dobrotka Ottó vadonatúj metszőollókat pakolt ki az aktatáskájából, és kurta, ám annál szenvedélyesebb alku után megvált az egyiktől két sörért és ugyanannyi féldeciért, majd a másiktól egy foxikölyökért. Nem törzskönyves, de az anyja is torkon ragadja a patkányt. És megválsz tőle egy hitvány metszőollóért?!, vetette oda Tabajdi. Neked, szomszéd, nem osztottam lapot. Nem kis élccel, mindkettejüket úgy jellemezték: …még a szomszédja is vasutas.

A zsendülő levelű nyárfákról hernyó hullott Tabajdi korsójába. A vonatindító legyintve elcsámpázott. Részegek vagytok! Az ivóban Krausz harmadszor vasalta be a számlát Zsizseritől, s nem győzött méltatlankodni, mennyi a dolga.

Ritkult a vendégsereg, csitult a lárma. Ki a kerti munkára, ki a jószágokra hivatkozva rugaszkodott kerékpárra. Megnyúltak az árnyak a kerthelyiségben, mintha maguk is a téglából rakott, deszkatetős vizeldébe vágynának. Az ágakon verebek zajongtak. Bökfi Öcsi a hétvégi falazáshoz toborozta a komaságot. A falu lakosságának számottevő részét Bökfik és a felesége ágán szóba jövő Ökrösök meg Csüllögök tették ki, így nem volt nehéz dolga. Kivált, hogy a vasutas szaktársakból gondtalanul kitelt a falu másik fele. Bökfi számolt a hátránnyal, hogy a következő esztendők fagymentes hétvégéi rendre rámennek majd a viszontmunkákra. Belátta: ez a dolgok rendje. Azért vöröslik a naptárhetek végén a vasárnap, hogy gyarapodjanak általa. Olyan a magafajtán a munkagúnya, mintha a bőre lenne. Csak rövid időre válik meg tőle, ha ágyba bújik, esetleg temetésre, szerencsésebb esetben, ha lakodalomra szólítja a kötelesség.

Mit ádsz nekik ebédre?, tudakolta Tabajdi. Birkapaprikást, amennyi beléjük fér. Tabajdi megrázta a fejét, hogy beleszédült. Helytelen! Elnehezülnek, elhagyják a szerszámot.

Heveny vita bontakozott ki az ellátásról, mely során Klemm, a szövetkezet sofőrje sarokba szorította Bökfit. Acsargó elmondása szerint sódert szállított Öcsinek feketén, aki csak azután vallotta meg, hogy lapos a bukszája, miután leborította az udvarára a kavicsot. Csaló!! Bökfi Öcsi vigyorgott. Én loptam meg a szövetkezetet?… Klemnek az arcába szökött a vér, már-már ölre mentek, ám Sohonya főkönyvelő lépett be az ivóba, mire csodálatosan meghunyászodtak.

A szendergő Zsizserit éppen az alábbhagyó lárma tessékelte vissza a boldogító valóságba. Botorkálva italt rendelt a társaságnak. Képtelen volt betelni vele, hogy ennyi fontos ember vigyázza a mozdulatait.

IV.

Termékeny nyár járta a Körösök vidékén, melyre évtizedek múltán is visszaemlékszik az ember. Éjt nappallá téve vágták a búzát a végeláthatatlan téeszföldeken. A pótkocsis teherautók menet közben vették föl a dohogó kombájnokról a búzát: reflektorfények imbolyogtak az éjszakában. A gyümölcsfák ágait féltő kezek botokkal és ágasokkal támogatták meg, a szőlőnek harmadjára kötöttek utána
a gazdák, a fej fölé szökő tengeri élettől duzzadó, lédús csöveket nevelt. Esténként a másodvetéstől sajgó derekú, mégis kedélyes asszonyok babos kendőt kötöttek a fejükre, és a lepkék által ostromolt konyhalámpa fényénél lekvárt főztek, és paradicsomot passzíroztak. Amikor mindenki azt hitte, ilyen bőséget lehetetlen felülmúlni, kétfejű bikaborjú jött a világra a téeszistállóban. A bámulatos eseményről, egymással versengve, beszámoltak a napilapok és a televízió.

Talán csak Sohonya főkönyvelőt ejtették töprengőbe a történtek. Miképp vihetné át a szűkebb esztendőkre a fölösleget – e probléma körül forgott minden gondolata. Pityókás állapotban azon ábrándozott, hátha eljön a napja, amikor az időjárást is végleg a pártérdek alá lehet rendelni.

Előbb következett be, hogy Zsizseri hasztalan tapogatta a zsebét: kifogyott abból az utolsó huncut forint is. A borbarátok, puszipajtások menten elszéledtek a kecskelábú asztaltól. Zsizseri szivárványos szemmel nézett szét az ivóban, majd Krauszhoz fordult, aki annyit tüsténkedett körülötte az utóbbi hetekben. Zsákot kért tőle.

– Minek az neked, Zsizseri?

– Fehérlik a határ a kamillától – magyarázta a faluszéli nincstelen a csokornyakkendős pincérnek. – Pénzt ér minden szála. Csak le kell hajolni érte.

S elindult a vállára kanyarított zsákkal a verőfényes délutánban.

Pacsirták dala szárnyalt, és a sustorgó tengeritáblák fölött pillék cikáztak. Zsizseri felsóhajtott a fűszeres, virágportól terhes levegőben. Alig néhány kőhajításnyira katókától tarkállt a mező. Megszaporázta lépteit. Közelebb érve vette észre, hogy a sokat ígérő virág bizony a ritkánál is ritkábban tenyészik. Megfordult. Most éppen az érkezése irányában látta dúsnak a virágot. Futott, ahogy a lába bírta.

Megcsalatva forgatta a fejét. Mélyeket lélegzett. Szédült. Lerogyott a fűbe, és hanyatt fekve felsóhajtott a bárányfelhős égre. Mégis az enyém a világ, gondolta, ha keveset markolok is belőle. Az enyém is.