Szentmártoni János

„Nem tudtam igazi neved”

Az istenkereső Rákos Sándor (1921–1999)

Rendkívül izgalmas és sokszínű az a szellemi horizont, amelyet Rákos Sándor maga körül tudhatott. A Biblia és a protestáns zsoltárok, valamint az óasszír-babiloni és az óceániai örökség termékenyítő hatása Rákos költészetére köztudomású. Itt most – a teljesség igénye nélkül – azon (főleg magyar) költőelődöket és költőtársakat igyekszem számba venni, akikhez – a maga elszigetelt visszavonultságában – Rákos valamilyen módon kötődött. Ezekről a kapcsolódásokról és kapcsolatokról versben, esszében maga a költő is többször beszámolt.

Elődök

Az abszurd ember szellemtörténetileg egyenes ági leszármazottja a fausti embernek. Bár az abszurd ember mögül már hiányzik az a filozófiai és mitológiai apparátus, amely a faustit még fölvértezte – de „mindkettő” az ismeretlen megismerésére esküszik, s teszi föl az életét. Ez az az emberiség kultúráját és szellemi fejlődését végigkísérő (és végiggyötrő) gondolat, eszmeiség, amelynek jegyében Dante (Töredék-sorok egy másik Komédiához), Shakespeare (Hamlet – egy másik tragédiában), Dosztojevszkij (Három Dosztojevszkij-maszk) is élt és alkotott. Hármójuk munkássága Rákosra elementáris erővel hatott, Menny–Pokol, Lét–Nemlét, Bűn–Bűnhődés (stb.) iker-fényével pásztázta végig a Sötétséget, hogy magyarázatot leljen személyes sorsára, s arra, hogy az miként kapcsolódik (ha kapcsolódik) valami kozmikus erőhöz. Mindegyikükkel még diákkorában ismerkedett meg – ebből az időszakból hasonló katartikus találkozása volt Pascallal is, akinek műveiben „az önmagát boncoló értelem drámai küzdelmét egy olyan történésben” élte meg, „amelynek egyszerre alanya is, tárgya is a gondolat” (R. S.).

Rákos Sándor látomásos képvilága, indulati telítettsége, metaforákban izzó nyelvhasználata, egzisztencialista vívódása a létezés legnagyobb kérdéseivel (stb.) a magyar romantikából is eredeztethető.

Magányban kiérlelt erkölcsi, filozófiai következetessége Berzsenyiével rokon (Mérleg); eget-földet ostromló, kozmikus gondolkodás- és látásmódja Vörösmartyéban és Madáchéban gyökerezik; a zártságából is messzire látó, aszketikus életformájában is folyamatosan önművelésre sarkalló magatartás előképe minden bizonnyal Arany János (Shakespeare-hősök kibontása Arany versköpenyéből); az elszigeteltséget megtörten is büszkén fölvállaló attitűd esetében pedig Vajda János komor alakja ködlik fel előttünk.

A Rákos-féle szabad vers kialakulásában – a fent jelzett hatások mellett – alighanem az ószövetségi hangok és szerepek továbbörökítője, Füst Milán (Füst Milán keze, Füst Milán tárgyai, Helyzetgyakorlat) és a Fortissimót, a Húsvét előttet, a Jónás könyvét író Babits Mihály (Fehér ország) s nem utolsósorban a sokszor ugyancsak „kőtáblákban” fogalmazó Kassák Lajos művészete is közrejátszott.

Az élet teljességét nemcsak önpusztító életmódjukban, de minden emberi gesztusukban és művészi megnyilvánulásukban is megélni igyekvő, annak titkait olthatatlan szomjúsággal és kíváncsisággal fürkésző alkotók példájának felszabadítóereje – más-más szinten, de – tovább gazdagította, tágította a gátlásaival is szüntelen harcban álló költő univerzumát. Úgy mint Ady Endréé („Rendben van, Úristen”), Krúdy Gyuláé (Szindbád estéje), Szabó Lőrincé (Konok szív, Betegágyból a halott Szabó Lőrinchez), Berda Józsefé (Berda-liturgiák).

Nem szabad kifelejtenünk a mogorva és nyers szókimondásával kérlelhetetlen humanizmusát és törékeny tisztaságát védelmező Nagy Lajost sem, akinek élete alkonyán Rákos rendszeres beszélgetőtársa lett.

E tájékozódási és kapcsolódási panoráma nagy alkotóit a tragikus élet büszke elviselése jellemzi. A lét nagy drámájában maguk teremtette értékek mentén alkották meg s játszották végig „szerepüket”, a megalkuvást még hírből sem ismerve.

„Társak”

A fejezetcím idézőjelbe tételében nem valamiféle irónia vagy kritika játszik szerepet, csupán az a tény, hogy Rákos – ifjúkori lendületének elakadása és betegségéből való felépülése után – kezdett eltávolodni attól a nemzedéktől, amellyel a pályán indult. Nem személyes ellentétek miatt; csupán azzal a kemény, ugyanakkor magányos és sebzett élet- és szemléletmóddal, melyet kialakított, nem volt összeegyeztethető az úgynevezett irodalmi élet. Távol tartotta magát mindenféle társasági összejöveteltől, a szakmai háborúskodástól pedig iszonyodott. Ő munkájában, olvasmányaiban, párkapcsolatában élte meg a lét teljességét. Persze mindebből nemcsak előnye származott (mindenekelőtt a nagyfokú koncentráció), hanem hátránya is: a kezdeti nagy elismeréseket a kritika elhalkulása követte, érdemben egyre ritkábban foglalkozott művészetével. A személyét és munkásságát lassan-lassan körbevevő csend élete végéig nyomasztotta, de egy percig sem ötlött fel benne a gondolat, hogy valamit talán másként kellett volna csinálnia.

Elmagányosodását tehát nemcsak a maga választotta visszavonultság eredményezte, hanem az a korunkra oly jellemző „átokverés” is, miszerint költészetét semmiféle esztétikai iskolához, személyét pedig semmiféle irodalmi műhelyhez nem lehetett besorolni. Egy 1968-as interjúban nyilatkozta: „Eszmélkedésem első pillanatától valamilyen humanista szintézisre törekedtem, tanya és város ötvözésére, európai, még annál is több: az egész világot befogadó, faji és nemzeti elfogultságokon felülemelkedő látókörre.” A „se ide, se oda nem tartozás” gyötrő érzését ez a szakmai hontalanság is gerjesztette benne.

Élete vége felé A magyar költészet kincsestára című reprezentatív könyvsorozatban (Unikornis) megjelenhetett egy maga szerkesztette válogatott kötete (1998), hosszas várakozás múltán „utolérte” a már rég kiérdemelt Kossuth-díj (1998). Nem tudhatom, miként élte meg aggkori „sikereit”; verseiből áradó kiábrándultságát hosszan tartó betegsége (Parkinson-kór) is táplálta (a Kossuth-díjat felesége volt kénytelen átvenni, mert ekkor már ágya foglya volt).

A „csönd magas falai közt” élt. Ez egyrészt irodalomszociológiai tény, amely súlyos szakmai-etikai kérdéseket vet fel. „Nem zárható ki, hogy nemegyszer lírájának artisztikus tökéletessége, az egyetlen fókuszpontra visszavezethetetlen, számtalan regiszteren megszólaló virtuozitás fosztotta meg (…) költészetét a méltán kijáró elismeréstől.”1 Ez azonban – véleményem szerint – nemcsak szakmai, de erkölcsi kérdés is. Rákos soha nem járta, erőszakolta ki magának az elismeréseket, nem értett a „lobbizáshoz”:

mert szemükben bár istensorba lép

csak az fontos mit mutat a könyék

és e könyök ó minő förtelem

mindent tudott csak könyökölni nem

(Tanköltemény a tulajdon könyökéhez)

Másrészt, a „csönd magas falai” személyes döntései folytán épültek fel. Mintha Uruk magányos királyaként emelte volna maga köré, hogy semmi se zavarhassa munkájában, emberi érlelődésében. Ez persze csak gyakorlatilag szigetelte el a külvilágtól – szellemileg nagyon is aggódó figyelemmel kísérte kora alakulását, s vonta le belőle tanulságait.

Harmadrészt, a „csönd magas falai” – mint azt alaposan kikísérletezett rövidversei is hitelesítik – esztétikai kategóriává váltak nála. Lírájának az elhallgatás idővel ugyanolyan egyenrangú alkotóeleme lett, mint a leírt szó. A kettő szimbiózisában egy végletekig feszített, hajszálpontos, tartalmi mozgásában eget-földet állandó kapcsolatban tartó, kimagasló költészetet teremtett, amelynek dekódolása valóban nagy odafigyelést igényel. Ahogyan ironikusan ő maga fogalmazott egy ránk maradt feljegyzésében: „Ilyen versekért soha senki nem jutott a Kisfaludy Társaságba. Őrültekházába inkább. S halhatatlanságba esetleg.” (Féljelen) Művészi próteuszságáról értekezve legfiatalabb kritikusa, Tolvaj Zoltán szellemesen jegyzi meg: „költői asztrálteste (…) megfoghatatlan, nehéz hozzá alkalmazkodni, korreferátumot találni, és így jobbára homlokára árnyasodik az irodalomtörténész széles vámpecsétje: nem kanonizálható.”2

E kitérőnk után vegyük sorra azokat a jelentős alkotókat, akikkel Rákos együtt kezdte irodalmi pályafutását, s akikről személyesen tőle is képet kaphatunk, mert hisz majd mindegyikükhöz írt verset.

A Levél Csanádi Imréhez (A tűz udvarában, 1957) című költeményből egyértelműen kiviláglik, hogy e két magányos költőt egykor mély és őszinte barátság fűzte össze, a vidéki gyökerek, a protestáns zsoltárosság embernevelő szálaival.

A Mándy Ivánnak ajánlott Árnyjáték című vers (uo.) Rákos nemzedékének azon alkotóit gyűjti csokorba, akik – így vagy úgy, de – az Újhold vonzáskörében indultak, s lettek elismert művészek. Ebben az ifjúságot refrénekben visszasíró elégiában felmerül mások mellett Pilinszky János, a mai is alkotó Jánosy István, Rába György alakja.

Élete vége felé látványosan megszaporodtak az egykori társakat megszólító művei. A Csörte kötetben (1991) megidézi többek közt Rónay Görgy (A hitetlen imája) szellemét; a Senki úr Semmibe indul-ban (1996) Nemes Nagy Ágnes alakját (Egy régi s egy még régebbi nyár); a Helyzetgyakorlatban (1999) Lengyel Balázst köszönti 80. születésnapján.

Elődök, „társak”

Végezetül próbáljuk meg Rákos Sándor istenkereső attitűdjét – néhány általánosító észrevétel erejéig – más költők spirituális szemléletének viszonylatában meghatározni.

Szenvedélyessége Adyéval rokon, de Istennel kevésbé bensőséges a viszonya. Műveltségi apparátusa Babitsét idézi, de annak működtetése kevésbé tudatos. Prófétai rezonanciái Füst Milántól örököltek, de kevésbé színpadiasak. Az indulati szélsőségekben való megnyilvánulása Szabó Lőrincével rokonítható, de kevésbé gőgös. Evangéliumi szegénységfilozófiája Berdáéval egyezik, de kevésbé naiv. Próteuszi és asztrálszerű költői alkata Weöres Sándor mellé helyezi, de kevésbé hisz a világegész rendezettségében, erősebben individuum-központú. Spirituális mélysége Rónay Györgyöt juttatja eszünkbe, de kevésbé küldetéses. Csöndszemlélete és versnyelvhasználatának bizonyos formái Pilinszkyével vethetők össze, de kevésbé biztos abban, hogy a csönd mögött Isten áll. Részletekre is kiterjedő figyelme, a tárgyak lelkében is valami felsőbb erő jelenlétét megsejtő hajlama Nemes Nagy Ágnesével rokonítható, de kevésbé mikroszkopikus. Következetesen megvalósított morális magatartással fölépített egyéni világának van néhány Rába Györgyében is föllelhető komponense, de Rákos kevésbé közvetett módon érzékel. Ezoterikussága Jánosy Istvánéval rokon, de kevésbé spekulatív.

A sok „kevésbé” nem elmaradást takar, csupán másságot. Épp azon – különbözőségekben artikulálódott – személyiségjegyeit és művészi hitvallásának alapjait próbáltam összegyűjteni általuk, amelyek Rákos Sándort Rákos Sándorrá teszik.

Egy biztos, a szóban forgó (háború után indult) nemzedék szemléletét két hihetetlenül intenzív erő formálta: egyrészt képtelen volt hinni Istenben, másrészt rettenetesen akart hinni benne. E két ellentétes lelki-szellemi folyamat egymásnak feszüléséből születtek olyan jelentős – a magyar irodalmat érdemben gazdagító – alkotások, mint például Nemes Nagy Ágnes Istenről című költeménye vagy Rákos Sándortól a következő:

mint néma ki mondani vágyna

egyetlen szót s nem bír hiába

ami volt ami van és ami

lesz úgy szeretne kimondani

hogy belehal a hallgatásba

és majd újak jönnek utána

s azoknak is beletörik

nevedbe nyelvük örökig

mint ahogyan jaj az enyém is

hiába kerestelek én is

s mennem ha kell majd úgy megyek

néven én sem neveztelek

nem tudtam igazi neved

(A hitetlen imája)

Rákos Sándorra ugyanúgy illik az a megállapítás, amit Madách Imréről ő maga fogalmazott meg, s ami névcserével és szabadon a következőképpen hangzik: a legnagyobb hívők egyike volt, mert csak hegyeket mozdító hit bírhatta le benne a hitetlenség rákosi kolosszusait.

Élete utolsó alkotói korszakában (Csörte, 1991; Senki úr Semmibe indul, 1996; Helyzetgyakorlat, 1999) három meghatározó életérzés jellemezte őt:

a) Hogy betegségéből és öregségéből eredő kiszolgáltatottságát, elesettségét megpróbálja ne szégyellni az egykor erős és büszke ember, ironikus távolságban ábrázolta magát (lásd korábban: „aggastyán”, „vén bohóc”), mintha azt akarta volna érzékeltetni (és milyen bravúrosan!) a nagy maszkmester, hogy az egész emberi élet is szerepjáték csupán, melyet a végén úgy hagyunk abba, mint bármilyen más szerepet („artista / föllépés előtt / EGYETLEN PILLANAT / mikor kesztyűként / húzod le / magadról / magadat” – Kicsúszol önmagadból).

b) Mindenképpen méltó halált kívánt magának, riasztotta a megalázó vég fenyegetése, utolsó pillanatig lüktetett benne az abszurd ember életmentő büszkesége („add meg nekünk halálunk méltóságát / jár annak aki az elmúlás / gondolatával kel és fekszik / aki mindig úgy alszik el / hogy nem tudja fölébred-e / s aki reggel soha nem biztos abban / hogy megéri-e az alkonyatot / add hogy ne remegjünk” – Helyzetgyakorlat).

c) Minden eddiginél gyakrabban fordult láthatatlan istenéhez, kíváncsisága, szomjúsága szelíd reménnyé halványult a vég közelében, mikor személyes és közvetlen élménnyé, mondhatni, mindennapi gyakorlattá lett életében az egykori gilgamesi „pokolraszállás” élménye („ne hagyj magamra Istenem / félek a sötéttől / és a világostól is félek / víz tükréből / ajtó üvegéből / ha előugrik / gyűrött vénember arcom / magamtól is megijedek / mit akarsz még velem / késélű szirtek / holtomra éhes szakadékok között / vezettél idáig / és most magamra hagysz? / vagy már régen / eloldottad pórázomat / s képzelem csak / hogy vezetsz / mint a gyerek / aki apját hiszi / maga előtt a sötétben / pedig csak a saját lépéseit hallja” – Ne hagyj magamra).

Mindhárom életérzést a búcsú melege és a rendrakás bensőségessége hatja át. Kínzó kétségei közepette is megőrizte emberi és művészi méltóságát.

Részletek a szerző A hitetlen imája című szakdolgozatából.

1Angyalosi Gergely: Utószó = Rákos Sándor válogatott versei. Unikornis, A Magyar Költészet Kincsestára-sorozat, 1998, 280.

2Tolvaj Zoltán: „Széttört korban, megosztott világban.” Magyar Napló, 2002/10., 22.