Czigány György

Tuttifrutti Ottlik asztaláról

Egy meglehetősen zaklatott filmforgatás, zilált beszélgetés boldog délutánjáról van szó. Most (2003-ban) utolértem életkorommal az akkori Ottlik Gézát: egyidősek vagyunk az emlék jelenében, hetvenkét esztendősek… Akkor, 1985. október 7-én nem képzeltünk el semmi eljövendőt, a hátralevő élet mérhető idejét. (Haláláig még pontosan öt év és két nap van hátra.)

Mielőtt a tizennyolc éve rögzített szabadtéri tévéinterjú „gyümölcssaláta”-egyvelegét megízleltetném az érdeklődőkkel, elmondom, hogyan értem el azt, hogy a zárkózott-hallgatag Ottlik hajlandó lett kamera jelenlétében is jó néhány beszélgetésre. Egyszer Vas István telefonált: itthon van Koromzay Dénes, a világhírű Magyar vonósnégyes brácsaművésze, hazalátogatott Boulderből rokonaihoz, de főként legjobb barátjához, Cipihez – érdemes volna vele a tévében műsort készíteni. Örömmel mondtam igent, s az ötletet Vas Pistának megköszönve arra kértem őt, hogy a beszélgetésben vegyen részt, sőt, hívjuk meg Ottlikot is, hiszen így sokkal színesebb, szabadabb társalgás alakulhat ki, jobb a szokványos zenei interjúkénál. Ottlik nem akart szerepelni, de ha Koromzay kedvéért kell jönnie, s nem róla lesz szó, az persze más… Jött; kicsit aggódva, de ott volt.

Koromzay pedig nem csak zenéről beszélt: szó volt Ezra Poundról, aki az ifjú muzsikust a legjobb Bartók-szakértőnek nevezte ki, s hevesen vitatkozott vele az újabb amerikai irodalomról; szó volt a szobájában függő kitömött cápáról, mely Hemingway ajándéka; s kínálkozó volt idézni Vas István Bartók-versét: az ötödik vonósnégyest Koromzayék játszották először a
Zeneakadémián; Dénes szólt a Veveyben elveszetten, egyedül ténfergő Chaplinről: egy kamaraest után odakéredzkedett az asztalukhoz, velük vacsorázott, miközben beleszeretett a szomszéd teremben zongorázó Clara Haskilba, aki nem volt szép, de a zenélésben gyönyörűre
hevült. Szó volt Kosztolányiról, a Nyugatról, Ottlik első novelláiról, Örley Somáról és Fejér Lipótról, a legendás hírű matematikusról.

Később, más alkalommal Rónay Györgyre emlékeztünk; akkor már Ottlik mellett ott volt Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Lator László is. Valakire mindig lehetett emlékezni, és Ottlik nem kérette magát, élvezte a forgatás játékait, izgalmát s főleg a baráti társaságot.

Zebegénybe, Szőnyi műtermébe és kertjébe csak azért látogattunk el, hogy vitatkozhassunk Braque-ról, Picassóról, a Mándy-novellák film ihlette kihagyásos technikájáról, Nemes Nagy Ágnes költői képeiről, Krúdyról és Németh Lászlóról, a szubjektívvé vált prózáról és az eközben objektívvá lett líráról. Ottlik heves gesztusaira Nemes Nagy Ágnes józan ellenvetései visszhangoztak. „Csakhogy! Csakhogy, angyalkám!” – gyakran kezdődtek így Ágnes felcsattanó rögtönzései. Ottlik egyébként úgy képzelte, a kertben nyaralók módjára leszünk együtt; kérdezte, hozzon-e fürdőruhát.

Mindenesetre Ottlik jelenlétét a különböző helyszíneken, keserű-derűs eszmefuttatását a Bartók-házban, a Zichy-kastélyban többórányi videokazettán őrzi a tévé archívuma.

1985. október 7-én szinte nyári kánikula volt Budapesten. Az a bizonyos boldog délután a Dunakorzó egyik asztalánál telt el Ottlik és Koromzay társaságában. Kameránk a korlátig húzódott fel a sétálók közé, mi pedig kigombolkozva kortyolgattuk limonádénkat. Beszélgetésünk mondatait néha elgázolta, szétszakította egy-egy elrobogó 2-es villamos vagy szomszédaink kedélyes hangoskodása. Azért azt jól értettem, hogy Ottlik – tőle szokatlan udvariassággal – Duinóról szóló versemet idézte bevezetésül, s nem is cetliről, pedig volt nála valami jegyzetlap a lelkiismeretes felkészülés bizonyítékaként. „Mindegy, mire emlékezem – mondta –, egy helyszín, egyszólamú lét felett másik táj, más idő hever, mint én kövek között, s fölkelnek velem bármikor.” Satöbbi, satöbbi – tette hozzá, jelezve: tudja, a trieszti öböl a háttér, s így nem véletlen, hogy címet is ő adott versemnek, kiemelve fél sort belőle: „a duinói bolt bezár…”
A trieszti öblöt ugyan soha nem látta, de reméltem, hogy ezek után Rilkéről, az elégiákról is szólni fog. Hamar megértettem, hogy a Dunakorzó most fontosabb.

Koromzay világos, nyári öltönyben érkezett; Ottlik barna zakóban, fehér ingben, apró mintás nyakkendő volt rajta. Előbb a Vigadó előtt sétáltak hátul összefont kézzel, majd lassú, tűnődő léptekkel jöttek a forgatás számára kijelölt asztalhoz, ahol állva vártam őket s az asszisztens intését: kezdhetjük!

– Ötven éve, hogy közeledtünk, kicsit fiatalabban, ehhez a kávéházhoz, és mentünk bridzsversenyre – kezdte Dénes.

– Körülbelül pont itt, ahol vagyunk – folytatta Cipi –, a régi Dunakorzó kertjében.

– És minden várakozás ellenére megnyertük.

– Megnyertük a versenyt. Teljesen ismeretlenek voltunk még, ahogy a bridzsklubban nevezték: ám háárecek, zsidó szólás ez, tudatlant, butát jelent. Ez volt a pancserek terme. És akkor két ám háárec megnyeri a versenyt! Hát ez a Vigadó: akvárium, vagy mi a csudának csúfolták… Ferenczy Gyuri játszott esténként tíz pengőért, két zongorával, úgy emlékszem, a Cziffra Gyurival, aki a tanítványa volt.

– Ferenczy Gyuri pedig bridzsbajnok is.

– Hát ő volt a nagy… (Villamosdübörgés.) … játszottunk is vele. Sokat. Aztán itt a Tőzsde-klub volt az emeleten. Hát el kéne mondani, végignézni az egész korzót: sok szálloda volt itt. A Carlton, Bristol, a Hungária, akkor a Negresco kávéház. A Lukács, a Mignon, a Ritz…

– Azt hiszem – élénkült fel Dénes is –, a Mignonban ültünk az 1936-os berlini olimpia utolsó napján, amikor Csík megnyerte már a százméteres úszást, Csák Ibolya a magasugrást, és tizenegy óra tájt asztalunkhoz lépett a pincér, s kedves, olyan finom mosollyal meghajolt: Lőrincz világbajnok, uraim! Életünk egyik legnagyobb…

– Igen – bólogat Ottlik, s szögletes mozdulataival épp rágyújtani próbál –, igen, a Mignon, a Ritz…

– Amikor visszajöttem, először a háború után, éles tőrrel vágott a szívembe, hogy hogy néz ki a város. Azóta egyre boldogabban jövök haza. Nem olyan, mint volt, de szép.

– Közben minden hiányzik, az akusztikája megint nem nagyon jó. Az sohasem volt jó.

– De itt, a Vigadóban a nagy koncertek: Huberman, Sauer és a régiek… Brahms. Aztán Debussy.

– És Liszt Ferenc, a Vigadó kapujában. Reverenda volt rajta; két hölgy karolt belé… Ezt nekem – szóltam most én is – egy öreg várostörténész, Rexa Dezső mondta el, ifjú rádiós koromban. Ő még látta Arany Jánost sétálni itt a Duna-parton. Magyar utcai lakásában egy ágyra mutatott. Ebben az ágyban halt meg Csajághy Laura, Vörösmarty kedvese… Mindez az ötvenes évek vége felé történt. Hosszúak voltak azok az évek.

– Még most is tartanak – vetette oda Ottlik.

– Géza, cédula van a kezedben – tereltem másra a szót.

– Tegnap a Dénessel összeültünk, hogy mit mondhatnánk, mert észnél legyünk, megőrzik itt, amit beszélünk, nagyon nagy marhaságot ne mondjunk. Mert megőrzik, mint az ő lemezeit. És érdekes lesz, mit beszél az író bridzsbajnok muzsikus barátjával, mondjuk. Inkább technikai dolog, ami engem izgat: mi, írók irigyeljük a muzsikusokat borzasztóan. Nemzetköziség van a kottában. Na, viszont Dénes azt mondja, a kottát sokan le tudják játszani, még csak nem is roszszul, de az még egyáltalán nem lesz zene. Tehát akkor az előadóművész hozzátesz valamit a kottához. A vers „kottájában” ami nemzetközi, az a szó jelentése s mondjuk a mondat állítása. A szemantika és a szintaxis…

– A tárgyi tartalom – veti közbe Dénes.

– Igen, de ebben még nincs benne a költészet, egyáltalán nincs benne. Azt le lehet fordítani, hogy ötszáz walesi bárd ment a máglyára, ugye, ez világos, de semmi köze sincs Arany balladájához. „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba welszi bárd” – na, a mondattant, a szórendet felrúgja, utánadobja csak a mondat alanyát, és emocionálisan így tud közölni valamit. Ezek a szükséges hibák, amilyen a névcsonkítás… Azt mondja: „Mélyen a vár alatt / Vonúl egy kis csapat; / Olyan rettegve lép, / Most lopja életét… / Kanizsa, Rozgonyi.” Ugye, Kanizsai helyett Kanizsát ír, s ezt nem lehet lefordítani se németre, se franciára. Vörösmarty is megcsinálta ezt: Szilágyi és Hajmási – ez a címe a versnek. „A harc kitört, a harc lefolyt; / Két bajnok úrfiak, / Szilágyi s Hajmás, Sztambulon / Rabságba juttanak.” Nahát, nem ér rá a költő Hajmásit mondani, mert rögtön belekezd: „Rabság! nehéz lánc! hős karom, / Miért nem vagy te szabadon!” Benne van ez nagyon érdekesen az Aliz Csodaországban meséjében is, a híres balladában, a nagy szöveghalandzsával… Vörösmarty pedig a világ legnagyobb versét csinálja meg ezzel: „Ki dörömböl az ég boltozatján, / Mi zokog, mint malom a pokolban?” És azután: „Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, / Vert hadak vagy vakmerő remények?” A világon semmit nem mond, a kottája pedig lefordíthatatlan. Az, ami a lényeg ebben a kottában.

– Ezen sokat vitatkoztunk. De ami az előadóművész alaphitvallása, ami ellen végül senki nem tiltakozik, ami szentírás, hogy aki előad, az legyen szerény, ne önmagát mutogassa, ne önmagát próbálja kifejezni, hanem szolgáljon. Szolgálja ki a nagy gondolatokat, a nagy teremtést. De ha csak arról van szó, hogy kiszolgálni, akkor mi marad belőled?! A darab megértése, a hangulat fölfogása önmagában is technika. Ez tanulható, tudatos. Amire aztán az egész fölépül, az a maradék már öntudatlan, az az előadó önmaga.

– Gyakran adsz mások írásának címet? – fordultam a szemből sütő napot láthatóan élvező Ottlikhoz.

– Adtam Mándy Ivánnak, Nemes Nagy Ágnesnek. Neked is adtam.

– És adtál Tandorinak is – teszi hozzá Koromzay.

– Budára látunk – szóltam –, s engem az érdekelne, hogy új könyvednek miért lesz Buda a címe.

– Hát, kérlek szépen, ez komplikált. Először is egy négybetűs, erőteljes, rövid szó. Divat, valahonnan jött egy ilyen divat, hogy kilométeres címeket adnak a könyvnek, főleg Amerikában. Mondom, ez egy rövid, tömör szó – és erről szól: az életem anyagából kell összeszedni, ez Buda, hiába! És azzal kezdődik, hogy a határ széléről visszajutunk Budára. Az egyedüli mítosz számomra az, hogy áll Buda: egy Ottlyk György nevű ősöm háromszáz éve segített a törököt kiverni innen. Ő volt, aki az első török zászlót hozta, és megmentett valami hetvenkedő, nem tudom, milyen választófejedelmet. A törökök már majdnem levágták, de ő megmentette, s kapott ezért egy zacskó aranyat.

– Megvan még? (Derültség.)

– Nem, bolond volt, az neki nem kellett, hanem kért valami oklevelet. Ezzel jól járt, mert a Thökölyvel való együttműködése miatt Caraffa vésztörvényszéke kivégeztette volna, s ezzel az oklevéllel menthette csak meg a felesége. Okos asszony volt, német ruhába öltözve felrohant Bécsbe, s valahogy reggel, a kápolna előtt megleste a császárt, térdre borult, s nekiesett ezzel a kéréssel, menlevélért, és oké: megkapta, vágtatott vissza Eperjesre váltott lovakkal, esőben, sárban. Caraffának volt egy cigány kurvája, aki a hamis tanúvallomásokat tette, hogy a kínvallatások, kivégzések rendszeresek lehessenek. Ha az megjelent a várban, akkor aznap valakit biztosan kivégeztek. Amikor ükapám meglátta a feleségét, azt hitte, mindennek vége: búcsúzni jött. De hát nem: megmentette az életét. Mire Ottlyk György megfogadta: ha a feleségem előbb halna meg, mint én, életem végéig gyászruhában járok. Vagy addig, amíg újra meg nem nősülök. (Élénk derültség.)

– Mely pillanat döntötte el, hogy Dénes muzsikus lesz, Géza pedig író? – néztem egyik vendégemről a másikra.

– Amit a Gyuri kérdez, azt én sem tudom rólad, Dénes! Aradon születtél…

– Nem születtem Aradon, csecsemőkoromban vittek oda. Budapesten születtem, de apámat akkor kinevezték az Arad–Csanád Egyesült Vasutakhoz, így lett Arad gyermekkorom városa. Négyéves lehettem, s fölkapaszkodtam a zongorához, és azokat a dalokat, amiket a dadám énekelt nekem, egy ujjal kalimpáltam a zongorán, amiből arra következtettek, hogy zenei tehetségem van. Volt Aradon egy zenetanár, német ember, Unger Móric bácsi, vérbeli muzsikus volt, s balszerencsémre a második leckénél észrevette, hogy abszolút hallásom van. Rá is beszélte a szüleimet, hogy inkább hegedűt tanuljak. Az ő fia volt Unger Ernő, talán még emlékeztek rá, kitűnő karmester volt Budapesten, s tanár a Zeneakadémián.

„Mi a villamos? – Rút csingilingi ház.” A párás ablaküvegre odamázolt mondat, ismeretlen, alkalmi költő műveként egy régi Ottlik-tárcából való. Mondanám, de mire az épp érkező villamos tovadübörög, Koromzay fordul Cipihez.

– Nem túlzás, ugye, hogy az én révemen ismerted meg a feleségedet? Sokkal előbb jártam Debreczeniékhez, mint te.

– Sokkal előbb. Hát húszéves korunkig jampeceskedtünk mi itt vígan. Bálok voltak, jött a rumba, az új tánc. S mi abban éltünk: nem érdekes! – én világhírű muzsikus leszek, én világhírű író, ugye, mint terv…

– Sikerült.

– Azért mondom csak, mert én már akkor nagy írónak éreztem magam, amikor a Nyugat közölte a novellámat, a Drugeth-legendát. És elfogadtak a Nyugat munkatársának: Babits meghívott, jöjjek el a Dunakorzó-asztalukhoz szerdán. Az itt volt, ahol most ülünk, talán kicsit beljebb. Ortutay meg Tolnai Gábor nyüzsgött itt, a Cs. Szabó. Ezek odatolakodtak Babits mellé. Hát én próbáltam az asztal legvégére leülni. De nem, Nagy Lajos fölállt, s azt mondta: helyet cserélek veled, s ő ült az asztal végébe. Ez nem szerénység, hanem a gőgnek egy formája.

– Arra viszont én büszke vagyok – szólt újra Dénes –, hogy Kosztolányival előbb találkoztam, mint te.

– És együtt szerepeltetek…

– Terézkörúti Kör, vagy valami ilyennek hívták. Engem oda meghívtak, hogy brácsázzak, Kosztolányi pedig saját műveiből adott elő. Szerény, zárkózott ember lehet, de talán lehet hozzá egy jó szót szólni – gondoltam. Este megjelent erre egy világfi, a világ legdivatosabb frakkjában… Előadás után, amikor már elmondta a verseit, a sarokban odaültem hozzá, és kiöntöttem a lelkemet, hogy imádjuk őt, és kérdeztem, hallott-e már ezekről a nagy tehetségekről: Örleyről, Ottlikról. Hát még nem hallott. Ez harmincötben volt…

– Hát persze, még meg se jelent semmi – veszi át a szót Ottlik. – Két házzal arrébb itt volt a Pester Lloyd, a Lloyd-palota, s ennek a klubjában rendezett vitaestet Karinthy és Kosztolányi. Elmentem, meghallgattam. Karinthy nekitámadt Kosztolányinak az Édes Anna miatt. Mert az áll a regényben, hogy Anna a gyilkosság után még megevett sok-sok süteményt… Karinthy azt mondta: nem evett meg sok-sok süteményt – ez rossz! Nem illik ide: ez próza! És azután Kosztolányi! Istenien elmondta, hogy miért választotta ezt a nevet, címet! Édes Anna! Egy csomó ok miatt. Például, mert rímel az édesanya szóra. Anna, adna… Meg ugye ez: ez a kacér feltételes mód!

Nevettünk. Megvártam, míg Ottlik rágyújt egy újabb cigarettára.

– Gyerekkorod is benne lesz a Buda-regényben?

– Ez lenne a lényeg, hogy azt vissza tudom-e hozni, tudod? Az alapérzést. Születtem ott, ahol most lakunk. Gyöngyi pedig az iskolán túli házban. A Krisztinában, szemben a Horváth-kerttel. Azután Kecskemét! Ez is gyerekkorom tája, anyám kecskeméti, ott volt neki földje Borbáspusztán, ami szekéren két óra út Kecskeméttől. Tanya, aratás, macska meg minden. Szerettem. Megtanultam „szögediesen” az ö-hangok használatát. S nem is tévedek benne, mint Móricz Zsigmond a regényében.

– Mindig csak tényekről, arról beszélünk, ami történt vagy történik… Találtál ki egyáltalán történetet?

– Nem, azt megette a fene. Próbáltam, aztán el kellett dobni, mert rossz, hazugság: kitalált, nemlétező figurák! Hát nemlétezők ezek is…

– A világirodalom tele van fiktív történetekkel, képzelt figurákkal, nem?

– Kétféle irodalom van: önéletrajzi és légből kapott. Ugye, én légből kapottat nem írok. Hiszen a jó detektívregényben is az ér valamit, ami átélt: mondjuk, Agatha Christie-ben a táj, az angol vidék, az angol társaság… Vagy Dickens: megteremt ezer figurát, mindegyikben ő van. És London, ez az emocionális alapérzés. Azóta London olyan dickensi. Ezt Cs. Szabó is elismerte. Na most Buda! Hát a Riadó utca 2/c. A nyilasok, Gestapo, ostrom: ezt mind együtt csináltuk Gyöngyivel végig, meg Vas Pistával. Azután Gödöllő, amit átkereszteltem Monostorra. Az is Buda, mert még a Fehérvári út 15/b-ben laktunk, amikor anyám megvette ezt a kis vadászházat Gödöllőn. Már Kőszegről odajártam nyaralni.

– Mikor írsz, nappal vagy éjjel? Ha egyáltalán… Tudod, egy szilveszteri Népszavában megjelent rólad vidám kétsorosom: „Egy könyvön száz évig kotlik, / Mégis legjobb írónk Ottlik!”

– Írtam egy hangjátékot én negyvenhatban. Biztos voltam benne, hogy a Rádió nem őrizte meg, rég eldobták. Erre most egy rádiós kibogarászta, megtalálta. Megijedtem, mert ez a darab nagyon rossz. Ha meghalok, ezek még leadják; Cserés dr. már bevette a maga dramaturgiájába Valencia-keringő címmel. Na, mondom, ezt gyorsan át kell írni, valamit csinálni kell vele: ráment négy hetem. Főleg éjszaka írok, sajnos. Húsz flekkből lett hetven. Így is rossz, de már nem olyan arcpirítóan hat, szóval a sírban nem kezdek forogni, mint a ventilátor, ha előadják. Mikor én civil lettem, matematikahallgató, akkor írtam ilyen prózaversszerű borzalmas dolgokat. Zsuzsi, a nővérem elvitte ezeket a Napkelet főszerkesztőjének, Tormay Cecilnek, aki elolvasta, s azt mondta, hogy én vagyok a legnagyobb tehetség, akit fölfedezett. Közölte őket. Nyálas érzelgősség volt bennük, amilyen azért nem voltam. S ezen már nem tudok segíteni: netán ezeket is elő fogják szedni száz év múlva, hogy milyen érdekes…

– A Buda írása idején, nemrég megtudtam tőled, hogy most néhány napig csak Einsteinnel foglalkozol, szükséged van rá, nem mert írnál róla, csak az írói munka háttereként… Képletek százait oldottad meg…

– Mert a világképet kell visszaállítani, helyretenni a dolgokat. Alapozás kell ahhoz, hogy én elmondjak, megírjak egy kis cselekményes történetet. Ugye, hogy Both Benedek, a festő visszautazott a…

(Erős villamoszaj. Majd egy hajókürt is. Mintha lefújná; akkor itt a vége?)

Cipi a nappal szemben ül még. Eszembe jut Méreg című tárcája. „Szeretem a napot. Szerelmes vagyok a verőfénybe, a kék égboltozatba. Kánikula kell nekem, tomboló, mértéktelen nyár. Harminckét foggal kell harapnunk a napfényt, és mérgeznünk, fogyasztanunk magunkat, hogy érettek legyünk a halálra.”

Rántott a vállán. Mintha lesöpörné az asztalról hirtelen a tulajdon kézfejét. Csontos, heves a keze. A poharához nyúl, s gyorsan előbbre koppintja az asztalon, mint egy sakkfigurát. Azután ugyanígy vissza. Hogyhogy?! Felhorkan, köhint. Nevetgél.

Hallgat.