Brüsszeliana – 2003

A nagy virágpiacról természetesen elkéstünk.

Az egyetemi városból, Lővenből ugrottunk át Brüsszelbe, hogy a világ bizonyára tíz legszebb terének egyikét megcsodáljuk. „Mi mindig mindenről elkésünk” – kísértett Ady verssora, míg a vasárnap délelőtti napsütésben a szedelőzködő árusokat, a pompázatosan habzó virágkaravánok elvonulását figyeltük. A szobrokkal, az aranyozott céh- és egyesületi jelvényekkel díszített épületek mintha csak a mi tiszteletünkre öltöztek volna napfény sokszorozta, villogó ruhájukba.

„Az Atomiumot el ne mulasszátok”, kötötték még itthon a lelkemre, de engem sokkal inkább érdekelt maga az élet, az a jelen, amely bennem élt róla, amely igazán az enyém, és amilyennek magamban elképzeltem. Az a Brüsszel, amely századok során idegen uralom alatt – igaz, nem nyögött, hanem – jobbára virult, de mégis szenvedett tőle, s csak valamikor 1830-ban vívta ki végleg függetlenségét. Az a Brüsszel, amely annak idején mert dacolni a nagy Habsburg Birodalommal, és mert otthont, menedéket nyújtani a halálra ítélt magyar szabadságharcosoknak. Ezt az elképzelt és a valóságosnál mégis valóságosabb Brüsszelt kerestem a kevésbé fényes, de éppolyan valószínűtlenül tiszta mellékutcákban.

Egyáltalán nem lepett meg, amikor egy kissé rokkant vállú, dérverte, varjúszárny-bajuszt viselő férfi szegődött mellém, s arról kezdett panaszkodni, hogy most még megjárja, de a gyakori nedves szél, a végeérhetetlen esős hetek és hónapok a reuma szaggatta térdet alaposan meggyötrik. Ilyenkor bizony a régimódi, vitézkötéses kabátot is ajánlatos begombolni. Még csak nem is csodálkoztam, mikor az öregúr nevének elárulásával megtisztelt, és megbizonyosodhattam, hogy beszélgetőtársam nem más, mint az én Brüsszelem talán legnevezetesebb polgára, az egykor volt, de bennem és az én Brüsszelemben még mindig ott élő báró Jósika Miklós, a távollétében halálra ítélt 1848-as szabadságharcos író.

Egy csipkekirakat előtt álltunk, s arról beszélt, hogy mit köszönhet ennek az idegen, de szabad hazának. Hogy ez a város hogyan vált a külföldre menekült magyarok központjává, hogyan szervezte meg nevezetes sajtóirodáját. „Ahogy mostanában ti mondanátok – és a szemével még csippentett is –, hogyan próbáltam Lajos útmutatása nyomán javítani a magyar forradalom imázsát.” – Csak így mondta, hogy „Lajos”, s eszébe sem jutott, hogy magyarázatként Kossuth Lajos teljes nevét kimondja.

Egy csipkekirakat előtt álltunk, ő beszélt, én hallgattam, és talán azt is elmondta, hogy az élelmes fehérnép, mármint felesége, a Budapest-szépítő Podmaniczky Frigyes húga, ahogy ott nevezték: „Zsozsika” Júlia hogyan szervezte meg csipkeverő műhelyét.

Ő beszélt, én hallgattam, s egész idő alatt attól tartottam, hogy Teleki László után majd Szemere Bertalanra tereli a szót. Mert akkor bizony félbe kell szakítanom, s meg kell mondanom, hogy az egykori miniszterelnökkel a brüszszeliek nem voltak méltányosak. És nem volt szép, hogy olyasmit írt le róla – igaz, csak magánlevélben –, amelyet még tíz-egynéhány éve is kipontoztak egy népszerű kiadványban. Erről a kipontozásról aztán az is eszembe jutott, hogy meg kellene örvendeztetnem azzal a jó hírrel, hogy Emlékiratát azóta újra kiadták, sőt még a rádióban is felolvasták tizenöt részben. Ehhez tapadó szégyenünkről persze hallgattam volna. Arról, hogy az 1977-ben kiadott könyvet otthon, Budapesten bizony megcenzúrázták. A „szomszéd népek érzékenységére” hivatkozva kihagyogattak belőle mondatokat, sorokat, bekezdéseket.

Míg ezen rágódtam, töprengtem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül állok a csipkekirakat előtt. Mire visszatértem, a Városháza előtti téren a reggeli virágpiac nyomát is eltakarították. A tér ünnepélyes volt és méltóságos.

Európa fővárosa, jutott eszembe. De vajon ez a mostani Brüsszel a világhatalmakkal szemben mer-e, tud-e menedéket nyújtani a haldokló Európa-gondolatnak?

Albert Gábor