Szakács Eszter

Théra VI.

Az ajtókon, postaládákon mitologikus nevek: Dionüszosz, Zeusz, Uránosz,
mintha az összes olümposzi erre a szigetre költözött volna.

Még sosem láttam ilyent:
a keskeny, fehérre meszelt utcácskák betonjába
nagy, tarka kavicsokat ágyaztak.
Egy foltos kandúr jár-kel peckesen rajtuk,
kavicsok színeit viselve bundáján.

A szélmalom előtt elakadok a naplementét váró tömegben,
s cseppet se bánom, hogy gépemből kifogyott a film.

Könnyű a harangzúgás miatt félbeszakadt mondatot szeretni,
a pár nap alatt megszokható arcokat.

Úgy állunk szorosan egymás mellett, szemközt a tengerrel,
mint akik hirtelen éles bizonyossággal tudják,
isteni kinyilatkoztatás ez, a hét óra ötvenhetes.

Mellettem egy férfi vállán csecsemő alszik
apró száját halvány mosolyra húzva,
mintha álmában épp most jönne fel az itt eltűnő nap.

Théra VII.

Mindig megrészegít az éjszaka a parton,
ahogy a hullámverésre csak a szívem verése felel.

Ülök az erkélyen, kihunyó gyertyám és a papír felett,
melyre egyetlen sort írtak:
“Szabad-e tájat ily szenvedéllyel szeretni?”

Lent a sétányon már alig járnak,
lassan kezdik kioltani a füzérbe kötött lampionok fényét,
s míg a testfestő lány boltját zárja, hennás kezével búcsút int nekem.

Ideje ez a lepedőhöz súrlódó bőrnek, az álomdicsérő szavaknak.
Ideje úgy aludnom végre el,
hogy öntudatlan szívem felvegye a hullámverés megunhatatlan és meg nem szűnő ritmusát.

Théra VIII.

Üzenem még neked, aki holnap helyemre érkezel:
e táj részleteit mintha az emlékeidből válogattam volna össze.