1956 – Kommunista
felejtéstudomány

1956. október 11.

A Lúdas Matyi címoldalán színes rajz: Töprengés; nagy karikán mélabús szemű papagáj ül, és magában morfondírozik: Most el kell felejtenem, amit eddig tanultam?

1956 őszén a papagájok megpróbáltak mindent elfelejteni, amit addig tanultak.

Legelőször Marxot tanultak, a lelkesebb papagájok azt is a nagy Sztálintól. Sokak által forgatott kézikönyv volt akkoriban a generalisszimusz alapvető munkája: A leninizmus kérdései. Magyarul Moszkvában már 1940-ben megjelent
e mű, s a szovjet megszállás első éveiben ezt a könyvet kapták jutalmul a becsületesen dolgozó kommunisták.

Édesapámat csak 1947-ben tartóztatták le és gyilkolták meg, neki is jutott még egy példány.

Sztálin elvtárs útmutatásai alapján tanulta Magyarország Marxot.

„Míg a demokratikus kispolgárok a fenti követelések minél nagyobb részének megvalósításával a forradalomnak a lehető leggyorsabban akarják végét vetni, a mi érdekünk és feladatunk az, hogy a forradalmat permanenssé tegyük, legalább addig, míg valamennyi többé vagy kevésbé vagyonos osztályt az uralomból ki nem szorítottunk, amíg a proletariátus meg nem hódította az államhatalmat, és a proletárok egyesülése nemcsak egy országban, hanem a világ minden uralkodó országában is odáig nem fejlődött, hogy a proletárok közötti verseny ezekben az országokban megszűnt, és hogy legalább a döntő termelőerők a proletárok kezeiben összpontosulnak.” (Sztálin: A leninizmus kérdései. Moszkva, 1940., 32.)

Koalíciós kormány kormányzott Magyarországon 1946-ban, kommunisták, kisgazdák és polgárok egyelőre még kart karba öltve. Ki gondolt akkor arra, hogy Marx gondolata – permanens forradalom – alapja lesz Sztálin elvtárs kedvenc eszméi egyikének az osztályharc fokozódó éleződéséről, amely téveszmét 1956 őszén majd sürgősen el kell felejtenie minden papagájnak?

Mire vége lett a koalíciós időknek, Sztálin elvtárs könyvéből megtanultuk Lenin elvtárs útmutatása alapján, mi fán terem a proletárdiktatúra.

„A proletariátus diktatúrája szívós, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen.”

„A proletariátus diktatúrája alatt a parasztok és kistermelők millióit, az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári intellektuelek százezreit kell átképezni, valamennyiüket a proletár államnak és a proletár vezetésnek kell alávetni, le kell bennük győzni a burzsoá szokásokat és hagyományokat.” (Sztálin: i. m. 37.)

Népnevelés, Szabad Nép-félóra, jegyrendszer, káderpolitika, államvédelmi hatóság, kitelepítés, börtön, akasztófa – a proletárdiktatúra rendkívül változatos (véres és vértelen, erőszakos és békés) eszközökkel képezte át az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári intellektuelek százezreit annak érdekében, hogy mindenki szó nélkül tudomásul vegye: a múltat végképp eltörölni a kommunisták (Bibó István szavával „az ideológiai mindentudás megszállottjai”) számára azt jelenti: a haladás, a nép, a demokrácia és a szocializmus átkos ellensége mindenki, aki nem azt gondolja, nem azt teszi, amit a proletárdiktatúra parancsol neki.

A kommunista parancsuralmi rendszer megteremtésének és fenntartásának biztosítéka a párt. Ezt Sztálin elvtárstól tanultuk: „A párt nemcsak a proletariátus osztályegyesülésének legmagasabb formája, hanem egyben eszköz is a proletariátus kezében a diktatúra kiharcolására, mikor még nem vívtuk ki, s a diktatúra megszilárdítására és kiépítésére, mikor már kivívtuk.”

„De a párt a proletariátusnak nemcsak a diktatúra kiharcolására kell, még jobban szüksége van rá azért, hogy a diktatúrát a szocializmus teljes győzelme érdekében megtartsa, megszilárdítsa és kiépítse.”

„A párt a proletariátus diktatúrájának eszköze.” (Sztálin: i. m. 82–83.)

Néhány hónap óta, amióta 1956 februárjában a XX. Kongresszuson elhangzott Hruscsov elvtárs Sztálin elvtárs hibáiról és bűneiről tartott új elvi távlatot megalapozó, példaértékű (részben titkosított) referátuma, már tudjuk, hogy Sztálin elvtárs vandál túlzásokra ragadtatta magát, nagyon sokat ártott a szocializmus ügyének, semmibe vette a munkásosztály élcsapatát, a pártot, ezért a leghelyesebb Sztálint, úgy, ahogy volt, gyorsan elfelejteni. (Használjuk, elvtársak, a múltat végképp eltörölni elmélet Hruscsov elvtárs által finomított változatát: időnként a kommunista múlt egy részét is el kell törölni – népszerű megfogalmazásban: mától kezdve minden másképp volt!)

Rákosi elvtárs 1948-ban, amikor szovjet hadosztályokra támaszkodva megsemmisítette a magyar demokráciát, és a kommunista hatalombitorlás érdekében erőszakosan egyesítette a két munkáspártot, természetesen nem tudta, hogy tanítómesteréről, példaképéről, mindenható főnökéről, a nagy Sztálinról néhány év múlva majd kiderül: közönséges gonosztevő volt, aki a dolgozó népet megtévesztve kommunistának álcázta magát.

Rákosi elvtárs 1948 júniusában tanulta és tanította, megtanulta és magabiztosan alkalmazta Sztálin elvtárs eszméit. „Mi emelt fővel állíthatjuk, hogy azt, amit a felszabadulás óta tettünk, és amit a jövőben tenni szándékozunk, minden becsületes, demokratikus, hazáját szerető magyar ember vallhatja és aláírhatja. Bennünket minden tettünkben nemzetünk felemelése, népünk alázatos szolgálata vezetett, ebben van erőnk, és ez biztosítja számunkra a jövendő sikereket.

És még egy titka van a mi eredményeinknek, az, hogy amit megígérünk, be is tartjuk.” (Szabad Nép, 1948. június 15.)

Nemzetünk felemelkedése, népünk alázatos szolgálata érdekében Rákosi és elvtársai szétverték a magyar gyáripart, elpusztították a kisipart, a kiskereskedelmet, tönkretették a mezőgazdaságot, rettegésben tartották az országot, politikai rabokkal zsúfolták tele a börtönöket, raboltak és gyilkoltak, s ha valamelyik becsületes kommunista tiltakozott, eltüntették, kivégezték, esetleg a családját is kiirtották.

Épül, szépül az ország, Rákosi pajtással előre!

1952-ben kopott ruhában, egy kicsit mindig éhesen ezt tanultam, ezt énekeltem az iskolában.

Aztán 1953. július 4-én mindazt, ami 1949 óta történt országunkban, részben el kellett (el lehetett) felejteni. Új kormány, új kormányprogram. Nagy Imre a miniszterelnök. De Rákosi Mátyás maradt a párt első titkára.

A múltat, a kommunista múltat most félig kell (lehet) elfelejteni.

„…a kormány a megbocsátás szellemében, a megnyugvás, és a jogos sérelmek gyökeres orvoslása érdekében törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelynek alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát vagy a közbiztonságot veszélyeztetheti. A kormány egyidejűleg megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat pedig feloszlatja.” (Nagy Imre: Egy évtized. Válogatott beszédek és írások, 1948–1954. I–II. Bp., 1954. II. 369.)

A proletárdiktatúra eszméje, vonzónak látszó álruhában.

A proletárdiktatúra valóságában nincsenek ártatlanok, csak olyanok, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy veszélyeztetné az állam (a kommunisták állama) biztonságát.

Sződd a selymet, elvtárs…

Régi törvény: félig felejteni nem lehet.

Rákosi egyáltalán nem felejtett: Moszkvában kiügyeskedte, hogy kiakolbólítsák a miniszterelnöki székből Nagy Imrét, s újra ő egyedül tarthassa kezében a gyeplőt.

Az ország sem félig felejtett: egészen el akarta felejteni a proletárdiktatúrát.

1956. október 11.

Most el kell felejtenem, amit eddig tanultam?

Amikor 1951. augusztus 5-én a papagáj azt olvasta a Szabad Nép hatodik oldalán: „Jugoszlávia dolgozó parasztsága Bánja, Lika [sic!], Kardun, Isztria és Bosznia harcos dolgozó parasztjainak útján fog haladni, akik már a múlt évben fegyvert ragadtak és megkezdték a harcot a Tito-fasiszta hatalom és a külföldi imperializmus ellen” – azt már tudta a papagáj (Rákosi Mátyás erről többször, többféleképpen tájékoztatta), hogy a kommunista Tito, a németek ellen vívott jugoszláv partizánháború hőse láncos kutya lett. Azt már nehezebben tanulta meg, hogy a kommunista Tito – valójában fasiszta.

De megtanulta.

Dalolva szép az élet…

Amikor a Szabad Nép 1956. október 1-jén megjelent száma címoldalán nagy betűkkel arról tájékoztatta a magyar dolgozó népet, hogy „Gerő Ernő és Joszip Broz-Tito találkozott a Krímben Hruscsovnál” – egy kicsit elbizonytalanodott a korábban tanultak időállóságát illetően. Vajon miről beszélget, miről társalog a Krímben egy szovjet és egy magyar kommunista a fasiszta szerb-horváttal?

A papagáj 1956. október 5-én aztán már biztosan tudta, hogy el kell felejtenie mindazt, amit a fasiszta Titóról tanult. A Szabad Nép közölte fényképen: valahol a Krímben, egy nagy fa tövében, sok-sok vezető elvtárs társaságában együtt mosolyognak Tito, Hruscsov és Gerő elvtársak. Tito középen, Gerő a jobbszélen, közöttük – Gerőhöz közelebb! – Hruscsov.

(Fontos hír, cím a címoldalon: Véget ért Hruscsov, Tito és Rankovics vadászata a Krímben. Okos politikus volt Hruscsov: Gerő Ernő társaságában nem adott puskát Tito kezébe!)

Néhány nap múlva, amikor magyar párt- és kormányküldöttség utazik baráti látogatásra Tito elvtárshoz Belgrádba, Gerő elvtárs majd okosan el is magyarázza – mint elvtárs az elvtársnak –, hogy tisztázhatóak a testvérpártok közötti félreértések, hisz a tévedésből fölakasztott Rajk elvtársról ma már minden magyar kommunista tudja, hogy nem volt imperialista jugoszláv kém. A küldöttség minden tagja, a Rajk László kivégzésekor belügyminiszter Kádár János elvtárs, a Rákosi hóna alatt miniszterelnök Hegedüs András elvtárs, a Nagy Imrét szívből utáló Kovács István elvtárs és a kivégzettek újratemetésekor – Soha többé! – égre-földre esküdöző Apró Antal elvtárs is így gondolja.

1956. október 11-én ül a papagáj a karikán, próbálja mindezt megérteni, és eldönteni: mit is kell akkor most elfelejtenie?

Ami volt, nem volt. Gerő elvtárs megnyugtatja a jugoszláv elvtársakat: „Meg vagyunk győződve arról, hogy jelenlegi küldetésünk jelentős lépéssel fog hozzájárulni a pártjaink közötti elvtársi együttműködéshez, s a népeink közötti barátság megszilárdításához és kifejlesztéséhez, mert mindkét ország a szocializmust építi…” (Szabad Nép, 1956. október 16.)

Szóval Tito elvtárs már nem fasiszta elvtárs?

Egy a jelszónk: a béke…

Kádár elvtárs is elfelejtette már, hogy Rákosi elvtárs (és Gerő elvtárs) zárta börtönbe őt, hisz Kádár elvtárs mostanában épp annak örül, hogy végre tökéletes rend és béke és egyetértés van a pártban. „Nem emberek, hanem eszmék arattak teljes és biztos győzelmet. Győzött az élő marxizmus–leninizmus a dogmatizmussal szemben, a kollektív vezetés elve a személyi kultusszal szemben, a pártélet és az állami élet demokratizmusa, a törvényesség elve a bírálat elfojtásának kísérleteivel, a törvénysértésekkel szemben. Győzött a pártegység a párt bomlasztásának kísérleteivel szemben. Győzött pártunkban a Szovjetunió Kommunista Pártja történelmi jelentőségű XX. kongresszusának eszméje a múlt hibáival szemben. Győzelmet aratott a »pártegységgel a szocialista demokráciáért« jelszó – a párt és a nép ügye a párt és a nép ellenségeivel szemben.” (Szabad Nép, 1956. augusztus 13.)

Vörös zászló leng, lengeti a szél…

A papagáj 1956. október 11-én azt még nem tudhatja, hogy néhány nap múlva már Kádár elvtárs győzelemittas szavait is el kell felejtenie, hisz a Belgrádban még a pártegység mámorában együtt mosolygó öt vezető elvtárs közül október végén Gerő elvtárs, Kovács elvtárs és Hegedüs elvtárs Moszkvába menekül, az általuk a pártból kizárt Nagy elvtárs lesz a miniszterelnök, Kádár elvtárs néhány napra odaáll Nagy Imre mellé, Apró elvtárs pedig egy időre (november 4-ig) láthatatlanná válik.

Kádár elvtárs kommunista politikus: ha kell, gyorsan felejt. 1956. október 27-én már nem a párt egységéről és a kommunista eszmék diadaláról szónokol, hanem bizalmas tárgyaláson halkan arra kéri a szovjet elvtársakat, hogy a proletárhatalom megvédése érdekében növeljék Magyarországon a szovjet hadsereg létszámát.

Mikojan és Szuszlov elvtársak október 27-én a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának írott, szigorúan titkos jelentéséből: „A vidéken kialakult nyugtalan helyzetre való tekintettel Kádár elvtárs felvetette azt a kérdést, nem lehetne-e megnövelni a szovjet csapatok létszámát.” (Hiányzó lapok 1956 történelméből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Bp., 1993. 115.)

Néhány nappal később, november 1-jén Andropov szovjet nagykövet Moszkvába küldött rejtjelezett táviratában Kádár elvtárs már másmilyen színűnek látszik: „Kádár Nagy mellett szólalt fel, Haraszti és Erdei Ferenc nagyon zaklatottan és irányunkban barátságtalanul. Dobi hallgatott.” (Hiányzó lapok… i. k. 127.) Aznap este, 1956. november 1-jén, csütörtökön Kádár János rádióbeszédet mondott, az egész ország előtt nyíltan színt vallott. Beszédének szövegét másnap az újságok is közölték. „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország.” (Népszabadság, 1956. november 2. I. évfolyam 1. szám.)

1956. november 4-én – hajnal óta a megszálló szovjet hadsereg véres hadszíntérré nyomorította hazánkat – Kádár János ezt ígéri rádióbeszédében: „a magyar kormány [a szovjet tankokon, tankokban Budapestre besompolygó Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány!] a rend és nyugalom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és a Varsói Szerződés más résztvevőivel a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról.” (Ómolnár Miklós: 12 nap, amely… 1956. október 23 – november 4. Bp., 1989. 477.)

Még november végén is így gondolta: „Először megverni fegyveresen és politikailag az ellenforradalmat, megszilárdítani a népi hatalmat, s amikor mindez megvalósult, a magyar és szovjet kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. Ez az igazi forradalmi út, ez a magyar függetlenség útja.” (Népszabadság, 1956. november 28.)

Kádár elvtársnak harminchárom évig sikerült az igazi forradalmi útról és a magyar függetlenségről tökéletesen megfeledkeznie.

November 10-én mondott rádióbeszédében még azt állította: „Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy teljes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta tudatosan az ellenforradalmi rendszert segíteni.” (Ómolnár Miklós: i. m. 491.)

Szalad az idő, a szovjet elvtársak türelmetlenek. 1956. november 24-én Kádár János már bűnösnek gondolja Nagy Imrét, de erősen fogadkozik: „Megígértük, hogy (…) nem kívánunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket, mi nem tartjuk távozásukat véglegesnek, de a jelenlegi helyzetben úgy véljük, hogy Nagy Imre és övéi számára előnyös, ha egy időre elhagyják Magyarországot.” (Ómolnár Miklós: i. m. 496.)

Rákosi elvtárs okosabb és óvatosabb politikus volt: sok mindent ígért, soha nem tartotta fontosnak, hogy ígéreteit betartsa, de azt soha nem ígérte meg, hogy nem fog kommunistákat felakasztatni.

Kádár elvtárs nem volt ilyen okos, nem volt ilyen óvatos. 1956. november 24-én megígérte, hogy Nagy Imre nem fogja szaporítani a kommunisták által bitófára küldött kommunisták számát.

Aztán elfelejtette az ígéretét.

Kommunista volt: az ideológiai mindentudás megszállottjainak diktatúrája érdekében mindig mindent el tudott felejteni.

Haláláig azon dolgozott, hogy a múltat végképp eltörölje.

Az 1958. június 16-án politikai összeesküvés szervezésével megvádolt és kivégzett Nagy Imre nevét Kádár János soha többé nem mondta ki.

1989. június 16-án – Nagy Imre újratemetésének pillanatában –, a feléje közeledő kaszás árnyékában kellett megtanulnia: a múltat nem lehet végképp eltörölni.

De ezt már nem volt ideje elfelejteni.

Szigethy Gábor