Prágai Tamás

Népi, népies és késő modern Illyés Gyula poétikájában

„… a stílus fejlődése az igazság fejlődése”

Illyés Gyula: Naplójegyzetek

James Clifford, neves antropológus és irodalmár, A törzsi és a modern című tanulmányában leír egy 1984-es, New York-i kiállítást: a törzsi művészet tárgyai mellett, velük elegyedve az európai (fehér) művészet olyan alkotásai jelentek meg a kiállítóteremben (például Apollinaire, Klee, Picasso, Gauguin), melyeket a „naiv”, „primitív” művészet inspirált. A kétféle „anyag” nem különült el egymástól. Clifford a kiállítói szándék mögött lappangó értékítéletekre mutatott rá; arra, hogy – akárcsak a kiállítóteremben – az európai tudománytörténetben is egymás mellett, egymással mégsem érintkezve élnek az antropológia és az esztétika szempontjai. A „törzsi művészet” alkotásai felé általában – Malinowski, Boas, Lévy-Bruhl vagy Lévi-Strauss munkásságának köszönhetően – a mind tágabb horizontú antropológia fordul érdeklődéssel; a „törzsi alkotások” felé pedig nagy ritkán a művészettörténet. Ám a két kategória közt az átjárás korlátozott. A törzsit, naivat, primitívet (a természeti népek díszített és művészi igénnyel megformált eszközeit, használati tárgyait) általában hiába keressük a szépművészeti múzeumokban. A New York-i kiállítás kivételes esemény, „taxonómiai pillanat, melyben a nem-nyugati és a »magas« művészet újradefiniálása történik”.1 

Vonzó lenne párhuzamot állítani, és kijelenteni, hogy amikor az 1930-as években az irodalom – és a közélet – érdeklődése a „népi” felé fordul, ilyen taxonómia pillanatról beszélhetünk, mely a népi felfedezésével az európai „fehér” művészetet is újraértelmezi. Hiszen Illyés Pusztulás című esszéje (1933), majd a Puszták népe (1936) mozgalmat indít el, s egyben besorolja alkotóját: megjelenésük a Nehéz föld (1928) vagy a Sarjúrendek (1930) költői teljesítményét is értelmezi. 1933-tól a „népi író” pecsét jegyzi Illyés életművét.

Különbséget kell tenni viszont a tudatosan vállalt kulturális-társadalmi szerep és a művészi-alkotói teljesítmény között, akkor is, és leginkább akkor, ha Illyés – és a népi írók – éppen társadalmi felvetéseik révén tesznek szert ismertségre. Hiszen szembeötlő, hogy mennyire különböző teljesítményeket (Szabó Lőrinc és Illyés, Kodolányi és Németh László) sorol a népi író kategóriába a rendszerező irodalomtörténet. De, hangsúlyoznám, bármennyire jelentős – és összetett – e kulturális-társadalmi szerep, melyet szerzőjük felvállal, bármennyire érzékeny is a társadalom neuron-állapota Hitler hatalomra jutása után2 (abban a Nyugat-számban, melyben a Pusztulás megjelenik, Fenyő Miksa értekezik a Hitler-jelenségről), műveinek poétikai üzenete e szereptől függetlenül is értelmezést igényel. Sőt, felteszem, éppen a mozgalom jelentősége miatt ezért szorul – huzamos időre – háttérbe a Puszták népe szerzőjének árnyalt ars poeticája is:

„Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.”3 

Ha az idézetben megfogalmazottakat az életmű egészére kiterjeszthető ars poeticának tekintem, kiváltképp figyelmet érdemelnek a megfogalmazás rejtett ellentmondásai:

1. Az ábrázolás tárgya („egy népréteg lelkületének ábrázolása”) azok számára, akik nem „belőle származtak”, megérthetetlen. Márpedig Illyés olvasói nem azok, akik a pusztákról származnak (vagy legfeljebb kivételes esetben, mint Illyés is, ha valamiféle családi mobilitás következtében – édesapja uradalmi kovács [gépész] – kiszakadnak az eredeti, inspiráló kulturális közegből). Tény ugyanis, hogy a népi írók, Illyés, Németh vagy Szabó Dezső olvasói – a harmincas években – nagyjából ugyanazok, akik, mondjuk, Máraié vagy Kosztolányié.

2. A mély világa „rettegve gomolygó, forró réteg”, nem is jeleníthető meg, csak „ábrákkal magyarázható” (jogos tehát, hogy a poétikai és retorikai alakzatokra, a nyelvi-művészi megformálás eszközeire terelődjön a figyelem).

3. Nincsen objektív „magaslat”, ahonnan ez a világ áttekinthető, nincs „tárgyilagos napsugár”, mely képes lenne bugyraiba bevilágítani. Ennek a felismerésnek jelentősége a kulturális antropológia nyolcvanas évekbeli fordulata után lesz. Takáts József antropológia és irodalomelmélet interdiszciplinális szakirodalmát ismertető tanulmányában leszögezi, hogy az antropológiai látásmód objektivitása a nyolcvanas évek derekán válik problematikussá.4 Illyés, úgy tetszik, már a háború előtt tisztában van az ilyen „magaslat” hiányával.

4. A Puszták népe írójának gesztusa nem elsősorban vagy legalábbis nem kizárólagosan alkotói gesztus: „védeni szeretné” ezt a világot, nem megjeleníteni (mondjuk, az arisztotelészi Poétika értelemében).

James Clifford másutt rámutat arra, hogy létezik egy előfeltevés-rendszer, egyfajta „tartós ideológia”, mely meghatározza a „népi”-hez való közelítés módját (ő természetesen a „naiv”, a „törzsi” vagy „primitív” kifejezést használja; ezeket a kifejezéseket idegen, távoli értelemben vonatkoztatom a „népi”-re). E feltevés értelmében „a reprezentáció félreérthetetlen (transparency), a tapasztalat pedig közvetlen. Ez a felfogás – teszi hozzá – az írást egyszerű metódussá redukálja…”5 Mint látjuk, Illyés ars poeticájában tetten érhető e metódus kritikája; és az is egyfajta kritika, hogy a kortárs olvasót nem kis részben Illyés szociográfiáinak művészi ereje sokkolja. Az írás legalább ugyanannyira irányítja a figyelmet a kivitelezés módja, mint a felsorakoztatott tényanyag felé. Vagyis, másként fogalmazva, az illyési életmű befogadása kétféle csatornán keresztül történik: az egyiken az író által felvetett kulturális-társadalmi jelentőségű tartalom, a másikon művészi-alkotói teljesítmény bíráltatik el.

Utóbbihoz sorolható az Illyés első versesköteteit kísérő, elsősorban „nyugatos” kritika. Babits, a Három öregre reflektálva, a visszatérés az anyanyelvhez, a természetesség, a népi humor és a „reálisztikus epika” szempontját említi, a Bolond Istókot említve állítja, hogy Arany és Petőfi versformái térnek vissza Illyés költészetében. A következő, programadónak tekinthető elvárást fogalmazza meg: „A mi korunk, az Adyé, sokban kényszerű és szükséges reakció volt az elposhadt és hamissá vált népiesség és magyarosság ellen. De régen rémlett már, formauntság ködén s izmusok útvesztőin keresztül, a magyar és népi formák feltámasztása s korszerűvé tétele mint legfőbb lehetőség, legnehezebb és legszükségesebb feladat.”6 Ehhez a véleményhez csatlakozik Sárközi György (aki szerint Illyés „irtózva kerüli az elvontat, a fogalmit”)7, vagy Török Sophie, aki a Szálló egek alatt szerzőjét „bonyolult népies”-nek nevezi cikkében8. Ezzel a kérdésfelvetéssel (nyilván részben azon vita hatására, mely a Pusztulás Nyugatban való megjelenése kapcsán támadt) a „népi” fogalma oly módon kerül a kritika előterébe, hogy (részben) elveszti az illyési felvetés sajátosságait: a Nyugat kritikusai a népiesség felől értelmezik és értékelik a Puszták népe írójának teljesítményét.

Ami persze kétszeres áttételt rejt. Egyfelől a népies maga is szűrlete a népinek – mint említett tanulmányában Takáts megjegyzi, már az első népdalgyűjtemények szerkesztési koncepciójában kimutatható az elitművészet elvárásrendszere.9 Másfelől Illyés korai verseit a népies felől meghatározni… ez élüket veszi! (Babits alighanem kapva kap a realizmussal jellemezhető Három öregen – nem hiszem, hogy a Nehéz föld vagy a Sarjúrendek a népiesség felől megközelíthető.) És ez a „népi” már aligha azonos azzal a „mélyben fekvő, forró réteg”-gel, „amely rettegve rejti gomolygó világát”. A „népi” vagy még inkább a „népies” ilyen elbeszélésmódja, melyet a recepció talán legjelentősebb ága, a fentebb idézett „nyugatos” kritika vázol, az antropológián edződött irodalomtudomány szemszögéből egyfajta szellemi gyarmatosítás (kolonializáció), mely saját (a polgári irodalomtörténet szerint vázolt) szempontrendszerével „elfedi, elhallgattatja az »őslakosok diszkurzusát«”10 – vagyis a Nyugat a népit a polgári irodalomtörténetbe sorolja be.

Tény az is, hogy ez az elfedő diszkurzus nem kizárólagos: Babits programja „legnehezebb és legszükségesebb feladatként” határozza meg „a magyar és népi formák feltámasztását” (és említésre érdemes, hogy éppen ez a nagy formátumú, de semmiképpen sem „népi költő” sejt ebben a programban felszabadítható energiát – de maga sem népi forma felé fordul a Petőfi koszorúiban). Egyébként e gondolat – éppen Illyés számára – nem is biztos, hogy meddő lenne. 1936 decemberében írt jegyzetében (mely az életműsorozatban Magyarok címmel jelent meg) mindkét szempont, a népiesség és a népi szempontja felvetődik. „Petőfi volt az egyetlen – írja –, aki sejtette a titkot: onnan tudjuk, mert élt vele; ígérte, hogy meg fogja magyarázni, de nem magyarázhatta meg. A lényeg előtt ma is értetlenül állunk.”11 Ez az értetlenség világít rá leginkább arra a hiátusra, törésre, mely az egységesként elgondolt népi és népies testén már e ponton keletkezett. Még csak nem is olyan ez, mintha repedés futna keresztül egy műtárgyon (mondjuk, egy szarutülkön), és az e repedés mentén válna ketté: mert ez esetben elképzelhető lenne, hogy a műtárgy valaha összeilleszthető lesz. (Éppen Illyés és a népi írók recepcióját elemezve vagyok e kérdésben szkeptikus.) Néhány oldallal később azonban megfogalmaz Illyés egy olyan ars poeticát, melyben maga is a népihez való közvetlenebb, elementárisabb viszonyulás szempontját veti fel:

„Mert mit csinál a költő? Az érzelmeket, a megelevenítő tárgyakat ő is hasonlatokkal, a kifejezendő dolognál ismertebb vagy szebb fogalmakkal teszi érzékelhetővé.

Ezt míveli a népdal is, a maga törvénye szerint. Abból, hogy milyen törvény, milyen belső szokás és megállapodás szerint teszi – máris következtetést tudnék levonni a magyarság legbelső lelkivilágára, e lélek kialakulására és eredetére. Eszembe jut Fraser, Lévy-Bruhl tanítása.

Az egyszerű, még pusztán a természet hatalmában élő népeket őszerintük is az jellemzi, hogy amit különös tiszteletben és becsben tartanak, ami szent előttük, azt nem nevezik a nevén, hanem körülírják.”12

Az a gondolat, hogy a költői nyelv maga egyfajta áttétel, helyettesítés, mely hiátusok (elhallgatások) rendszerét rejti, szemnyitogató (a népdal szerkezetét, más megfontolásokból, egy másik tanulmányomban egyébként gnómikusnak neveztem13). És nemcsak a népdalról árulkodik, hanem gondolati átjárót nyit a nyelvről való, tágabb szemléletű tudás felé. Ha a mitikus eredet szempontját kipárlom (hiszen ez az antropológia, és nem az irodalomtudomány számára fontos), az eredmény a szöveg olyan meghatározása lesz, mely szerint az nemcsak nyelv, hanem ugyanakkor retorika is: ez utóbbi pedig egyszerre a meggyőzés eszköze és a trópusok játéktere.14 

De Illyés – ekkor még – nem szűri le kijelentése következményeit; vagy ha felpattannak is új poétikai horizontok a népdal, a népire irányuló figyelem nyomán, nem itt; Németh László mutatja meg, hogy – Erdélyi József mellett – a szintén „hagyománytalan” (mert formateremtő) Füst Milán versei élednek újra Illyés korai köteteiben. De ennek a hatásnak semmi köze a népihez; hacsak annak valamiféle bukolikus, antik eszményéhez nem.15 Az a gyanúm, hogy ez a párosítás (Füst/Erdélyi) előlegezi azt a későbbi konszenzust, mely az Illyés-jelenség értelmezését utóbb évtizedeken keresztül meghatározza: életműve úgy népi, hogy a népit a világirodalom közegébe emeli és illeszti be, és ezzel „tágítja” egyetemessé.16 Ennek a konszenzusnak az alapja alighanem Illyés többféleképpen értelmezhető realizmusa, melyre – érintőlegesen – egyaránt hivatkozhat a népiesség és a marxista (lukácsi) esztétika.17 

A „népi” ilyen értelmezését egy lényegében evolucionista irodalmi konszenzus teremti meg, mely az egyetemes felől igazolja jogosultságát: „Az evolucionista séma és a megalapozó kérdés meglepő módon ugyanazon előfeltevésen nyugszik: azon a hiten, hogy a vizsgált, hihetetlenül sokféle társadalmi jelenség vagy szöveg egy összefüggésbe tartozik. Bár gyanakodhatunk, hogy ezt az összefüggést (például két, időben egymástól nagyon távol lévő és nagyon különböző életforma vagy szöveg összefüggését) tulajdonképpen az a perspektíva teremti meg, amely az adott tudományágé….” – írja többször idézett tanulmányában Takáts.18 És éppen az ilyen evolucionista történetírás szemszögéből kap „primitív” bélyeget a „népi”, és ebben az értelmezési keretben válik Illyés életműve bonyolulttá. Bonyolult is, ha a népies felől nézem. Németh László (akit Domokos Mátyás 1973-as tanulmányában „Illyés legelső és legmélyebben látó kritikusa”-ként említ19) Illyés első verseskötetét, a Nehéz földet recenzeálva él a „többösztönű” kifejezéssel. Az ilyen költő versei „nem hullanak szét különböző stílusokba”, Illyésre is – írja – „a távoleső versösztönök spontán összehangoltsága” jellemző.20 Utóbb, 1943-ban a „talányos író” kifejezést használja.21 

Ez a talányosság viszont – most már pontosan látjuk – egy mélyebbről fakadó talány szövődménye. A „népi” „naiv” (vagyis idegen, primitív!) maradt, hiszen sem a népies realizmus felől közelítő polgári, sem a marxista társadalomelmélet felől közelítő lukácsi irodalomkritikának nem sikerült háziasítania, kézhez állóvá tennie. Illyés a „puszták népe költője” marad – utal az „epitheton ornans”-ként tovagördülő jelzőre Domokos Mátyás 1982-ben22 –, de úgy, hogy nem is történnek érdemi kísérletek e paradoxon feloldására. Weöres Sándor például
A teremtés dicsérete című kötetében (még 1938-ban) egy epigrammát küld Illyésnek; „emberi-mód lépdelsz” – írja ebben. Később még egyszer üzen. 1983-ban, az Illyés Gyula ravatalára című versben: „Van? Már csak volt. / Volt? Már csak van. / A mennybolt hágóiban, / a csillagfény iszalagjaiban, / mindég ifjan, sose vénen, / mint egy árpádházi király / magyarjainak szívében.” A népi kicsusszan az „emberi” és „magyar” fogalmi ollójából.

Tovább bonyolítja a kérdést, hogy 1948 után, konkrét társadalmi okból, a puszták népét mint társadalmi csoportot kiemelte és elmorzsolta a második világháborút követő diktatórikus hatalomátvétel23; a „népi” fogalma pedig – a népi írók által vállalt kulturális-társadalmi küldetés súlya miatt – az irodalom szövegösszefüggése helyett egyre inkább a társadalmi-politikai beszédbe tolódott át, nem az irodalom létmódjában élt tovább. Mára pedig „körvonalazatlan, gyanút s feszélyezettséget kiváltó fantomfogalom lett”.24 Így utóbb, már ’89 után, kialakul egy sajátos ambivalencia, panaszos hangú visszajelzés, hogy a korábban meghatározónak tűnő szerző nincs kellőképpen jelen a kilencvenes évek megváltozott elméleti szempontokat hozó irodalmi életében – annak ellenére, hogy a költő születésének jubileumi dekádjai újabb és újabb tanulmánykötetek születését inspirálják; Illyés életművéről három monográfia is született (Izsák József, Tamás Attila, Tüskés Tibor munkái, és születésének századik évfordulóját is a szakmai figyelem kíséri), Vasy Géza pedig tanulmánykötetet ad ki Illyés Gyula évszázada címmel.25 Tény, hogy a „realizmus” vagy a nyolcvanas évek irodalmában visszhangzó „illyési realizmus” fogalma meglehetősen távol áll a kilencvenes évek irodalomelméleti érdeklődésétől, és ez magyarázza az életmű viszonylagos/aktuális leértékelődését.

Azon túl, hogy a cliffordi „taxonómiai pillanat” jelentőségére rámutatunk, kikerülhetünk a „népi” fogalmában megnyílt értelmezési csapdából úgy is, ha nem befogadása, hanem befogadhatósága felől közelítünk az illyési életműhöz, vagyis: nem irodalomnak, hanem olvasmánynak tekintjük. Úgy vélem, ilyen jelentősége van annak, hogy Szegedy-Maszák Mihály Többértelműség a Puszták népében című, 1982-es tanulmányában a kérdéses mű többféleképpen való olvashatóságára mutat rá. „A leíró és a metaforikus stílus, az értekező és az elbeszélő időszerkezet, a szereplő és a tanú nézőpontja, az általánosító megfigyelő s az elégikus visszaemlékező közötti feszültség itt mindvégig föloldatlan marad, és hasonló kettősség jellemzi a mű világképét: a beszélő lelki gazdagsággal társít anyagi szegénységet. Rendkívül élesen fogalmazza meg a magyar kultúra folytonosságának és egységének kérdéseit, s meggyőzi az olvasót arról, hogy e kérdésekre súlyosságuk miatt nem adható könnyű válasz. Függőben hagyja az érvelést, és így munkát ad a képzeletünknek” – jegyzi meg.26 Szegedy-Maszák is kiemeli Illyés azon megállapítását, hogy „a kultúrákat csakis belülről lehet átélni”27; illetve, és ez a szempont vezethet tovább az értelmezésben, rámutat arra is, hogy a Puszták népében kettős igazságok rendszere működik: a szöveg egyszerre állítja tétel és ellentétel igazságának együttes, egymásnak akár ellentmondó „igazságát”.

Ez a szempont ugyanis nem a közlés, hanem a közlő szerepére irányítja a figyelmet. És a közlőnek, a magyar nyelvnek Illyés esszéverseiben (A törzs szavai, Koszorú) tematikusan is mind nagyobb szerepe van. Már a Nyugat 1933. évi júliusi számában, a nagy vitát kiváltott Pusztulás című úti esszében írja: „Ki tud még magyarul? Ki ismeri még a magyar nyelv szellemét, képzeletét, külön alkatát, amely jogot ad néki, hogy megmaradjon? Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelvet beszélünk. A nyelv nem a szavakban él, de izomzatában, mely a szavakat rendezi. Szavunk még volna, de fordulatunk, kifejezésünk, amelyben a magyar nyelv csillog, már alig. Igazában ez a nyelv, s ha azt elveszítjük, felesleges a szavakhoz ragaszkodnunk.” Ez a meghatározás, hogy a „magyar nyelv szelleme” nem a szókincsben, nem a nyelvtani szabályokban, hanem „fordulatokban, kifejezésekben”, vagyis a kivételekben, sajátosságokban él, meggyőződésem szerint az illyési pályamű értelmezésének alapja és bélyege.

A kifejezés szó szerint köszön vissza a Koszorú című versben: „Elhagytak szellemeid” – írja itt. A kötetben 1973-ban napvilágot látott versben ugyanahhoz a kérdéshez tér vissza Illyés, mint az 1933-as esszében: a vers megnevezettjei, a „behúzott vállú parasztok”, a „ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai”, a „nádkúpban remegő lányok”, a „szíjra fűzött gyermekek” a történelmet megélő népet idézik. Nyelvi és népi összekapcsolásának – ez ma már világosan kitetszik – a népi írók mozgalma számára is, de Illyés saját alkotóműhelyében is rendkívüli jelentősége van. „Nyelvünk letéteményese a nép” – szögezi le határozottan a Naplójegyzetekben. És hozzáteszi: „A nép csak egységes nép mivoltában mond hiteleset, mintegy népszavazás útján.” Vagyis létezik egyfajta nyelvi demokrácia, sőt konszenzus; egyfajta nyelvi „norma” (persze nem az akadémiai nyelvművelésre gondolok, mellyel Illyés is több alkalommal vitába száll), melynek alapja a nyelvhasználat fegyelme. Ebben a fegyelemben kell az írónak jeleskednie. Így folytatja a Naplójegyzetekben: „a nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondolatoknak. Most csak az írókat vallatja? Meg merném kockáztatni: a stílus fejlődése az igazság fejlődése.
A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazudik.”28 

Ezen a ponton találkozik nyelvfilozófia és poézis Illyés műhelyében, és ezen a találkozáson nyugszik Illyés alkotói életműve, mely alkotás és a nyelvhasználat tisztaságának egymásrautaltságát állítja. „A költők dolga, hogy beszédre, hogy nyelvre tanítsák a nemzetet, a lélek nyelvére és szavaira” – írja valamivel később.

Ez kezdettől fogva élesen cseng.

Utaltam arra, hogy amikor a Pusztulás 1933-ban megjelenik, a hitleri ideológia előretörése miatt a „népi” megnevezésnek „fajvédő” visszhangja is támad (indokolatlanul); de ennek a kérdésnek van egy csatolt, nyelvi vonatkozása is. Korántsem egyértelmű, hogy a „puszta” vagy a „nép” nyelvét kell a magyar nyelv etalonjának tekinteni, s az nem csupán egy nyelvjárás a többi közül (s egy másik nyelvjárás például Budapest köznyelve). De ne feledjük, hogy Illyésék számára még tapasztalat a városi németnyelvűség. A rendkívül tisztelt Kosztolányiról például megjegyzi: „… előbb megtanult németül, aztán franciául, angolul, olaszul, spanyolul és magyarul. Korának csaknem minden művelt magyarja ezt az utat járta: épp csak az utolsó állomást hagyták el sokkal többen, mint gondolnánk.”29 Később, egy rádiónyilatkozatban, már 1962-ben, megismétli: „… mikor Kosztolányival megismerkedtem, bámultam a kitűnő magyarságát, kitűnő írni tudását – noha tudtam, hogy ő is úgy tanult meg magyarul. Ifjú korában még óriási hibákat lehet fölfedezni az írásaiban, majdnem magyartalanságokat. Egyszóval: kimutatható, hogy a legjobb magyar stiliszta tudatosan sajátította el a nyelvet. Ismétlem, amikor vele találkoztam, és én már tudtam az ő útját, megkérdezte tőlem, te kitől tanultál meg magyarul. Jules Renard-tól – mondtam –, az egy kitűnő francia író, a világosságnak, a francia clarténak a mestere – fölnevetett, átölelt, azt mondja, körülbelül úgy, mint én is, Racine-tól.”30 

Világos tehát, hogy írói, művészi programjához – mint nyelvről szóló írásai bizonyítják – a nyelvhasználat „tisztaságát”, „világosságát” (clarté) köti Illyés; oly módon, hogy ez már-már a filozófiai általánosítás szintjén megáll: „A szótisztítás a fogalomtisztításhoz vezet. A fogalmak rendbe tevése pedig a tények rendbe rakására buzdítja mindazokat, akik a világ megismerését a világ megváltásával fűzik egybe. A világos beszéd már önmagában – állásfoglalás? Igen.”31 Ez a világosság azonban csak és kizárólag akkor valósulhat meg, ha a magyar nyelvre jellemző játékszabályokat tartják be azok, akik az irodalom asztalánál ülnek.32 Hiszen elvileg felvethető – és fel is vetődik, legvilágosabban Schöpflin (egyébként figyelmen kívül hagyott33) A nép, a nyelv és főváros című cikkében34 – az illyési szemlélet kritikája: miért ne lehetne Budapestnek „saját nyelvjárása”, hiszen – mivel úgyis változik – ezzel új színnel gazdagodik a nyelv; miért kell a pesti nyelvhasználatot „kiátkozni a magyarságból”? De ha az illyési kérdést abban a vonatkozásban vetjük fel, ahogy elhangzott, amikor éppen az a veszély, hogy a német nyelv szabályrendszere kikezdi, átírja, módosítja a magyarét, Illyés igazsága nyilvánvaló. A nyelvek rendszerét, mint tudjuk, különbségek rendszereként írjuk le. Helyesen mutatott rá már a Pusztulásban a nyelv sajátos vonásainak jelentőségére; ehhez hozzátehetjük: működésüknek egyenesen feltétele a szabályrendszer, mely rendhagyóvá teszi őket. Ebben az – egyébként wittgensteini35 – értelemben beszélhetünk Illyés esetében nyelvkritikus költészetről. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a szabályrendszer ne változhatna, vagy e változás következményeként azonnal megszűnne maga a nyelvjáték; de azt igen, hogy ha sajátos ízét elvesztené, feleslegessé válna (lecserélhető lenne, mondjuk, egy germán szabályrendszerű játékkal). Egy germán szabályrendszerű magyar nyelvjáték ugyanis egyszerűen szükségtelen és felesleges. A nyelvjátékot játszóktól viszont aligha lehet elvárni azt, hogy játékukat feleslegesnek tekintsék. A szabályok megkérdőjelezésének joga mindig kívül esik a játékon.

Az illyési programhoz viszont ugyanakkor hozzátartozik egyfajta „fejlődéseszmény”: a szabályok mind tökéletesebb alkalmazásának igénye, a meglévő művészi meghaladása (vagyis a nyelvművelés szempontja), amit végső soron a megértés, a fogalmi tisztaság vágya szít. „Hogy ne hagyjuk el a képes beszédet” – írja a Súlyos évek szublimálása című versben.36

A nyelvkritikus költészet kifejezéssel Margócsy István tanulmányára utalok. Mint megfogalmazta, ennek fontos jellemzője az, hogy a szavak helyett a szavak kontextusára, a mondatokra helyeződik a hangsúly korunk lírájában.37 Azt hiszem, Illyés költészetének elve is így egyszerűsíthető: nyelvi tudatosság és a szavak (minél) egységes(ebb) kontextusa. Ebből következik, hogy – leginkább gondolati, esszé jellegű verseiben, de a kisebb munkákban is – a poézist alárendeli a retorikai megformáltság követelményének. A törzs szavai című emblematikus versének, melyet az „1975. évi Finn-ugor világkongresszusra” készített el, egyetlen, önmagába záródó mondatszerkezet a gerince: „Szavak, öreg szavak, mi, / kik egykor létre hoztuk, / lépteit kormányoztuk: / merjen hittel haladni” – megszólítottja maga az eszköz, mely a megszólalást lehetővé teszi, a szó. Az életmű legtöbbet idézett (és parafrazeált) darabja, az Egy mondat a zsarnokságról pedig címében is jelzi grammatikai egységét.

Illyés költészetében – éppen a Kézfogások, a talán legelismertebb kötet időszakára – sajátos versszerkesztő technika alakul ki, egyfajta, nagy ívű retorikának alárendelt, minden ízében a végkifejlet felé araszoló szövegtest, melyet egyetlen metafora (vagy gondolatalakzat) sokoldalú kibontása jellemez. Ezek a versek nagyjából azonos szerkezetet mutatnak. A vers elején egy összetett metafora teremti meg a versszituációt – mindjárt a Bevezető című versben ez a „nyitott terepen golyószórásba került sereg” metaforája –, mely sorról sorra, versszakról versszakra gazdagodik a jól felépített gondolatív mentén, az általánosítás mind tágabb szintjeire lép fel, mígnem – többnyire – valamifajta szentencia értékű (ez esetben a bátorító „ti se féljetek!”) felszólításig jut el. Ugyanarról van szó, mint amit Szegedy-Maszák a Puszták népe kapcsán emelt ki: egy leíró és egy metaforikus szerkezetről, melynek egymásba fonódása, úgy tetszik, az Illyés-verset is meghatározza. Persze nem a Bevezető az egyetlen példa, noha ez a szerkezet jobbára az elismert, „nagy versekre” jellemző, talán már a Sarjurendektől fogva, ahol a lekaszált rét mint tenger metaforája válik az egész verskompozíciót meghatározó poétikai elvvé, vagy a szintén „antológiadarab” E megmozdult világban, ahol a költőszerep pontosítására irányuló érvelés a repülés (egyébként groteszk) metaforájában bontakozik ki.

Közismert, hogy Illyés költészetében meghatározó mozzanat az elmúlástól való félelem.
E téma éppen az (egyfajta) korszakhatárt jelző Kézfogások esetében kerül előtérbe. Béládi Miklós szerint: „A Kézfogások két földeríteni- és megküzdenivalóval találta magát szemben: az öregedés és a halál teljesen egyéni kérdésével és az ötvenes évek eleje társadalmi valóságának nemzeti gondjaival. Erre a két élménykörre épül föl a kötet világa s a természeti életből vett képek is egyik vagy másik élménytípushoz kapcsolódnak.”38 Ez a problematika – egyfelől – a Kháron ladikján esszéregényben gyűrűzik tovább, másfelől az Új versek (1961), de kiváltképp a Dőlt vitorla (1965) verseiben tágul kozmikussá. A korábban megtalált retorikai szerkezet (egy érvelő retorikai forma és egy összetett metafora szövegszervező párosa) „e csillagokig nőtt óriási télben” (Varjak) kapcsolódik össze, és hozza létre azt a képi és szövegvilágot, mely Illyés kései verseit – egészen A semmi közelít posztumusz kötetig – jellemzi. (A semmi közelít című vers például egy kocsmai tekejáték neszei apropóján jut el ilyen általánosításig: „Az egyre távolibb pici neszek / úgy telítgetik, hogy – ürítgetik / oly zaj-üresre a földet-eget, / hogy – végy lélegzetet! – / a Semmi a legközelebb”, a Futó szobor a mozdulatlan pásztor alakjától a kozmikus állóképig: „Megy a világ, egy helyben állok / és megyek mégis – kifelé. / Kanyarít vállamra palástot, / erős hózáporral a tél.”)

A fenti példák alapján eljuthatunk valamiféle poétikai általánosításig: az egységes retorikai szerkezet (legyen ez leíró vagy elbeszélő) és metafora ilyen kontextusban való összekapcsolását parabolának nevezzük.39 Az a szerkezet, ahol az Illyés-vers valóban az egyetemes kategóriájába lép, leginkább ebben a formában lelhető fel. Ez az a forma, mely a rendteremtés igényével fellépő Illyésnek leginkább kézhez áll, és alkalmas arra is, hogy az elmúlás tényét a rendteremtés igényével ütköztesse. „Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műből fölterebélyesedett elméletet – írja A tettes című prózavers (vagy versesszé?) 5. szakaszában –, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására, hogy van rend, azaz halhatatlanság.” Az illyési parabola mint műforma a rend és a halhatatlanság költői összekapcsolásának igényéből táplálkozik. Valaminő metafizikus aggodalom tartja vissza attól, hogy allegorikussá váljék, és metaforáit egyetlen, jól körvonalazható gondolat jegyében oldja fel; és ez akadályozza meg azt is, hogy eltűnjön – másfelől – valamiféle hétköznapi realizmus, vagy éppen ellenkezőleg: átmetaforizált tárgyiasság alakzatában. Ezzel a formával (hangsúlyozom, hogy ez véleményem szerint Illyés költészetének középső szakaszára igazán jellemző) átlépi a realista líra kereteit; de ennek a gesztusnak jelentőségét – ma már – nem a parabolikus szerkezet metaforikus alapját jelentő kozmikus távlat vázlatában, hanem éppen az építkezés alapjául szolgáló biztosító retorikai szerkezet, a vers ívét jelentő gondolati pillér, az érvelés, a kifejtés, anyanyelvi tudatosság hogyanjában látom. Ha Illyés hatását tekintem át, melyet a magyar költészetre a hatvanas–hetvenes években gyakorol, nem utolsósorban ezeket a szempontokat veszem figyelembe.

De ki kell emelni, hogy Illyés – öregkori lírájában – elhagyja ezt az épületet. Kései költészetére a forma föllazulása a jellemző, és éppen ezzel készíti elő igazán a terepet a magyar költői nyelv egyik fordulatának: abban a változásban ugyanis, hogy líránk egyik ágában már a hetvenes években a hagyományos eszközökről a prózai és köznyelvi megoldásokra, a versnyelv fellazítására, a retorizált prózanyelvre esik a hangsúly, Illyést mindenképpen előzménynek kell tekintenünk akkor is, ha ilyen szerepét ma nem emeljük ki. A Minden lehet (1973) verseitől mindjobban halad egy olyan depoétizált lírai nyelvhasználat felé, melyet nem a zeneiség, nem a képhasználat dominanciája, hanem a nyelv retorikus megformálása jellemez. Alapgondolatomhoz, mely szerint költészete a nyelvkritikus költészet felé is továbbmutató lehet, ezen a ponton érkeztem vissza. Míg Szabó Lőrincről kimutatható, hogy a nyugatos poétikai nyelv megújítását a köznyelv felé való elmozdulással tágítja ki, Illyés, amikor a poézis kereteit feszegeti, a retorika eszközével teszi ugyanezt. A Korunk jelenései versei, Az arc a viselőjéhez, az Eretnek ima vagy az Önkritika (Batsányié) önreflexív-nyelvtudatos szerepjátéka, a Számadó groteszk önmeghatározása („Vakoskodván érzek szomjú erőt, / legyek a legmesszebblátó magyar”), a Hegylakó változataival („Már-már emberi hangon, noha nem / a mi hajdan-volt, anyanyelvünk szavaival / dünnyög a ház körül s keres – talán: kér – / bebocsátást az őszi szél”) olyan fordulat kezdődik Illyés költészetében, mely a kritika újabb horizontján nem tudatosodott kellőképpen, és csak a „retorika irodalomelméleti újjáéledése” nyomán tudatosulhat (mely Illyés ilyen jellegű verseivel egy időben zajlott, részben Nietzsche művének újraolvasása miatt, elsősorban a francia irodalomelméletben).40 E poétika filozófiai háttere az a fölismerés, hogy a „rend” – mely Illyés kései költészetének szervezőelve – nem a világban, hanem a szándékban autentikus: „Vak vagyok s királyi ura / minden fölfogható világnak. / Enyém vagy se paranoia / azt kéri, hogy most vagy soha / égen-földön rendet csináljak” (Rendcsinálás előtt). Ez a rend persze elsősorban nyelvi rend (a költőn a szavait kérhetjük számon, az emberen a tetteit). E fordulat jelentősége nyilvánvaló. Lator László, a római Magyar Akadémia Illyés-estjén, 1983-ban beszédet tart, melynek jóformán minden mondata jelentős: „Illyés mindig kész volt a változásra – írja –; öregkorában felfedezte (éppen fordított pályát futva be, mint általában a költők) a bonyolult, egymásra rétegezett élményeket, emlékeket, érzelmeket, sejtelmeket, gondolatokat és gondolatfoszlányokat tömbszerűen tartalmazó verset. (…) A megformálás már fokozhatatlan, valószínűtlen biztonságával.”41 Költészete tehát nem népi programjával, hanem a magyar nyelv tisztaságát, a játékszabályok tiszteletben tartását megkövetelő „retorikai fordulatával” van ma igazán jelen. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne vagy kellene újból a népi, vagyis ma már jobbára a gyűjteményes kötetek és a múzeumok tárlói felé fordulni nyitott szemmel.) Az illyési költészet tekintélyét viszont az igazolná kellőképpen, ha hatásával is szembesülne a kritika: azzal, hogy pontosan milyen, a kilencvenes években továbbgyűrűző rezgéseket keltett. De ezzel a kismonográfiát igénylő feladattal egyelőre adós maradt – és marad – e tanulmány szerzője is.

1James Clifford: A törzsi és a modern. Café Bábel, 1994. 4. sz. 75. o.

2A Pusztulás befogadástörténetének talán legkülönösebb mozzanata: a német előretörés problémájára mutató s a társadalomszerkezet átalakítását (balról) sürgető Illyést A Toll 1934. 74. számában Zsolt Béla és Ignotus Pál antiszemitának nevezi. A népies–urbánus vitát – rámutatva, hogy a „népi” urbánus oldalon ekkor már könnyen hallatszódhat „völkisch”-ként – tárgyilagos részletességgel felidéző önéletrajzi esszéjében Vas István kiemeli Illyés éleslátását és korrektségét. – Mért vijjog a saskeselyű? Szépirodalmi, Bp., 1981, különösen 102–131. o.

3I. Gy.: Puszták népe. Szépirodalmi, Bp., 1970. 34–35. o.

4Takáts József: Antropológia és irodalomtörténet-írás című tanulmányában. BUKSZ, 1999. 1. szám. 38–47. o.

5Introduction: Partial Truths. In: Writing Culture. The Poetics and Politics of Egnography. Ed. James Clifford–George E. Marcus. Berkeley, University of California Press, 1986. 1–27. o. Magyarul: uő: Bevezetés: részleges igazságok. Helikon, 1999. 4. szám. 495. o.

6Nyugat, 1932. I. 283. o.

7Nyugat, 1931. I. 262–263. o.

8Nyugat, 1935. II. 199–202. o.

9Ami persze szintén egyfajta szűrlete a „népi”-nek. Lásd ismét Takáts: i. m. 3. jegyzet.

10Takáts: i. m. 43. o.

11Illyés Gyula: Itt élned kell. Szépirodalmi, Bp., 1976. 175. o.

12Uo. 178–179. o.

13Prágai Tamás: A rejtező tudás. Gnóma és antropomorfizmus a XVI–XVII. századi közköltészetben és a népköltészetben. Életünk, 2001. 2. szám, 155–172. o.

14„Egy olyan olvasási folyamat bontakozik ki előttünk, melyben a retorika trópus és meggyőzés vagy – ami nem egészen ugyanaz – kognitív és performatív nyelv bomlasztó összefonódásaként jelenik meg” – állítja Paul de Man Az olvasás allegóriáiban. Szeged, 1999. 8. o.

15Németh László fontos megjegyzése, hogy Illyésre nem a „nagy nyugatos” nemzedék, hanem annak „félretolt alakja”, Füst Milán hat; „Füst Milán, aki először szakított a jambussal, nem egy anarchikus szabadság kedvéért bontotta meg, hanem e nyelvünkben lappangó nemesebb hajlam javára. Az ő szabad versében a modern ember izgalma áhítozik valami bukolikus nyugalom után. Illyés Gyula ebben a szabad versben nemcsak azt a mértéket kapja készen, amely elég szabad ahhoz, hogy temperamentumát ne feszélyezze s elég költői, hogy kielégítse, de itt találkozik először azzal a fél-idilli, fél-ódai hangulattal, e műfajok modern változataival, melyeket költészetében oly nagyszerűen fog kihasználni. Mindaz, amit Illyés olvasásakor Berzsenyi s a latin költők hatásának érzünk, Füst Milánon át ért hozzá.” – Németh László: Illyés Gyula. Nyugat, 1931. II. 174–178. o. In N. L.: Kiadatlan tanulmányok. 1. köt. Bp., 1968. 140–146. o.; Két nemzedék. Bp., 1970. 321–326. o. Mindkét idézet: Kiadatlan tanulmányok. 142. o.

16Tamás Attila monográfiájában (Illyés Gyula. Akadémiai, Bp. 1989.) „jelentésben gazdag dolgok világától az egyetemesség távlataihoz közelítve” látja Illyés világát az ötvenes években (az idézet fejezetcím). Kabdebó Lóránt Kézfogások. Egy Illyés-kötet kritikai visszhangja című tanulmánya szerint (in „Költő, felelj!” Tanulmányok Illyés Gyuláról. PIM, Bp., 1993. 238–261. o.) a recepció csaknem egyöntetű tanúsága, hogy a kérdéses, az életmű szempontjából is kiemelt jelentőségű kötetben általános humanizmus és népi magyarság összefonódása oly széles körű, hogy „belefér az egész ország”; benne „magánügy” és „legáltalánosabb emberi” (Rónay György) kapcsolódik össze: „az öregedés és a halál teljesen egyéni kérdése” társul „az ötvenes évek társadalmi valóságának nemzeti gondjaival” (Béládi Miklós), vagyis „I. Gy. művészetében úgy összegződik a népi irodalom minden eredménye, hogy ugyanakkor ő maga világirodalmi mértékű jelenségként foglal helyet a magyar irodalom történetében”. Czine Mihály, tíz évvel korábban (Illyés és a népi irodalom. In: „Bátrabb igazságokért”. Eötvös Loránd Tudomány Egyetem, Bp., 1982. 19–28. o.), azt veti fel, hogy Illyés népi vagy avantgárd író-e, polgári-radikális kötöttségekkel: hogy „nemzeti jelentősége a népitől való eltávolodás, vagy annak kiteljesedésének eredménye”-e. Ezt Czine úgy oldja fel, hogy Illyés „…a népi irodalom egyik megteremtője, illetve a sorskérdésekkel foglalkozó irodalmi hagyomány folytatója”.

17Lukács maga írja (Válogatott művei I. kötetének előszavában), hogy mikor első írása, A modern dráma fejlődésének története megjelent (1911-ben), az irodalomkritikában még Beöthy Zsolt, illetve a pozitivista Riedl Frigyes felfogása uralkodott, ezért a művészet társadalmi megalapozására irányuló próbálkozásai idegenül hatottak. Külön tanulmányt igényelne megvizsgálni, hogy később, a társadalmi-objektív valóság visszatükrözésén alapuló művészetelmélet hogyan téríti el 1948 után az Illyés-recepciót.

18Takáts: i. m. 39. o.

19Domokos Mátyás: Életmű – mérlegen 1972-ben. In uő: Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról. Kortárs, Bp., 1998. 144–145. o.

20Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld. In uő.: Két nemzedék. Bp., 1970. 278. o.

21Idézi Domokos Mátyás: i. m. 144. o.

22Uő.: Egy Illyés-vers margójára – fél évszázad távolából. I. m. 33. o.

23Van Illyésnek is egy kései, ironikus verse (a Közügy című kötetében), mely a múlt törmelékeivel körülvett hajótörött alakját idézi, a Robinson szemével: „Hány már csak földbetenni / való hullája hősi küzdelemnek” – sóhajt fel ebben a népi kultúra romokban heverő emlékei láttán.

24Ács Margit: Egy ilyen intellektuális izé arról, hogy van-e népi irodalom, ha a nép nem kér belőle. In uő: A hely hívása. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2000. 30. o. A népi irodalom kérdéséről egyébként uő: Irodalom-e a népi irodalom? Uo. 51–66. o.

25Vasy Géza: Illyés Gyula évszázada. Felsőmagyarország, Miskolc, 1998. Vasy Géza egyébként 1992-ben Illyés egyik felkapott kifejezését fordítja vissza az életműre: „szélárnyékba került” – írja. „…bár sokat hivatkozunk rá, idézzük, szavai mintha kellő visszhang nélkül szólalnának meg, s az ifjabbak körében valami olyan múltszázadias ízt kapnának, amely az ő – olykor hivalkodóan is vállalt – racionalizmusuk számára idegen.” Hazateremtés és honvédelem. Egy Illyés-pályaszakasz alapeszméje. In i. m. 9. o.

26„Bátrabb igazságokért.” Eötvös Loránd Tudomány Egyetem, 1982. 110. o.

27Uo. 101. o.

28A törzs szavai. Írások az anyanyelvről. Nap, Bp., 2002. 88–89. o.

29Uo. 90. o.

30Uo. 133. o.

31Uo. 139. o.

32Ezt egyébként már 1971-ben – George Steinerre hivatkozva – világosan jelzi Kenyeres Zoltán: „A nemzet az ő szemében elsősorban az egy anyanyelvet beszélő emberek közössége. (…) a nyelvi nemzet fogalma pedig látható, egybevág a modern antropológia egyik számottevő irányzatának kutatási eredményeivel, tehát nem légből kapott és mesterséges elmélet, egyszersmind elkerüli a faji, származási megkülönböztetést és az úgynevezett államnemzet pusztán terület szerinti osztályozását.” – A nemzeti érzés hajszálgyökerei. In uő.: Gondolkodó irodalom. Szépirodalmi, Bp., 1974.

33Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? Szépirodalmi, Bp., 1981. 131. o.

34Nyugat, 1933. II. 19. sz.

35Az osztrák filozófus a nyelvet szabályos és szabálytalan formációk együtteseként írja le: „Nyelvünket olybá tekinthetjük, mint egy régi várost: mint zegzugos térséget utcácskákkal és terekkel, régi és új házakkal, meg olyan házakkal, amelyekhez különböző korokban építettek hozzá; s az egészet egy csomó új előváros öleli körül, egyenes és szabályos utcákkal és egyforma házakkal.” Lásd Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Bp., 1992. 18. szakasz.

36Ez egyébként alighanem Karácsony Sándor művét is idézi: a „szemléletesség, képi erő” a magyar nyelv egyik sajátsága A magyar észjárás szerint (Magvető, Bp., 1985. Első kiadása: 1939).

37Margócsy István: „Névszón ige”. Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról. Jelenkor, 1995. 1. szám, 18–19. o.

38Idézi Kabdebó Lóránt in „Költő, felelj!”. 253. o.

39Lásd Paul Ricoeur: Bibliai hermeneutika. Bp., 1995. 56–60. o.

40Lásd Thomka Beáta: A retorika szűkülése és tágulása. In uő.: Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Kijárat, Bp., 2001. 168–171. o.

41Lator László: A költő felfedezései. In In memoriam Illyés Gyula. Nem menekülhetsz. Nap, Bp., 2002. 409–410. o.