N. Pál József

Nyomot hagyott bennünk

Gion Nándor: Aranyat talált

„Kétlovas szekérre ültünk fel, ifjabb Szkenderovics Márkó megcsapkodta a lovakat, macskaköves úton zörögtünk ki a városból. Amikor az utolsó házakat is elhagytuk, a fiú átadta a gyeplőt Margith Gábornak, leugrott az ülésről, futni kezdett a szekér mellett, fehér párát fújt a hideg levegőbe, akárcsak a lovak a szekér előtt. Néha felgyorsított, elhagyott bennünket, de mindig beértük, ha elfáradt, felugrott mellénk, rövid ideig pihent az ülésen, aztán ismét futott, mint a játékos kedvű vadnyulak, csak sokkal egyenesebben és mindig az út szélén.

– Bolond ez a gyerek – dünnyögte rosszallóan Margith Gábor.

– Az ilyenekből lesznek a bajnokok – mondtam. – Tulajdonképpen mi ketten is bolondok vagyunk.

– Mégsem leszünk bajnokok soha.

– Lehet, hogy máris azok vagyunk. Hiszen élünk.

– Fontos ez valakinek?

– Kérdezd meg a feleségedet. Engem is megkérdezhetsz. Másokat is.”

A bunyevác gyerek csakugyan futóbajnok lett később, s igen szoros barátságot kötött az ötszörös birkózóbajnok Gion Istvánnal is. Rojtos Gallai István, ez a nagy mesélő pedig minden helyzetből „kibeszéli” vagy kivágja magát, ahogy lehet, életben marad Margith Gábor, Tölgyesi Mihály meg Rézi, a férfiasan pofozkodó feleség, akinek öccsét, az egykori SS-keretlegényt, Stefit is hazahozzák a hadifogságból, hogy rögvest gazdagodni kezdjen, s cseperedik már a kis unoka is. Mások nem maradnak életben, ki a vízbe fullad, ki a nyakát szegi, kit a golyó talál homlokon, megint mások szétszóródnak a bácskai tájról – Belgrádba, Budapestre, Százhalombattára, ki hova. Csak az idő, az forog tovább a változatlan egykedvűség örök ritmusával; névnapra otthon kell lenni, tavaszra a nyár, s arra jön az ősz, meg a gyerekek is – ha Gallai, ha más csinálta őket – mindig kilenc hónapra születnek. Szenttamás „bajnokainak” elidegenítően részvéttelen, ugyanakkor már-már poétikus élni akarással – és életképességgel – átszőtt sorsa csordogál tovább az elmúlt (fél)balkáni század negyvenes és ötvenes esztendeinek fordulóján – Tito országában és másutt.

Gion Nándor tetralógiává kerekedett históriája két testvér sok év után való találkozásával ér véget. Rézi „…megérkezésekor két hatalmas pofont adott Stefinek. Eredetileg több pofont akart adni, de mindketten elsírták magukat, és egymás nyakába borultak.” E másfél mondatba a jó félszázadot átölelt regényfolyam hőseinek – s a szerző előadói modorának – szinte egész valója beleszorult. Rideg lélek és szeretet, indulat és összetartozás, lágyság és brutalitás, elszakadás és egymásra találás, a közlésmód férfias kimértsége és éteri nyugalma, cifrátalan poézis és vaskos realizmus együtt, no meg az a szavakkal elmondhatatlan hangulat, tónus, bőrbe égett tapasztalat vagy sorsverte létezési forma, amelyet annyira e tájra és történelemre érzünk jellemzőnek. Az idő egy kihasított pillanata s egy hosszú történet példázatos mozzanata ez, amelyben százados haragok és ragaszkodások köszönnek vissza, s amelyek az emlékezetet kísérik majd tovább és tovább, lehagyhatatlanul, eltagadhatatlanul, amíg csak élet, emlékezet, tanú vagy krónikás – ki mindezt rendbe szedve elmondja nekünk – akad errefelé.

De hát a krónikás – vagy a rég megkezdett mondatot folytató kései rendező, ahogy egyszer már írtam – elment közülünk. Rojtos Gallai István unokája – aki e könyvsorozat második részének vége felé, szinte észrevétlenül jött a világra – sorsát és sorsosainak históriáját majd egyszerre fejezte be, s mint személyes és közösségi életének nyomát hagyta ránk. Halálával nemcsak egy lebilincselő mesélőt veszítettünk el, hanem egy olyan írót is, akinek világában mese és valóság, földközelség és poézis, irónia és kegyetlen realizmus, nyughatatlanság és történelmi determináció, kísérletező hajlam és alkotói felelősségtudat hibátlanul forrt össze még, s aki tudta azt is, hogy mi végre írunk és olvasunk, örülünk és szenvedünk, szóval mi végre élünk magyar – vagy nem magyar – emberként itt e térségen. Gion Nándor valóban úgy élt, ahogy írt, s úgy írt, ahogy élt, kedvvel és tragédiáktól kísérten, örömre vágyón és (ön)sorsot rontóan, figyelvén a változásokra, de hűséggel őrizvén, amit megőriznie rendeltetett; Szenttamást és Bácska népét nem engedte el, mint ahogy szülőföldje sem engedte el őt soha. Életrealitással jegyes – szóval némely kanonizációs igyekezet szerint elavult – prózájának majd egésze e kölcsönös fogság benne épen maradt emlékezetéből nőtt ki, s ez kivált erre a magyar regény történetében majd példátlan tetralógiára igaz. A Virágos katona (1973), a Rózsaméz (1975), az Ez a nap a miénk (1997) a századelőtől az 1945-ös sorsforduló esztendeje utánig követte e táj alaposan összekeveredett népeinek a sorsát (a három rész Latroknak is játszott címmel 1999-ben is megjelent), ez az újabb fejezet már a „láncos kutya” idejéről beszél. Olyan – a család-, a falu- vagy a nemzetiségi regény mozzanatait is hordozó – folyam ez így együtt, amelyben a megidézett história – túlmutatva önnön tényvalóságán is – úgy válik esztétikailag megformált közösségi tapasztalattá, hogy közben a történetmondás ősidőktől ismert intimitását, személyességét és frissességét is képes megőrizni. Egyéni-egyedi modorban előadva, de mégis a kollektív emlékezet bukkan föl, s rendeződik totális világ- és valóságszerűséggé ekként, akár az eposzokban valaha, ahol a közösségből mintegy „véletlenszerűen” kinőtt, avagy általa törvényszerűen kihordott elbeszélő-mesélő is részese – s így átörökítője – a közös léttapasztalattá és „naiv” történelemértelmezéssé lett históriának.

A történet s a róla való beszéd ilyenformán lesz eggyé, a „szerző” pedig nem valamely prózapoétikai teóriához igazodó „technikus”, hanem ennek a napról napra – és lapról lapra – újraélt-újrateremtett „életnek” a kimetszhetetlen része. Önreflexiós flikflakokra, narratológiai cicomákra vagy furfangokra ezért nincs itt szükség, Gallai István – csak a Rózsamézben nem ő a mesélő – egyszerre él és beszél, narrátori pozíciója valóban nem rögzített – ezt Márkus Béla az Ez a nap a miénk kapcsán mint hiányt emlegette föl –, de nem is szükséges, hogy az legyen. Emblematikus figura ő, valóban átkártyázza, átciterázza, átküzdi, nemkülönben – s ez többször szó szerint értendő – „átbeszéli” (olykor átfüllenti) magát (és családját meg a népe reá bízatott részét) ezen jó félszázadon, sorsa – s a nyom (!), amit életével és annak egyidejű elbeszélésével hátrahagy – ekként válik tanúsággá és kollektív szimbólummá egyszerre. Története a túlélésé, ahogy ezt a negyedik részben már oly sokszor hajtogatja, mint ahogy a bácskai magyarság története is azzá lett (mert csak azzá lehetett) e brutális változásokban fölöttébb állandó sorsban, amelyet megélnie e népcsoportnak is adatott. Mert ez a história aztán végképp nem csak a „nyelvben” létezett és létezik, rajta alighanem bármely (irodalom)elméleti okoskodás kicsorbul, szerkezetét a történelem s a való élet kényszerei, pörölycsapásai meg a benne edződött-formált, mégis épen maradt „rendszerező” – tehát a dolgokat elmondani, bevallani még képes – emberi lélek és tudat adta meg. Reflexiókra vagy magyarázó betétekre sincsen szükség, aki e „nagy játék” része (volt?) – s e térség népei egyként azok –, úgyis mindent megért, amíg megérthet, itt a szó vagy a gesztus folyvást önmagát magyarázza. Értelme a szöveg relativizálásának vagy az olvasó elbizonytalanításának szintén nincsen hát, eléggé bizonytalan és relatív itt amúgy is minden, a föld, a haza tulajdonjogán és az emberi életen át az adott szóig vagy éppen a becsületig. Az emberi és hatalmi kiszolgáltatottság változó permanenciája nemcsak a viszonyokat, de kérdésessé teszi a morált is – mondhatnánk, nemcsak a narrátori pozíció, de az etika is szükségszerűen „rögzítetlen” errefelé –, itt egyetlen erkölcs, a megmaradás, az élet továbbörökítésének parancsa létezik, a már emlegetett túlélésé, ha tetszik. Gion Nándor kollektív regényfolyama – amikorra a végére ért – e sorsverte kényszernek lett az apoteózisává.

Esetenként más-másképp persze, hiszen e félszázadban nemcsak a tapasztalat gyűlt össze, hanem a történet – a történelem – tanúságának értelmezése is módosulni kényszerült. Mert az első három rész – innét, a vég felől szemlélvén – mintha egyneműbb előadói modort és „problémátlanabb” történelemértelmezést mutatna még. Nem a „mesemondás” írói technikája változott radikálisan, inkább a megélt újabb história – s vele a látószög – alakult-finomodott, s lett összetettebb, szinte törvényszerűen. Gion a kollektív emlékezetnek a harmadik rész végén elejtett fonalát hibátlanul vette föl ezúttal is, az emberi sorsok és a cselekményrészletek szálainak összedolgozása is pontos, mint mindig, de a földön járó realitás és a meseiség dallamának az az ölelkezése, amely – elsősorban – a Virágos katonát jellemezte, immár odalett. Nincs mese, mondhatnánk, új történetként folytatódik a régi, csak merőben más kényszerek között; Gallai – s a többiek – el-elhagyják a tájat, a citera egyre kevesebbet szól, s egyre többször kerül elő – a sors, a szerencse s a csalás életszimbólumaként akár – az ördög bibliája is. Gyermekkorban – s a történet hajnalán – „egy” volt, vagy egynek tűnt még ez az amúgy nagyon illúziótlan világ, a Kálvária katonája is szebb tájakat ígért, aztán az első háborúval – együtt a felnőtté válással – végleg betört a való, de a reményeket s az álomhoz való jogot – szólt az a méhek palotájáról vagy az újabb ezer magyar évről – azért hellyel-közzel meghagyta még. Így vagy úgy, de folyamatos – a „naiv” emlékezettel is befogadható, mert értelmezhető (!) – história volt ez akkor, amelyet az 1944–45-ös fordulat a tudattal, az álmodozással (nemkülönben a morális életlehetőségbe vetett bizalommal) egyszerre roppantott össze, hogy aztán minden, de minden dupla fenekűvé legyen ezen a tájon. Török Ádám, a megölt gyerekkori cimbora – akinek brutális, de öntörvényűen nyughatatlan lelke és emléke szinte az egész negyedik rész fölött jelképként lebeg – pisztolyát az Ez a nap a miénk végén veszi magához Gallai, hogy egyszer az asztalra is kitegye, de sosem süti el. Egyáltalán, béke – meg békeharc – van e történetrészben, még a fegyverek is ritkán ropognak (leginkább a magyar–jugó határon lőnek át), s van a mindent elborító hatalmi szenvtelenség, a totális katarzishiány, a használati tárgyakká nyomorított-alacsonyított életek végső megcsúfolása. Meg van egy ironikusra fordított kémhistória is persze.

Ez a történet – Tölgyesi Mihály, Rojtos Gallai s a többiek jobbára kényszerű „pályamódosítása” – merőben új szál a korábbiakhoz képest. Hogy volt-e fikarcnyi valóságalapja az egésznek – a korábbi kötetek cselekményrészleteinek volt –, ezt Gion Nándortól már nem kérdezhetjük meg, de nem is érdekes. A történet „művészileg” nagyon is valószerű valószerűtlensége, a szűkszavúan kihagyásos előadásmód ki-kikacsintó iróniája egy lehetséges és roppant keserű történelemértelmezési modellt sejtet ugyanis, amely az elbeszélő – s ezúttal hangsúlyozottan Gion Nándor – változó tapasztalatáról és látószögéről is hűen tanúskodik. Tudjuk, a szerző 1994-ben Budapestre költözött. A ciklus harmadik darabját már itt formálta kerekre, de az is bizonyos – több interjúja tanúsítja ezt –, hogy az 1941–1945 közötti idővel már régen számot vetett, csak hát leírni (kiadni) korábban – és előző hazájában, ahol e história jó része máig tabu! – reménytelen vállalkozás lett volna. Hiába telt el több mint húsz esztendő az első részekhez képest, valamirevaló szemléleti vagy poétikai módosulást ezért aztán fölöslegesen kerestünk (volna) akkor, most azonban elmondható: mindaz, mi e térség világában – kivált az egykori Jugoszláviában – 1989 után történt (háborúkkal, megbolydult életekkel és áttelepüléssel), alighanem Gion Nándorban is nyomot hagyott. Nem az elbeszélő kedv módosult – az a derűs tempójából mit sem veszített –, nem is a stílus alakult át az időben – igaz, e próza át-áttűnő lírája némileg tán visszafogottabb lett –, de a tapasztalat, amit ez az újabb fordulat vert belé is, még bölcsebbé és még illúziótlanabbá tette őt.

Aki az utóbbi esztendőkben – többek között a Kortársban – megjelent, már-már ciklussá rendeződni látszó Gion-novellákat (Disznóvér és Dugóhidi Anita; Kevesebb, mint három perc; Garantálja Z. A.; Mit jelent a tök alsó? stb.) olvasta, annak számára a modornak és a história bonyolításának itt, e regényben föltűnt formája is ismerős lehet. E rövidebb fikciós történeteknek nemcsak a háttere s némely cselekményfordulata – például egy-egy útban lévő lélekkel való leszámolás módja s annak „bejelentése” – hajazhat arra, ahogy itt az ötvenes években a dolgok megesnek, de e világ mögül fölsejlő vigasztalan és befolyásolhatatlan értékrelativizmus s – következésképpen – a látens történet- és történelemértelmezés is. Ez pedig arról beszél, hogy itt semmi sem az, ami, sőt esetenként senki sem az, aki, minden úgy valószerűtlen, hogy közben mégis valóságos, a történelem mint fölfogható, értelmes és értelmezhető – tehát ép ésszel elmondható, bevallható – folyamat érvényét veszítette. „Esetek” vannak, el-eltűnő, vissza-visszatérő arcok és mozzanatok, de nincsen már történelem, kiszámíthatóság. Figyeljük meg: itt szinte mindenki „kétfelé dolgozik”, az „ügynöki” névsorok igazak, csak éppen nem valóságosak, a „másik fél” kezére játszott dokumentumok lopottak itt is meg ott is, itt az őszinteség hol életveszélyes, hol brutálisan szükséges, annak „logikájáról” pedig, hogy ki, mikor és miért áll (állt át) ide vagy oda, jobb nem is beszélni. Áltörténet és áltörténelem ez, mégis mennyire ismerősen valóságos e tájon, s ami a leginkább elborzasztó – vagy a tehetetlenség derűjét is fölfakasztó talán? –, hogy mindezt mindenki magától értetődőnek és normálisnak veszi (a „narrátort” is beleértve), hazugságostul, csalásostul (ha kártyán, ha másutt), besúgóstul, betörőstül, bérgyilkosostul, mindenestül. Ebben a világban élni nem, csak túlélni lehet napra nap, no meg „érvényesülni” persze, hívják az embert Vladan Drenakovicsnak, Stefan Krebbsnek, Püspöki Sándornak vagy Fehér Jóskának akár.

Gion Nándor hattyúdala – avagy tetralógiájának utolsó része – ekként egy hosszú történetet is lezár, amelynek „üzenete”, körülöttünk és bennünk, máig itt ólálkodik. Ha engedte volna a sors, ő folytatná-folytathatná tovább is talán, ám – lássuk be – minek tenné. Százados ez a közös tapasztalat, még így, a történetet Sztálin halála előtt befejezve is, benne az álom s a megcsalatás, az életöröm és a szenvedések sora, a hazugság, a balekság s a hősiesség megannyi variációja váltotta egymást egy – úgy látszik – elháríthatatlan végkifejlettel, amely nagyon is egy irányba mutatott s mutat. Egy rég elkezdett mondathoz való makacs és megejtő ragaszkodásnak – hiszen Gion csak folytatta és rendbe szedte az ő „mesefáinak” a szavát – s e mondat, vagyis a történelem szétesésének, széjjelverésének a vigasztalan (nem csak fél-balkáni s nem csak magyar nemzetiségi!) folyamattörténete ez valójában, amelynek egyetlen értelme – ha már az értelmezés arányos lehetősége elveszett –, hogy egyelőre még túléltük az egészet (már aki túlélte). Érvénnyel s hasadt tudat nélkül szólni erről – itt, a vég felé – csak evvel az ironizáló történetnek az eszközeivel volt képes a szerző, miközben e kollektív tapasztalat maradék poézisét Rojtos Gallai figurája mint élni való kedvet hordja, cipeli, melengeti tovább és tovább, anélkül, hogy létezése valóságának „égi másában” akár egy pillanatra is komolyan hihetne még. Utálja a megcsúnyult világot, kilépni is szeretne belőle, mint egykor a Kálvárián, de tudja, nincs hova, eszközzé, csavarrá lett ő is menthetetlenül, hajdan volt lényének és világérzékelésének csak törmelékeit őrizhette meg: egy-egy fakuló álmot, dalos estét, a más asszonyain vett ölelést, Török Ádám emlékét, a vasbotot, Jókai elringatóan „érdekes történeteit”, a romlásunkat idéző Berzsenyi verseit, no meg a „beszélőkéjét”, amely életben tartotta őt, ezt a családját átmentő, összetartó s minderről számot adó embert, akinek kezéhez vér – ezen a véres tájon – nem tapadt soha. Ennyi nekünk is megmaradt: történelmünk és néhai álmaink törmelékei, az élet medrét adó erkölcs és az ép, az emlékezetet még rendezni képes tudat nélkül immár. Meg a csodavárás persze, hogy – akárcsak Tölgyesi Miska a pesti romok meg a szenttamási Szentháromság-szobor alatt – mi is aranyat találunk majd egyszer, hiszen amíg arany van – ahogy az Eldorádó című nevezetes Bereményi-film Monori Sándora is hitte (költőien robusztus figurája szinte átkívánkozna e históriába) –, minden van. Jobb, ha tudjuk: nincs minden – de életünket, amely tanúskodás is, azért mi se adjuk föl soha, nyom maradjon utánunk legalább. (Osiris, 2002)