Kósa Csaba

Kossuth újságot ír

„Korunk értelmének, korunk érzelmének
orgánuma lenni, ez hivatásunk.

(Kossuth Lajos)

A tudósító

Veszedelmes ember. 1833 tavaszán már így emlegetik Bécsben. Tudnak róla mindent.

A veszedelmes ember Pozsonyba jött, és újságot ír. Nem nyomat – arra nem kapott engedélyt. De amit ír, amit kézzel ír, jurátusokkal kézzel másoltat harminc-negyven példányban, ugyanolyan gyúanyag lehet, mint egy nyomdában nyomott újság. Ennek az embernek perzselnek a sorai.

Miként perzselnek a szavai is. Figyelték őt, mielőtt Pozsonyba jött. Zempléni jogász. A megyegyűléseken megigézte a hallgatóságát. Szólt, és izzott a levegő. Felállt Sátoraljaújhelyen, a vármegye 1831. január huszonegyediki gyűlésén, két kezét a csípőjére tette. Gyújtott a szeme, gyújtottak a szavai. Ahogy az öreg Kazinczy Ferenc feljegyezte: „elképzelhetetlen vakmerőséggel tartá a beszédét.” Kazinczynak persze tetszett a huszonkilenc éves zempléni jogász: hogyne tetszett volna az egykori kufsteini rabnak!

Kossuth Lajos vakmerően „a sajtó szabadságától megfosztott szegény hazánknak” nevezte Magyarországot. Másfél esztendővel később már ezt kiáltotta ugyanott: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak!”

Aki ezt kiáltotta, annak jól kellett ismernie a francia forradalom sajtóját. A forradalom híres újságíróit, közöttük a leggyújtóbb hangút, Camille Desmoulins-t, Robespierre hívét. A prókátor persze – ravaszul – bőszült fenevadként, embervérben gázoló átkozottként emlegette Robespierre-t, kinek égen s földön átkozott legyen a neve. Aki mellesleg a terror ellen forduló Desmoulins-t is nyaktiló alá küldte. Ám miért bélyegezte meg a tirannust Kossuth? Azért, mert Robespierre véteknek kiáltotta ki a szabad sajtót, és annak híveit hóhérkézre adta.

Mit sugallt már Zemplénben a prókátor? Ahol nincs szabad sajtó, ott despotizmus van…

A veszedelmes embert tehát figyelik.

Az Országgyűlési Tudósításoknak szenteli minden percét. A kézzel írott, másolt újság régi hiányt pótol. Az országgyűlésen történtekről csak hosszú késéssel, hónapok, netán évek múlva értesült az ország. Aki a Tudósításokat olvassa, napról napra részese a csatáknak, az összecsapásoknak, a nagy hévvel induló támadásoknak, a visszavonulásoknak. Az ügyeskedésnek, a taktikázásnak, a bújócskának. A kisebb-nagyobb árulásoknak. A bátor, a jellemes megdicsőül, a gyáva, a közönyös lelepleződik.

A Tudósításokból kiderül: kik viselik valóban szívükön a nemzet sorsát, kik csatáznak a magyar nyelvért, az úrbériség eltörléséért. A szabad sajtóért. És kik az akadályozók, kik „vannak kompromittálva nem csak a mi népünk, de egész Európa előtt”.

Hitelesen, pontosan, tényekhez ragaszkodva beszámolni mindenről. Összefoglalóját adni egy-egy országgyűlési napnak. Ez vezérli a lapszerkesztőt.

Kossuth nem ferdít, nem hallgat el semmit. Híreket közöl, jelenlétével hitelesített tudósításokat ír.

De hát hogyan dolgozik a pozsonyi tudósító? Mikor gyűjti az anyagot a két-három naponként elpostázott laphoz? Mikor gereblyézi össze a politikusi beszédeket, a tanácskozási megszólalásokat, a napirendi listát, az anekdotákat, amelyekkel a száraz beszámolókat fűszerezi?

Naponta hat-hét órát ül az ülésteremben, figyel, jegyzetel. Az alsótábla üléséről rohan a felsőtáblára, vagy fordítva. Aszerint, hogy hol várható izgalmasabb téma.

Loholás aztán haza, a lakására. Azaz a szerkesztőségbe. Pozsony, Schöndorfergasse 46.
A bérelt lakás nagytermében hosszú, gyalult asztal, az asztal mellett fenyőfából ácsolt lócák.
A lócákon harminc-negyven jurátus. A másolók: a sokszorosítók.

A felvett jegyzeteket Kossuth rövidíti, szerkeszti, adja át másolásra. A másolt írásokat nem postázhatják ki hibásan – övé a korrigálás gondja is. Nemkülönben a levelezésé. A jó szerkesztő mindig kíváncsi az olvasók véleményére, kritikájára. Hiszen ki akarja szolgálni őket. Alakítja, formálja a véleményüket, az ízlésüket, meggyőzi őket, hogy álljanak a jó ügy mellé. Friss hírek, újdonságok, érthető mondatok, hibátlan magyar nyelv nélkül hiteles lehet-e egy újság?

Kora reggeltől késő estig zajlik a szerkesztőségi élet a Schöndorfergasse 46. számú házban. Kossuth számára ennél is tovább, hajnalig. Szédül, zúg a feje, fáj a háta, szorít a mellkasa. A kevés alvást is meg lehet szokni: a szervezet két-három óra alatt is megújulhat. Csak akarat kell hozzá. Elszánás. A hit abban, hogy ezt a munkát csak ő végezheti el. Senki más.

A pozsonyi tudósító munkája: Magyarország felébresztése. A szemek kinyitása. Homály helyett világosság. A közvélemény elfogulatlan tájékoztatása. Törvényesen szabályozott lapkiadás. Nem mellékesen: tisztes körülmények, tisztességes megélhetés teremtése az újságírók számára. Kiszolgáltatott ember könnyebben adja be a derekát, adja bérbe a tollát. A szabad véleménynyilvánítás előfeltétele a szabad újságíró. Ő teremti meg a szabad sajtót. Vagyis a szabad nemzetet.

A veszedelmes ember! Kőnyomatos lapra, sokszorosított újságra nincs engedélye – feltalálja a kéziratos hírlapot. Hivatalosan nem újságot küld szét az országba, hanem leveleket.
A szabad levelezés ősi juss.

Száz levél, akárhogy is: száz újságpéldány. És legalább hússzor százan olvassák.

Az 1832–36-os diétán születik egy nagy, a maga nemében egyedülálló alkotás. Az Országgyűlési Tudósítások. A levélújság, amely világosságot gyújt az udvarházakban, a vármegyék hivatali szobáiban, a kaszinókban, a gondolkodni akaró magyarok otthonaiban.

A pozsonyi diéta esztendeiben bemutatkozik az első nagy politikai tudósító.

Tárgyilagos és elfogulatlan. De nem érzelmek nélküli ember. Amikor tudósításait bizonyos színek viselésével vádolják, így válaszol: „Én ezt soha nem titkoltam… ezen érzelmekre büszke vagyok, s azokat megtagadni soha nem fogom.”

De ezt is büszkén veti papírra: „Hamisan – tudva – még soha nem írtam, az igazat pedig megírni soha nem féltem.”

Hűvösen tárgyilagos beszámolói – igen – hirtelen felizzanak, hogy hitelessé tegyék Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Deák Ferenc, Klauzál Gábor mondatait. Máskor pedig, amikor az úrbériség, a cenzúra hívei beszélnek, egyszerre kihűlnek, jéggé fagynak a szavak.

De az Országgyűlési Tudósítások mindig azt írja, ami az ülésteremben elhangzott. Magasba szállnak a szavak, mert ezek Kölcsey, Wesselényi szavai. Ezért. És megfagynak, mert Perényi Gáboréi vagy Frim Jánoséi. A szabad sajtó ellenzőié.

Ez a tudósító művészete. Aki negyvenegy hónapi pozsonyi újságírás után, 1836-ban, a levélújság 345. számában költői sorokkal búcsúzik az olvasóktól:

„…Név, ismeret és pártfogás nélkül jöttem Pozsonyba… nem hozva semmi egyebet magammal, mint tiszta honszeretetet, erős akaratot s meleg érzetet a tennivalók szüksége felől. Így nyújtottam ki reszkető kezemet egy kis gyenge pislogó mécset gyújtani, melly a távolság titkainak homályán keresztül egy-két jóbarátimnak egy-két szikra világot nyújtana. De annyi nemes barátságra, annyi gyámolító szívességre, annyi kegyes bizalomra találtam váratlanul, hogy a pislogó mécs egy kis szövetnekké változék…”

A vezércikkíró

Mintha egy orgona szólalna meg 1841. január másodikán:

„Midőn… szerkesztéshez fogunk, oly meggyőződésből tesszük azt: hogy a napnak tömérdek szükségei között alig van egy-egy sürgetőbb, mint oly időszaki lap, mely a nemzet életének hű tükre legyen: közzé, nemzetivé tegye öröm s bánatnak, hűség és törvényességnek, bajnak és hiánynak minden érzetét…”

Szerkeszteni higgadt kebellel, mérséklettel és illedelemmel, vak gyűlölség nélkül.

Szabad teret nyitni értelemnek és jóakaratnak.

Előkészíteni, megvitatni az igazság kérdéseit.

Ismerni a gondokat, megkeresni a megfelelő eszközöket és módokat.

Gyöngéd figyelem és kímélet mások iránt.

Magasabb nézőpont, az egyéni érdekek elvetése.

Harc a szűkkeblűség, a haszonlesés, a hiúság, a bűn, a visszaélések bagolyserege ellen.
A sötétség denevérei ellen.

Rátalálni a nemzet életében egy közös hangrezgésre.

Műfajt keresni mindehhez. Az újság, az eddig meg nem adatott nagy nyilvánosság még nem elég. Fölszakítani a homályt, utat vágni, irányt jelölni.

Kijelölni az irányt… Széchenyi – később – a Jelenkorban iránycikknek nevezi a lap homlokára helyezett vezető írását. Kossuth már a Pesti Hírlap indulásakor megtalálja a műfaj máig élő nevét.

Vezércikk. A például szolgáló angliai lapokban: leading article. Új műfaj a magyar sajtóban. Teremtője a lap főszerkesztője. Következik aztán három és fél esztendő alatt százötven Kossuth-vezércikk.

Százötven finomra csiszolt, szikrázó publicisztikai ékkő, melyeket hihetetlenül magas, ötezres példányszám hordoz. Az Országgyűlési Tudósításokkal Kossuth megpezsdítette a szunnyadó országot. A Pesti Hírlappal megrengeti – hogy majd a Kossuth Hírlapjával 1848-ban fegyverbe szólítsa.

Az Országgyűlési Tudósításokban s az azt követő, ugyancsak kézírásos Törvényhatósági Tudósításokban ritkán csilloghatott a publicista. A Pesti Hírlapnál, a maga teremtette műfajban szabad a tér.

Vezércikkek, nap nap után. Pálinkamirigy; Szelíd tortura; Nyilvánosság; Bot, vessző, korbács; Gyermekgyilkolás; Kisdedóvás; Műipar; Közlekedés; Unió; Ősiség; Humanismus, realismus; Iparegyesület; Valami a népneveléshez; Utak; Közmunkák; Angol–magyar kereskedés; Tisztválasztás; Hivatás; Halottasházak; Aprócska kényurak; Halál és nyomor; A kérdések leglényegesbike; Polgárcategoriák; Szemle és értesítés…

Úgy ír minden egyes vezércikket, hogy már azt is tudja, később melyik írásában tér vissza a választott témára, és hogyan folytatja a megkezdett gondolatsort.

Minden írásában van egy-egy mellbeütő, felejthetetlen mondat. Vezércikkei sodró lendületükkel ragadják magukkal az olvasót. Váratlan bekezdésekkel, emlékezetben rögzülő zárással. Képekkel, hasonlatokkal, szokatlan szóösszetételekkel. Görög és latin idézetekkel. Egy-egy aforizmával, egy-egy szállóigévé váló mondattal: „Tegyünk keveset, de tegyünk sokan.” „Neveld a szükséget és nevelted a bőséget.” „Az idők embertetszésre nem várnak.” „A gyöngék békéje kegyelemtől függ.” „Alvótól, akár óriás is, senki sem fél.” „Az erőssel alkusznak, a gyöngének parancsolnak.” stb.

A szónok és a publicista hasonlóképp építkezik. Megadja a hangütést. A vezércikk titka a jó kezdés és a hatásos befejezés. Az utolsó mondatok! Ezek ragadnak meg az olvasó emlékezetében. Annál inkább megragadnak, ha e mondatokkal rábízzák a döntést, mintegy társszerzőséget kínálva nekik.

Kossuth az első mondatokkal bevonja a témájába az olvasót. Ha úgy indítja a vezércikket, hogy: „Sűrűsödnek a bősz jelenetek” – már a kezdő mondat afféle hadiállapotot jelez. Földrengés rázza a magyar nemesi szerkezetet. A befejezés nem is lehet más: a roskadozó boltozatok beszakadnak, porrá zúzzák a vak düh elragadtatottjait. Könnyen ott lehet maradni a romok alatt – ez Kossuth látomása. És a látomás könnyen valósággá válhat.

Kossuth tollán a vezércikk elszakad a sajtó nyelvétől, megemelkedik, magával ragadja, megbűvöli az olvasót. Viharral érkező büntető angyal szárnya suhog, mintha a sors kérlelhetetlen ítéletét hallanánk. Mintha Vörösmarty Mihály olvasói lennénk. Aztán az újságíró hirtelen ostorpattogásos, kegyetlenül kijózanító szavakkal visszatérít a földre, a valóságba.

Aki a vezércikkeket írja, korában a legtöbbet tudja Magyarországról. Újságíró, minden érdekli tehát. Közteherviselés, közjog, tudomány, közlekedés, kereskedés, pénzügy, adó- és vámügyek, börtönügy, oktatás, örökváltság, városi polgárjog, műegyetem, Erdély, Duna, Adriai-tenger, vasút, egészségügy, népnevelés, magyar nyelv ügye, emancipáció, magzatgyilkosság, alkoholizmus, sajtószabadság.

Mennyi és mennyi eddig került, elhallgatott téma! Kossuth mindig arról ír, amit a legfontosabbnak érez. De soha nem ír arról, amihez nem ért.

Tájékozódik a legapróbb részletekről is. Csak a részek tökéletes ismerője ismerheti az egészet. Csak aki az egészet átlátja, csak ő fogalmazhat meg irányelveket, teendőket, javaslatokat. Ő tarthat szemlét, ő tehet ellenvetéseket, ő beszélhet elégtételről és igazolásról. Ő mondhatja a hosszadalmas szónoklatokban, szócsavarásokban elveszőknek, a fontolva haladva késlekedőknek, hogy: „Dologra, uraim!” Ő beszélhet a polgárerények szükségéről, az önismeret gyümölcséről.

Nagy tájékozottság, tökéletes tárgyismeret, megvesztegethetetlen toll, lenyűgöző stílus. Az első lapszámban adott ígéret betartása: „Szennyes érdekek vezetni soha nem fognak, meggyőződésem nem lesz eladó és sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaink heve el nem tántorít.” Így lesz a Pesti Hírlap 1841 januárja és 1844 nyara között a „nemzet életének hű tükre”, „óramutatója”.

Ez a legnagyobb diadala a vezércikkírónak. Százötven írás, amely meggyőzi az embereket, hogy függesszék a szemüket a percmutatóra. Ne csak tudomásul vegyék az évek múlását, hanem használják is az időt. Hazád sorsát, jövőjét te is alakíthatod! – sugallják a vezércikkek. – Légy támasza, pártolója a jó ügyeknek, légy okos, értő újságolvasó!

Most, e három és fél esztendő alatt derül ki: mekkora hatalom a sajtó. Most, e három és fél esztendő alatt a nagy, bár korántsem teljes hatalom birtokában vívja harcát a sajtószabadságért Kossuth.

Négy, a sajtó ügyének szentelt vezércikk: négy gyönyörű szabad vers, Kossuth több ezer sípból épített, több billentyűsoros orgonájára hangolva.

Áhítatos vallomás az újságírásról:

„A journalista a pillanatnak embere; mint játszi hab egy pillanat alatt egy másik által temetve van, úgy az ő műve röpke ephemer; a sötét múltnak titokaknái az antiqárok országa, a jövő sejtelme a dalnokoké, a mienk a jelen röppenő perce…”

Mi az újságíró küldetése?

„Korunk értelmének, korunk érzelmének organuma lenni, ez hivatásunk.” Ész és szív, Kossuth visszatérő gondolata. Gondolat nélkül üres fecsegő az újságíró, szív nélkül: jégcsap. „Jónak csak azon tant vélhetem, mi szerint az ész javalja, mit a szív akar, s a szív akarja, mit az ész javal.”

Erkölcs és becsület. Felelősség és hazaszeretet. Ezek nélkül sem maradhat pályán a hírlapíró:

„Jaj azon írónak, ki tollat fog kezébe a nélkül, hogy kebelét hivatásának meleg érzete hevítené, s aki hivatását érezi, éreznie kell az erkölcsi felelősséget nemzete, sőt saját becsülete iránt.”

Aki ennek a hívatásnak él, kezet tud nyújtani a pályatársainak, méltányolja az érdemeiket, becsületes versenyt vív velük:

„…egy nemzet életében több színvegyület s több árnyéklat van, és egymás mellett mindenik megfér…”

És íme a sajtó hivatása, küldetése, a kossuthi újságírói ars poetica:

„…az időszaki sajtó szabad nemzetnél hivatva van, hogy legyen óramutató a nemzet életében; legyen hajnalcsillaga a világosság napjának; legyen a jelennek izzadó munkása, mely a jövendőt előkészíti, legyen élesztő fuvalma a rejtekben csillámló szellemszikrának; legyen őre a jogszerűségnek, reményhorga a szenvedőnek, a bűnnek ostora, a szerény érdem koszorúzója; legyen zászló, mely körül szellemi tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek, kiknek szívökben egyenlő érzelem ég.”

Amit a vezércikkíró végez 1841 és 1844 között, maradandó. Kitörölhetetlen a szívekből. És ami még ennél is csodálatosabb: kitörölhetetlen az agyakból.

Csoda az, ha egy nemzet nagyobbik része úgy néz egy újságra, mint az óramutatóra. Mint a zászlóra. Mint a hajnalcsillagra.

A vitacikkíró

A magyar sajtótörténet első nagy polémiáját ők ketten vívják. Kossuth Lajos és Széchenyi István. Gigászok csatája.

Széchenyi indít: az 1841 júniusában megjelenő huszonnégy íves könyvével, a Kelet Népével.

A közélet, a politika iránt érdeklődők előtt nem titok Széchenyi készülődése. Már felajzottan várják a Kelet Népét.

„Zavarnak vezéreltetik a nemzet!” „Ne tovább, mert ez a forradalom útja!” E két mondat között hatalmas hömpölygő folyam: Széchenyi indulatai, félelmei, kételyei, érvei. Apokaliptikus látomás. Kossuth örvénybe rántja a nemzetet. Anarchiába. „Az önkény hajótörő szirtjei felé” hajtja a hajót egy ember. Ha nem fékezik meg, „rövid idő alatt törött cserép lesz a magyar”.

Ezt az embert a végzet küldte: „Kossuth Lajos kezében egy, az ország legtávolabb részeibe és rögtön elható hetenkénti hírlap nem lehet egyéb, mint a lehető legélesebb fegyver; de az fájdalom, nem operálni, nem mirigyeiből kitisztítani, de meggyilkolni fogja a hazát.”

Kossuth először a Pesti Hírlapban, vezércikkel válaszol:

„…gyanúsítgatásokra nem akarok gyanúsítgatással felelni, én azt gondolom, ügyről és nem személyről van szó… meg vagyok győződve a közös hont oly munkás, oly áldásdús szeretettel szerető nemes gróf szándoka tisztaságáról…”

A vezércikket könyv követi, a Felelet:

„Nyomorult semirekellőnek vallanám magamat, ha örömömre válhatnék port, szemetet szórni a megbotlott óriásra…” Hiszen Széchenyi „ujjait a kor ütőerére tevé, és megértette lüktetéseit… ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak”. Mégis meg kell értenie, hogy a kort, melyben élünk, amely végre jogot és igazságot követel, nem a Pesti Hírlap teremtette. „Ellenkezőleg, ezen kor teremtette a Pesti Hírlapot.”

Széchenyi: Kossuth olyannyira telítve van forradalmi anyaggal – a nedv a vérébe ment át –, hogy legjobb akarattal sem tudna „csendes reformatioi” szellemben írni. A nimbuszát és a népszerűségét használja a zavarkeltésre. Lázít, a szegényeket a gazdagokra uszítja.

Kossuth: „Nyílt homlokkal merem állítani, hogy a gróf rémeket lát, eleven képzelőtehetségének szülöttjét…”

Széchenyi: Kossuth Pesti Hírlapja „egyenesen a franczia modor szerint működik”. Marat, Danton, Robespierre – emez embervért szomjazó szörnyek – vakbuzgó tébolyultságát idézi fel.

Kossuth: „Ha gróf Széchenyi István volnék, legüresebb óráimban is hasznosabb dolgot tudnék tenni, mint a modor ellen 24 ívet írni… midőn a nemes gróf a kifejezéssel él: tunya, tudatlan, hóbortos, híg velejű, nemzetgyilkos, jacobinus, ezzel csak azt akarja mondani, hogy nincs velünk egy véleményen.” Egyébként pedig: az a haza, amelyet egyetlen hírlap a modorával sírba dönthet, az a nemzet, amelynek vékony fonalon függő életét egyetlen journalista keze kettészakíthatja, már nem él.

Nem, Széchenyi Istvánnak nem kell rémeket látnia: „magyar hazánk, legyünk nyugodtan, erősebb alapokon áll”.

A publicisztikai vita párbaj. Vívás az újsághasábokon. A vívó stílusa a vitában teremtődik meg. Ketten állnak a páston, Széchenyi kezében lovassági kard, Kossuth kezében könnyű, vékony penge. A kard félelmetesen, ám kissé nehézkesen csapdos, a könnyű penge fénylik, játékosan meg-megvillan…

Széchenyi súlyos vasat emelget, le akarja csapni ellenfele fejét. Kossuth szinte észrevétlenül szúr, nem akar csontot hasítani. Szúr, sebet ejt, a penge tovatáncol.

Széchenyi szeme vérben forog, válogatott sértéseket vág Kossuth fejéhez. „Hazagyilkos.” „Terrorista.” Kossuth mindig a legnagyobb elismeréssel ír ellenfeléről: „Nemes gróf, legnagyobb magyar.”

Az ő fegyvere az irónia, a finom gúny:

„Bocsánat, nemes gróf… aki magának egy igénytelen polgártársa iránt mindent, még a hongyilkos nevet is megengedi, mégis oly kimondhatatlanul véleménytürelmetlen… azzal vitatkozni ép úgy nem lehet, mint alkotmányos országban igényelt infallibilitásának vakon hódolni nem.”

Széchenyi: Ha Kossuthot nem tudják megállítani, „örökre oda van erény s becsület, úgy oda van élet is és minden remény”.

Kossuth: „A patak, ha csörgedező vízének gátat vetsz, melyet elsodorni nem képes – vagy elkerüli azt, vagy meghaladja, s a gát csak erejét nevelte, csak folyását tett rohanóbbá.”

Széchenyi: „Kossuth sírba dönti a magyart.”

Kossuth: „A haladás ügyének diadala bizonyos.”

Aki ebben a párviadalban visszalép, aki ebből a küzdelemből kivonul, ország-világ előtt vesztesnek nyilvánítja magát. Vívni kell, találatokat bevinni, elviselni a riposztokat.

Kossuth idéz Széchenyitől, szembesíti régebben írt mondataival, gondolataival. Széchenyivel cáfolja Széchenyit. Tudja, hogy ebben a párviadalban egyetlen ítélőmester van: az olvasó. Az győz, akit a közvélemény győztesnek nyilvánít.

Ebben a párbajban Kossuth legyőzhetetlen. Az olvasót az hódítja meg, aki sértésre nem sértéssel felel. Aki ügyesen, szellemesen visszafordítja azt. Aki szerény marad, mert az olvasó szemében ekkor magasodik fel. Hiszen egy óriást, egy lángelmét győzött le.

Igaz, könnyű egy zseninek szerénynek maradnia.

A toborzó

Toborzás. Ilyen műfajt nem ismer az újságírás. Ismeri azonban, s tökélyre fejlesztve műveli Kossuth Lajos.

1848. július elsején kinyomtatják a Kossuth Hírlapját. Megjelenés, hétfő kivételével, naponta. Négy nagy lapoldal. Ötezer példány.

A Pesti Hírlap magasba tartott zászlaja után szélben csattogó, vihar tépte harci zászló.

A szónok szavai –ha mégoly fergeteges hatásúak is – elszállnak. Az újságban kinyomtatott sorok újraolvashatók, másoknak is felolvashatók.

Írni kell, mert a magyar király az ausztriai császár nevében haddal fenyegeti a hazát. Írni kell, mert a szabadság békéje helyett a szolgaság békéjét kínálja. Írni kell, mert Jellasics fölkerekedett.

Szeptember tizennyolcadika és huszonnegyedike között hat Kossuth-írás jelenik meg a Kossuth Hírlapjában. Hat nap, de micsoda napok!

Nincs előzménye annak a magyar sajtóban, amit Kossuth hat nap alatt alkot. Ilyen izzó, égető szavakat Zrínyi Miklós tolla rótt utoljára. Ilyen vulkánkitöréses erő utoljára az ő igéit dobta a magasba. A Török áfium ellen való orvosságban… Ám Zrínyinek nem volt lapja, amelyben a nemzethez, a katonáihoz szólhatott volna.

Kossuth az első magyar újságíró – alighanem az utolsó is –, aki az írásaival honvédő harcot szervez. Minden írás egy-egy új ezred, minden vidékre postázott lapszám ötezer népfelkelő.

A vezércikkíró orgonája mellé felsorakozik most a hangszerek mindenike. Félrevert harang kong, kürt harsog, trombita rikolt, üstdob dörömböl az ég alján. Zokognak, átkozódnak, kiáltanak az újságíróból kiszakadó mondatok. Még a halottnak is fel kell támadnia, hogy kiegyenesítse a kaszáját.

Kinyomtatott szónoki beszédek ezek a harcra, önvédelemre toborzó szeptemberi írások. Ha tehetné – ha lenne idő rá –, a dunántúli városok főterén mennydörögné el őket Kossuth. Ám most az újság a pulpitus. Az országos szószék.

Eljut a határon túlra is az újság, Itáliába, lengyel földre, becsempészik a laktanyákba.

Hazajött Lenkey kapitány százada – üzeni meg Kossuth –, ti se habozzatok, katonák!

Petőfi halhatatlan versben örökíti meg a Lenkey-huszárokat, Kossuth halhatatlan vezércikkben:

„A Lenkey kapitány százada, a Württemberg-huszárokból – megmutatta az utat, megmutatta, miként kell a hű magyarnak cselekedni… Fel, fel tehát vitéz magyarok! haza! haza!…
A hazának vitéz karjaitokra szüksége van… A haza élet-halál veszélyben van!…

Haza! haza és fegyverre, akinek magyar lelke van!… Itt égetik az árulók a falvaitokat, öldöklik apáitokat, testvéreiteket. A szegény magyar haza vérben, lángban áll…”

Betört Jellasics: Kossuth Hírlapja nélkül tán nincs is népfelkelés. Nincsenek ott a pákozdi, a sukorói dombokon a szűrös-gubás dunántúli magyarok, hogy belenyomják a horvátokat a Velencei-tó mocsarába.

„Fel, fel fegyverre, magyar! Akinek egy faluban, akinek egy megyében a legkisebb hatása van, ragadjon zászlót! Ne halljunk más zenét Magyarhon térein, mint Rákóczinak búskomor indulóját; gyűjtsön maga körül 10–20–50–100–1000 embert, ki mennyit tud… Fel! fel! fegyverre! Velünk van Isten és az igazság!”

Háború van. Másképp kell újságot írni békében, és másképp háborúban.

„…el vagyunk árulva minden oldalról… Védelmezd hát magad, szegény elárult magyar nép! Védelmezd magad, ten tűzhelyedet, gyermekeidet, feleségedet, elszántan, rettenthetetlenül… ha véded magad: nincs mitől félned, mert veled Isten és az igazság… Kaszára, kapára, kinek mije van. Keljen fel tömegben a magyar nép; ez megmenti magát és megmenti az árva hazát.”

Tengernyi munkája közepette mikor ír ez a férfi? Hány órát alszik Kossuth Lajos?

Újságíró kaphat-e különb kitüntetést? Minden leírt szava, betűje tüzet gyújt az emberi szívekben.

Negyvenhat éves. Életéből pontosan ugyanennyi van hátra. Lesz kormányzó, a szabadság világjáró követe, ünnepelt szónok az Egyesült Államokban, lesz angol lapok vezércikkírója, turini remete, élő szent.

Újságíró Magyarhonban most utoljára.

A nyílt levél mestere

1866 novemberében Kossuth Lajos Ferenc fiával újságcímlapot tervez Turinban. A lap neve: Negyvenkilencz. Mottója: „Az erős akarat nem ismer akadályt.”

A hazulról érkező hírek késztetik Kossuthot lapalapításra. Megerősödtek otthon a Béccsel megegyezni akarók, élükön Deák Ferenccel. Kossuth rettenetes veszélyt érez.

1867 februárjában Ferenc József helyreállítja az alkotmányt, Deák Ferenc beszédet mond az országgyűlésben. A néhány alkalommal megjelenő Negyvenkilencz 1867. márciusi számában Kossuth a Magyarország sírásói című vezércikkel felel.

Megbélyegző cím, szenvedélyes hang, izzó harag. Látomás a szakadékba lökött hazáról.

Állami függetlenség nélkül nem létezik alkotmányos élet. Ferenc József alkotmánya „csak egy repedt harang, amelynek a szívét kivették”. A kiegyezők „a megsemmisülés meredélyére” vitték az országot. Öngyilkosságba kényszerítik a nemzetet. Ők Magyarország sírásói.

Deák Ferencé – bár nem írja le a nevét –, igen, az övé a legnagyobb felelősség.

Ám a kis példányszámú, külhonban nyomott Negyvenkilencz nem jut el a magyar közvéleményhez. A Negyvenkilenczben nem érdemes megszólítani Deákot. Más megoldást kell találni.

Kossuth az emigrációban fedezi fel magának a nyílt levél műfaját. Éppen oly magas szinten műveli, mint a vezércikkírást. Nyílt leveleiben mindig különválasztja a magán- és a közügyet. Mindig a közügy az apropó, a lényeg, de a levélforma egyfajta meghittséget ad az írásainak. Még akkor is, ha a címzett ellenfele, akinek a nézeteivel, gondolataival vitába száll.

Párizsba utazik, ott ül íróasztalhoz, onnan postázza 1867. május 22-i dátummal a Deák Ferenchez intézett nyílt levelet. Az írást – amely Cassandra-levélként vonult a történelembe és a sajtótörténetbe – a budapesti Magyar Újság közli.

Kossuth és Deák két évtizede nem találkoztak. Egyikük – száműzöttként – a világ legismertebb magyarja lett Európában és az Egyesült Államokban. A másik visszavonult zalai birtokára, mígnem az ország legnagyobb tudású jogászaként, százezrek bizodalmával felruházva visszatért a politikába, hogy megalkossa a kiegyezés művét.

Egykor barátok és eszmetársak voltak. Deák Ferenc keresztapaként a térdén lovagoltatta a kis Kossuth Ferencet. Szerették, tisztelték, védték egymást, aztán két egymással kibékíthetetlenül szemben álló tábor vezérei lettek. Kiégethető-e a közös múlt az emlékekből? Az ilyen férfiak általában kerülik a nyílt összecsapást.

A fejlemények azonban – a fájdalom és a megdöbbenés – tollat parancsolnak Kossuth kezébe. A levél felesleges kitérők nélkül, nyílegyenesen tör célja, a meg- és elítélés felé.

„Barátom! Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékének nevében, mely hosszú számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bú minden súlya alatt előttem mindig szent maradt… Nekem hontalan bujdosás jutott osztályrészemül; – neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep jutott. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedül nagy kötelességek is és roppant felelősség…”

Bár az utak elváltak, a hontalan sokáig reménykedve figyelte Deák politikai működését. Hallgatott, ha aggódott is.

„Most szólok, és hozzád és nyíltan szólok, mert úgy látom… hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe, mint veszélybe, halálba sodortatik…”

Tények, érvek, az ellenfél érvrendszerében található leggyöngébb pontok megtalálása. Ez Kossuth publicisztikai művészetének fő titka. Megsemmisíteni az érvrendszert – mint Széchenyi esetében is – magának az ellenfélnek a szavaival. A legismertebb, a leghíresebb beszédeivel, mondataival.

Deák a jogfeladás útjára lépett. Az alkotmányos állami élet legfőbb biztosítékait adta oda Bécsnek.

„Pedig magad mondád, s helyesen mondád, hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet maga lemondott.”

Logika, bizonyítás, az észre hatni – és a szívre. Az érzelmekre. Kossuth onnan messziről, Párizsból is varázskörébe vonja az olvasót.

Előbb rábizonyítja Deákra, hogy a jogfeladást azért fogadja el, mert nem bízik a nemzetben, majd megkéri – esdekelve –, hogy: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!”, végezetül pedig egy lélegzetelállító jóslattal zárva a remekművet, a história ítéletére bízza a levél címzettjét.

Fenséges zárás, borzongató.

Kossuth Cassandra alakját hozza az olvasó elé. A trójai király lányát az istenek megajándékozták a jövőbe látás képességével, ám azzal verték meg, hogy az emberek nem hittek neki.

„Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt… Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!”

Az esszéíró

1867–1892: a magány évtizedei. Turinba küldött levelek ezerszámra. Néha tisztelgő látogatók, hódoló küldöttségek.

Ilyenkor fekete ruhájában, hófehér szakállával kilép a kertbe, s ahogy várják a megszentelt embertől, beszédet mond. A hallgatóság sír, majd ujjong. Kossuthot éltetve magasba emelkednek a kezek. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Aztán egyedül marad megint. Remete, valóban. Ül naphosszat a dolgozószobájában, ír. Éjfélig, hajnalig.

Ír, de kinek s hová? Írja a maga homéroszi eposzát, a toll rója a végeláthatatlan sorokat.

Pozsonyból egykor tudósított. Tudósított Pestről a Törvényhatósági Tudósításokkal. Aztán a Pesti Hírlapban, a leading article mintájára megteremtette a vezércikk műfaját. Tökélyre fejlesztette a Hetilapban és a Kossuth Hírlapjában. Az emigrációban élő újságíró a nyílt levél műfajában találta meg a helyzet kívánta, alkalmas műfajt. Mindig újságba írt.

Az öreg Kossuthnak nincs lapja. Választ mégis, alkot mégis egy újabb műfajt.

Iratok – így jelöli a turini íróasztalnál született tanulmányokat, jegyzeteket, polemikus írásokat. Esszéket.

Nem önéletírás, nem emlékezés az Iratok. Hatalmas publicisztikai folyam. Az újság nélküli újságíró különös, rendhagyó hírlapja. Új forma az új mondanivalóhoz.

A magányos ember szembenéz a történelemmel, magyaráz, értelmez, agitál. Szót emel az értelemért, az erkölcsért, a szabadságért, az emberiségért. A szabad sajtóért. Magyarországért.

Az Iratok az újságírói életmű folytatása, lezárása. Az újságíró lelki és alkotói kényszerűsége. Figyelemmel kíséri az európai változásokat, Magyarország sorsát. Irányt mutat a remetelakból is, tanítja az elvek, az eszmék, a jogok fel nem adását, a népnek tartozó szolgálatot.

Élő tiltakozás az Iratok, az önfeladás, a nemzeti függetlenség megcsonkítása, a kiegyezés ellen. Hűség a hat évtizedes újságírói pályához, a Pesti Hírlapban megfogalmazott ars poeticához: a meggyőződés nem eladó, az írástudó csak az észnek, az oknak, az igazságnak hódolhat:

„Lelkem meggyőződése, hogy miként egykor nemzetem ellenségeivel szemben, úgy most saját nemzetemmel szemben is én nekem van igazam.” A kiegyezés ugyanis a nemzet feláldozása idegen érdekekért.

Végül – bár utolsósorban – anyagi kényszer is az írás. Az egyik angol könyvkiadó szerződik Kossuthtal a hat kötetre tervezett Iratok kiadására. A turini remete az első kötetért fizetett honoráriumból él. Segélyt, segítséget nem fogad el senkitől, a fiaitól sem. Az írásaiból tartja el magát élte utolsó napjáig.

Ám a toll, a gondolat az anyagi szorításban is szabad. Az aggastyán büszkén és méltósággal búcsúzik, hisz politikai hitvallásának megvalósulásában:

„Én tehetek vallomást Isten és a világ előtt politikai religióm e hitágazata felől, és bízhatok annak jövendőjében, ha nincs is többé tehetségemben annak az életbe átvitelét megkísérelni…”

1894 márciusában dolgozószobájában az íróasztalra bukik a feje. Botjára támaszkodva az ágyáig vonszolja magát, ahonnan már nem kel föl.

Íróasztalán az Iratok hatodik kötetének kézirata. Még el nem rendezett kéziratlapok. Az egyiken ez olvasható:

„Mondják, hogy a múltnak vagyok embere. Hát igaz, hogy a jelennek nem vagyok embere; az oltár, amelynél a jelen embere imádkozik (rosszul beszélek, nem imádkozik, hanem számolgat), nem az én oltárom… Igen, én a múltnak vagyok embere, de az a múlt, amelynek embere vagyok, olyan múlt, amelynek jövendőnek kell lennie, ha a magyar nemzetnek még van jövendője… és annak a jövendőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövendőnek neve: állami függetlenség…”

Halála után íróasztalának fiókjában üres bőrtárcákat találnak. Az egyikben mégis öt darab egylírás bankjegy lapul.

A mi akkori pénzünk szerint két forint. Ennyit hagyott maga után a tizenkilencedik századi magyar újságírás fejedelme.