Gömöri György

Szegi Pál:
Játék és lelkiismeret

Argumentum–Philobiblon, 2001

Az Új Magyar Irodalmi Lexikon első kiadása mindössze hét sorban foglalkozik Szegi Pál munkásságával. Ugyanakkor neve számos emlékezésben, naplóban és feljegyzésben felbukkan, forog az irodalmi köztudatban. A fiatal Illyés közeli barátja, Szabó Lőrinc barátja és értő kritikusa, aki a második világháború idején Zelk Zoltánnak segít, hogy munkaszolgálatosként túlélje az orosz tél iszonyú hidegét. Szegi Pál rengeteg embert ismer, sok embernek tesz szívességet, intéz el kisebb-nagyobb ügyeket: egy személyben költő, műfordító, lapszerkesztő és műkritikus – a modern magyar irodalom széles látókörű, művelt rajongója és mindenese.

Ahogy azt mondani szokták: a kiadó régi hiányt pótolt, amikor vállalkozott Szegi Pál lapokban szétszórt írásainak összegyűjtésére, illetve kötetbe válogatására. Ami azonnal szembetűnik a Játék és lelkiismeret című kötet „válogatott írásai”-ból, az éppen szerzőjük sokoldalúsága. Hat fejezet kell ennek bemutatásához, s ebben a hat részben nem csupán a már valahol megjelent írásokat olvashatjuk újra, hanem a részben kéziratban maradt verseket, Szegi irodalmi és képzőművészeti témájú tanulmányait, többnyire franciából készített műfordításait, végül a szerzőnek Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel, Szerb Antallal, Kassákkal és a nyomdász Frankl Sándorral folytatott levelezését. A kötetet szerkesztő Széchenyi Ágnes terjedelmes bevezető tanulmányt írt „az emlékezetünkre méltó” életműhöz, amit – ha tetszik – Szegi Pál „ébresztésének” is felfoghatunk.

Szegi fő problémája éppen a sokoldalúságában rejlik. Mintha egy ideig nem tudná eldönteni, melyik műfaja az „igazi”, mintha a külső késztetések (felkérések, megrendelések) nem engednék, hogy ha nem is egy, de, mondjuk, két műfajra koncentrálja figyelmét. Ami verseit illeti, azok inkább verstörténeti margináliák: vannak köztük érdekes, enyhén szürrealista kísérletek (Fiam második születésnapjára), illetve a kései Radnóti Miklós hangjára emlékeztető neoszimbolista elégiák (Fecskevirág), de egészében Szegi lírai korpuszát nem mondanám jelentősnek. Az irodalomkritikus Szegi figyelemre méltóbb, már csak témaválasztásai miatt is: közel áll hozzá Illyés és József Attila mellett Krúdy Gyula és Márai Sándor, de Radnóti Miklós és Szabó Lőrinc is. Kodolányival Kassák konstruktivizmusáról vitázik 1927-ben, de több ízben méltatja a különös világú Pap Károly művészetét. Szegi szemmel láthatóan rokonszenvezik az avantgárddal, de nem annyira, hogy lebecsülné a hagyományosabb technikájú írói stratégiákat, illetve megoldásokat. Többnyire olyanokról ír csak, akiket valamiért kedvel; nem kombattáns irodalomkritikus. Szívesebben méltat, mint hiányol vagy kritizál.

Ez a tulajdonsága legjobban talán képzőművészeti írásaiban és kritikáiban érvényesül, amelyek több mint száz oldalt tesznek ki ebben a 371 oldalas kötetben. Szegi Pálnak megvan az a képessége, hogy egy-egy festőművész munkásságát lényegében ragadja meg, vagyis hogy a pálya felvázolása mellett a művész legfontosabb sajátosságait és erényeit is felvillantsa. Kerüli a szakzsargont, művelt olvasóknak közvetít értékeket. Ez az értékközvetítő kritikus méltatja a korábbi mesterek közül Szinyei Merse Pált éppúgy, mint Munkácsyt; Rippl-Rónait csakúgy, mint Gulácsy Lajost. De a már elismert mesterek mellett kitűnő írásokat köszönhetünk Szegi Pálnak a fontosabb festő kortársaktól is, így Medveczky Jenőről, Bálint Endréről, Berény Róbertről és Barcsay Jenőről. Ezek az írásai szinte mind a Tér és Forma című folyóiratban jelentek meg, a második világháborút követő néhány évben, amikor még lehetett szabadon írni képzőművészetről. Mivel itt nem kritikai kiadásról van szó, kár, hogy az egyébként igényes kötetbe olyan Szegi-írás is bekerült, amelyik már magán viseli a kora ötvenes évek „pártos” retorikájának jegyeit: én kihagytam volna például A műfajok gazdagsága című írást, ahol a szerző úgy véli, a szocialista realizmus „a realizmus magasabb formája”, és dicséri – a többi közt – Pór Bertalan műveit olyan, mint a Sztálin elvtárs portréja, ahol ugyan a generalisszimusz egyik karja el van rajzolva, viszont a kép „lelkes őszintesége” lenyűgözi a nézőt. Hogy a jereváni rádió egyik ismert viccét parafrazeáljuk: igaz, hogy Szegi ilyen cikket is írt, de nem ezért szeretjük. Mint sokan mások, ő is túljutott ezen a korszakán. 1957-ben szerkesztett-gondozott egy teljes magyar Villon-kiadást, amit a szakma még évtizedekkel később is nagyra értékelt. Szegi Pál 1958-ban hunyt el, mai fogalmaink szerint fiatalon – még nem töltötte be ötvenhatodik évét.

A Játék és lelkiismeret szép kiállítású, levegősen szedett, jól olvasható könyv, viszonylag kevés sajtóhibával, bár „Carricre” helyett a 204. oldalon „Carričre” és „Gordon Graig” helyett (a 208. oldalon, kétszer) „Craig” olvasandó. Jóllehet nemcsak filológusoknak vagy műkritikusoknak szánta a kiadó ezt a Szegi-válogatást, nem ártott volna egy névindex az egyébként jól forgatható könyvhöz, amelynek borítólapját Szegi Pál fényképe díszíti.