Bálint Péter

Kisöpörtem a padlást

Egy kretén vallomásai

Tisztelt Leitner úr,

egy apának komoly lelki traumát okoz, ha gyermekét tévelyegni látja. Kiváltképpen vagy kétszeresen is fáj, ha egy napon rá kell döbbennie, a tékozló nem is egészen csak önmaga hibájából, nem akaratgyengeségéből, nem a fiatalkori lázadás hevületében játssza el egyébként figyelemre méltó képességeit. Emlékeztetni szeretném egykori beszélgetésünkre, amikor Ön volt olyan szíves elém tárni: praktikus szemléletű édesapja, aki mérnökembert kívánt faragni fiából, sosem bocsátotta meg, hogy irodalmár lett. Írástudó, a könyvek és a holt betűk ismerője, életre keltője. Magam nem szeretném elkövetni ugyanezt a hibát a fiammal szemben. Bocsásson meg merészségemért, mely inkább egy apa féltését, zavartságát leplezi, semmint fölényességet, netán hetykeséget takarna. Túl vagyunk már a kamaszkoron, amikor az ember oly könnyedén fogadkozik és ígérget. Viszont bármennyire is hadakozunk, nagyon is elevenen él bennünk némely kamaszkori vágyunk. Jómagam mindmáig ragaszkodom ahhoz az idejemúlt szemlélethez, hogy a könyvek őrzik a létünk titkait, és a közös múltból fakad föl jövőnk reménysége. A könyvek leértékelődése egyfajta természetes következménye a demokráciának. Az emberek többsége, képesség és tehetség híján, restségből és komoly erőfeszítésre képtelenségből, a mindennapi életélvezetnek és túlélési vágynak adózva, hallani sem akar a tudásról, következésképpen a szellemi elit kiváltságairól. Legszívesebben újabb és újabb autodafét követnének el, vagy internálótáborokba zárnák a legkiválóbbakat, akik egy másfajta világ tanúi, és a lelkiismeret éber őrei. A máglyarakásra és vértanúságra, sajnos, túl sokszor szolgáltatott példát a múltban maga a keresztény egyház is.

András nevű fiamat szerettem volna orvosnak vagy művészettörténésznek látni. Dicsekvés nélkül elmondhatom, minden erőfeszítést meg is tettem, mindenféle áldozatot meg is hoztam e célok valamelyikének teljesítése érdekében. Tudja jól, hogy hivatásomat tekintve orvos vagyok. Szerénytelenség nélkül állíthatom, értem is el bizonyos eredményeket kutatásaim során, de nem vágytam különösebb karrierre (talán e jelenlegi politikai viszonyok között nem is futhatnék be ilyet). Inkább adóztam szenvedélyemnek, a művek gyűjtésének, akárcsak Ön a kéziratokénak. A test gyógyítása, a rendetlenkedő kis motor zavarainak kijavítása nem vitt közelebb annak megértéséhez, hogy mitől lesz valaki kiválóbb a többieknél, születésénél fogva elhivatottá egy tudós- vagy művészsors betöltésére. Ez a rejtvény, fejlődjék bármily gyorsan a tudomány, nem is akármilyen feladvány marad a genetikusok számára.

András egészen kamaszkoráig rajongott a könyvekért. Úgy tizenhat éves lehetett, amikor is a kezébe adtam az Ofterdingent. Attól fogva nem olvasta el többé azokat a könyveket, melyeket elé tettem, noha úgy tett, mintha… Tudom, hogy csak szertelenül lapozgatott bennük. Megjegyzett egy verssort, kiragadott egy párbeszédet… Valójában a képzeletét tornáztatta. Maga találta ki a történetek elejét és végét. Amikor számon kértem rajta restségét, nem jött zavarba, egyenesen és arcátlanul vágta a képembe: „márpedig nincs kezdet és vég, csak folyamat van és átalakulás.” És azon is elképedtem, hogy sorra elajándékozta vagy eladogatta a könyveit. Olykor attól sem riadt vissza, hogy megrongálja az enyémeket. Nem tudom, szándékosan csinálta-e, vagy valami más vezette esztelenségeiben. Némelyik könyvből kitépett egy lapot. Másokban átírta tollal az oldalszámokat. Bizonyos típusú regényekben a befejezést jelző „vége” feliratot beragasztotta a kezdő lapra. Nemritkán az is előfordult, hogy illusztrációkat és fényképeket dugott egy-egy fejezet közé. Kénytelen voltam zárni dolgozószobám ajtaját, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el könyvtáramban.

Egyik napról a másikra megcsömörlött az olvasástól. Jobbára csak mozifilmeket nézett. Megpróbáltam követni őt, magam is eljártam hát a moziba. Legnagyobb meglepetésemre András egészen másként mesélte el a látott történetet, mint ahogy rögzítve volt a szalagon. Maga talált ki szereplőket, átírta a jellemeket, s mindent oly természetesen mesélt el, akárha úgy esett volna meg, miként előadta. A feleségem egy alkalommal azt a megjegyzést fűzte a változáshoz, hogy „Bandika mostanában konfabulál, talán a mesék hatására, vagy a pubertáskori zavarok okozzák ezt”. Ha mindezzel indokolni lehetett volna hallucinációit, e lélektani jelenség elmúlik egy bizonyos idő múltán. Az a gyanúm, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mondjam ki kertelés nélkül: depressziós és szuicid természet.

Az érettségi után fiam orvostanhallgató lett. Az anatómiai szigorlatot évismétlés árán sem sikerült abszolválnia. Őszintén meg kell mondanom Önnek, akkoriban igen sokat ivott, és rendszeresen nyugtatókkal élt, mert álmatlanságtól és rémképektől szenvedett. Jobbnak láttuk, hogy hivatást változtasson, és alkotáslélektannal foglalkozzon, ahogy eredetileg is terveztük. Hangsúlyoznám, vele együtt döntöttünk így. Ám a harmadik év után oly mértékben megromlott a viszonya tanáraival, és olyan rettenetes dolgokat művelt diáktársaival, hogy kénytelenek voltuk kihagyatni vele egy esztendőt, hogy rendezze sorait. Úgy vélem, mostanra lehiggadt, és megfontoltabb is lett. Újra olvas, mégpedig verseket és drámákat. Rajong Strindbergért. Szívesen forgatja az angol nyelvű pszichológiai szakirodalmat is.

Tisztelt Professzor Úr! Most érkeztem el oda, hogy előadjam tiszteletteljes kérésemet. Ön, mint a bölcsészkar dékánja, talán tudna segíteni nekünk, hogy Andrást fölvegyék irodalom szakos hallgatónak. Örök hálára kötelezne, ha fiamat Maga mellé venné, tanítványának, és komoly munkára serkentené.

Maradok őszinte híve és tisztelője.

Csodálkozom, hogy apám effajta kérésre adta a fejét, ő, aki semmiféle szívességet sem szeretett kérni, mert szívből megvetette azokat a léha egyéneket, akik más jóindulatából vagy szánalmából hasznot igyekeztek húzni, de azokat is, akik egy baráti gesztus után alig várták, hogy benyújthassák a számlát. Inkább az a valószínű, hogy a mama vette rá a levél megírására, mivel tudta, hogy a professzorral, ha nem is voltak meghitt baráti viszonyban, tisztelték egymást, illetve egymásban a szenvedélyes és értő gyűjtőt. Nem emlékszem, hogy a professzor úr valaha is megfordult volna nálunk vendégségben, de nem kizárt, hogy másutt találkoztak, apám gyakran időzött otthonról távol, s nem volt szokása beszámolni sem a klinikai munkájáról, sem a barátainál vagy különböző társaságokban tett látogatásairól; amolyan független életet élt, amit félreértés lenne összetéveszteni a ma divatos nyílt házassággal, egyszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy a szó szoros értelmében magánélete is legyen. Ellentétben más családokkal, amelyekben heves vitát: kölcsönös vádaskodást és alpári civakodást eredményez az egyik fél rendszeres „kimaradása” és az azt követő hazudozás, apám nem kényszerült magyarázkodásra, kertelésre, nem szorult a cimborák hamis igazolására, ragaszkodott önállóságához és ahhoz a jogához, hogy szabadon dönthessen társasági életéről. (Ez a fajta függetlenség bizonyos mértékig rám is vonatkozott, szabadságomat tékozlásommal egyenes arányban veszítettem el, miként azt a bizalmat is, melyet a mama táplált irányomban.) Nem lehetetlen, hogy azoktól a helybeli képzőművészektől, kiktől képeket és szobrokat vásárolt gyakorta, kéziratokat és leveleket szerzett Leitnernek, vagyis hogy apám tett olyan apró szívességeket, melyek feljogosították arra, hogy ilyesfajta kéréssel előálljon. Apám nem az a fajta ember volt, aki irigykedett mások ritka és becses kincseire, sőt, ha egy olyan különleges darabra bukkant valahol, melyről tudta, évek óta hiányzik egy barátja kollekciójából, értesítette őt a lehetőségről, és örült a mások örömének. Ismertem ellenben olyan kollégáját, aki hajlandónak mutatkozott ugyan egy bizonyos összegig áldozni egy festményre, rajzra, ám amint túllépte lehetősége határait, vagy azt a nem is túlságosan nagy összeget, mint amennyit a képzőművészetre fordítani szándékozott, nemhogy felhívta volna barátai figyelmét a megszerezhető kincsre, inkább lebeszélte őket megvételéről, mondván, irreálisan drága, vagy nem is oly értékes darab, mint amennyire szépnek tűnik az első látásra; s örömmel nyugtázta magában, ha már az övé nem lehetett a felkínált darab, más sem tudhatta a magáénak. Az ilyesfajta ember legszívesebben arra vágyik, hogy ne is kerüljön elő valaki hagyatékából egy újabb darab, amelyik a sajátjai értékét csökkenthetné, és mások gyűjteményét gyarapíthatná, mert úgy véli: mindez az ő kárára történik. Csak az értheti meg az apám képviselte önzetlenséget, mely ritka erénynek számít haszonleső és érdekhajhász korunkban, aki képes felmérni azt az örökös viaskodást az életért, szüntelen önmarcangolást a halállal szembeni vereség okán, mint amit ő naponta átélt szívsebészként. Akitől oly mohón és kérlelhetetlenül lehet elragadni a legfőbb értéket, az emberi életet, mint egy orvostól, vagy megtanul felállítani egyfajta rangsort az értékek világában, vagy mérhetetlen önzőséggel mindent magának akar megszerezni, hogy a nem is túl hosszú emberi életben „habzsolhassa” az örömöket. „Mily szánalmas látványt nyújtanak a kéjencek, az élet parazitái, akik azt hiszik, kiüresedett lelküket életre galvanizálhatják az örömszerzés révén, s pár órával a kéj betelte után lógó orral kénytelenek valamiféle hiányérzet elviselhetetlenségével szembesülni. Az élethabzsoncok önáltatása egyenesen szívdöglesztő, ezt én tudom a legjobban”, mondta némi ironikus mosollyal.

Egyébként kevesen voltak akkoriban igazi gyűjtők a városunkban (ha egynehány orvos, jogász vett is képeket vagy antik bútort, nem az igazán kvalitásos darabokat igyekeztek megszerezni, hanem a választáskor szívükre és szemükre hagyatkoztak, ami nem feltétlenül a legjobb tanácsadó), úgyhogy óhatatlanul is összefuthattak egy antikvitásboltban vagy valamelyik gyűjtő lakásában. Ismerték egymást és egymás gyöngéit is, és azt is, hogy ki milyen területre specializálta magát. Akadt közöttük egyszerű mesterember, aki mindenféle lámpákat gyűjtött; került köztük egykori főtisztviselő is, „nagyméltóságú úr”, aki eszelősen tévesztette össze a kézirat- és levélgyűjtést az aktatologatással; másvalaki a fegyverek szakértőjének számított, s olyan szamurájkard büszke tulajdonosa volt, amely felkeltette még a japán miniszterelnök érdeklődését is, s amikor hazánkban járt, felkereste az öregurat, hogy megcsodálja e régi fegyvert. De legtöbben a bélyeg- és érmegyűjtők voltak, saját klubot is szerveztek, ahol szombatonként találkoztak és csereberéltek, tették mindezt oly megszállottsággal, akárha az időtől visszaperelhető volna az a múlt, a maga teljes szellemiségével és műveltségével együtt, melyet a relikviák képviseltek. Léteztek „baráti társaságok” – egy-egy híres helybéli író nevét vették föl (noha ezekről szorgalmasan gyűjtött információt a rendőrség, hogy alkalmas pillanatban feloszlathassa őket) –, ahol helyi költőveteránok, újságírók, történészek, eltérő hivatású professzorok, lelkes rajongók is megfordultak, s igyekeztek valamiféle hagyományt őrizni és teremteni, mert tudták, amennyiben hagyják elveszni a sajátosan helyi hagyományokat (semmit sem óhajtott ennél feltétlenebbül a politika), a „semmit sem megtartók” malmára hajtják a vizet.

A magam részéről idegenkedem azoktól a lakásoktól, melyekben egy-két emberöltő alatt oly megszámlálhatatlanul sok és sokféle tárgyat halmoztak föl, zsúfoltak össze, hogy múzeumban érezheti magát az ember, ha átlépi a küszöböt, s valamiféle feszélyezettség keríti hatalmába, nehogy leverjen bármit is a helyéről, nehogy lelepleződjön tájékozatlansága a házigazda előtt. S még csak nem is az ízléstelenül berendezettekről beszélek, melyeket a válogatás nélkül mindent begyűjtés és megmentés szenvedélye, a kor- és stílusjelleg alapján össze nem illeszthető tárgyak önkényes összeillesztése jellemez; sokkal inkább azokról van szó, melyek egy értő és kifinomult ízléssel rendelkező gyűjtő áldozatos és kitartó munkája alapján olyan értékeket rejtenek, hogy a vendég ámulatba esik. Köszönöm szépen, egy életre elegem lett az effélékből. Nem is tudom, hogy az alkotók erőfeszítéseit, avagy azok lenyomatát szerette-e jobban apám a szobája falát és polcait övező tárgyaiban. Az alkotók részéről megnyilvánuló kibeszélési kényszert, a belső démonokkal folytatott kíméletlen csatát, a műbe temetkezési és halhatatlansági vágyat még meg is tudom érteni: élni és túlélni iparkodnak. De vajon miféle kényszer hajtja a gyűjtőt, hogy élettelen tárgyakkal vegye körül magát? Miféle elmetornáztatás, miféle képzeletműködtetés és önigazolás révén igyekszik meghatározni lényét egy gyanús viszonyban? Nem azért ragaszkodott-e apám a műtárgyakhoz, mert saját elhibázott útkereséseit, kudarcba fulladt erőfeszítéseit akarta elfedni a mások által megformált válaszokkal? Befogadás helyett nem éppen önfeladás, értelmezés helyett vajon nem éppen önigazolás történik-e a tárgyak bűvöletében? Azóta sem hagy nyugodni a kérdés; bárhányszor leemelek egy könyvet a polcról, akár azért, hogy unalmamat távol űzzem, akár a felindultságomat csillapítandó, máris azt a hőst keresem, akinek az esztelensége fölülmúlja az enyémet. Hajlandó vagyok azt hinni, aki gyűjti mások bizonytalan útkereséseit és kétes válaszait, az a sokaságban igyekszik elveszni, s cseppet sem bánja, hogy háttérbe vonja önmagát, mert nem felfedezni, magyarázatot találni szándékozik, hanem csupán birtokolni. A műtárgygyűjtés is egyfajta hatalomgyakorlás, csak a többi fajtával szemben kevésbé idióta és vérszomjas, de ettől még gyűlöletes.

Amióta megtaláltam apám levelét, el-eltűnődöm azon, vajon szerepet játszott-e abban is, hogy a professzor fölfogadott „magántitkárának”, épp amikor kicsúszott lábam alól a talaj. Kétségkívül ismert engem az egyetemről, mivel írtam is nála szemináriumi dolgozatokat, de nem váltottam valóra azokat az ígéreteket, melyeket apám leveléből kiolvashatott. Ó, az ígéretek, melyeknek valóra válásában reménykedünk, aligha mások, mint titkolt vágyaink fölködlései és csalóka fantomképei, s azért ragaszkodunk oly esztelenül hozzájuk, mert sorsunk jobbra fordulását, hőn áhított szerencsénk ránk köszöntét várjuk tőlük, s miközben siettetnénk beteljesülésüket, pusztán csak port hintünk saját szemünkbe, rettenetesen csalódottnak érezzük magunkat, ha megcsalnak bennünket. Ó, azok az ígéretek, melyek tudatunk mélyén munkálkodnak, napokon s heteken át nem hagynak nyugodtan aludni, velük fekszünk és velük kelünk, s valahányszor csak maradéktalan beválthatatlanságukba ütközünk, módosítjuk is őket, de nem annyira, hogy jelentőségüket veszítsék, és kedvünket szegjék, csupán csak annyira, hogy tovább reménykedhessünk teljesülésükben. „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, de te már annyiszor megszegted az ígéreteidet, hogy nem is tudom, hihetek-e még egyáltalán neked. Pedig annyira szeretnék, kicsi fiam, de mindig csalódnom kell”, hallottam ezerszer is a mamától, csakhogy számtalanszor kiderült egy-egy ígéretes dologról, hogy sokkal kedvezőbb képét mutatja számunkra, mint amennyi előnyünk származna belőle, vagy sokkal nagyobb áldozatot kellene hoznunk valóra váltásáért, mint amennyire képesek vagyunk. Hány, de hány témát találtam némely alkotók és műveik lélektani vizsgálatára, amitől a kibeszéléskényszer és sajátlagos formázás okának megvilágosodását reméltem; időnként oly erős késztetést éreztem, hogy kidolgozzam e témákat, hogy napokon át olvastam és jegyzeteltem, megfeledkeztem az étkezés szükségességéről, csak a kávé és cigaretta tartotta bennem a lelket; ám a mondatok szövése közben egyszeriben elpárolgott belőlem az indulat, elillant a kitartás, vagy személyemhez túlságosan is közelinek véltem a szemlélt egyén lélektani görcsét, s már nem igyekeztem megtalálni a megoldást, szöszmötöltem, mígnem végérvényesen feladtam tervemet. S hányszor ígértem meg a mamának, hogy megfékezem magamban a szabadjára engedett gonosz erőket, de elég volt egy kudarc, olykor csak a kudarc rémképétől való szorongás, elég volt belátnom, hogy vágyaim és a valóság közt túlságosan mély szakadék tátong, elég volt a barátaim részéről az árulás legkisebb jelét is tapasztalnom ahhoz, hogy a pohárhoz nyúljak, s egy kevés alkoholtól nyomban „utazni kezdjek”. Utazni: vagyis összemossam a valóságos eseményeket a képzeletemben történtekkel, a lehetőségeket a bennem támadt vágyakkal, s máris oly megveszekedetten viselkedtem, mint aki narkózik vagy idült alkoholista; nyeszlett mivoltom ellenére is törtem-zúztam magam körül, közönséges módon káromkodtam, és elveszítve félelemérzetemet kötekedtem, megsértettem másokat és mások önérzetét, amire – s ez a legszörnyűbb az egészben – másnap nem is emlékeztem, úgyhogy egyre-másra veszítettem el a barátaimat, önbecsülésemet, s a lelki fájdalmat enyhítette a fizikai, ha valaki az arcomba ütött hőbörgésem idején.

Hogy mire volt jó az „utazás”, ha másnap szégyenkeztem (ha csakugyan szégyenkeztem, s nem inkább kéjelegtem a gátlástalanságom, bátorságnak hitt alamusziságom gyönyörűségét felidézve), s azt rebegtem, bárcsak ne tettem volna meg, amit öntudatlanul megtettem? A mama burkot vont körém, s én sokáig úgy is növekedtem, mint a melegházi növények, mindenféle tápsóval igyekezték serkenteni életkedvemet, s aggályosan gyomláltak ki környezetemből minden kis ártalmas gyomot; csakhogy bizonyos idő eltelte után elfogyott a levegő, pontosabban ritkának éreztem, és szerettem volna szabadon nyújtózkodni is, mivel azonban a mama úgy vélte, talán nem viselném el a természetes kiválasztódás és növekedés vad törvényeit, mindenáron igyekezett fenntartani a körém vont burkot: ez ellen lázadtam föl. De az is meglehet, hogy mivel igen korán megtapasztaltam, mennyire félnek az emberek (kiváltképpen is azok, akiknek vannak bizonyos alapelveik) átlépni némely erkölcsi és társadalmi korlátokat, s inkább hazugságokkal vagy féligazságokkal áltatják magukat, mint hogy dolgoknak, érzéseknek, vágyaknak a végére járjanak – és önáltatásuknak nem is lehetett más eredménye, mint a tiltott határátlépéstől való reszketés s a túloldali ismeretlennel való kacérkodás, s ami ebből fakad: az (ön)ismerethiány, mely előítéleteket fakaszt, és örökölt szokások elfogadásához vezet –, dühödten támadtam a konformizmust és az egzisztenciavesztéstől való félelmet, mely tulajdonságok nagyon is jellemzők a nehezen megszerzett posztot féltőkre és a karrieristákra. Annak a lehetőségét sem zárom ki, hogy én, a gyáva csupáncsak önmagamat akartam próbára tenni, meddig és milyen szívvel merészelek elmenni a lázadásban, tékozlásban, merthogy fenemód gőgös és kifinomult lényemet szerettem volna a sárba rántani, megalázni, mások előtt nevetségessé és szánandóvá tenni. Ám a hékulázás közben árgus szemmel lestem: ki s milyen elszántsággal követ engem a mélységbe, esetleg kel a védelmemre veszélyes helyzetekben, vagy éppenséggel igyekszik törleszteni régi adósságából, úgy gondolván, öntudatlanságom ködén nem sejlik át gonoszsága. Náluk is gonoszabb voltam, s ha valamelyikük ellenemre tett, nevetséges helyzetbe hozott, szitkokat szórt a fejemre képtelen csínyemért, vagy beleunva szeszélyeim követésébe elárult, megtaláltam a módját, miként büntessem meg érte. Önpusztító módon éltem, eközben éberen szemléltem önpusztításom módozatait és következményeit; azt hiszem, messzire mentem el, de sosem annyira, hogy végzetes lehetett volna a számomra, annál messzebbre mentem, mint mások csak képzeletükben is merészkedtek volna, de sosem odáig, ahonnét nincs visszaút. Nem szeretnék erényt kovácsolni abból, ami valójában jellemgyöngeség; de nem is szeretném mások gyávaságát, unalmas szokásokhoz való ragaszkodását, önvizsgálattól való félelmét, tehetetlenségét sem erényként elfogadni és fölmutatni. Aki sohasem tette próbára hitét, önbecsülését és benne szunnyadó képességeit, az sokkal nagyobb bűnt követ el önmaga ellen, mint ha akárhányszor engedett volna a gonosz csábításának, vagy bárhány pitiáner bűnt követ is el, amiért önmagát siratja.

„Ígéretet kicsikarni mástól, s tétlenül várni beváltását éppoly oktondiságra vall, mint a váratlanul megüthető lottófőnyereményre alapozni a holnapot” – mondottam egyszer a mamának, s hogy mily igaztalan voltam vele, el sem mondhatom. Hiszen ha csak arra gondolok, mi mindent elkövetett azért, hogy a neki tett ígéreteimet megtarthassam, és betartassa őket velem, s ha a szédület óráján valamelyiket megszegtem, mily könyörtelenül is tudott bánni velem saját érdekemben, vissza kell vonnom állításomat. Amikor eltűntem napokra (gimnazista koromtól fogva sűrűn előfordult), szinte az egész várost felkutatta értem; autóba ült, s nem volt rest becsöngetni akár éjjel is a barátaimhoz, akik ugyan morogtak a kései zavarásért – némelyikük még otrombán is viselkedett vele, vagy galádságokat mondott rólam –, határozott nógatására számba vették törzshelyeimet, segítettek neki fogalmat alkotni arról, hol is lehetek. Egyikük-másikuk még társul is szegődött a mamához, és együtt járták a mulatóhelyiségeket és kricsmiket, míg rám nem akadtak valahol, s haza nem vonszoltak, hogy a mama „kezelésbe vegyen”, gyógyszerekkel temperálja dühöngésemet, némi dulakodás nyomán ágyba parancsoljon, és ájulásszerű álomba zuhanásom után kiterjessze felettem hatalmát, akárcsak régen, amikor mesével ringatott el. Gyűlöltem az injekciós tűjét, oly öntudatosan és kiszámított gesztussal szúrta belém, akárha kést döfött volna a hátamba, amiért esztelen viselkedésemmel kivívtam haragját, holott talán nem is haragudott, csak határozottnak akart látszani, hogy elrettentsen az ellenállástól. Ám egyedül csak ő tudta azt is, hogy a józanodást követően mily gyáván húzódtam meg elsötétített szobámban, attól rettegve, vajon nem követtem-e el valami törvénybe ütközőt, hajlamos voltam ugyanis olyan lázításra és provokációra, amit nem nézett jó szemmel a rendőrség; üldözési mániámtól felzaklatva nyüszítettem; vizes ruhával borogattam a homlokomat a fájdalom és szédülés ellen; s letagadtattam magam a mamával, ha valamelyik barátom telefonon keresett; olykor még sírtam is az önmagammal szemben érzett elviselhetetlen undor és szégyen okán. Egyszóval álnok módon sajnáltattam magam, a mama és persze saját magam előtt is: e két lényt tudtam rászedni bűnbánatommal. Mégsem hiszem, hogy alapjában véve elvetemült lettem volna. Nem mentegetőzésképpen mondom ezt. Talán csak én tudom, mennyi jóság és szeretetvágy lakozik bennem: amit nem merek kimutatni.

Az még kevés volt az üdvösséghez, hogy alaposabb műveltséggel rendelkeztem, mint az évfolyamtársaim, s valóban képes voltam angolul, sőt, némi erőfeszítés árán németül is olvasni bizonyos szakirodalmat, csakhogy a kitartásom és türelmem hiányzott ahhoz, hogy Leitner professzor úr érdeklődésére is számot tartó, színvonalas dolgozatokat írjak. Őszintén szólva a merevgörcsös professzori szerepet öltő tanárok sem sarkantyúztak nagyobb erőfeszítésre; részben számomra teljesen érdektelen monográfiákat írtak, melyeket elolvasni is fárasztó volt provincializmusuk és bikkfanyelvezetük miatt; részben szűk látókörűek voltak, beletemetkeztek a halott nagyságok művébe, s hallani sem akartak a felnövekvő és elveszett nemzedék vergődéseiről. (Ez a magam okulására szolgáló naplóféleség azt a címet is kaphatná: vergődéseink. A sajátomén keresztül szemlélem a másokét, és a mások vergődéseiből tanulva ítélkezem önmagam és nemzedéktársaim felett.) Leitner professzor már akkoriban is az írói levelezések kritikai kiadásával foglalkozott, ami a legcsekélyebb mértékben sem kötötte le figyelmemet, egyedül Van Goghnak a fivéréhez írott leveleiben éreztem azt a mélyből fölfakadó őszinteséget, beszédkényszert és feltétlen ragaszkodást a másikhoz, amely igazolta számomra a levélírás szükségletét.

Rá kell füstölnöm, mielőtt folytatnám mondandómat; kényszeres bagós vagyok, akinek szüksége van bizonyos nikotinmennyiségre, hogy szinten tartsa éberségét, s amíg a szertartás szerint előveszem paklimból a cigarettát, a végét kézfejemhez ütögetem, hogy tömörítsem a dohányt, megnyálazom két oldalról, majd az öngyújtómmal akkurátusan meggyújtom, időt nyerek, hogy összeszedjem és rendezzem gondolataimat, olykor megzabolázzam vágtatásukat, máskor épp sebesebb haladásra ösztökéljem őket. Nem vagyok a szavak embere, még szerencse, hogy kizárólag a saját magam okulására rovom e sorokat irkámba, azzal a tudattal, hogy senkinek sem áll módjában belepillantani jegyzeteimbe, így nem is kérhető számon rajtam semmiféle stilisztikai elvárás.

Most, hogy Vincentre gondoltam, kedvem támad leemelni a polcról levelezését, s felütni azoknál a lapoknál, melyek margójára jeleket tettem egy-egy emlékezetes mondatnál, hogy ha bármikor kedvem támadna meghitt beszélgetésbe kezdeni vele, könnyen rátaláljak érveire.

Azt mondod, hogy nem értesz. Nos, ezt el is hiszem, mert az írás valóban nyomorúságos eszköz ahhoz, hogy világosan közölni tudjuk egymással a dolgokat. A levelezés sok időt vesz el, és neked és nekem is bőven akad dolgunk. De legyünk türelemmel egymáshoz, addig, míg nem találkozhatunk megint személyesen, és akkor beszélgethetünk (…) Nem tudom, mit akarsz. Vajon azt, hogy kereskedőstílusban írjak, szárazon és kimérten, megfontoljam és mérlegeljem szavaimat, amelyek akár semmitmondóak is lehetnek? Vagy azt akarod, hogy úgy írjak tovább is, mint az utóbbi időben, vagyis mindenről közöljem veled gondolataimat, ahogy bennem felötlenek, anélkül, hogy aggódnom kellene, vajon nem ragadtatom-e el magam, vagy anélkül, hogy gondolataimat megnyirbálni és visszatartani kellene?

Mindenről közöljem gondolataimat – ha valóban szándékomban állna egy nyilvánosság elé kerülő naplófélét írni, el kellene töprengenem a naplóíró örök dilemmáján: kényszeresen kibeszéljek-e mindent, vagy aggodalmasan nyirbáljam-e meg gondolataimat. Kevés, mondhatni, túlságosan is kevés őszinte naplót olvastam magyar író tollából. Némelyek szerint ennek nincs is más oka, mint hogy alapvetően nem vallomásos jellegű az irodalmunk; én kitartok abbéli meggyőződésem mellett, hogy éppen a gondos „megnyirbálás”, gondolat-„visszatartás”, az átpolitizáltság és az írás nem céhmesteri gonddal gyakorlása okán álságosak a naplók. Ne feledd rajtakapni magad a hazugságokon!

Térjünk csak vissza, barátocskám, apám leveléhez! Adott egy utolsó esélyt, hogy rátaláljak önmagamra. Régen elveszítettem azt az énemet, amelyik kritikusan merészelt szembenézni az üldözési mániámból fakadó hárításokkal és az eszméletvesztés számlájára írt aljasságokkal. Nincs is más szándékom, mint felkutatni rejtekhelyét, hogy segítségével szemen köphessem mostani önmagam. Teljesen kifordultam ugyanis magamból, s ha bárkinek elújságoltam volna ezt a felismerésemet, vagy rá hivatkozom védekezésképpen, bizonyára a képembe vigyorog, s azt mondja: alapvetően ilyen léha, megfontolatlan és aszociális a természetem. Másutt kell hát keresnem vesszőfutásom okát.

Volt abban valami végzetszerű, hogy az elitgimnáziumban csupán hasonszőrű fiúkkal barátkoztam: elveszítettem azt a mélységet, amelyből egy Van Gogh, egy Verdi és oly sokan mások sarjadtak. Apám, akinek sem teológiai értelemben, sem a valóságban nem volt semmi köze a „jézusi szegénységhez”, noha orvosi praxisában megtapasztalhatta, hogy szegényt és gazdagot egyaránt elragad kezéből a halál, nem szentelt különösebb figyelmet annak, hogy az általa nagyra becsült hírességek milyen szociális környezetből származtak. A genetikusan öröklött tehetséget és képességeket meghatározóbbnak vélte a családi körülményeknél, ekként persze a patologikus tünetek egy részét is a szülőktől származtatta, ezért is nézett rám fürkészve: vajon én mit örököltem tőle vagy a nagy-, esetleg dédszüleimtől, s vajon mikor tör ki rajta is az enyémekhez hasonló őrjöngés. Egyébként fejlettebb szociális érzékenységgel rendelkezett, mint a mama, s ha kemény ítéletet mondott is egy kollégája felett, inkább szellemi képességeit bírálta, semmint származását, nem sokat, mondhatni, szemernyit sem törődött az utóbbival, ha valaki megállta helyét a szakmájában. Úgyhogy amikor az egyik évfolyamtársa öngyilkos lett, nem annak tudta be végzetes tettét, hogy falusi gyermekként képtelen volt beilleszkedni egy városi polgárcsaládba (amely, mint kiderült, mindvégig éreztette vele szembeni fenntartásait), hanem azért kárhoztatta, mert nem óhajtott lépést tartani szakmája fejlődésével, s emiatt vált ingataggá lába alatt a talaj. Némi szánalommal kommentálta az esetet a mamának, hogy tudniillik egészen kiváló körorvos lehetett volna belőle, ha természetes ambícióján nem kerekedik fölül a hiúság, hiszen egy körzetben senki sem óhajtotta volna számon kérni rajta, ismeri-e a külföldi specialisták cikkeit, s milyen kísérleteket végzett saját szakterületén. Mivel azonban nem volt képes elviselni a szégyent, hogy esetleg lefokozzák beosztásából, vagy eltávolítják a klinikáról: az öngyilkosságba menekült, cserbenhagyva a családját, mely utólag igazolva is látta életképtelenségéről szóló vádját, s úgy beszéltek emlékéről, ha idegenek előtt szóba került a neve, mint egy réges-régen történt, homályba vesző balesetről, amit a békesség kedvéért jobb is elfelejteni.

Apám arról is szentül meg volt győződve, hogy a becsvágy helyébe lépő bírvágy és a szakmai közömbösség előbb-utóbb meghasonláshoz, kiüresedéshez s az önbecsülés eltorzulásához vezet; ennek beköszöntével már csak a pénzszerzés válik az egyetlen motivációvá, vagy pedig egyre jobban felerősödik az elhárítás gesztusa: a szakmai kudarcokért és a magánéleti zavarokért másokat tesz felelőssé az illető. Mindig elképesztette, ha valaki azzal érvelt egy műhiba megtörténte vagy egy kolléga talajvesztése kapcsán: „pedig remek keze van, hidd el, egyébként százszor is elvégezte már ezt a műtétet, amolyan rutinfeladat volt a számára, csak hát a gondok, az agyonhajszoltság, úgy látszik, kimerítették”, mivel magát a kórt és a betegség lefolyását éppúgy egyedinek tartotta, mint a beteget, s ha az egyes esetek közt számos hasonlóságot vélt is felfedezni, sohasem kezelte rutinként szívbetegei műtétjét. Ha óvatosságára gondolok, az igényességet nem tévesztem össze a gyávasággal. „Az orvos félelme: valóságos, a veszélyt csak állandó éberséggel, tréninggel és odafigyeléssel lehet csökkenteni, s van egy optimális betegszám, amennyit felelősséggel és emberséggel lehet ellátni”, vélte apám. Pontosan tudta, hogy kollégái többsége szeret minél több beteget fölvenni a kórházi osztályra, mert egy vakbélműtét, mandulakivétel, szülés gyorsan és viszonylag kockázatmentesen elvégezhető, s a betegek hálája bugyellárisukat dagasztja. Azt viszont nem értette, miért riadtak meg, ha bizonyos komplikáció merült föl a műtét közben, ami elkerülhető lett volna, ha nagyobb körültekintéssel végzik munkájukat. Apám azon is megütközött, hogy egyesek egyre nyilvánvalóbban tettek különbséget „jól fizető” és „csóró” betegek között, orvosi esküjük ugyanis nem jogosította fel őket arra, hogy a segítségre szorulók között szelektáljanak. S noha maga is elfogadta a hálapénzt, a „baksisnak” e kései korig megmaradt változatát, amire rákényszerültek az orvosok, de mélységes megvetést érzett azok iránt, akik előre tartották a markukat, a gyógyulást meg sem várva. Ő még az „úriemberek” fajtájához tartozott, szemében szent volt a hivatása, s tudott örülni egy-egy sikeres műtétnek, sohasem hallottam a szájából egyetlen zokszót sem, ha egy felépült beteg szerény ajándékkal lepte meg.

Még egyszer mondom, volt valami végzetszerű abban, hogy sokáig csak a magamfajtákkal barátkoztam. Elszalasztottam annak az esélyét, hogy az igazságkeresés és -osztás kegyetlen küzdelméből kivegyem a részem; sose nekem volt igazam, hanem a szüleimre való tekintettel döntöttek sorsomról a tanárok úgy, ahogy döntöttek. Nem az én számlámra írták, az erényrovatba, ha egy kérdésre jól megfeleltem, hanem annak tudták be, hogy jó házból származom. Soha nem volt oly kockázatos impertinens magatartásom, időnkénti lázadásom, mint hittem, mert még a durva csínyeimet is a kimerültség, a pillanatnyi eltévelyedés jeleként kezelték, s mindig adtak egy utolsó lehetőséget, hogy némi színlelés árán bocsánatot nyerjek aljasságomért. Hiába követtem el a legképtelenebb bűnt is (egyszer például hirtelen haragomban leköptem a KISZ-titkárt, amiért egy hétre kicsaptak a gimnáziumból, majd mégiscsak visszavettek, mintha oly fenenagy veszteség érte volna az iskolát hiányommal), röhöghettem a markomba, mert senki sem vont komolyan felelősségre, igaz, így nem kellett a bűnbánat lelki terhét cipelnem. S ha egy kevésbé tiszteletre méltó szülőktől származó diáktársam pártját fogtam a csínytevő kilétének kiderítésekor, elsősorban nem a tanárok orroltak meg rám (mivel gyermekeik nem tartoztak közénk, cselekedetemben hajlandók voltak némi tisztességet is látni), hanem a „klán” tagjai. Érthetetlen pártütésemben pillanatnyi elmezavart gyanítottak, s tudták, hamar megbánom tettemet, és visszatérek hozzájuk: a kiváltságosok közé, ellenkező esetben sebezhetővé, kitaszítottá válok, s a falka kénytelen úgy tekinteni rám, mint elhullásra ítélt korcsra.

Ki tudja, vajon az a feleselő kis himpellér, aki elsős és másodikos gimnazistaként olykor dühödten védelmezte egy elesett társa igazát, s hajlandónak mutatkozott a sajátjai képébe vágni arroganciájukat, részvétlenségüket, nem viselkedett-e bátran. Ha kis idő elteltével vissza is szívta szidalmait, hogy a hétvégi zsúron részt vehessen (igaz, nem is igen merészelték volna megtenni, hogy nem hívják meg), s együtt gúnyolódhasson egy-egy kiszemelt áldozaton, lehetett az akár tanár, diáktárs vagy bárki, akivel szemben otromba csínyt követhettek el, mégis iparkodott megőrizni valamit szociális érzékenységéből. Nem állítom, hogy sokat, de valamennyit mégis. Ha most érveket keresek hintázásaira, talán az sem megvetendő, hogy néha kifakadt a nyilvánvaló gonoszságok láttán, s ezzel kimutatta, hogy a „klán” sem egészen egységes, kikezdhetetlen és egyforma kis gazemberekből verbuválódott. Emiatt is lett veszélyes. Később pedig fekete bárány. Tudom, hiába is igyekszem palástolni, mérhetetlenül gyáva voltam, hogy nem szálltam ki a „bandából”, és jellemgyöngeségemet sem fedhetem el semmivel, hiszen rendre elárultam azokat, akiknek védelmére keltem. Árulásom annál aljasabb volt, hogy egyik pillanatban hajlandónak mutatkoztam a pártfogó szerepére, viszont a számonkérés és felelősségre vonás idején sunyin megfeledkeztem tettemről, minek következtében a büntetést nem a saját fejemre vontam, hanem védencemére, akit még az én impertinenciámért is megbüntettek, kétszeresen is.

S ha akadt olyan társam, akivel szívesen összekapaszkodtam volna, mint Kolossy Gábor (róla később beszélek), éppen közös érdeklődésünk, az olvasásért és képzőművészetért való rajongásunk okán, évekig nem merészeltem közeledni hozzá, mert tudtam, a többiek megvetéssel beszélnek róla, csupáncsak azért, hogy ne kelljen elismerniük e „tanárkölyök” műveltségét és érzékenységét: ez utóbbiról egyébként sem hitték a klán tagjai, hogy nélkülözhetetlen volna boldogulásukhoz. Ez a fajta vélekedés, miként Leitner professzor mondotta egyszer, „benne volt a levegőben”, mivel általában is megvetették a szellemi és lelki érzékenységet, mintha olyasfajta tulajdonság volna, amellyel nem lehet mit kezdeni egy olyan világban, ahol a butaság, a szolgalelkűség és az érdekhajhászás kifizetődőbbnek tűnt az önálló véleményalkotásnál, ahol felesleges fényűzésnek számított az együttérzés a rászorultakkal, a másik iránti tisztelet és megbecsülés. Az éberebbek ugyanis érzékelték, bárhogyan is papolnak a bértollnokok bizonyos újságcikkekben a szociális érzékenységről, mégis úgy vélik, egyenesen veszélyesnek is bizonyulhat, ha hagyják szabadon megnyilvánulni. Jellemző módon a rend őrei az elesettekhez fordulásban nem részvétet és segítőkészséget láttak, hanem arra való törekvést feltételeztek, hogy egyes izgága alakok igazolni akarják a nagyvilág előtt, igenis léteznek olyanok, akikről nem kellően gondoskodik az állam, akik önhibájukon kívül képtelenek beilleszkedni környezetükbe. Ha vannak „ilyen elemek”, azok csakis deviánsak lehetnek, akiket a törvény szigorával kell büntetni, hangzott a hivatalos verdikt. Megfellebbezhetetlenül. Ennélfogva a szociális tevékenység: a szegényeknek juttatott segély, a szeretetvendégségek, az idősek és menhelyre szorultak felkarolása, a megbélyegzettek, az alkoholisták és homoszexuálisok védelme egyfajta klerikális provokációnak tűnt a hivatalnokok szemében, s iparkodtak minden kezdeményezést csírájában elfojtani vagy ellenőrzésük alá vonni. A túlságos érzékenység ugyanis gyanakvást keltett, mivel a szegénység és nyomor gyökereinek feltárása, megoldásának végiggondolása és a vele együtt járó párbeszéd nem volt a hatalom ínyére: csak az erőszakos és brutális megoldás. S persze gyanús volt azért is, mert többnyire, vagy kizárólag, olyan emberek részéről nyilvánult meg, akik még emlékezetükben őrizték a polgári rend hagyományait (mint például az értelmiség jobbik feléhez tartozók, akik kötelességüknek érezték, hogy áttörve a hallgatás falait párbeszédet kezdeményezzenek a jogalkotásról és felelősségről, a magányról és öngyilkosságról, az önálló gondolkodásról és öntevékeny gondoskodásról, amit a rend arcul csapásaként értelmeztek, s rendre büntették a lázítókat), vagy az egyház kötelékébe tartoztak. Vagyis csupán csak felbujtó és izgága egyének magánakciójának tekintették a szolidaritás gyakorlását, melyet törvénykezéssel el lehet fojtani.

A saját fajtámhoz tartozókból hiányzott ez a fajta érzékenység, talán mert szüleik semmit sem óhajtottak jobban, mint megalapozni és megtartani kiváltságos helyzetüket, s evégett lemondtak a hatalommal való szembeszegülésnek még a látszatáról is, sőt összefogódzkodtak képviselőivel, vagy maguk váltak szigorú képviselőivé, anélkül, hogy komolyan fontolóra vették volna azokat az alapelveket, melyeket ismertek vagy sem, de azáltal, hogy nem vonták kétségbe létjogosultságukat, saját érintetlenségüket biztosították. Számoljunk le bizonyos illúziókkal, a „kiváltságosak tábora” nem feltétlenül rendelkezett azzal a polgári műveltséggel és öntudattal, mint az én apám; azt is mondhatom, mi elenyésző részét képeztük a „klánnak”, amely többségében felkapaszkodottakból és féktelen becsvágyókból állt, ez a fajta leginkább a parasztok közül tenyészett ki: gombamód. S ha apám nem is törődött a származásukkal, elvtelen simulékonyságukat, hatalomhoz dörgölőzésüket megvetette; nemkülönben én, aki lázadásom ellenére is apám polgári szellemiségét örököltem.

Társaim érzéketlenek és közömbösek voltak mindaz iránt, ami nem szolgálta érvényesülésüket és hasznukat; noha nagyon érzékenyen reagáltak bármiféle valós vagy vélt sértésre, mely bosszúért kiáltott, s nem maradhatott megtorlatlanul. Ezt a fajta „érzékenységet” ma már inkább ostoba gőgnek, a magukat kiválasztottnak hívők érinthetetlenségvágyának látom. Gőgös viselkedésük mögött nem is húzódott más, mint félelem (leginkább attól, hogy nem vehetik át szüleiktől a stafétabotot, vagy egy náluk rátermettebb megkeseríti törekvéseiket); mint színlelés, mellyel leplezni szándékozták önállótlan gondolkodásukat, szembeötlő tájékozatlanságukat, melyet egyedül az olvasással, mások gondolatain és alkotásain való töprengéssel oszlathattak volna el. Csakhogy az olvasás számukra egyet jelentett valami nem valóságos létállapotba, amolyan „költői világba” való meneküléssel, amelyben értelmük nem talált biztos kapaszkodókat, mivel nem voltak tisztán megoldható egyenletek és képletek, mivel nem bukkantak memorizálható magyarázatokra, ezért aztán figyelmük folyton-folyvást valami más, „ésszerűbb” tevékenységre terelődött. Kétségtelen, hogy a „költői világ” próbára teszi az ember képzelőerejét, s aki rendelkezik vele, képes is átalakítani az egymáshoz szervesülő szavakat élvezhetővé képpé, zenévé, mozgássá. Ellenben aki sosem művelte vagy fejlesztette ki magában e képességet, valamiféle gyűlölnivalót lát azokban, akik birtokolják, és a maguk javára kamatoztatják, s úgy vélekedik róluk, hogy „a beleélés, az ábrándozás és sóvárgás olyan felesleges dolgok létezésén való töprengésre késztet, amely nemhogy hasznot nem hoz a konyhára, de ellene hat a célratörő és kitartó erőfeszítésnek”. Az ésszerűség bajnokai nem érthetik, hogy az általuk reálisnak hitt valósággal ellentétben egyedül a „költői világ” képes föléleszteni azt a bennünk szunnyadó ösztönt, hogy megértsük a másik miénktől eltérően működő képzeletét, és sürgősen hidat verjünk a birodalma felé. A „költői világ” kelt bennünk vágyakat, amikor elcsüggedünk, a reménytelenség fojtogat, s legszívesebben búcsút mondanánk a világnak; máskor meg lelkünk mélyére vezető alagutak bejáratát tárja föl, hogy önmagunkkal szembesítsen és összebékítsen bennünket.

A klán tagjai „érzékenynek” mutatkoztak akkor is, ha sorainkból valóval kezdett el meghitt viszonyt ápolni egy arra érdemtelen. Emlékszem, harmadikos gimnazisták lehettünk, amikor Kolossy Gábor megszédítette az egyik körorvos lányát, a nyúlánk, formátlan, rövidlátó Lilit, aki nem volt az a kimondottan nőies típus, amilyet időnként feltűnni láttunk a „csábító” oldalán, s akivel kihívóan büszkélkedett is előttünk, magában effélét gondolva: „mi van, kis szarosok, csorog a nyálatok, mi?” Nem értettük a valódi szándékát; el kell ismernem, hogy rövid időn belül sikerült teljesen megváltoztatnia Magossy Lilit; ez az örökké önbizalomhiánnyal küzdő, besavanyodott fruska egyszeriben megtalálta női önbecsülését, kinyílt, levetkezte korábbi félszegségét, s egyre gyakrabban állt ki újdonsült barátja olykor zavaros, olykor ezoterikus véleménye védelmében. Az iskolai órák után együtt lógtak, leggyakrabban moziba jártak, mivel Lili, aki egyébként az apja nyomdokaiba szándékozott lépni, valósággal rajongott a filmművészetért, kiváltképpen is Bergman és Fellini filmjeiért. Tudomást sem véve általános megvetésünkről, összesimulva sétáltak az utcán, kéz a kézben; a tanórák közti szünetekben az iskolai folyosón enyelegtek, és Lili azt sem bánta, ha egy tanár rászólt illetlen viselkedéséért. Mintha kicserélték volna; rövid szoknyában járt, feszes pólóinget vett magára, hogy kislányos melle nagyobbnak tűnjék, haját fiúsan rövidre vágatta, új szemüvegre cserélte a régit, s nem hunyorgott többé, mint azelőtt, ezenfelül illatos is volt, akár egy rózsakert. Az órán felszabadultan fecsegett padtársával, galacsinba gyűrt leveleket küldözgetett szerelmének, s ha rajtakapták, szemtelenül feleselt a tanárral, s ha kiküldték a teremből, úgy ment ki, akár egy fotómodell. „Mi a manó, tán csak nem szerelmes a kisasszony – évelődött vele a történelemtanár –, kár, hogy én már kiöregedtem ebből a korból.” A klán tagjaiban forrt a harag (bennem kevésbé, mint a többiekben, igyekeztem kívülálló maradni, ugyanis akkoriban már egyszer-kétszer együtt iddogáltam Gáborral valamelyik sörkertben összefutva, s egészen jól megértettük egymást, nem akaródzott hát összerúgni vele a patkót). Nem Lili kamaszos szerelemvágyának rótták föl szemérmetlen és ízléstelen viszonyukat, hanem Gábor alantas bizonyításvágyának tudták be e szerelem létrejöttét, illetve annak, hogy valamilyen módon visszaélt Lili gyanútlanságával. „Ez a hülye liba képes is lefeküdni ezzel a svihákkal!”, „Á, dehogyis, csak előttünk játssza az eszét ez a deszka, meg akarja mutatni, hogy ő is kell valakinek”, acsarkodtak; addig-addig ármánykodtak Gábor ellen, boronálták őt össze szóban más lányokkal, míg el nem marták mellőle újdonsült barátnőjét, aki később úgy érezhette, megmentették tisztességét egy szoknyapecértől. Ma, hogy visszagondolok minderre, nem az a kérdés izgat, hogy Kolossy szoknyapecér volt-e vagy sem (mi tagadás, az volt); hanem az, hogy nem azért büntettük-e őket, mert szálka volt a szemünkben Lili boldogsága (merthogy boldog volt, látszott kivirult arcán, felszabadult viselkedésén, mások iránti nyitottságán és sajátjaival szembeni nyílt dacolásán). S eltűnődöm, vajon azután, hogy erőszakkal visszaragadtuk magunk közé Lilit, megtiportuk önbecsülését, és szégyenletesnek állítottuk be szerelmét, miképpen tudta megemészteni az ismét megízlelt jelentéktelenséget, udvarolni neki ugyanis egyetlen brancsbéli fiú sem akart. Évekkel később egy biológus vette feleségül, s talán annak is köszönhetően, hogy egyszer kitört bandánkból, sikerült végképp leszámolnia szemléletünkkel: a kiválasztottságtudattal, mely oly sokunk sorsát keserítette meg, hiszen inkább vállaltuk a bukást magánéletünkben, semmint engedtünk volna makacsságunkból.

Egyszóval a klán tagjai kegyetlenek és kíméletlenek voltak a Gábor-féle „érzékeny” alakokkal szemben, falkában gúnyolták gyöngeségeiért, megalázták őszinte megnyilvánulásaiért, nevetség tárgyává tették, ha közeledni merészelt hozzájuk, de akkor sem hagyták békén, ha elfordult tőlük, mert hogyan is merészel egy kis senki úgy bánni velük, mintha különb lenne náluk. Mindezt láttam és tudtam, mindettől fejembe szökött a vér, s úgy csendesítettem le háborgó lelkemet, hogy költőket olvastam, albumokat lapozgattam, s titkon levelet írtam egy megalázottnak, de sohasem adtam postára, nem csúsztattam tankönyve lapjai közé, nehogy magam is a maró gúny tárgyává váljak. Mentegetőzöm? Ha tanúja, sőt mi több, részese voltam a „klán” viselt dolgainak, és zavart arroganciájuk, miért is nem kerestem máshonnan társakat? Nem találtam volna olyan erős egyéniséget, akinek oltalmában elviseltem volna a brancsbeliek megalázásait? Dehogyisnem. Kolossyban ilyen társra találtam; de csak negyedikes koromban.

Ó, el sem tudom mondani, mennyire utáltam azokat a névestéket, melyekre szüleim meghívták néhány kollégájukat családostul; megjelentek nálunk és behatoltak szentélyembe az osztálytársaim, s nekem jó képet kellett vágnom a lányok kényeskedéséhez, hétpecsétes titkokról locsogásához, tanáraink magánéletéről és betegségéről szóló pletykálkodásához, a mama szigorú parancsára ugyanis szórakoztatnom kellett „kis pajtásaimat, ezeket a jól nevelt, szorgalmas és szép jövő előtt álló gyerekeket”. Miként tehettem volna eleget megbízatásomnak, ha betolakodóknak véltem őket, s jelenlétük miatt nem áldozhattam az olvasás gyönyörűségének, az ágyon heverészés közbeni ábrándozásnak? Gyűlöltem, ahogy a fotelban maguk alá húzott lábbal, szertartásos kézmozdulattal eszik a lúdlábtortát, és a mama által készített házi málnaszörpöt isznak hozzá; ahogy a féltett könyveim között kutatnak flegmán, és mindenféle ostoba kérdést tesznek föl Shakespeare-ről, Baudelaire-ről; ahogy fesztelenül arról fecsegnek, mit láttak Londonban, Párizsban, és melyik tengerpartra készülnek szüleikkel a következő nyáron, és eközben úgy tekintenek rám, mint esetlegesen leendő férjükre. Gyűlöltem elegáns ruhadarabjaikat, olasz bőrcipőjüket, indiai selyemsálukat, báli kistáskájukat, s azt a betanult szerepet, ahogyan mindezt viselték is. Noha nem gyámolítottak, hogy bizalmasan közeledjek hozzájuk (akkoriban még nem dívott a teljes szexuális szabadosság), de azt hiszem, nem is tiltakoztak volna hevesen, ha valamelyiküket megcsókolom, vagy félrevonva a sarokba blúza alá nyúlok, még cinkosok is lettek volna a titoktartásban. Kétségkívül szüzek voltak (egyetlen kivételről tudtunk csupán, a Molnár lányról, egy orvostanhallgató csapta a szelet neki, s mivel nem bírt a vérével, évekkel megelőzte társait a nővé érésben; ám az egyetem elvégzése után elvált férjétől, és egy idős, nyugdíj előtt álló professzorhoz ment újból feleségül: Ausztráliában, ahová disszidált). Elmondhatom, amolyan vihogó csitriket láttam bennük; pattanással teli arcuk, melyet mindenféle krémmel vastagon kentek be, hogy a hamuszürke és mogyoróvaj árnyalatával palástolják az apró piros pettyeket, olybá tűnt nekem, akár egy egyiptomi szarkofágból kiemelt múmiáé, ezért is viszolyogtam érintésüktől. Képtelen lettem volna szájon csókolni bármelyiküket is, pedig hófehérre vikszolt fogacskáik oly bájosan villantak elő, akár egy fogpasztareklámon.

Az egyiküknek olyan ragyás volt az arca, hogy egyetlen plasztikai sebész sem vállalta a himlőből visszamaradt sebhelyek eltüntetését. Rútsága formálta e szeretetre méltó lány természetét: mélabússá, zárkózottá, síróssá tette. (Hogy hajlandó vagyok magam elé idézni képét, és megértően beszélni róla, pusztán csak azért lehetséges, mert az irgalom hangján óhajtok szólani.) Egyedül a tanulásban talált menedéket, s igazi stréberré vált, nem lehetett olyasmit kérdezni tőle, amire ne tudta volna kapásból a választ. Mindannyian sejtettük, hogy boldogtalanságra van ítélve, mert ha talál is egy olyan fiút, aki hajlandó lelkének rezdüléseit, elméjének sziporkáit csúfsága elé helyezni, egyszer eljön az idő, amikor oly visszataszító látványt nyújt az arca, hogy semmiféle belső erény sem tartja vissza férjét a hűtlenségtől. Ebből is látszik, hogy olyan megértők tudtunk lenni egymással, nemde.

Már akkoriban is szokásommá vált elmerengeni azon, hány apró jel, hány alig észrevehető fizikai vagy lelki torzulás vetíti előre egy kamasz leendő sorsát; s bár felfedezzük őket, sokáig mégsem tulajdonítunk nekik túlságos jelentőséget, mint annak a betegségnek, melyről azt állítják az orvosok, nyomtalanul elmúlik idővel. Amikor azonban tudatosul bennünk következményük, oktalanságunkat kárhoztatjuk mulasztásunkért és hiszékenységünkért, holott a sors keze legalább annyira közrejátszik végzetünkben, mint az, hogy behunytuk a szemünket, s nem akartunk tudomást venni „szeplőnkről”. Hiába ismételgették százszor is e ragyás arcú lánynak a szülei, tanárai és barátnői, „meglásd, az élet kárpótol azért, amiről amúgy sem tehetsz, ragyogó eszeddel és nyílt szíveddel találsz megfelelő társat magadnak”, mégsem következett be maradéktalanul jóslatuk, mert valami egészen mást szánt neki a sors. Harmincöt éves korában egyedül maradt két gyermekével, akiket roppant erőfeszítés és önmegtartóztatás árán nevelt. Tanulva válásából, soha többé nem tette ki magát egy elvált vagy idősebb férfi kényének, nem kért gyöngédséget, együttérzést senkitől sem, mert tudta, akármilyen önfeláldozó és szolgálatkész is lenne élettársa mellett, előbb-utóbb megvetéssel fizetne jóságáért; sőt, minél inkább kimutatná ragaszkodását, annál kegyetlenebbül fájna, ha a szakításkor képébe vágná, hogy csak szánalomból szerette őt. S ha bárki is azt hiszi, hogy az ilyen végletekig elgyötört ember Istenhez fordul, hogy lelki békére találjon, alaposan téved, megkeményedett a szíve, és embergyűlölővé vált; jól megvolt magával kutatólaboratóriumában, ahova úgy bújt el, akár vakond a föld alá. Egyébiránt elképedve konstatálom, még egykori barátnői is magától értetődőnek tartják magányra ítéltségét (ó, hol van már a kamaszkori reménykedés a képességek és lelki tulajdonságok alapján meg- és kiérdemelt jövőben; a töretlen bizakodás, hogy kizárólag csak rajtunk múlik, mit váltunk valóra terveinkből, és mennyit birtokolunk a boldogságból); természetesnek tartják, hogy „ilyen ijesztően ragyás arccal egy negyvenéves nőnek még szeretője sem lehet, ki a fenének kellene, amikor annyi fiatal vetélytársa akad, ha egy korabeli pasit akar fogni magának”.

Ha ma felidézem egyik-másik fruskát, és számba veszem, mire is vitték, nem állhatom meg, hogy némi elégtétellel vegyes mosoly ne szaladjon ajkamra. A klán női tagjaiból orvos vagy jogász lett; egy részük még férjét is a gimnáziumból választotta, vagy az egyetemi évfolyamtársaik közül; s csak kivételes esetben fordult elő, hogy egy szakmán kívüli diplomáshoz kötötte sorsát valamelyikük: ez már majdnem rangon aluli házasságnak számított. Egzisztenciát teremtettek, inkább a harminchoz közel szülték gyermekeiket, összejártak a régi és új barátnőkkel, ahogy szüleiktől is látták, velük közösen mentek nyaralni valamelyik tengerpartra, síelni az Alpokba, s a magamfajta tékozlót és pokoljárót mindörökre kirekesztették, még az utcán sem üdvözöltek, úgy fordították el fejüket köszönésemtől vagy esetleges kölcsönkérésemtől félve, mintha idegen lettem volna a számukra: egy lepusztult alak. És én kétséget kizáróan az is voltam; s ha utáltam is magam valamilyen fokon, bizonyára egyenesen megvetéssel néztem volna szembe tükörbéli hasonmásommal, ha olyan lettem volna, mint ők. S már-már olybá tűnt az életük, mint a tündérmese végén szól a mondás: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Csakhogy valami hamarabb halt meg bennük, színlelt boldogságukban, mint remélték és hitték. Egyvalamiben nem változtak annak ellenére sem, hogy többségüknek idővel a válás jutott osztályrészül: éppoly esztelenül gőgösek, reménytelenül megközelíthetetlenek maradtak, mint voltak, csípős nyelvükkel továbbra is mindenkibe belemartak, s miközben áspiskígyóként viselkedtek, naiv módon vártak egy rangjukhoz méltó megmentőre, aki mellett régi fényükben tündökölhetnének. Csakhogy e délceg lovagok nem egy aszott mellű, pocakot eresztett s örökké köszvényes fájdalmaira panaszkodó nőt akarnak maguknak, hanem egy fiatalságával, bájaival csábító lányt, aki jól mutat a társaságban, képes férfiasságot ébreszteni tudatukban, merthogy negyvenen túl a szexuális teljesítmény inkább már csak a képzelet kérdése, semmint a természetes vágyaké.

Hogy mégsem egészen olyan makulátlan volt valamennyiük magánélete, mint mutatni iparkodtak, arról Kolossy barátom regélt, aki bőséges tapasztalatot szerzett a medikák viselt dolgairól. Talán a korán elszenvedett lelki sebek sarkallták elégtétel vételére barátomat, szemében ugyanis a kiváltságosak közé tartozott valamennyi medika, egytől egyig, talán csak a kínálkozó alkalmakat ragadta meg: ki tudja. Tőle tudom, ha valamelyiküknek kedve szottyant egy pásztorórára, a bölcsész fiúk kollégiumában csillapította kéjvágyát, nehogy később egy kollégája fejére olvashassa szemérmetlenségét; miként azt is Gábortól hallottam, hogy némelyikük csupán a válása után, negyvenéves fejjel ízlelte meg először a kéj örömét, szeretője mellett, akinek kérésére olyan praktikák gyakorlásától sem riadtak vissza, amilyenekről hallani sem óhajtottak a hitvesi ágyban. Szent képmutatás, hitvestársi hűség és szemérmes örömszerzés: köpök rátok! Egyetértsek vagy sem barátommal, aki mulatságosnak véli, hogy egy elvált nő negyvenéves korában gyakorolja szorgalmasan a Káma-szútra pozitúráit, s azon sopánkodik, hogy ha tudja, ezzel megtarthatja a férjét, nem utasítja vissza „fajtalankodásnak” ítélt közeledési szándékát.

Ó, és mily megvetésre méltónak tartottam a „társaságbeli” fiúkat; egyfolytában azzal hencegtek, hogy hova járnak teniszezni és sízni, milyen márkájú felszerelésük van, hányszor csenték már el apjuktól az autókulcsot, és tettek egy kört az utcájukban, s arról pusmogtak, hogy az a nyurga lány a másik osztályban vajon kitömi-e a melltartóját szivaccsal, vagy tényleg ekkora melle van-e, mert hát istenem, mit is tudnának kezdeni avval a „két dudával”, holott ha valaki, hát én tudtam, az előző nap is csupán arra futotta bátorságukból, hogy az egyik kiszemelt lány lakásának ajtajára akasztottak egy csokor virágot, becsengettek, s mielőtt bárki is megjelent volna, eliszkoltak, és napokig regéltek hőstettükről. Persze a Fritz Kahn könyvét falták, s tanulták, legalábbis elméletben, hogy lehet behatolni a hüvelybe; egyikük azzal is hencegett, hogy kileste nővérét fürdés közben, s „akkora muffot látott, hogy két tenyerében sem férne el”; a másikuk pedig bátyja légyottjairól mesélt, aminek az volt a tanulsága, hogy a nőket nem is olyan nehéz ágyba vinni.

S hogy mégsem egészen úgy volt minden, mint kamaszos fellángolásukban hitték, arról egyikük-másikuk hamar meggyőződhetett. Mivel szinte mindannyian járatlanok voltunk a szerelem szövevényes, pillanatnyi örömökkel kecsegtető, ám valójában ezernyi veszélyt rejtő birodalmában, saját magunkat szolgáltattuk ki megfékezhetetlen képzeletünknek és mohó ösztöneinknek, melyek nemegyszer csaltak meg bennünket, ugyanis a dolgok szebbik oldalát mutatták, s fogalmunk sem volt a romlottságról, mint ahogy az érintésőrület mögött munkálkodó démon cselvetéseiről sem. „Miért is félnél ettől a macskatermészetű lánytól, ha semmi mást nem akar, mint te: adózni a gyönyör oltárán?”, szólalt meg egy belső hang, mely máskor meg óvatosságra intett: „Vigyázz, mert amit oly megfontolatlanul kínál föl neked ez a nő: érintetlenségét és tisztességét, olyan áron kelendő portéka, amelyért kamatostul kell fizetned, s amint úgy érzed, szabadon rendelkezel vele, akkor válik a legbonyolultabbá a birtoklása és megtartása.” Azt hiszem, többet vívódtunk magunkban efféle párbeszédeket folytatva, mint amennyit kimutattunk kételyeinkből és félelmeinkből; több időt töltöttünk a számunkra kívánatos lányokkal képzeletünkben, mint amennyit valójában módunkban állt érintkezni velük.

*

Balgaság lenne a részemről a hirtelen nővé érett lányokban magát a démont láttatni, de jó okom van azt állítani, hogy azért váltak veszélyessé számunkra, mert maguk sem ismerték a vér szavát, a felszabadított nemi vágyak követelőzéseit, saját természetüket, mely szolidnak, hűségesnek, jóravalónak mutatta őket az egyik pillanatban (ki tudja, talán azok is voltak), ám amint belebonyolódtak a szerelembe, hirtelen szeszélyessé, számítóvá, ravasz kis zsarolóvá lettek. S noha nemritkán akaratuk ellenére bizonyultak ingatagnak (talán egy régen hallott anyai intelem emlékezetbe szökése győzte meg őket döntésük, tettük helytelenségéről, és fújtak visszakozót), olykor a dacolás, az elrettentés szándékával mondtak ellent kedvesüknek, ám a bizonyosságvágy, hogy nem méltatlanra pazarolták el tisztességüket, oly erősen munkálkodott bennük, akárcsak az anyaösztön. Ez persze összefüggött azzal, egyikük sem akart „fattyút” szülni, lányanyaként beletemetkezni a gyermeknevelésbe, ezért is mozgósították a bajban öröklött és ösztönös fortélyaikat, női praktikáikat: ha kellett, szirénként igéztek, ha pedig a szükség úgy kívánta, válaszút elé állítottak, vigyázva arra, hogy meghagyják a visszatérés, a megbánás lehetőségét.

Volt olyan diáktársam, aki az érettségi vizsgák táján, vagy nem sokkal utána, összeszűrte a levet egy nála idősebb lánnyal, páváskodott mellette, hiúságát legyezte, hogy férfinak tudhatja magát, és társai irigykednek szerencséjére, ám rettegett a lehetőségtől, hogy valaki elragadja tőle kedvesét, ezért a szoknyájára ült, kisajátította magának, s észre sem vette, féltékenységével épp kedvese szándéka szerint tesz. Évek múltán, hogy beleunt a megszokottá vált turbékolásba, az egyre szaporodó civakodásba, csak üggyel-bajjal sikerült véget vetni megromlott kapcsolatuknak. S volt olyan is, aki egy elvált asszonyba habarodott bele, s azt hazudta magamagának, hogy felhőtlenül szerelmes, holott egyszerűen csak nem tudott eltelni az újonnan megismert örömmel, melyet a tapasztalt nő nyújtott számára. Olyan megveszekedetten ragaszkodott élvezetéhez, hogy lemondott az egykori barátok társaságáról is, mivel tudta, kedvese nem volna képes feloldódni a fiúk között (akikben ellenséget gyanítana, s egy kétértelmű megjegyzésük, sikamlós célzásuk elegendőnek tűnne ahhoz, hogy veszélyeztetve lássa viszonyukat, megvetést érzékeljen maga iránt), s talán ők sem lennének tekintettel az idegen nő érzékenységére, hisz oly nyeglék és magabiztosak, hogy aligha tudnának elviselni bárkit is. Veszedelmes viszonyok voltak ezek, az anyák valóságos áldozatnak tekintették „hálóba csalt fiukat”, s mindent elkövettek, mindent megmozgattak annak érdekében, hogy megszabadítsák őket fogságukból és mindenekelőtt fogvatartójuktól.

Magam „példaértékűnek” tartom a mama egyik barátnőjének esetét. Fia – két évvel korábban érettségizett, mint én, ugyanabban a gimnáziumban, s a fogorvosi szakra nyert felvételt – belehabarodott a némettanárnőjébe, amit eleinte csak „kamaszos flörtnek” tekintettek szülei, s nem gördítettek akadályt e viharos szenvedély elé. „Mégiscsak egy tanárnő a fiunk kis barátnője. Bizonyára intelligens és megnyerő egyéniség is lehet, ha ezek a vásott kölykök ennyire ragaszkodnak hozzá. Á, éppolyan hamar elmúlik e fellángolás, mint minden eleve halálra ítélt szerelem.” A mama is osztotta ezt a véleményt. Én csak azt mondhatom, igazán illett e ragyogó teremtésre a Frau Hilda név; én is jártam két évig hozzá magánórára, s noha meggyűlt a bajom a nyelvtani szerkezetekkel, és vért izzadva kellett óráról órára pótolnom lemaradásomat, oly mértékben fegyverezte le ellenállásomat, hogy ha nem restelltem volna a többiek előtt bevallani, magam is hódolói táborához csatlakozom. Rendkívül érzékeny lelkületű, pedáns és következetes nő volt; nem különösebben feltűnő jelenség, de ha egy bizonyos időt eltöltött társaságában valaki, képes volt elbűvölni a szívét. Ma már visszafogottabban beszélnék szépségéről (legfeljebb bájosnak, igézőnek mondanám pisze és szeplős orra, keletiesen vágott mandulaszeme, finoman ívelt és érzéki ajka okán), azt hiszem, mi vetítettük rá lényére azt a szépséget, amely inkább csak bensőjéből sugárzott; mi, ábrándozó kamaszok ruháztuk föl egyes vonásait olyan esztétikai értékekkel, amelyek sokkal inkább erkölcsi gyökerűek voltak. Ilyenek voltunk, a végleteket ismertük csupán: egyfelől a Frau Hilda-féle szépséget, amely ha nem is volt hibátlan, feltűnő és észveszejtő az első látásra, éppen azért vált kellemessé és vonzóvá szemünkben, mert nem az érzékekre, hanem a képzeletre hatott. Másfelől a minden ízében túlfejlett női test „közönséges szépségét”, amely éppen harsány érzékiségével bolondított meg bennünket, borzolta fel idegeinket és ösztöneinket; s bármennyire is tagadtuk volna ránk gyakorolt hatását, beszivárgott álmainkba, nevetségessé tette leendő szerelmünkről alkotott képünket, ráébresztett nemi nyomorúságunkra, emiatt olyan démonikus erővel ruháztuk föl, hogy egyszerre véltük kívánatosnak és veszedelmesnek. Félelmünkben nem is birtokolni kívántuk, inkább végzetünket pillantottuk meg benne, márpedig köztudomású, hogy a kamasz hajlamos kihívni maga ellen a sorsot. Megpróbálkoztunk egy-egy ilyen démon meghódításával, nem is egy tűnt fel közülük iskolánkban, de lehettünk bármilyen kiváltságosak, bármilyen kitartók az ostromlásban, ránk sem hederítettek, felnőtt férfiak vagy bátyáink oldalán szerettek mutatkozni, bennünket némi fölénnyel „kedves pajtásaiknak” tekintettek csupán, akikkel bohóckodni és évődni lehet, de szerelembe bonyolódni nem, mert éretlenek vagyunk hozzájuk. Irigykedtünk a szerencsésekre, fújtunk rájuk, ármánykodtunk ellenük, mindenféle aljas és nemtelen pletykákat terjesztettünk a lányokról, végtére is azt bizonyítottuk be, hogy éretlen tacskók vagyunk, akik nem tudják megközelíteni ezeket az érett lányokat.

Frau Hilda állandóan olvasott, többnyire a kora romantikus költőkért rajongott, Novalisért és Hölderlinért, s ha a korrepetálás mellett maradt ideje, zongorázott is egyetlen szobáját betöltő hangszerén, melyen kényszerűségből versesköteteket és kottákat is tartott, s ha németül akart idézni nekünk, olyan mulatságosan kutatott a könyvkupacban, hogy félő volt, egy-két kötet leborul a földre, s az óra menetét megszakítva, négykézlábra ereszkedve kell rendet raknunk. Egyetlen szenvedélyének szívesen adózott, hosszú cseresznyefa szipkába tűzte illatos cigarettáját, és amíg az ember fölmondta az igeragozást, révetegen nézett maga elé, mintha ott sem lett volna, s nagy füstkarikákat eregetett szájából, ám a legkisebb tévesztésre is összerezzent, s halkan, mintha szelíden bocsánatot kérne, amiért kijavítani merészeli a nyilvánvaló hibánkat, alig hallhatóan ismételte meg helyesen a szót. Ha valamelyikünk hamarabb érkezett a megbeszélt időpontnál, s meg kellett várnia az előző óra végét, az asztalra tett porcelánkannából önthetett magának egy csésze teát, s okulhatott a másik hibáiból. Az időbeosztáshoz és a feladott penzum számonkéréséhez állhatatosan ragaszkodott; ha úgy látta, elérkezett a pillanat, amikor egyedül is boldogulunk egy szakszöveg bonyolult mondatának fordításával, hátradőlt karosszékében, s egy verset olvasott, míg azt nem mondtuk, „kész, úgy hiszem, sikerült a feladatot megoldani”.

Havonta egyszer összejöttünk nála, s noha nagyon is eltérő volt érdeklődésünk, ízlésünk és jövőképünk, mégis ott szorongtunk szobájában, ki-ki a szőnyegen ült, vagy a heverőn kucorgott, a költészetről tartott előadást, s kérésünkre az akkoriban nagy botrányt kavaró Fassbinderről, mert mi néhányan rajongtunk mindenért, ami alternatív és ezoterikus volt, kiutat kerestünk, de legalábbis néhány órányi felszabadulást a szülői alapelvek nyomása alól. Frau Hildánál egyszer-kétszer megjelent egy-egy kelet-berlini művész vagy tanár, ilyenkor számunkra idegen egyetemisták és gyanús külsejű figurák is közénk vegyültek, vagy fordítva, néhányan engedélyt kaptunk, hogy szerény nyelvtudásunk ellenére is belépjünk egy olyan világba, melynek létezéséről szüleink előszeretettel hallgattak, mivel féltettek bennünket, esetleg rossz társaságba keveredünk. Ezek a különös figurák, pópaszakállasok és kopaszak, szakadozott göncöt viselők és hozzám hasonlóan jól öltözöttek, vodkát ittak, kézről kézre adták egymásnak az üveget, úgy telefüstölték a szobát, hogy majd megfulladt az ember, de az ablakot biztonsági okokból nem lehetett kinyitni, s mámorosan hallgatták az éppen soros előadót, időnként bele-beleszóltak mondandójába. Nekem időbe tellett megszoknom, hogy ez nem illetlenség, nem rendzavarás, hanem elemi jog, legfeljebb kiigazítják érvelésemet, átfogalmazzák kérdésemet, s azért sem vetnek meg, még Frau Hilda sem, ha nyelvi ficamokat vétve fogalmazok.

Ezek a különös figurák olykor kellemetlenkedtek is, magukhoz ragadták a szót, s úgy szónokoltak, akárha mindenki másnál beavatottabbak volnának a műteremtésbe, egy szociális kérdés megoldásába; az ellenük szólókat erőszakosan letorkolták, azt sem bánták, ha érveik nem állnak biztos lábakon, rögtönzött felszólalásukat semmi sem igazolja, csak sajátosan nyakatekert logikájuk. Az egyik ilyen figura, miután merészeltem kétségbe vonni Matisse naivitásáról és színvilágáról mondott ítéletét, félbeszakított, s otromba módon támadt rám: „ismerjük jól az ilyen jól öltözött, zsidó ficsúrokat, akiknek kifinomult antennáik vannak az európai kultúra iránt, s mivel meg is fordultak néhány külföldi képtárban, átnyálaztak egy-két szakkönyvet, azt hiszik, egyedül ők birtokolják a művészetet és szociológiát, holott csak sznobok és dilettánsok”. Amikor hevesen tiltakoztam nemtelen rágalmazásai ellen, a társaságbeliek alig bírták megakadályozni, hogy e sokak „szellemi vezére” nekem ne támadjon fizikai erejét érvényesítve. Egyszer később, már egyetemistaként is összefutottam vele egy sörkertben, azonnal fölismert (a hiú és bosszúálló természetű emberek sajátja, hogy sosem felejtenek), odalépett asztalunkhoz, fröcsögő szavaival újra felidézte kellemetlenkedő magatartását, megragadta grabancomat, lökdösött és pocskondiázott, csupán csak azért, mert volt bátorságom ellenkezni halandzsázásával szemben. Megvetettem ápolatlanságáért és erőszakos viselkedéséért, iszonyodtam zsíros, csapzott hajának még a látványától is, s ezt kiolvashatta tekintetemből. „Erős és határozott jellem, sajátos elképzelései vannak a szociális rend megváltoztatásáról, sok ismert személyiséghez bejáratos”, mondogatták hívei. A magam részéről közönséges fráternek és korlátolt szellemnek tartottam, aki nem szíveli mások önálló véleményformálását, hisz mindennél jobban vágyott a bandavezér szerepére, hogy a középpontban legyen, s gyűlölte azokat az „úrifiúkat” (számára egyszerűen gyűjtőfogalom volt ez mindazokra, akiket megvetett), akik jó ízlést, szabad gondolkodást, műveltséget és bizonyos értékeket hoztak magukkal családjukból. Ma sincs jobb véleményem sem róla, sem a hozzá hasonló melldöngetőkről, akik hazafiságukban, hitükben, elszántságukban, igazságosztásukban különbnek hiszik magukat másnál, fölényesen oktatnak ki erkölcsi kérdésekben, megmondják, mit jó és üdvözítő hinnem, s ha nem teszem, erőszakosak és fenyegetőzőek, ahelyett, hogy a mesterember igényességével és szorgalmával végeznék saját feladatukat. Szarok a megváltókra, bármilyen igét hirdetnek is; akkor inkább már Jézust hallgatom, semmint ezeknek az önjelölt népvezéreknek a próféciáit.

Ezek az összejövetelek és szabad véleménycserék annak ellenére is fokozták tiszteletünket és rajongásunkat Frau Hilda iránt, hogy ő maga a házigazda jogán sem akart az ilyen esték központi alakjává válni, meghúzódott a háttérben, ahonnan csak akkor lépett elő, ha helyére kellett tenni egy vita hevében félre- vagy rosszul értelmezett mondatot, segítenie kellett valakinek megtalálni a pontos kifejezést, ám amint ez megtörtént, igyekezett újra a láthatatlanságba rejtőzni, hogy a többiek rivaldafényben érezhessék magukat, akár egy zsebszínházi avantgárd előadásba bevont résztvevők. Egy nála járt színirendezőtől hallottam először a totális színházról, melynek célja az akcióból kívül rekedt nézőket bevonni az előadás menetébe, hogy eggyé váljanak a társulattal és az előre meg nem írt szerepekkel, tevékeny résztvevői és ne csak szemlélői legyenek az eseményeknek, akárcsak a valóságos hétköznapi történésekben, levetkezzék polgári gőgjüket és távolságtartásukat, melyet a kívülállás elősegít. S a társaságban valaki lelkesen számolt be arról, erősen raccsolva, hogy nem is oly régen járt a gda¬ski amatőr színjátszók világfesztiválján, ahol számos társulat legálisan és illegálisan vett részt, s mutatta meg Shakespeare-értelmezését, s éjszakákba nyúló parázs vitákat folytattak a modern Hamlet-fölfogásról, a magányos hős és a diktatúrák viszonyáról, az őrült és bohóc etikus viselkedéséről.

Végtelen öröm sugárzott Frau Hilda arcáról, amikor a hajnali távozáskor vendégei hálásan köszönték meg a meghívást; s bár sejtettük, hogy az ilyesfajta spontán összejövetelek nem maradnak titokban, mindig akad köztünk valaki, aki megzsarolható és „nyelvnek” használható, mégsem szívesen hiányoztam volna. (Az sem lepett meg különösebben, hogy később hírbe hozták az engem „úri fattyúnak” becéző népvezért, a megváltást ígérőkből lesznek az aljas kis besúgók.) Ezek az estek tartást adtak, kaput nyitottak másokhoz és persze képzeletem száguldozásának is; sosem tudtam rögvest elaludni, miután hazatértem, sokáig ábrándoztam egy olyan világról, amelyikben valóban a képesség és tehetség, a szociális igazság és egyenlőség uralkodik, nincsenek egyenlőbbek, mert habár bizonyos szempontból „kiváltságosnak” és biztonságosnak tudhattam helyzetemet, mérhetetlenül nyomasztott is mások szegénysége. Olyasfajta emlékeket őrzök ezekről az estékről, mint életem ritka fontos fordulópontjairól, melyekben nem a démoné volt az utolsó szó; s ha szédültem is a társaságban, nem a szorongások, a páni félelem és menekülési ösztön okozta lelki hintázásomat, hanem a szellem zsongása, az agyamba toluló vér, mások elemi megmutatkozási és önértékelési vágya szédített meg.

Számomra máig rejtély, hogy Frau Hilda, akiért mindannyian rajongtunk valamilyen színpadias gesztussal, s akit virágcsokrokkal halmoztunk el neve napján s egyéb kivételes alkalmakkor, végtére is hogyan állt kötélnek, s hagyta, hogy szerelmi viszonyba keveredjen egy rajongó magántanítványával. Azt az egyetlen érvet tartom valószínűnek, hogy huszonnyolc évesen rádöbbent, ha elutasítja az ő kis lovagjainak mindegyikét, nem marad más hátra, mint hogy valamelyik kollégájának a szeretője legyen, vagy végképp vénlányként tengesse hátralevő éveit; úgyhogy jobbnak látta elfogadni az egyetemista fiú közeledését. Frau Hilda a tőle megszokott diszkrécióval őrizte titkukat, senki sem sejtette, hogy egyik tanítványa szeretője lehet, hiszen továbbra is fogadott bennünket „estjein”, mindannyiunkkal éppoly távolságtartó és egyben közvetlen is maradt, mint volt korábban, s akkor sem hagyta magát kisajátítani, amikor a fiú, felbőszült szülei tiltakozása ellenére is, feleségül vette. Frau Hilda nem hagyott föl a diákok fölkészítésével sem, sőt, egyre több tanítványt vállalt, hogy férjének ne kelljen lemondania az otthon megszokott kis örömeiről, s hogy medikustársaival eljárhasson sörözni, amíg ő korrepetál. Szült egy fiút, akit elhalmozott szeretetével, akárha sejtette volna, hogy egyetlen vigasza és támasza lesz. Nem rendezett harsány és komikus jeleneteket, amikor férje rövid időre elköltözött otthonról egy kolleginájához („akit nem lehet otthon tartani, azt nem is érdemes”, visszhangzik fülemben érvelése), majd visszakönyörögte magát, ám hogy mennyire megviselte az el- és visszaköltözéssel járó hercehurca, férje szüleinek konoksága, hogy nem voltak hajlandók egyszer sem megtekinteni unokájukat, a megbékélés helyett egyvégtében ellene uszítottak, azt a szeme alatt szaporodó szarkalábak, a szája szegletében bujkáló kesernyés mosoly tanúsította. Frau Hilda akkor sem cirkuszolt, amikor férje a másodszori szökése után már csak egy betétkönyvet küldött maga helyett, melyben a szülők segítségével egy olyan jelentős összeget helyezett letétbe kettőjük számára, ha hajlandó beleegyezni az azonnali válásba, hogy az elhagyott asszony vehetett egy kertes házat, s fiát különösebb gond nélkül nevelhette. Megjegyzem, az vesse rá az első követ, aki a helyében lemondott volna gyermeke biztonságáról. A sors fintora, hogy a fogorvos úr második feleségétől is továbbállt, igaz, abból a házasságából nem született gyermeke; ettől fogva a világfiak életét élte, hol az egyik elegáns étteremben tűnt föl egy csinos nő oldalán, hol egy sarki kocsmában kereste a régi cimborákat, egyedül, megviselten, s hajlandó volt fizetni egy kört az idegen társaságnak, ha beveszik maguk közé. Frau Hilda felhagyott a tanítással, egy könyvkiadó lektora lett; emellett igen sokat fordít, könyveket és tanulmányokat egyaránt, hogy filozófia szakos fia taníttatásának költségeit állni tudja; s éppúgy összejönnek nála a fia barátai és oktatói heves véleménycserékre, mint egykoron mi is találkát adtunk egymásnak.

Olyan is akadt e veszedelmes viszonyok között, amelyik melodrámába torkollott; két évfolyamtársunk, egyébként kebelbéli barátok voltak, ugyanannak az „érett nőnek” udvaroltak hevesen, egymással versengtek, hogy melyiküket íratja be elébb a szerelem iskolájába, az sem tántorította el őket, hogy egymásnak adják a kilincset, hogy egymás jelenlétében mondanak badarságokat vallomás gyanánt. Fogadkoztak és fenyegetőztek, kegyetlenül összevitáztak, majd színpadiasan kibékültek választottjuk előtt, akit teljes mértékben összezavartak, s képtelennek tűnt (vagy nem is akart?) választani, egyiküket sem akarta elveszíteni, mert mindkettőjükben talált olyan értékeket, melyért egy nő hálát érez. Hármasban jártak kirándulni, moziba és szórakozni, de még a lány lakására aludni is; s ez így ment hosszú időn keresztül, egyesek biszexuális viszonyt láttak kiteljesedni ebben a szerelmi háromszögben, mások egészen mást hittek igaznak; akadt olyan, aki a fiúk bizalmas közeledése és feltárulkozása mögött romlottságot gyanított, s akadt olyan, aki a nő bujaságát emlegette összetartó erőként. Az egyikük még öngyilkosságot is megkísérelt, csak hogy a maga javára billentse a mérleg nyelvét a végső döntés meghozatalakor, erre a lány beadta a derekát, s mellette döntött, mivel állhatatosságot és férfias bátorságot látott az önfeláldozásra való hajlandóságban. Persze nehezen tudnám megmondani, hogy nem csupán az irodalomórán tanultak hatottak-e ránk túlságosan mélyen, hiszen mi, kamaszok, egyaránt túljátszottuk Romeo és Othello szerepét is. A hoppon maradt fél, nem tudván megemészteni vereségét, évekig sertepertélt az ifjú házaspár körül, vállalta a keresztapaságot, és azt, hogy mindkét fél bizalmasa lesz, neki lehetett panaszkodni a napi gondokról, a hitvesi hűségfogadalom megszegéséről, olykor még kölcsönt is nyújtott hó végén. Egy nap arra eszmélt, hogy barátja kezd kifarolni a házasságából; s nemhogy szemrehányásokat tett volna e különös szerelmi háromszögért, az évek során együtt töltött kirándulásokért, a migrénes fejfájásaira hivatkozó feleség pátyolgatásáért és a hisztérikus családi jelenetekbe való beleavatkozásáért, inkább csábításra biztatja őt. S mint aki előtt megnyílt a lehetőség, hogy eljátssza a mentőangyal hálás szerepét, és végre bebizonyíthatja saját nagyszerűségét, mellyel eladdig is rendelkezett, csak hát a barát vélt vagy valós erényei árnyékot vetettek rá, oltalmába vette az idegösszeomlás határán lévő „szerelmét”. Vele maradt, ha késő éjszaka sem jött meg a férje, meghúzta magát az előszobai kanapén, reggel elkísérte az iskolába a gyereket, délben elszaladt megözvegyült édesanyjához az ebéddel, szórakozottan hallgatta végig szemrehányásait, amiért elpazarolja fiatalságát egy hisztérika és egy aljas csirkefogó miatt, estefelé csokor rózsával lepte meg a homlokán vizes borogatással heverő kedvesét, aki nem tudott volna olyat kérni, amit ne teljesített volna buzgón és maradéktalanul, mert látását jobban elvakította az általa reménytelennek hitt szerelem, mint egykoron. „Pedig csak el kellett volna venni, ami amúgy is az övé volt. Ez a mafla, ez a hülye szemérmességével és tartózkodásával már-már azt a benyomást keltette szerelmében, hogy valami nincs is egészen rendben férfiasságával” – tálalta az exférj eléggé közönségesen a viszonyukat egy meghitt társaságban. S persze azon sem lepődött meg, hogy a férj egy bizalmas poharazgatás alkalmával, teljes titoktartást követelve, ráhagyja közös szerelmüket és gyermekét, mert szabadulni kívánt kamaszkori botlásától. A szerepcsere, amire oly régóta vágyott, megtörtént, örökölte az egykori férj háziköntösét és mamuszát is; megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy esténként nem kellett elszakadnia imádottjától, hazamenni az üres lakásba, ahol minden magányosságáról és egy női kéz hiányáról árulkodott. Attól fogva az elvált férj lett vasárnapi ebédvendég, és csitította a házasfeleket, ha valamin összekaptak, s nemritkán barátja pártjára állt, ha volt neje igaztalanul szidta le egy apró mulasztásáért, lehetetlenséget követelt tőle, rengeteg elfoglaltságát és éjszakába nyúló tervezéseit hibáztatta elhidegülésükért. „Marianna patologikus eset, akit ahelyett, hogy ajnároztunk és körüldongtunk, móresre kellett volna tanítani már rég. Örökké elégedetlen avval, amije van, toronyóra kellene neki lánccal, irigykedik a barátnőire, akiket, legalábbis szerinte, férjük elhalmoz ajándékokkal, nyaralni visz, divatosan öltöztet. Tökéletesen hidegen hagyja a szerelem, fejfájásra panaszkodik, ha akkor közelítesz hozzá, amikor nincs kedve, fárasztja a gyermeknevelés, a házimunka, a leckekikérdezés. Egyszóval elviselhetetlen hisztérika.”

A mama nem erőltette nálam a házasság ügyét; néha elejtett ugyan egy megjegyzést arról, hogy ennek vagy annak a barátnőjének a fia milyen jó partit csinált, olykor biztatott is, hogy nyugodtan hozzam haza a barátnőmet, szívesen megismerkedne vele, de elég volt részemről egy szemöldökráncolás, és nem firtatta tovább magánéletemet. Nem hiszem, hogy bármilyen kifogása lett volna választottam ellen (mint ahogy később sem élt vétójogával), talán csak a hozományvadászoktól és az általa „közönséges kis cemendének” titulált nőktől féltett, akik esetleg kihasználva szerelmi ügyekben mutatott járatlanságomat, egykettőre behálóznak, és vesztemre törnek.

Ó, a mama mindig bámulatosan természetes volt; hogy sokáig nem mutattam be neki egyetlen lányt sem, már-már arra gyanakodott, hogy ferde hajlamaim vannak. A sok barát, aki megfordult nálunk, eszelős nagyvonalúságom, hogy számtalanszor álltam a számlájukat az otthonról elcsent pénzből, ragaszkodásom ezekhez a léha és nemtörődöm fiúkhoz felerősítették gyanúját: „Mondd csak, de igaz szívvel, énelőttem nem kell kertelned, viszolyogsz talán a nőktől? Neked nincsenek is vágyaid a nemi élet iránt? Engem aggaszt, hogy csak a mihaszna barátaiddal látlak mulatozni.” Lefegyverző volt az a tapintat, mellyel ha kicsit körülményesen is, vonzalmaim és vágyaim természetéről faggatott. Milyen pompás asszony is volt a mama, soha rosszabbat nem kívánnék senkinek sem.

Amikor botrányos viselkedésem és utóvizsgáim sokasága okán végleg eltanácsoltak az orvosi egyetemről, és mély depresszióba estem, attól sem riadt vissza, hogy egy huszonöt év körüli ápolónőt fogadjon mellém, aki külön fizetségért „gyöngéd ápolásával” oldotta komor szorongásaimat, nehogy bekerüljek az elmeklinikára. Nem lehetett könnyű dolga velem, olykor valóságos dührohamot kaptam, s csak nagy nehézségek árán tudta megfékezni tombolásomat, hogy a mama nyugtatóinjekciót adhasson be, olykor pedig csak bámultam magam elé, és sírtam, s olyan erővel szorítottam a csuklóját, akárha sohase akarnám elengedni, nehogy visszazuhanjak a sötétség birodalmába. Néha csak színeket, fényeket és illatokat érzékeltem mellette; dús, ébenfekete haja hófehér vállára omlott, s eltakart egy tenyérnyi kiterjedésű anyajegyet, amelyből, különböző nagyságban és helyeken, több is tarkította bőrét. Bogárbarna szeméből elemi életerő sugárzott, s olyan elszántan iparkodott kiragadni a szédületből, hogy kisvártatva semmi másra nem tudtam figyelni, mint pupillái tágulására és szűkülésére, mulatságos bandzsítására, ha túlságosan közel hajolt hozzám. Teste egyszerre árasztotta egy olcsó mosószappan illatát (a mama szokta az ingeinket és alsóneműnket mosni ilyennel) s filléres pacsuli- és némi savanykás verejtékszagot. Én, aki mindig is nehezteltem azokra, akik elhanyagolják magukat, ápolatlanok, vagy nem tesznek meg mindent, hogy eltüntessék természetes testszagukat, e lány sajátlagos ismertetőjelének véltem a szagok vegyülékét, s úgy bújtam hozzá, mint egykoron nagyapám falusi házában a felvert és hideg dunna alá, mely átvette a fal mész- és dohszagát.

Bár tudtomon kívül történt a megállapodás a mama és a lány között, az igazsághoz tartozik mégis, hogy e fizetett örömöket az után sem utasítottam el, hogy kilestem, amint anyám éppen azon alkudozik a kissé molett ápolónővel a konyhában, hogy milyen szolgáltatásokkal tartozik béréért, s meddig kell még nálunk maradnia, ha a mama közvetítésével tisztességes állást akar kapni a klinikán. A mama minden reggel ellenőrizte, hogy a lány használta-e az óvszert, mellyel ellátta; s ha emlékezetem nem csal, amikor végleg elhagyott bennünket, valamiféle tanúsítványt is aláíratott vele, hogy semmiféle követeléssel nem állhat elő, ha esetleg teherbe esett volna. Ilyen kendőzetlenül nyílt és ellenvetést nem tűrő is tudott lenni a mama. S a lány zokszó nélkül tűrte a mama feléje is kiterjesztett hatalmát; ha hangosabban szólt rá, lehajtotta fejét, fülig elpirult, mint a lopáson kapott cseléd, s visszasomfordált a szobámba álmomat őrizni. Ha pedig mélyen aludtam, a konyhában serénykedett, s mire a mama hazaért egy-egy páciensétől, rétest sütött és madártejet kevert, fiatal galambból levest főzött nekem, apám szégyenlősen kerülgette, nagyokat nyelt, de kivárta a sorát, amíg a mama kiporciózta az adagját.

Azt hiszem, az a vidéki lány volt az egyetlen nő életemben, aki feltétel nélkül engedett mindenféle vágyamnak, és halmozott el olyasfajta szeretetével, melyet a mama természetesen nem adhatott meg, talán ezért is gyűlölte és egzecíroztatta a lányt egyfolytában. Ki tudja, talán az ő nemi élete is nyomorúságos lehetett, várt volna apámtól egy kevés gyöngédséget, hogy igazán nőnek érezhesse magát. Szegény mama, már sohasem fogom megtudni, hogy apám valaha is boldoggá tette-e az ágyban, vagy haláláig áhítozott egy forró ölelésre. Erről örökké hallgatott, itt, ezen a ponton ért véget az ő határtalan természetessége és őszintesége. Apám persze e színjátékba nem volt beavatva, úgy hitte, a mama rengeteg elfoglaltsága miatt akarja mentesíteni magát a házimunka nyűgétől, s persze némileg kedvez is nekünk, hisz a lány kiváló szakácsnőnek is bizonyult. A mama adott a látszatra, s nem óhajtotta az orrára kötni az igazságot; lehet, hogy nem is tudott volna mit kezdeni vele, bár egyszer-kétszer célzott rá, hogy az apja, mivel nem akarta, hogy a hitelbank kliensei hírbe hozzák a bordélyházi lányokkal, tapintatosan intézte ügyeit.

Olykor hallottam, hogy a mama óvatos léptei alatt megreccsen a parketta, tudtam, hallgatózik az ajtó túlsó oldalán, lélegzet-visszafojtva és kíváncsian; én viszont őt nem óhajtottam „dajka-szerelmünk” rejtélyébe avatni. A lány, ölelkezéseinket követően, mezítelen hátát nekivetette a hideg falnak, fejemet az ölére vonta, ujjaival összenyomta vérerekkel hálózott mellét, hogy arcomat és ajkamat simogathassa, akárha kisdedet emtetne, s anélkül, hogy viszonzást várt volna tőlem, a maga természetes módján gyakorolta rajtam az anyai szeretetet. Mivel úgy hitte, hogy nem vagyok épeszű – tehát föl sem foghatom igazán, ami közöttünk történik, s ő akármit mondhat, nem kérem számon rajta, akármit tehet velem, gyermeki hálával halmozom el –, nem tartóztatta meg magát a szeretetadásban. Őt egy kreténhez fogadták föl, aki ha néha úgy viselkedett is, mintha férfi volna, inkább csak arra vágyott, hogy eljátsszanak férfiasságával, akár egy csörgővel. Szegény, ha sejtette volna, hogy depresszióm ellenére nem vagyok félnótás, hogy egy bizonyos idő múltán színlelem a testi gyöngeséget, s nem a „dajka-szeretetére” vágyom oly mohón, hanem testének melegéből és energiájából szívom magamba az életkedvet, addig ismeretlen és vadul rám törő ösztöneimnek áldozok szertelenül, talán azonnal elhagy. Azt hiszem, olykor örömét is lelte az ölelkezésben, fojtott pihegése, melyet most is a fülemben hallok visszhangzani, legalábbis erre utalt. De így, hogy fogalma sem volt valódi betegségem természetéről és lefolyásáról, miként képmutatásomról sem lehetett (a mama viszont rájött álnokságomra, megelégelte e romlottságomat, s anélkül, hogy leleplezett volna fizetett „dadám” előtt, váratlanul elbocsátotta), fájó szívvel távozott az „ő kis ápoltjától”. Még orrolt is a mamára hirtelen döntése miatt; azt hiszem, nem a rendkívüli fizetséget sajnálta, hanem felelőtlennek tartotta anyámat, s talán büszkeségből, vagy mert példát akart mutatni neki az önzetlen szeretet kimutatásából, az utolsó napon bezárkózott velem a szobámba „elbúcsúzni”. Kötelességének érezte utoljára jóllakatni nyeszlett és sápkóros kisdedét; hagyta, hogy mellbimbóját számban tartva elszenderedjem, szorosan átkarolta a nyakamat, halkan valamiféle altatódalt is dúdolt nekem, s hirtelen megcsókolta arcomat, amikor látta, valóságos kisgyermekként könnyezem, és mohón fúrom a fejem két melle közé. Nem, nem tudhatta, hogy magamat siratom, amiért elvesztem felettem gyakorolt szeretetét és azt az örömet, melyben mindvégig részeltetett, s amelynek szerzését nagyon is természetesnek hittem.

Olykor ma is eltűnődöm azon, csakugyan ilyen ártatlan és szeretetadásra kész volt-e az a lány, hiszen elfogadta a mama feltételeit, engedelmeskedett neki, vagy nagyon is romlott volt, aki saját bűneit igyekezett levezekelni azáltal, hogy egy általa kreténnek hitt fiatalembert pártfogásába vett, amiért még állást is szereztek neki a fizetségen túl. A mama praktikus szemléletével megoltalmazott attól, hogy kilátástalanságomban öngyilkos legyek, vagy olyasmit kövessek el magammal szemben, ami végzetesnek bizonyulhatott volna. A józan ésszel gondolkodás és túlélési stratégia kialakítására való képesség anyai öröksége volt. A nagymama, kinek férje csendőrtisztként szolgált, majd került orosz hadifogságba, ahol meghalt, mindig nagy háztartást vitt, két-három cseléd is szolgált a keze alatt, négy gyermeket nevelt föl, köztük fiúkat is, akiknek, ha eljött az idő, pénzt nyomott a markukba, és elküldte őket a nyilvánosházba, hogy ne az otthoni cselédlányokkal cicázzanak, és ejtsék őket teherbe. A nagymama, akárcsak a mama, nem álszenteskedett, tudták, hogy a férfiúi természet időnként megköveteli a jussát, de körülöttük tilos volt a sikamlós és trágár beszéd, miként a fajtalanságról való pletykálkodás is, úgyhogy ha valamelyik felnőtt pityókás fejjel szeretőjéről kezdett locsogni, azon nyomban torkába fojtották a szót. A mama sosem hozta szóba többé a lányt, miután eltávozott, nem akart kifaggatni gyógyulásom körülményeiről és részleteiről, de aggódott amiatt, hogy sokáig emlegetem „dajkám” nevét álmomban, s nem tudok szabadulni az emlékétől. Egyáltalán nem gyanítottam, hogy szemmel kíséri a lány sorsát: miután beajánlotta az egyik főnővérnek, más apróbb szívességeket is tett érdekében, hátha újból szüksége lehet szolgálataira.

Ezt a „lánytól” hallottam évek múltán. Egy kora esti órában találkoztunk a kórházzal szemközti buszvégállomáson; hazafelé igyekezett, én pedig egy sört ittam a szomszédos restiben, s éppen utamra indultam. A villanylámpák szürke fényében is megismert, pedig borostás arcom igencsak eltorzult. „Szörnyen néz ki, Bandika! Mi történt magával, talán sokat ivott, vagy elcsapta a gyomrát valamivel? Úristen, mindjárt elszédül nekem, ne szívja azt a randa cigarettát!” Tágra nyílt szemmel, aggódva nézett rám, egy villanylámpába kapaszkodtam éppen, és előrehajolva hörögtem, mint akinek torkán akadt valami, s nyomban megfullad, ha nem szabadul meg tőle. Eszébe juthatott ütődött mivoltom, vagy csak megsajnált, mindenesetre erősen belém karolt, és elcipelt magához, hogy gyógyteát főzzön nekem. Mivel alig is volt közöttünk egy-két év korkülönbség, egy arra járó idegen nyugodtan hihette, hogy „szép kis pár vagyunk”; nem keltett túlságosan nagy feltűnést, hogy az asszony támogatja haza italos férjét a kocsmából.

Ahogy hajnalban résnyire pattant a szemem, s végigjárattam tekintetem az idegen lakáson, a rég tapasztalt rend látványától megnyugvás töltötte el lelkemet. Meglepett szerény kis garzonlakásának rendezettsége; olcsó préseltpozdorja-bútorai, használt karosszékei és asztalai voltak, a hímzett faliszőnyegek, falon függő festett tányérok és tejesköcsögök miatt konyhája kicsit falusias jelleget is öltött (valamelyik divatlapban látott konyha belsejét utánozta). Ám a tisztaság és rend feltűnt, annak ellenére is, hogy nem sokat törődtem már akkoriban szálláskörülményeimmel, ugyanis gyakorta költöztem el otthonról, hónapos szobákat béreltem, vagy egy diáktársamnál húztam meg magam, s cseppet sem zavart, ha az idegen konyhában a mosatlan edények halomban álltak, a szemetes mellé hullott papír- vagy konzervdobozok egymásra tornyosodtak, az asztalon lévő hamutartó megtelt csikkel, s az asztalterítőn mindenféle gyanús foltok éktelenkedtek. Nála viszont a rend már-már mániásnak tűnt; elég volt szétnézni, hogy az ember rögtön észrevegye, mindig és mindent a helyére tesz használat után, étkezést követően nyomban elmosogat, hetente áttörli idős szülei fényképének keretét, a szekrények polcait. A másnapos fejfájás ellenére is ráismertem a „lány” testének sajátos illatára, mégis próbáltam felidézni, ugyan mitől más most, mint volt korábban, ugyan mi hiányzik az emlékezetben megmaradtból. Csak bizonyos idő elteltével tudatosult bennem, hogy a mosószappan helyett egy finom krém bódító illata járja át orromat; odafordultam hozzá, hogy mélyet szippantsak az illatból, s éppolyan mohón túrtam fejemet hálóingéből kibuggyanó melléhez, mint hajdan, eszméletvesztésem idején. Belém hasított a felismerés: még mindig ő jelenti számomra a testi érintkezésnek azt a biztonságát, amit senki más mellett nem éreztem. Bár egyáltalán nem lehettem bizonyos afelől, hogy hajlandó most is úgy „ápolni” és „dajkálni”, miként tette, amikor alkalmazásban állt nálunk, ám az a természetes mozdulat, amivel félálomban átölelte és mellére vonta fejem, felbátorított, s tudtam, megint csak ő lesz képes kiragadni abból a mélységből, amibe napokkal azelőtt zuhantam.

Ma sem emlékszem, milyen belső ösztönzésre, miféle belső hang sugallatára nyúltam pénztárcámhoz ölelkezésünk után, de mielőtt kinyithattam volna spanyol bőrtárcámat, elkapta a kezem, „ne legyen ostoba, Bandika, nincs szükségem a pénzére, senkiére sem, maga igazán olyan jó fiú volt hozzám, ne rontsa el az emlékeimet”. Megsemmisülten rogytam az ágy szélére, szomorúan állapítottam meg, egyáltalán nem ismerem az emberi kapcsolatok természetét, sokadszorra sértek meg egy hozzám közel álló lényt, pusztán csak azért, mert a mama mellett nem nyílott módom önállóan intézni az ügyeimet. S anélkül, hogy ösztökéltem volna, magától mesélte el (de még mindig úgy, mintha egy nem is egészen beszámítható, jámbor léleknek tárulkozna föl), miért is vállalta ápolásomat, s miért ragaszkodott hozzám olyannyira. Apja nem tűrte tovább, hogy a helybeli patikus szeretője legyen, s az egész falu rajta köszörülje a nyelvét, hogy miért is hajlandó annyi éjszakai ügyeletet adni, miért is él egy halálos beteg mellett. Ő viszont olyan hűségesen ragaszkodott e magányos férfihoz, hogy hidegen hagyta, miként vélekednek róla; szolgálni akarta azzal az önfeláldozó és kitartó szorgalommal, ahogy plébánost szoktak öreg cselédek. Azt sem bánta, hogy a patikus házában örökké lehúzott redőnyök mögött kellett élnie, főznie, mosnia és takarítania, hogy nem léphetett ki az utcára együtt szerelmével; olyasfajta szobanövénynek érezte magát, amelyiknek nincs szüksége természetes napfényre, szélfuvallatra, esővízre, hiszen mindez pótolható, ha egy gondoskodó kéz ügyel életben maradására és növekedésére. „Igen, az ilyen emberre szokás mondani, kis helyen is megfér”, s noha nem egészen azt jelentette e szólás, mint amilyen értelmet tulajdonított neki, nem állt szándékomban kiigazítani. A patikusnak agydaganata volt, de az orvosok reménykedtek abban, hogy megállítható a tumor növekedése; olykor szédült, és látászavarai voltak, máskor dühös lett, és nem tűrt meg senkit sem maga mellett, s bár tucatszor sikerült lecsendesítenie az önveszélyes embert, egy ilyen rohama alkalmával elzavarta őt a háztól, pedig szíve alatt hordozta gyermekét. Apja parancsára és összezavarodott eszére hallgatva elvetette a magzatot, a műtét után viszont majd beleőrült a szeretetadás lehetetlenségébe. A kórházból már haza sem ment falujába, a mama, ki tudja, kinek a tanácsára, fogadta fel őt, s bennem ugyanazt a szeretetre méltó, jámbor és örökké bizonytalan embert látta, mint a borzalmas fájdalmaival küzdő patikusban. Nem, nincs élettársa, szeretője, csak a betegek léteznek, akik rászorulnak tapintatos gondoskodására, és minden erejét az elesetteknek szenteli. „Tudja, Bandika, sokan nem hiszik, hogy megvagyok egyedül ebben a kis lakásban. Sokan fizetnének is, ha hajlandó volnék néha áruba bocsátani a testemet, de csak kevesen tudják, hogy nem minden nőnek jelent oly sokat az ölelkezés, hogy kiadja magát másoknak.”

Ez a „lány” kiadta magát nekem, elsősorban is abban az értelemben, hogy életének és lelkének olyan titkaiba, a betegein kívül mindenki más előtt rejtegetett szeretetadási őrületébe engedett bepillantást, s velem, a kreténnel, a „dajka-szeretet” megszállottjával oly közvetlenül tudott érintkezni, akárha valóban dajkám lett volna. És kiadom magam én is, amidőn minderről számot vetek magamban. Ki tudja, mért teszem, tartozom-e magamnak e számvetéssel, vagy csupán a kéj felidézésével akarok pillanatnyi örömet szerezni annak a kreténnek, aki vagyok.

*

Kiváltságos helyzetem részben valóságos volt, részben a képzelet szüleménye csupán: ezért is tűnik oly ellentmondásosnak jellemem. Megadatott a számomra, hogy nem kellett megismernem a nélkülözést és lemondást, nem kellett osztoznom az emberek többségének nyomorúságos helyzetében, nem szajkózták közvetlen környezetemben az épületes politikai baromságokat, sőt, képzeletemet a polgári világ hagyományaival és az évezredes európai kultúra remekeivel táplálták; ez pedig nem is vezethetett máshoz, mint hogy hamar ráébredtem másságomra. Igen, más voltam, mint azok a társaim, akiknek ősei valódi előjogokat és kiváltságokat szereztek a történelem során (némelyikük családnevét a történelemkönyv lapjairól láttam visszaköszönni), de nélkülözni voltak kénytelenek, s bár öntudatukat a kitelepítés és meghurcoltatás révén sem sikerült letörni, az elveszített vagyont mégis fájlalták, mert enélkül bajosnak tűnt újbóli fölemelkedésük. A bolsevik rendszer széthullása után pedig mohón iparkodtak visszaszerezni valamit eredeti jószágukból és elveszített befolyásukból, úgyhogy pártokhoz és újsütetű politikusokhoz dörgölőztek, mit sem törődve azzal, hogy voltaképpen méltatlanok segítségével iparkodnak visszaperelni elveszített „méltóságukat”. Talán mert a félelemmel teli rejtőzés, a túlélés viszontagságos évtizedei alatt túlságosan is megkopott a hajdani büszkeségük, vagy mert semmilyen árat nem tartottak drágának, csak hogy újfent az egykor kiváltságosok között valónak tudhassák magukat. A szerzés, pontosabban a visszaszerzés óhaja, a becs- és bírvágy magasra csapott bennük, talán éppen ennek tudható be, hogy hajlandók voltak közszereplésre s a vele járó ígérgetésre és színlelésre. Tudták, hogy az új politikai hatalom történelmi nevüket akarja saját céljaihoz kölcsönözni, viszont nem késlekedik bizonyos vagyont és társadalmi pozíciót juttatni számukra, amolyan viszonossági alapon. A hatalmi játszma koreográfiáját írók meg sem gondolták, hogy egy-egy történelmi név (mely oly sok tragédiát és sebet szakított föl ismerőjében, aki hajlandónak bizonyult némi elfogódottsággal érezni iránta, s úgy vélekedni, hogy puszta kimondása is félelemmel tölti el a gyűlölt megszállókat és kiszolgálóikat), abban a pillanatban, hogy valaki megtestesítette, nem tűnt többé a szabadság szimbólumának. A testet öltés ugyanis együtt jár az emberi hívságok életre kelésével is. S még akik szívesen fogadták is a külföldi száműzetésükből hazatért vagy a szürkeségből előlépett kései utódokat, hamarosan elbizonytalanodtak, mert azt tapasztalták, hogy nyomorúságból megváltást, erkölcsi megtisztulást, nemzeti fölemelkedést ígérők egyszeriben felügyelőbizottságok elnökei vagy bizalmas tanácsadók lettek, egyre gyanúsabb ügyletekbe keveredtek, s éppoly gőgösen reagáltak számonkérésükre, mint ha személyükben ismét szentek és sérthetetlenek volnának. A háború előtt levitézlett őseiket utánozták: közpénzből rázták a rongyot, páváskodtak, s önnön nagyszerűségük tudatában tündököltek. A szerepjáték (mely némelyiküket rátermettebbnek láttatta valós képességeiknél; némelyiküket színlelésre késztette, mivel történelmi nevük már száz évvel ezelőtt is fakónak, kevésbé tiszteletre méltónak tetszett az osztrákoknak való behódolás miatt, mint azt elhitetni szándékoztak; némelyiküket pedig ripaccsá degradálta, nevük ugyanis semmivel sem hangzott jobban, mint egy réges-régi márkanév, melyet ugyan még emlegetnek, de azt, hogy valójában mit is reklámozott, már csak kevesen tudják) a történelem alagsorából vagy padlástéri raktárából előhívottaktól nem is akármilyen erőfeszítést követelt. Éppoly esetlenül mozogtak a színpadon, mint az a kivénhedt bonviván vagy éltes díva, aki – bár évtizedekkel korábban pompásan alakított egy darabban – szánalmat kelt ripacskodásával, fals hangjával, s a nézők szorítottak nekik, hogy elkerüljék a látványos bukást, mert egy illúzióval lettek volna szegényebbek, ha bekövetkezik.

S másságom egyértelműnek látszott, ha azokra a kisiskolás osztálytársaimra gondolok, akik – bár munkáscsaládból származtak, mit sem tudtak előjogaikról, annak ellenére sem, hogy kiválasztottságuk tudatosításával akartak lelket önteni szüleikbe – a maguk csibészes közvetlenségével szabadítottak meg szalámis szendvicsemtől, meggyes rétesemtől, ha nem óhajtottam elcserélni egy-két vasgolyóra, vagy ha azt akartam, hogy egyikük-másikuk a védelmemre keljen az ökölharcban, ez ugyanis nem tartozott erősségeim közé. A maguk természetes módján csúfoltak élére vasalt nadrágomért, fényesre vikszolt cipőmért, s ha kedvük szottyant, belelöktek a sárba, ami inkább csak hecc volt a részükről, semmint a gyűlölködés megnyilvánulása. Gyermekek között amúgy is csak bajosan lehet „elvi alapon” gyűlöletet ébreszteni; ha fújnak is bizonyos rigmusokat egy etnikum, egy faj, egy felekezet képviselői ellen, inkább csak hirtelen haragjukban teszik egy trágár káromkodás helyett, amit a sértett valószínűleg érzékenyen vesz tudomásul (vagy sem), de az efféle haragnak nagyobb a füstje, mint a lángja; ha minden olyan sértést a szívemre vettem volna, mellyel illettek kiváltságos helyzetem, nyeszlett fizikai alkatom, kiváló tanulmányi eredményeim miatt (neveztek olykor „ficsúrnak”, „nyápic buzinak”, „strébernek”, olykor szelídebben „anyámasszony katonájának”, „piperkőcnek” és „eminensnek”), ma sérelmeim krónikáját írnám, melyek inkább gyalázkodóimról, semmint rólam szólnának. Egyébként is, akadt közöttük olyan, aki kifejezetten kedvelte társaságomat, mert iskola után, hazafelé menet együtt gyűjtöttük a cserebogarat befőttesüvegeinkbe, vagy mert megvettem tőle az előző nap befogott termetes szarvasbogarat, hogy apám szakszerű segítségével végleg elaltassam, és feltűzhessem egy kartonlapra; viszont akadt olyan is, aki örökké céltáblájának tartott, s egyetlen kínálkozó alkalmat sem mulasztott volna el, hogy – ha csak képletesen is – üssön rajtam egyet. Olyannal, akinek határozott „elvi kifogásai” támadtak velem szemben, többnyire az ifjú kommunisták ösztönzésére vagy szüleik biztatására, csak kamaszkoromban találkoztam, viszont igyekeztem elkerülni, hogy teret és közönséget biztosítsak replikájuknak. Az elől viszont nem sikerült kitérnem, hogy hosszú időn keresztül megfigyeljenek; lázadásom idején bőséggel szolgáltattam indokot arra, hogy rajtam tartsák a szemüket, és szorgosan gyarapítsák kartonomban a följegyzéseket. Határozottan mondhatom, nagyot fordult a világ egy emberöltő alatt, ellentétben apám szüleivel, akik attól rettegtek, mikor telepítik ki őket, vagy maradnak állás nélkül, nekem alig is adatott meg a félelem, mintha ellenségeim elirigyelték volna tőlem: helyettem féltek.

Noha némelyek a szememre vetik, hogy a szocialista rendszer haszonélvezője voltam, egy olyan szűk értelmiségi réteghez tartoztam, amelyik – csúnya szóval élve – valósággal „megfejte” a többséget, és semmiféle rendelettel vagy törvénnyel nem lehetett megakadályozni gyarapodását. El is fogadom a „vádat”, hiszen leggyakrabban olyanoktól hallom, akik a rendszer hűséges kiszolgálói voltak, ám nem vitték sokra. Sajnáljam őket? „Kiváltságomat” kizárólag anyagi jólétünk képezte, ami szálka volt ellenségeim szemében; lejáratásomra a legegyszerűbbnek tűnt megbízhatatlansággal vádolni, ez a bélyeg nem kívánt különösebb indoklást, s mivel gátlástalanok is voltak, nem fukarkodtak a rágalmakkal. Ma már büszke vagyok rájuk, hiszen más címnek nem is vagyok birtokosa.

Polgári öntudatom mélyebbről fakad, semmint szüleim hivatásából. Bár a családi krónika (amely inkább szájhagyomány útján terjedt) anyai nagyapámról sokáig hallgatott. Ugyan kinek lett volna bátorsága dicshimnuszokat zengeni egy csendőrtisztről, aki osztályostársai szellemében gyűlölte a felforgató kommunistákat és a sztrájkoló parasztokat, akik ellen nemegyszer lovas attakot vezényelt? Egy-egy családi összejövetelen, melyen a ritkán látott vidéki rokonok, nagynénikéim és bácsikáim is megfordultak nálunk, elejtettek egy homályos célzást a nagyapáról, a Gulágra vagy munkatáborokba hurcolt hadifoglyokról, a bebörtönzött forradalmárokról, de csak a jelzés szintjén történt mindez; ebben mesterfokra tökéletesítettük képességünket, ugyanis aki nem vette észre, vagy nem jól értelmezte a jeleket, súlyos árat fizetett kommunikációs hiányosságaiért. Az egész életünk is csak jelzésértékű volt, annyit ért, amennyit a hatalmasok tulajdonítottak neki, olykor egy lyukas kétfillérest, olykor néhány petákot, ha hasznunkat látták; ettől függetlenül elhitetni iparkodtak velünk, úgy élünk, mintha teljes és humánus életet élnénk, ám azt, hogy a mintha inkább csak jövőbeni ígéret, semmint valóság, hamis szólamokkal feledtették.

Emlékszem, milyen ijedten és cinkosan mosolyogva hallgatták a családban beszámolómat arról, hogy az osztályban egyöntetűen tiltakoznunk kellett az amerikai agresszorok vietnami háborúja ellen, s azt skandáltuk a folyosón le s fel menetelve, hogy „Le az imperialistákkal, éljen a magyar–vietnami testvériség, a népeink közötti megbonthatatlan és internacionalista barátság!”. Szinte magam előtt látom az elképedt iskolás fiút, akinek egyik felmenője Chicagóba emigrált, s az osztályfőnök parancsára nyilvánosan meg kellett tagadnia a halálosan gyűlölt, ám csak fényképről ismert „imperialistát”, s miközben katonásan masíroznak, engedély nélkül kiáll a sorból, hogy zsebkendőjével megtörölje bepárosodott szemüvegét, hiszen amíg rálehel az üvegre, komótosan dörzsölgeti, nem kell az uszításban részt vennie. Látom, ahogy szemlesütve töpreng; mai fejjel úgy vélem, azon, vajon lehet-e, szabad-e elszakítani egymástól családokat, elszakítani rokoni kötelékeket egy pillanatnyi politikai érdek okán, s vajon aki a másik vesztére tör, ha egyelőre csak szóban is, nem válik-e éppoly megveszekedett gyilkossá, mint akit agressziója miatt elítélnek – persze nem hiszem, hogy képes lett volna végiggondolni mindezt ilyen következetesen, inkább csak feszélyezte a parancsszóra történő menetelés. „Sokba kerül nekünk ez a barátság ma a vietnamiakkal, holnap a jemeniekkel vagy a líbiaiakkal. Különben is, jó ízlésű ember nem barátkozik terroristákkal és gyilkosokkal”, fakadt ki mondandóm után a mama, s hirtelen a szájára ütött, jelezvén, hogy amit az imént mondott, nem tartozik rajtunk kívül senkire sem. Azt valóban hamar megtanultam, hogy létezik egy sereg olyan dolog, ami a titkunkat képezi; olykor kifecsegtem ugyan egy-egy barátommal őrzött közös titkunkat, de a szüleimmel kötötteket soha: ez is öntudatom részét képezte. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy amerikai katona vagyok, akit besoroznak, s valahol a dzsungel mélyén mészárolja az ellenséget; később megundorodtam filmeken viszontlátott és nemzeti hőssé előlépett kommandós mivoltomtól; én és az erőszak ugyanis két különálló kategóriát alkotunk. A televízió képernyője előtt komolyan felháborodtam annak a látványától, hogy a háború ellen tiltakozó diákokat kíméletlenül verik az amerikai rendőrök, ám egy életre megtanultam a leckét, amikor saját bőrömön éreztem a gumibot ütlegét, amit egy koncerten kaptam csupán azért, mert a bandával együtt énekeltünk egy dalt, mely nem tetszett a kivezényelt rendőrtisztnek. A hosszú pórázra eresztett farkaskutya nekem ugrott, hanyatt döntött, és fogait vicsorította rám, a földön fekvőre; azt hiszem, tudatosítani igyekezett bennem szabadságom határait, melyeket éppen áthágni szándékoztam egy békedal szövegét skandálva.

Nekem, akit egyfajta polgári szellemben neveltek, s akinek olyan értékeket közvetítettek, melyekről azt harsogták, hogy egy halott kultúra sajátjai, mert a Nyugatnak bealkonyult, és Auschwitz után egyébként sem érvényesek, egyre jobban imponált nagyapám: az „ismeretlen hős”, habár jószerével semmit sem tudtam róla, vagy éppen azért, mert szerették volna, ha minél kevesebbet tudok meg róla. Bár a történelem megfosztott a polgári világ előnyeinek és hátulütőinek megtapasztalásától, s csak könyvekből, személyes elbeszélésekből szerzett esetleges ismereteim és magam kiagyalta képzeteim voltak róla (ily módon persze felmentést is kaptam, hogy azonosulnom kelljen valódi törvényeivel és résztvevőivel), éppen olyan értékei miatt vonzódtam hozzá, melyek számomra kívánatosak voltak: mint halálraítéltsége, dekadenciája és végtelen narcizmusa. Megtartom magamnak a jogot, hogy belátásom szerint vélekedjem e halottnak mondott kultúráról, s elhárítok minden akadályt, melyet az elé gördítenek, hogy a magam számára újra fölfedezhessem megvádolt képviselőit, s azt a látás- és írásmódot, mely kiemelkedő alkotóit jellemezte. Nem hagyom, hogy bármiféle dajkamesével száműzzenek szellemi örökségemből; nem fogadom el, hogy egyes történészek és ítészek többféle mércével mérjenek, s amit egyvalakinek megengednek, azt másvalakinek fölróják. S bár egyvégtében azt igyekeztek belém sulykolni „tanáraim”, hogy felelősséggel tartozom nagyapám „bűnös nemzedékének” tetteiért, vagyis gúzsba kötötték a szellemem, minek következtében vívódtam magammal magamban, anélkül, hogy bárki segítségemre sietett volna, jó időnek kellett eltelnie, hogy belássam, senki sem kényszeríthet rá, hogy bűnösnek is valljam magam egy olyan kor bűneiért, melyben nem éltem. Noha az elkövetett bűnök tényét elismerem, az áldozatok előtt megemelem kalapomat, miért is ne tenném, a bűnbánat terhében egyáltalán nem kívánok osztozni. Az vagyok, aki vagyok, s a tetteim minősítenek, ne várják hát tőlem, hogy meakulpázzak a történelem valamennyi gaztette okán, mert némelyeknek érdekükben áll szüntelen önmarcangolásom. Ha két emberöltővel korábban éltem volna, éppoly felkent híve lettem volna a dekadensnek minősített kultúrának, mint vagyok ma, ez lelki alkatomból fakad: lázadva vallok törvényt.

A megbarnult fényképen látható nagyapám kipedert bajusza, majdnem tar koponyája, szúrós tekintete egy olyasfajta ember fizimiskáját tárja elém, aki önmagával elégedettnek, büszkének és rendíthetetlennek tűnik. Bizonyára akadna olyan valaki, aki gondolkodás nélkül vágná a szemembe: „ja, kérem, egy csendőrtiszt milyen más ábrázatot mutatna, mint ilyen önelégült és gőgös emberét?” Honnan a bátorság az általánosításra, erre a mindent egybemosó, hazug és hamis ítélkezésre, mintha a magyar katonai és belügyi állomány egész tisztikara, a sokféle nemzetiségű s felekezetű grémium kivétel nélkül fasiszta, szadista, tanulatlan és elmebeteg söpredékből verbuválódott volna? Kétségkívül voltak ilyenek is. Szabadulni akarok az előítéletektől, az enyémektől és a másokéitól egyaránt, s ha elfogadom, hogy típusokban gondolkozzam a múlt figuráiról (ahogy irodalomórákon tettük a realista regények kapcsán: ez, kérem, a darutollas csendőr és együgyű tűzoltó, a szivarozó iparmágnás és honszerető csizmadia, a zsidó bankár és lebukott elvtárs), kiteszem magam a tudatos ködösítésben való részvételnek, hagyom, hogy rászedjenek, elvegyék a kedvem a múlt feltárásától, értékeinek tiszteletétől; „a hitehagyottak mindig is gyanakodva, sőt ellenségesen tekintenek a hithűekre”, hallottam Kolossy barátom nagyapjától. Ez a címkeaggatás a holtakra zárja a koporsó fedelét, nehogy feltámadhassanak saját pörükben védekezni. Ha az ember megengedheti magának, hogy bizonyos távolságból, filozofikusan közelítsen a történelemhamisításhoz, nagyon is mulatságosnak tartja, ahogy nem is egészen tehetségtelen, de valamilyen oknál fogva személyiségzavaros történészek elsősorban is önmagukat akarják meggyőzni bizonyos „tények” magyarázatáról, s nem veszik észre, mily szánalmas igyekezetük, és botrányos a következménye, ha a hatalom szándékával találkozik. Persze semmivel sem visszataszítóbb a nosztalgiázó szerecsenmosdatás sem; köztéri szobrokat ajánlatos időről időre megtisztítani a rájuk rakódott szennyeződéstől, gyanúsabb megtenni ugyanezt levitézlett közszereplőkkel, bár minden kor megpróbálja a maga kiválasztottjaival.

Nem választhatok magamnak másik nagyapát, másik családi múltat, még akkor sem, ha szeretném; az persze kérdés: szeretnék-e egyáltalán, s nem volt-e olyan idő, amikor éppen kapóra jött olyannak elfogadnom, olyan rigorózusnak és kemény fellépésűnek, mint amilyennek beállítani iparkodtak személyét előttem. Semmi ábrándozásra való hajlandóság nem olvasható ki tekintetéből, ellenben a szigor kellő öntudatról és önuralomról árulkodik, azt sejteti, hogy nincs szüksége tanácsokra, mert szilárd alapelvei vannak: Isten, haza, család, rend és fegyelem, Trianonért revánsot veszünk – s aki ezek ellen vét, ne is számítson könyörületre, legyenek azok közveszélyes bűnözők, külföldről fizetett anarchisták vagy akár saját gyermekei. S még mielőtt mosolyra szaladna a szám (félelmeimet és ellenkezéseimet leplezendő az ábrándozást megvető tekintetétől), eltöprengek a mama által sokat idézett mondásán: „Vajon hová is jutnánk szilárd és megfellebbezhetetlen alapelvek nélkül? Az alapelvek, a tisztesség és a hit a rend szegletkövei, nélkülük csak káosz és nihil létezik.” Ha bizonyos elvek és betartatásuk módozatai idejemúlttá válnak is, és sárba tiporják a jogokat, s a mindenkori kormányellenzék igyekszik is kipécézni és lejáratni az avíttnak, bűnösnek nyilvánított alapelveket, maga is kénytelen hasonlóan „épületes” s a politikai iszapbirkózásban nem kevésbé lejáratott, bűnösnek kikiáltott szlogeneket kitalálni, nehogy káoszba vigye az országot. Bizonyos alapelvek elfogadása részben egyéni ízlés és meggyőződés dolga, s mindaddig az is marad, amíg nem akarják mindenkire rákényszeríteni, intézményessé tenni, meggátolva, hogy másfélék is érvényesülhessenek. Mily sokféle alapelv tartotta magát évszázadokig a történelem során, hogy egy forradalom, egy államformaváltás szemeteskukába söpörje őket, s már-már hajlottunk is belátni ürességüket, feleslegességüket, kártékony mivoltukat, amikor egyszeriben ráeszméltünk, oly mélyen ivódtak bele nemzedékek emlékezetébe, hogy életre kell galvanizálnunk némelyiket, ha más körítéssel leöntve, más szövegösszefüggésbe helyezve is, s az emberek máris éppúgy hisznek létjogosultságukban, szilárd voltukban, miként korábban az ellenkezőjéről voltak meggyőződve. Milyen sokféle alapelvről vagyunk hajlandók úgy vélekedni, mintha az emberek üdvösségét szolgálnák; mondjuk, az egységes nemzeti nyelv használatának szükségességéről, csak a provansziak, bretonok tudnának tanúságot tenni arról, mily kegyetlenségek hatására mondtak le anyanyelvükről a hivatalossá nyilvánított francia javára a dicsőséges forradalom után, s miért éledt újjá bennük a vágy két évszázaddal később ősi nyelvük feltámasztására; vagy, mondjuk, a születési kiváltságok megszüntetéséről és az egyenlőségről, melyért cserébe az asszimilációt követelte a francia állam, s csak a Dreyfus-pör és a Pétain-kormányzás ébresztette rá a francia zsidókat arra az iszonyatos árra, amit az egyenlőségükért fizettek. A példák tetszés szerint sorjáztathatók lennének.

Nagyapám alapelvei, noha nagyon is korlátoltak és egy bizonyos kor politikai eszméihez kötöttek voltak, a lényegüket tekintve semmiben sem különböztek az Elzász visszacsatolásáért, Írország egyesítéséért küzdő középosztálybeliekéitől. Semmi kedvem a szerecsenmosdatáshoz, de a gyors és igaztalan ítélkezéshez sem; cseppet sem szívelem azt a fajta történelemszemléletet, mely egy nagyhatalomnak minden történelmi aljasságát megbocsátja, viszont egy kisebben előszeretettel veri el a port, ha fennmaradásáért küzd. Ez is előítéletes gondolkodáson alapszik. S hozzátehetem, nagyapám szigorú alapelveivel éppúgy agyonnyomta saját fiait, mint a szintén reformált hitű Sartre az övéit; erről a lelki és fizikai erőszakról csak bácsikáim beszélhetnének, ha szándékukban állna a hadifogságban odaveszett apjuk emlékét felbolygatni. Feledhetetlen élményeik és saját képzeteim minden bizonnyal egymásnak ellentmondanának, s nem tudnánk feloldani a feszültséget, mivel különböző alapállásból ítélkezünk. Az mindenesetre magáért beszél, hogy az egyik fia egyéni gazdálkodó maradt, bármennyire megnyomorították családját a termelőszövetkezetek erőszakos létrehozása után, s öregkora ellenére is oly elszántan fogott hozzá gazdasága fölvirágoztatásához, az újonnan visszaszerzett föld- és erdőterületek termővé tételéhez, mintha nem fáradt volna már eléggé bele a küzdelembe, mintha nem tudta volna, hogy kellő hitel hiányában csak a spekulánsok járnak jól bukásával. A másik pedig hajóskapitányként szolgált egy dunai szállítóhajón, élete végéig agglegény maradt, morózus és szűkszavú ember hírében állott, akit csak a kutyája szeret; egy-két találkozásunk alkalmával félelmemet alig tudtam legyűrni, noha kicsit mókásan félrecsapva viselte kapitányi sapkáját, és ki nem hunyó pipájával a kezében inkább egy jámbor télapó benyomását keltette. Mesélni a kalandjairól vagy nagyapámról sohasem volt hajlandó, ellenben kérésemre nyakamba akasztotta a távcsövét, és messzire barangolt velem, hogy meglessük a madarakat.

Én megtehetem, hogy nagyapám fényképét kezemben tartva elmerengek személyéről, s mivel közvetlenül nem avatkozhatott bele neveltetésembe, nem terjeszthette ki hatalmát rám, nem kényszeríthetett istenhite gyakorlására (e mulasztásáért a mamát bizonyára megbocsáthatatlan szabadossággal, felelőtlenséggel, egyszóval a családi rend ellen elkövetett súlyos vétséggel vádolná), nem kell eleve elutasítóan viselkednem vele. Rávetíthetek bizonyos tulajdonságokat előttem ismeretlen lényére, hogy próbára tegyem fiktív létének életképességét. Így kurta és vastag nyaka (a pattanásig feszülő felső inggombbal, mely a szemlélődőben bizonytalanságot szül, vajon nem fojtja-e meg rögvest) s az áll alatt kissé megereszkedett tokája egy hirtelen haragú, gutaütésre hajlamos, erőszakos ember képzetét is kelthetné bennem, ha nem tudnám, vagy ha nem akarnám figyelembe venni, hogy nyúlszívű volt nagyanyámmal szemben, soha egy éles szóváltásba nem keveredett vele, jobban félt parancsaitól, mint a feletteseiéitől. Evés előtt abroszkendőt kötött inggallérja fölé, mert nagyanyám nem viselte el, hogy bajuszáról lecsöpög az étel, s „az egész menü meglátszik az ingén”; csak annyi bort ivott, amennyit nagyanyám ellenőrzése mellett a cselédlány elébe tett, és soha nem vett bátorságot arra, hogy a lány farába csípjen, pedig fiait rajtakapta egyszer-egyszer efféle próbálkozáson. Ez is csak egy lehetséges jellemvonása a sok meglévő és feltételezett közül. Felöltőjének vállpántja, rajta a csillagokkal, kiválóságáról és kötelességtudásáról vallhatnának, csak éppen azt nem tudom bizonyosan, parancsára hány embert ütlegeltek kihallgatás közben, miként és milyen lelkiismerettel járt föl s alá a rámpán a zsidókat elnyelő marhavagonok előtt, miként azt sem, miféle valós érdemeiért szerezte magas rangját, és vajon hány tonna követ tört össze, míg végelgyengülésben elpusztult valamelyik orosz bányában. Örök kétely lénye; könnyű volna elítélnem, de akár felmentenem is, csak rajtam áll vagy bukik, hogy milyen sorsot szánok neki egy szépen kitalált történetben: mindkét esetre elég példát olvashatunk. Nem szeretném a nagyapámat a valóságosnál sem jobb színben feltüntetni, sem jobban beárnyékolni, hogy magamat kedvezőbbnek láttassam. Kellő távolságra állunk egymástól, bizonyos szűrőkön keresztül közelítek lényéhez s a magaméhoz is.

Vele szemben én – akit a mama oltalmazott: aggódva figyelte növekedésemet és minden tettemet, mindig kimosott a bajból, és másokat vélt felelősnek vétkeimért – egy habozó, tunyaságra és ábrándkergetésre hajlamos s mérhetetlenül önző alak voltam csupán: méltó az önvizsgálatra. Talán puhánynak, pipogyának, mihaszna kis kreténnek tartott volna, ha megadatik neki ismernie engemet. Hogy tudnám-e szeretni azt, aki minden bizonnyal megvetne engem? Ha őt magát nem is, de azt a lényt, akit magam elé képzeltem, igen, mivel olyasfajta tulajdonságokkal ruháztam föl, amelyek rokonszenvessé tették, s a csibész diáktársaim elleni lelki tusámban megerősítettek. Miért is ne szeretném, képzeletem szülötte, olyannak látom, aki nem ment át folyton-folyvást pálforduláson, nem volt szélkakas, mint az erkölcsprédikátorok és az igazság bajnokainak többsége, egyaránt nehezményezte a balosok és konzervatívok kirekesztő magatartását, szánalmas hablatyolását, s nemcsak a lovait szerette csutakolni, kutyáit csibészelni, de rajongott a költészetért, akár a porosz junkerek a regényekben. Ha valamiféle módosulás következett is be a róla kialakított képen, nem annak volt köszönhető, hogy önálló életre kelt ellenemre; nem, magam szabtam át portréját: kedvemre. Volt időszak, amikor odáig jutottam az „elvtársak” iránti gyűlöletben, hogy a kíméletlen csendőrt erősítettem föl benne, s oly megátalkodottan viselkedtem velük szemben, akárha bojtos kardját fognám a kezemben, hogy lesújtsak azokra, akik megaláztak, és szellemi rabságban tartottak. Például arra a semmilyen nyelvet sem beszélő, örökösen a diáklányok körül lebzselő, művelődéstörténetet okító egyetemi docensre, aki hiúságomra apellálva rávett, hogy egy szemináriumi dolgozat keretében mutassam be Croce történelemszemléletét, s én napokig apám könyvtárát bújva lépre is mentem. Angol szövegeket fordítottam, összehasonlításokat végeztem, filozófusokat olvastam, és örömömet leltem a munkában, mert magával ragadott ez a mediterrán elme; ám azzal nem számoltam, hogy „tiltott eszméket közvetítő beszámolómért” kicsapatással fenyegetőzik majd tanárom, de annyira mégsem sikerült rám ijesztenie, hogy gazsuláljak neki. Nem ő volt az egyetlen, aki rászedte a hallgatókat, s visszaélt hatalmával; némelyikük a lányokkal hentergett kabinetjében jobb jegyet ígérve, s ha célt ért, páváskodott, s azzal hitegette magát, hogy ellenállhatatlanságáért bomlanak érte; némelyikük a prédára lesett, hogy kit szervezhetne be téglának, aki információkkal látja el a diákság hangulatáról és magánéletéről.

Ó, mennyire gyűlöletesnek, szánalomra méltónak véltem az egyre jobban kiüresedő proliöntudatot, melynek forrása a Föl, föl, ti rabjai a földnek… munkásmozgalmi dal és a Világ proletárjai, egyesüljetek! hangzatos fölhívás volt, s egy sereg emberiségellenes cselekedet, melyre följogosítottnak és elhivatottnak érezték magukat egyes népvezérek, akik, bár halálbüntetést szabtak ki nagyapám sok-sok társára, bukásuk után büntetlenséget követeltek saját maguknak. S mivel az osztályharc utózöngeményeit és káros hatását a saját bőrömön érzékelhettem, nyilván elfogult is voltam, s elöntött a pulykaméreg, ha egy pártkatona vagy egyetemi történelemtanár nagyapám nemzedékének bűneit ecsetelte, ám hallani sem akart a második világháborút követő népnyúzásról és nemzetárulásról. Volt időszak, amikor joviális öregurat tiszteltem benne, aki nem liheg bosszúért, pedig lenne mit törlesztenie az őt ért sérelmek okán; aki nem zsidózik, mert egy-két hitehagyott, „semmit sem megtartó” (miként egy kiváló írójuk nevezi őket) antiszemitizmust kiált, csak hogy a sajtóban verhesse a palávert, s az sem gondolkoztatja meg, hogy szánalmas közszereplése miatt pojácának tartják még egykori barátai is; aki haraggal telve mosolyog roggyant társain, amiért egymástól vitatják el a jogot, hogy ki képviselhet egy-egy eszmeiséget, tisztséget, s ki nem alkalmas rá.

Hát ilyen nagyapát találtam ki magamnak, akit a háttérben tudhattam, s egyáltalán nem éreztem füllentésnek, ha egy általam kitalált történelmi vagy élethelyzetben szerepeltettem őt, egyedül az számított, hogy ilyen örökséggel nem rendelkezhettek (vagy ha igen, mélységesen hallgattak róla) az „elvtársak” kölykei, akiknek a szemébe lehetett vágni, hogy Lenin-fattyúk, viszonzásul legfeljebb az öklüket vághatták a képembe, de már gimnazista koromban is közönségesnek tűnt volna egy efféle válasz az elitiskolában: emiatt is szemtelenedtünk el. Többes számban beszélek, merthogy nem pusztán én támasztottam életre egy ilyen nagyapát, hanem társaim közül többen is, még olyanok is, akik egyébként nem tartoztak a „klánhoz”, de a családi örökség és az a belőle leszűrt szellemiség egyfajta hidat teremtett közöttünk, s miként nagyapáink tegezték egymást magától értető természetességgel egy bizonyos rang vagy poszt betöltése után, mi is békejobbot nyújtottunk az egy alomból származóknak. Még egyszer mondom, méltóságunkat és önazonosságunkat kerestük (már az is szégyen, hogy erre kényszerültünk) egy olyan korban, mely alantas kompromisszumokra, múltunk és családunk megtagadására akart kényszeríteni bennünket, ha hagytuk volna, s érvényesülésünket minden eszközzel nehezítette.

Képzeletbeli kiváltságosok voltunk, képzeletbeli befolyásos nagyapákkal és kétségbevonhatatlan előjogokkal, melyeket persze gyakorolni is akartunk a valóságban. Ezen túl persze rendelkeztünk még nem kevés gőggel és tudásszomjjal (melyet azért iparkodtunk kielégíteni, hogy a magunknak álmodott posztunkat valamikor betölthessük, kiszorítva onnan az arra érdemteleneket, evégett mozgósítottuk becsvágyunkat és szellemi tartalékainkat), s akkoriban még akarattal is, ami nálam alábbhagyott az évtizedek alatt. Leginkább különbözni vágytunk, akikre valamilyen rendkívüli képességükért fölnéznek azok a szellemi életben csak „jöttmentnek” számítók, akik első generációs értelmiségiek csupán, s nem alakulhatott még ki bennük az a tudati érzékenység, az a biztos tájékozódás, mely a több nemzedéken át kiválóságokat adó családok leszármazottaiban megtalálható. Mire gondolok? Az egyik diáktársam, aki a városunkhoz közeli faluból származott, s naponta buszozott az iskolába, már ötödik elemiben kitűnt rendkívüli logikai képességével, viszont a tanárok egy része szapulta érzéketlenségét és közömbösségét, amit nem tudott mire vélni, hiszen a legjobb tudása szerint tett eleget kötelességeinek. Minél többet szidalmazták bizonyos képességei hiányosságát föltárva az osztály előtt, annál eltökéltebben fordult a reál tantárgyakhoz, matematika- és fizikaversenyt nyert, még a dicsőségtáblán is szerepelt, s joggal gondolhatta úgy, hogy nem érdemelte ki azt a haragot, mellyel néhány tanára emlegette a nevét, ha felelésre szólították. Vele később sem lehetett egy könyvről, egy aktfestményről vagy akár csak egy filmről is elbeszélgetni, ha ilyesmi téma merült föl a társaságban, ütődött képet vágott, vagy a számok egzaktságáról regélt a racionális elmék lefegyverző magabiztosságával. Ha valaki arra utalt, egy nőt bajos elszédíteni képletekkel, és logikájukra is hiábavalóság építeni, ellenben egy megfelelően kiválasztott verssor citálása, egy divatlapból ismerős egzotikus parfümről való csevegés lázba hozhatja a kiszemeltet, a magasabb rendű tudományokba beavatottak jámborságával mosolygott, s igyekezett kitérni a számára érdektelen kérdések megvitatása elől. Szívesen rúgta a labdát, kártyázott és sörözött barátaival, de félszegsége nyomban megmutatkozott, ha egy lány is akadt a társaságban, s olyasmire terelődött a szó, amihez nem értett.

Később matematikus lett, egy falubéli tanítónőt vett feleségül, s kitartó szorgalmának köszönhetően bejárta Európa és Amerika számos egyetemét, ahol a róla elnevezett egyenletet tanította majd egy évtizeden keresztül. Szép házat vettek a félretett pénzből, felesége – barátnői bosszúságára – megengedhette magának, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, bejárónőt fogadjon, időnként férjéhez repüljön egy hétre, ékszerekkel kedveskedjen magának, ám lassan hordóformát kezdett ölteni, mivel képtelen volt ellenállni az evés csábításának. Arról viszont hallani sem akart, hogy férje nemet mondjon egy külföldi ösztöndíjra vagy állásmeghívásra, még ha a gyerekeket meg is viselte a család szétszakítottsága. Aki ismerte a fiút, sikeresnek vélte pályafutását, nagy jövőt jósolt neki, csakhogy a családjától távol töltött évek során az ital rabja lett, és senki sem értette: miért. Az a fajta ember volt, aki feleslegesnek tartotta a „lelkizést”; ám amikor idegenben végtelenül magányosnak és elveszettnek érezte magát, s megpróbálkozott a hazaküldött leveleiben az egyedüllét elviselhetetlenségére panaszkodni, inkább csak mentegetőzésre futotta, jelentéktelennek tűnő ürügyeket sorolt föl annak igazolására, miért is nyúlt a pohárhoz. A levél, mely természete szerint az írója helyett jár el érdekében a megszólítottnál, nem azt az eredményt hozta, amire számított, mert a rosszul megválasztott és összefűzött szavak nem jól képviselték őt; a telefonbeszélgetések pedig nemhogy csillapították volna, de még tetézték a bajt a szüntelen félreértések miatt, emellett sokba is kerültek.

Egy alkalommal visszautasította az egyik német egyetem állásajánlatát, s a szemétbe dobta egy londoni konferenciára szóló meghívólevelét is; itthon tanított, s leginkább a sarki sörözőben töltötte szabad idejét, negyvenéves fejjel cseppet sem vágyott a lepusztult hónapos szobákra és prostitúcióból élő diáklányokra, az élvezhetetlen menzai kosztra és idegen rádióállomások időjárás-jelentésére. Elege lett, ahogy az angolok mondják: a bőrönd-professzorságból. Felesége, amint tudomást szerzett az elmulasztott lehetőségekről, szemrehányást tett felelőtlenségéért, és nem volt hajlandó tovább eltűrni italozását, s megtalálta a módját, hogy egy ügyvéd segítségével kiforgatva mindenéből, megszabaduljon az egyre inkább csak múltjából élő, tehetségéről szajkózó férjétől. Ez a jobb sorsra érdemes fiú nem értette meg, hogy az élethez időnként szükség van egy kevés képzeletre és őszinte önvizsgálatra is: ez lett a veszte.

Vele ellentétben Kolossy barátom nagymestere volt a képzelgésnek; egy olyan rabbinikus természetű nagyapa képét alkotta meg, aki persze különb volt az enyémnél, egyfelől mert erős szálakkal kötődött az évszázados kálvinista küzdelmekhez, azokhoz a „nemes harcokhoz”, melyeket az üldöztetés idején megvívtak a reformált hitűek, másfelől meg magasabb tiszti rangot is tudhatott magáénak. Oly meggyőzően adta elő nagyapja történeteit, akár a menekülő lengyel katonatisztek magyar határon való átszöktetéséről, a katonai ellenállás viselt dolgairól, a hadifogság átvészeléséről, akár az ószövetségi prófétákkal való találkozásairól, Ézsaiás, Ezékiel és Dániel jövendöléseiről, hogy ha akartam volna, sem köthettem bele, pusztán csak azért, mert nem rendelkeztem érvekkel és ellenérvekkel, ráadásul a képzeletem is cserbenhagyott, lódítani pedig nem lett volna szerencsés. Tudtam, eltúlozza a mítoszteremtést, hogy magát fontosabbnak tüntesse föl, de nem állt szándékomban ellenkezni vele, elvitatni a jogát múltba fordulása közbeni nagyotmondásához, mert megelégelvén a „klán” kisded játékait, szövetségest kerestem kiugrásom esetére, s nem akkor jöttem le a falvédőről, hogy ne sejtettem volna, csak egy markáns őssel rendelkező fiú képes elriasztani a klán tagjait attól, hogy vesztemre törjenek. Kolossyban egyébként is volt hajlam a színjátékra, elegendő kitartás és józanság ahhoz, hogy gondosan fölépítsen egy jelenetet, amelyből győztesként kerülhet ki, ő ugyanis nem engedhetett meg magának túl sok kudarcot vagy bukást, ha végérvényesen ki akarta hasítani azt a területet, melyet magának kívánt megszerezni az életben. Túlélési ösztöne és realitásérzéke is sokkal erősebbnek bizonyult az enyémnél, „két lábon járt”, s csak akkor engedett képzeletének, ha a művészetről esett szó, minden más esetben elválasztotta az ocsút a pelyvától, sőt, olykor élére állította a dolgokat, mint aki csak feketét vagy fehéret ismer, a kettő közti átmenetet nem. Azt hiszem, a nyílt és őszinte, lelkük mélyén jóravaló emberek sajátja e sarkítás, Kolossyt egyébként is egyenes beszédűnek ismertem meg, aki kendőzetlenül megmondta a magáét bárkinek, mert azon a véleményen volt, hogy „sokkal egyszerűbb és kevésbé fárasztó a tiszta beszéd, mint a kertelés”, noha e nyílt színvallásaiért sokat szenvedett.

Kolossyt afféle vadócnak írták le a mama előtt, aki fogékony az ezoterikus gondolatokra (noha én tudtam, mert büszkén vállalta előttünk kálvinista hitét, hogy ismeri az övéi hitéletét és történetét, amiről nekünk fogalmunk sem volt, csak a kamaszos filozofálási láz hevében tájékozódik a keleti tanok és a judaizmus irányában is, melyekből sajátos gondolatokat szűrt le), fogékony a dekadenciára, merthogy szenvedélyes rajongója volt Baudelaire-nek, Valérynek, Oscar Wilde-nak, s mint ilyen, pokoljáró ember, aki időnként kihívja maga ellen a sorsot, hevesen elutasítja tanárai józan segítségét (mellyel a konformizmus és a kompromisszumok elfogadására intették volna), egyszóval kiismerhetetlen és megbízhatatlan alak. Kötve hiszem, hogy akár még az irodalomtanárunk is tisztában lett volna a dekadencia fogalmával, olyan jelzők gyűjtőjeként használta, melyek mindegyike, külön-külön is, valami visszataszító, megvetendő emberi vonást takar, és a romlást idézi, a Fleurs du mal fordítása nyomán. S persze az sem fedi teljesen a valóságot, hogy Kolossy „vadóc” lett volna a szó eredeti értelmében, noha valóban félrehúzódott, idegenkedett tőlünk. Egyfelől olyan gyerkőcre illik e jelző, aki olykor féktelen, rakoncátlan, nehezen kezelhető, s ha megharagítják, durcásan vonul el egy sarokba, és órákig duzzog; másfelől olyan kamasz lányra igaz, aki valamilyen belső késztetésre vagy jelleméből fakadóan hajlamos időnként átlépni azt a határt, melyet egy erkölcsös, egészségesen fejlődő, korának megfelelően gondolkodó lány mozgástereként jelölnek ki, vagy aki „fiúsan” viselkedik, öltözködik, beszél, s nem rest versenyre kelni bizonyos dolgokban az „erősebb nem” képviselőivel, hogy kiválóságát bizonyítsa, holott valójában csak gyöngédségre, elismerésre vágyik.

Viszont vadóccá lett, mert szép lassan és módszeresen elvadították; tanáraink pontosan tudták, hogy érzékeny fajta, túlteng benne az igazság- és becsvágy, a büszkeség, az önmegmutatási és kifejezési kényszer, mégis azon a ponton sebezték meg, ahol a legvédtelenebbnek tűnt. Mivel gyűlölte a matematikát és általában a reál tantárgyakat, s ezt nem is rejtette véka alá, simfelték is, ahogy csak tudták; naponta lehülyézték, bohócnak titulálták, megszégyenítették a táblánál, buktatással fenyegetőztek, hogy betörjék, engedelmes diákot faragjanak belőle, de mindenre nemet mondott. Eleinte persze küzdött és vicsorított, akár egy magányos oroszlán, ám miután látta, ennyivel nem érik be, nem kívánt partner lenni a cirkuszi mutatványhoz, hagyta, hogy pattogtassák orra előtt az ostort, álmosan ásított, s rá sem hederített idomáraira, akik „kezelhetetlennek”, „renitensnek”, „megátalkodottnak” minősítették, mert nem óhajtották beismerni pedagógiai kudarcukat. Ó, a klán és osztálytársai röhögtek rajta, a kiátkozotton, akit a szép jövő előtt álló és jó házból való gyerekek elé állítottak ellenpéldaként, a gúny céltáblájává tették, s valamennyien örömüket is lelték a megkövezésében; vállat vont, és köpött rájuk; szakadt öltözékben járt, hogy messziről és mindegyikük lássa, nem érdeklik a formaságok és illemszabályok, melyeket otthonról hoztak, s tehetnek neki egy szívességet, amennyiben nehezményeznék viselkedését. Visszavonult lelkének belső köreibe, ahova nem követhettük őt; kitalált magának egy másik világot, sajátlagos törvényekkel, nagyapja volt a bölcs kádi, akihez olykor fellebbezett.

Nagy előnyt jelentett számára, hogy mitikus csóvával övezett nagyapja, ellentétben az enyémmel, életben volt; s bár ez a tény némiképp fékezte képzelete szabad csapongását, viszont mindig kéznél volt az élő legendárium, melyet kinyithatott és szóra bírhatott, s olyan feledésre kárhoztatott ismereteket is kiszedhetett belőle, amelyeknek nyomára sem bukkanhattunk a történelemkönyvekben. Ítéleteit némelykor kiigazította, máskor meg következetesebbé, árnyaltabbá szelídíthette beszélgetéseik alkalmaival, s ezzel megóvta barátomat egy sereg olyan tévképzet kialakításától, mely fantasztává, háryjánossá tehette volna mások szemében; annak következtében viszont, hogy nemegyszer megcáfolhatatlan bizonyítékokkal állt elő, s olyan eseményekről is tudomása volt, melyeket nem vagy csak részben publikáltak, szavahihetővé, de egyben veszélyessé is vált, történelemtanára állandóan eltussolni kényszerült „botrányait”, nehogy kicsapják megfontolatlan kijelentéseiért.

Egyébként illethettek bennünket bármily lenézően vagy gorombán a „fantaszta” jelzővel, ahogy kiskamaszokat szokás, s lehettünk is akármilyen féktelenek a mi kis „történeteink” kitalálásában, utol sem érhettük azokat a felnőtteket (ó, mily gombamód gyarapodott a számuk), akik a bolsevik rendszer összeomlása után, szinte azon nyomban satuba fogták képzeletüket, hogy „hiteles történeteket” találjanak ki politikai üldöztetésükről, tetemes vagyonuk elkobzásáról, sebtében leporolt kutyabőrük évszázadokkal korábbi szerzéséről és családi érdemeikről. Köztünk és közöttük óriási különbség volt; számunkra a menekülés lehetőségét nyújtotta, hogy képzeletünkben feltámasztott nagyapáink kitalált történeteit saját szánk íze szerint alakíthatjuk, s ha be is csaptunk valakit: egyedül önmagunkat, mert szükségét éreztük e kábítószernek, hogy szorongásainkat, feleslegességünk tudatát, a kompromisszumra való képtelenségből fakadó reménytelenséget valamiképpen zsongítsuk, s történeteink révén (melyekben, akárcsak a mesebeli hősök, akik elnyerik igazukat és jutalmukat) elveszített méltóságunkra találjunk. Az, hogy időnként nagyapáink bőrébe és szerepkörébe bújtunk, esetenként szárnysegédeikké vagy kebelbeli barátaikká váltunk, máskor meg saját pörünkbe idéztük tanúként őket, egyfajta magunknak nyújtott „lelki segély” volt; e színjáték révén kimerészkedhettünk bensőnkből, ahol az üldözöttek öntudatosságával az „Erős vár a mi Urunk”-at énekeltük vigaszként, levethettük a félénkek és kiátkozottak álarcát, hogy helyette a „hős ellenállóét” bitoroljuk mindaddig, amíg képtelenek vagyunk valóságos tehetségünk és erényeink mozgósításával elnyerni jutalmunkat, megvetni a lábunkat a nagyok világában. Ellentétben velünk, a „hiteles történeteket” kiagyalókat egyetlen motívum vezérelte: a haszon; olyan javakat akartak visszaperelni, melyek csakugyan az övék voltak vagy sem, s kizárólagos tulajdonjogukról, az egykori jószág teher- és jelzálogmentességéről olyan hiteles papírokat varázsoltak elő az almárium mélyéről, hogy senkiben sem támadhatott kétely a kései örökösök igazáról; olyan társadalmi és politikai pozíciókat óhajtottak elfoglalni, mint fél évszázaddal korábban őseik valóban elfoglaltak, vagy csak elfoglalni szerettek volna, ha nem adósodtak volna el teljesen, nem csúsztak volna le végérvényesen a ranglétrán. Amíg mi önmagunkat szedtük rá, addig ők port hintettek a kétkedők, a hirtelen kisemmizettek és helyüket nem lelők szemébe; a húsosfazékhoz húzódtak, kölcsönösen elhitték egymás „hiteles történeteit”, s iparkodtak az „elvtársból” egyszeriben tőkéssé lettek, a nemtelenek és a zavarosban mindig feltűnők söpredékhadát távol tartani a konctól. Megdöbbenve néztük, hogy a nem egészen ártatlan történeteinket megmosolygó, nemritkán kigúnyoló és veszélyes színben feltüntető „felnőttek” (időközben persze mi is felnőtté váltunk) mily erőszakosan szereznek érvényt saját „hiteles történeteiknek”, s a paszszív többség, amelyben újra feléledt a szolgalelkűség, a nyúlszívűség, a plebejus szégyenkezés, miként kezdi tisztelni az arctalanságukat, jellegtelenségüket, szemérmességüket levedlő „kiváltságosokat”, hogyan szavaz bizalmat nekik pusztán csak azért, mert becsületszóra fogadják, hogy sosem szimpatizáltak az „elvtársakkal”, tisztességesen és felelősségteljesen akarnak munkálkodni a jövőért, melyet fogadalmukat megszegve hamar feláldoztak egy kevés kézzelfogható haszonért. S mindazok, akik a közép-európai népek lelki sebeiről, érzékenységéről és az alattvalósorban tartott milliók lelki megnyomoríttatásáról szónokoltak, s a történelmi múlt dicső pillanatait és személyiségeit idézték közös emlékezetünkbe, hogy hitet és erőt merítsünk a megújuláshoz, különösebb lelkifurdalás nélkül harácsoltak. Lehetett számunkra, mihaszna kis fantasztának titulált, magukat kiváltságosnak vélő, valójában romantikus álmodozóknak hely és elfogadható szerep e kíméletlen hatalomosztogatásban? Fogadalmaink és szövetségkötésünk nem ilyen talmi haszonlesésről szólt. Egyébként is, ugyanazok a túlérzékeny és ebből fakadóan deviáns kamaszok maradtunk felnőtt fejjel is, mint akik voltunk, márpedig az ilyen kiszámíthatatlan, önfejű, saját utat járó álmodozók a fegyelmezettséget, összetartást elváró politikusok rémálmai. Maradtunk a saját „gittegyletünknél”, a gittet rágni és olcsójánosnak megmaradni még mindig kívánatosabbnak tetszett számunkra, mint részt venni a nagy darálógépezetben.

Én légiesítettem viszonyomat képzeletbeli nagyapámmal, ő igyekezett minél szorosabbra fonni a köteléket kettejük között. Nekem a jótékony távolságra volt szükségem ahhoz, hogy szellemi örökségemet körvonalazzam, s a múltból kiszemeljem azokat a mazsolákat, melyek kívánatossá tették vállalását; Kolossy viszont, hogy kiiktathassa tudatából a mindennapos nélkülözés megalázó élményeit, a lehető legközvetlenebb kapcsolatot ápolta nagyapjával, akárha a fia volna, akit, a túlságosan nagy korkülönbség okán, már nem tud azzal a következetes szigorral megregulázni, mint egykoron saját fiait, úgy kezelte hát, mintha öregkori adomány volna Istentől, a valóra váltott ígéret a szövetség megerősítésére.

Ó, mennyire irigykedtem rá, amikor egyszer elvitt nagyapjához, s a nagy öreget láthattam fonott karosszékében ülni, éppoly kackiás bajusza, felnyírt tarkója, szigorú tekintete volt, mint amilyen az én nagyapámnak is a fényképen, s hallgathattam történeteit a letűnt és elátkozott korszakról, amelyről annyi, de annyi hazugságot tanítottak nekünk. Bármilyen szegény volt is valójában Kolossy, hatalmas kincs birtokosának tekintettem őt, elfogadtam velem egyenrangúnak, csak hogy együtt alkothassunk frontot a közös ellenféllel szemben, megvédjen tulajdon magamtól, ha esztelenséget követek el, erőt öntsön belém a csüggedés óráin. Az, hogy én elfogadtam őt, nem jelentette egyben azt is, hogy ő nyomban igényelte is volna társaságomat; alapvetően más utakat jártunk, s csak néha, akkor is rövid időre keresztezték egymást elágazásaink. Különben is, sokáig gyanakvó volt velem szemben, még azután is, hogy számos alkalommal tanújelét adtam, nem kívánom becsapni, kihasználni és megszégyeníteni, bármennyire azonosít is a „klánnal”. Késésben voltam, s hiába iparkodtam meggyőzni az ellenkezőjéről, egyszeriben nem tehettem úgy, mintha nem közibük való volnék; csak attól fogva hitt nekem, miután hajlandó voltam szembeszállni szüleimmel, leszámolni a régi társasággal, s elkövetni olyan dolgokat, melyek lázadásom őszinteségéről és bizonyos elvek semmibevételéről győzték meg. Szüntelenül próbára tett, képes vagyok-e elhanyagolni a családi támaszt és biztonságomat; s noha gyávának bizonyultam, felnőtt fejjel elkövetett csínytevéseim messze túlhaladták a kisiskolás kori bosszantásokat és tolvajlásokat, s arra engedtek következtetni, hogy nem idegen tőlem a „veszélyesen élni” fölfogás, s ez elégségesnek bizonyult számára, hogy bizalmába fogadjon. Kolossy vadócként viselkedett a tekintetben is, hogy minden olyan értéket be akart szennyezni, melyet a klán tagjai képviseltek, s amelyeket követendő példaként állítottak elénk a szocialista ember erkölcsisége örvén. Ez utóbbiakat sokkal hamarabb elintézhetőnek véltem magam is, egyszerűen nem vettünk tudomást létezésükről, márpedig ami nincs, nem tisztelhető, s ha valaki mégis elfogadtatni óhajtotta velünk létezésüket, szintén „ablaküveggé” vált, amin áttekintettünk.