József Attila verseinek
új olasz kiadása

2002 Olaszországban „a magyar kultúra éve” volt, legalábbis a magyarországi hírközlő szervek szerint. Rómában november–decemberben az örök város hajdani híres kávéházában, a Caffe Grecóban hetente kétszer-háromszor is magyar irodalmi esteket rendeztek. Az egyik esten többek között az is elhangzott, hogy a legnagyobb olasz szépirodalmi könyvkiadók egyike, a Mondadori „Huszadik századi költők” sorozatában megjelentette Bruck Edith fordításában József Attila válogatott verseinek kétnyelvű kötetét.

József Attila olaszországi „felfedezése” érdekes módon ahhoz a liberális gondolkodóhoz, Benedetto Crocéhoz fűződik, akinek intuicionista esztétikájával József Attila behatóan foglalkozott a harmincas évek elején írt „esztétikai töredékeiben”. A fasiszta rendszerben elszigetelt olasz filozófus 1942-ben a Magyarországon szerkesztett, olasz nyelvű Corvina folyóirat tavaszi számát lapozgatva figyelt fel a Bóka László rövid életrajzi bevezetőjét követő négy nyersfordításra, melyek közül is a Mama című vers alapján kitűnő érzékkel meglátta József Attilában „a költőt”. A dilettáns műfordítónő átírásán keresztül is kitetszett „a néhány verssornak varázsa és bűvölete, a költészeté, mely mindig és mentül kevésbé várjuk, újraszületik az emberi kebelben”. Természetesen József Attila igazi olaszországi „fortunája” a háború utáni baloldali olasz kultúra kibontakozásához, illetve verseinek olasz fordításaihoz kötődött.

Bruck Edith szép kiállítású válogatása immár a hetedik kiadása József Attila verseinek Olaszországban, hiszen az első fordításkötet még 1952-ben jelent meg Umberto Albini gondozásában, melyet a genovai klasszika-filológus professzor két újabb fordításkötete (1957, 1962), Gianni Toti „forradalmi költőket” felmutató válogatása (Poeti ungheresi, 1959), illetve Gilberto Finzi és Sandro Badiali válogatása (Gridiamo a Dio, Guanda, 1963) követett. Ám ez az első olyan válogatás, mely valóban eljuthat az európai költészet iránt érdeklődő olasz olvasóközönséghez, hiszen az eddigi kiadások, köztük Albini Tiszta szívvel című legteljesebb válogatása (Con cuore puro, Sansoni–Accademia, 1965) vagy Nicoletta Ferroni és Tomaso Kemeny 1995-ben a Bulzoni római egyetemi kiadónál megjelentetett Flóra-versekből és -levelekből összeállított igen szép kötete (Flora, amore mio) is csak a különlegességek iránt érdeklődők kezébe kerülhetett, mert a köteteket megjelentető kiadók nem rendelkeztek igazi terjesztőhálózattal.

A Mondadori Kiadó Yeats, Rilke, Pound, Machado, Kavafisz, Aragon, Cvetajeva, Paszternak verseit követő József Attila-kötetének nagy értéke a műfordító személyében és munkájában rejlik. Edith Bruck olasz költő, aki megőrizte anyanyelvét, a magyart, és gyerekkora óta – ahogy előszavában bevallja – szerelmes József Attila költészetébe. Ennek köszönhetően fordításai igen mélyről fakadnak, és igazi, mai olasz költői nyelven tudják megeleveníteni a XX. századi magyar költészet talán legösszetettebb és legeredetibb költőjének művészetét. A Magyarországon elsősorban prózaíróként ismert és fordított Bruck Edith szerencsére nemcsak magyarul tud, de férje, a szintén költő Nelo Risi közreműködésével már nem egy Illyés- és Radnóti-vers fordításával bizonyította, hogy magyar költőt csak költők (külföldi költők) fordíthatnak eredményesen. József Attila ezúttal élvezhető olasz költői nyelven szólal meg, és ezáltal a versszerető olasz olvasónak lehetősége nyílik megismerkedni egy, a két világháború között élt (és halt) magyar költő fiatalkori „lázadó”, majd „harcos” verseivel, továbbá az egzisztencialista életérzést megszólaltató nagy filozófiai költeményeivel, az Eszmélettel, a Reménytelenül párversével, aztán az Ódával, a Gyermekké tettél-lel, a Nagyon fáj-jal, a Kései siratóval és az utolsó év önmegszólító nagy verseivel. A fordító külön érdeme, hogy először olvashatók esztétikai szempontból is élvezhető módon József Attila „leíró” költeményei, az elidegenedés érzésének a külvárosi táj képeiben való megelevenítései („amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzetemnek formákba állása érdekel”– József Attila levele Halász Gáborhoz 1934-ből) a Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Elégia és A város peremén
remekmívű olasz megszólaltatásban.

Természetesen, mint minden válogatás és fordításkötet esetében, ezúttal is lehetnének kritikai észrevételeink, hiszen talán nem ártott volna egy lektor felkérésével kirostálni az előszóban olvasható, József Attila életére vonatkozó legenda-közhelyeket, s talán a válogatásnál jó lett volna kihagyni egyet-kettőt a fiatalkori versekből (a kötet 66 versének a fele 1930 előtt született), és minden bizonnyal egy-egy költői kép megértéséhez is (halált hozó fű; topogásod muzsikás romlás; összekoccannak a molekulák; s te már seholse voltál) segítségre lett volna szükség. Néhány vers esetében (Kosztolányi; Thomas Mann üdvözlése; Születésnapomra) kérdéses, hogy érdemes-e egyáltalán rímtelen fordítással próbálkozni, hasonlóképp meggondolandó, hogy lehet-e a Két hexametert nem antik mértékben visszaadni. De mindez már a filológia kérdéskörébe tartozik. Most csak örüljünk. Örüljünk annak, hogy Olaszországban József Attilának már két magyar származású olasz költő fordítója van, a kései versek és a Flóra-ciklus avatott tolmácsolója, Tomaso Kemeny és a hosszan érlelődő fordítói munka eredményét most a nagyközönség előtt megjelentető Bruck Edith.

Minden bizonnyal az lenne az igazi ünnepe a magyar kultúrának Itáliában is, ha a sok „mutatós” rendezvény mellett (helyett) arra is lenne „költség”, hogy e két magyar származású olasz költő és olasz társaik (Sauro Albisani, Sandro Badiali, Gilberto Finzi, Nelo Risi, Gianni Toti és mások) felkérésével egy nagyobb, az egész életművet bemutató válogatás (urambocsá!, egy „összes versek” kötet) is megjelenhetne József Attila és más magyar költők (Petőfi, Ady, Kosztolányi, Pilinszky) verseiből. Akkor lenne csak igazán „éve” a magyar kultúrának Olaszországban is. Addig is köszönet Bruck Edithnek az olasz József Attiláért.

Sárközy Péter