Tarján Tamás

„Komolytalan az egész. És mégis komoly”

A teremtmények arca (A huszadik század legszebb magyar versei)

„2001 tavaszán a Korunk szerkesztősége körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához, arra kérve őket, hogy nevezzék meg a 20. század tíz legszebb magyar versét, és rövidebb-hosszabb esszében indokolják is választásukat” – tudjuk meg a Beköszöntőből. 104 költő, irodalomtörténész, irodalomkritikus válaszolt is, így a Korunk ankétja létrehívott egy különleges kötetet, mely a legsikeresebben versengő versek egyikének egy soráról, sortöredékéről A teremtmények arca címet kapta. Mivel a gyűjtemény vállaltan és merőben szubjektív döntések eredményeként – a szép, a szépség, a legszebbség bűvöletében – keletkezett, s mert még a nagy játékra vállalkozók köre is erősen véletlenszerű (sajnos, a két szerkesztő: Balázs Imre József és Kántor Lajos sem az eredeti, minimálisan útbaigazító felkérés szövegét, sem a felkértek névsorát nem közli), erről a három-négy részre tagolódó összeállításról alig lehet szabályos bírálatot írni. De mert az irodalom- és ízlésszociológiai dokumentumérték, a specifikus becs kétségbevonhatatlan, bizonyos következtetéseket igencsak érdemes papírra vetni. Még akkor is, ha a szépség gyakorta a kétség szinonimája.

Kezdjük az adatokkal. A legfontosabbakkal. A legtöbb szavazat nyolc költőnek a következő tíz versére esett (sorrendben): Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség; Pilinszky János: Apokrif; József Attila: Eszmélet; Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról; József Attila: Óda; Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek; Babits Mihály: Esti kérdés; Füst Milán: Öregség; Babits Mihály: Jónás könyve; Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus. Ezek a költemények gyönyörű (bár inkább húsleves-, mintsem aranysárga) lapokon sorakoznak, mindegyikhez mesteri grafikuskéz társított illusztrációt. Ezután – Radnóti Miklós Hetedik ecloga és Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című alkotásaitól Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor és Sinka István Lovasok opál mezőkön című verseiig – további harminc poéta egy-egy opusza sorakozik. Bár a voksok alapján a tizenegyedik és a tizenkettedik helyen is, majd később még egyszer Babits-vers következne (Ady Endre pedig „menet közben”, a tizennyolcadik helytől öt verssel ötször), innentől már mindenki csak egyszer és csak egy művel szerepel, s csak az, aki eddig nem volt jelen. A szavazatszámok parancsolta fegyelem lazul. Weöres Sándortól a Mahruh veszését hat „vonás” támogatná, a Harmadik szimfóniát és a Valse triste-et csak öt-öt, de mert a Mahruhra Határ Győző adta tízből öt voksát, a szerkesztők tárgyilagos figyelme a kiterjedtebben kedvelt másik kettőre, közülük is a rövidebb Valse-ra siklott. Nagy László is nyert öt-öt szavazatot (Ki viszi át a Szerelmet, Menyegző), a döntés megint a rövidebbnek – Ki viszi át… – kedvezett stb.

Válaszok a Korunk körkérdésére: újabb fejezetben a 104 válasz – hol csak pőre adatsor, hol kurtább-hosszabb levélke, hol esszével, tanulmánnyal, friss verssel érvelő indoklás – áll helyt magáért. Végül (B. I. J. szignóval) a Versek versenye (Rövid értékelés – talán túl rövidke is) és a Tartalomjegyzékben meg sem említett, pedig lényeges és gesztusértékűen elegáns oldal („Az Ön szavazata – A 20. század tíz legszebb magyar verse”: nevekre, címekre várakozó üres lap) szegi be a könyvet. De mi a szép? Kis líraesztétikát nem mellékelhettek.

„Mivel a beérkezett válaszokat teljes terjedelmükben publikáljuk, bárki elkészítheti az öszszesített lista különféle változatait is” – bátorít az ifjabbik szerkesztő, miután a számlálás dilemmáiról és megoldásukról tudósított. Néhány statisztika és lajstrom valóban érdekes és tanulságos lehet.

A nyolc költő tíz „nyertes” verse közül kilenc a megfaggatott lírai évszázad első felét reprezentálja – az Egy mondat… 1950-es keletkezésével számolva –, és az Apokrif is csupán pár esztendővel csúszik be az 1950 utáni időszakba. Ez viszonylagosan konzervatív szépségfogalomra enged következtetni, mely azonban a Nyugat első nemzedékére, az Illyés–József Attila-generációra egyként fokuszálva Kassákot és Pilinszkyt is képes integrálni. A vers-szép megkristályosodásához, ím, idő kell.

Az élhelyeken óvatoskodó vagy klasszicizáló szavazás az említett harmincas verscsoportnál már megfordul. Itt nagyjából egyharmad a régebbi – a századközép előtti – és kétharmad az újabb költemény (a harmincból tíz: élő költő, aki kaphatott tiszteletpéldányt a kötetből). A szavazatok összessége pedig még közelebb rajzolja a jelenhez ezt a furcsa szépségképet. A felbukkanó 94 költőnév sorából néhánynak a viselője – Csehy Zoltán, László Noémi, Orbán János Dénes – 2002-ben még kevéssel innen járt a harmincadik életévén. A géniuszok és a „kötelező olvasmányok” árnyán kívül szubjektív tartózkodás is csökkenthette a maiak esélyeit. Ahogy Fekete Vince – maga is csak negyven felé tartó – írja: nála „…egyetlen ma élő költő sem szerepel a felsoroltak között, pedig nagyon sokan nagyon sok verssel helyet követelnének maguknak. Valamiért idegenkedem attól, hogy az élő szerzőket, netán a barátaimat, jó ismerőseimet, kollégáimat beválogassam erre a listára. Ott vannak ők más listáimon, fontos helyet foglalnak el.”

Az életkori viszonylatokról még annyit: a nyolc „vezető” költő, ha élne, 2002-ben – a Korunk Baráti Társaság és a Komp-Press Kiadó által gondozott, Kolozsvárt jegyzett kötet megjelenésének évében – 105,4 esztendős átlagéletkort tudhatna magáénak. A 104 választ adó megkérdezett átlagos életkora pedig, ugyancsak a 2002-es esztendőben: 53,932 692 3 év. (Ha jól számolom – mert Gerold László nem a jelzett 1944-ben, hanem 1940-ben született stb.) Nagy mintavétel esetében jobbára jellemző, hogy az esztétikai igenlés nagyjából a saját nemzedékre súlyozódik, kis mozgással a korfán fölfelé és lefelé. E könyvnél a feladatban megbúvó tekintélyelv – a többnyire közös tanult tudás, lenyűgöző nevek és lenyűgöző címek az értelmet és az érzelmeket is célba vevő inspirációja – a meghökkentően magas átlagéletkorú közreműködőket arra sarkallta, hogy saját életkori mutatójuknak (átlagolva nagyjából 54 év) az első tíz helyen közel duplázó költői életkori átlag (nagyjából 105 év) mutatóját feleltessék meg, akarva-akaratlanul. Ha a versek íródásának évével számolnánk, természetesen módosulna az arány, bár akkor is 2000-től évtizedekre visszafelé, talán túlzottan is visszafelé helyezkedne el a keletkezési „átlagév”. A magyar literátor meglehetősen régi vágású versre-szavazó, vagy nagyon megfontolt, értéktudó irodalmár, aki a lírai szép újabb esztétikai minőségeit a lelkében (netán várakozó álláspontra helyezkedve) preferálja, vagy esze-szíve a „szép”-et a „fontos”-sal ütközteti.

Az első negyven vers harmincnyolc költőjéből egy a nő: Nemes Nagy Ágnes. A kilencvennégy fős teljes mezőnyben kilencen vannak a költőnők. Plusz Csokonai Lili. Igen, az ő – tehát Esterházy Péter – egyik lírai fragmentumára is érkezett voks (Selyem Zsuzsáé, aki idézi is ezt). A szintén nem elsősorban lírikusnak, hanem próza-, dráma- és esszéírónak tudott Márton László Bowen monológja sötétben című versét Kálmán C. György jelölte. (Márton viszont mint megkérdezett válaszolt ugyan, de egyetlen nevet és egyetlen műcímet sem volt hajlandó írni. Az udvarias visszakozásnak ezzel a metódusával nincs egyedül, azaz a 104 kevesebb, mint 104. A „beszavazott” versek száma sem 104 mínusz X szorozva 10-zel: néhányan a 10 helyett több költeményt tudtak a szerkesztőkkel elfogadtatva versenybe nevezni; megint mások – köztük Aczél Géza vagy K. Jakab Antal – meghatározták egyetlenegy versideáljukat, és kilenc nominálásról lemondtak stb.) A hölgyeknél maradva: a 104 válaszadó közt hat nőt találunk. Kevés.

A felkérés téves vagy tudatosan elmozdító értelmezése folytán többen régi századok magyar költőit és verseiket is a listára vették. Ez a holdudvar patinázza a versanyag fényét, nemigen ront a homogenitásán. (Szőcs Gézának eszébe is jut – bár ő nem lép ki a körből –: „Gyors kontrollkérdés: vajon melyik a 19. század tíz legjobb verse?”) Bővülést jelent az eredeti elképzelésekhez képest, hogy felmerülnek múlt századi költőink Szapphó-, Shakespeare-, George-magyarításai mint magyar versek (ezt az aspektust egyes hasonló korábbi körkérdések körválaszai sem vetették el). Németh Zoltán Karinthy Frigyes egyik paródiájára tesz javaslatot (Mint aki halkan belelépett…), mondván – találóan –, hogy ez „kicsit enyhít ezen a mérhetetlen komolyságon”. Ugyanő egy másik választása, egy Tandori-mű kapcsán tudatosítja: ez „vizuálisan is hat, vagyis arra figyelmeztet: szép magyar vers lehet a képvers is”.

E Tandori Dezső-versobjektumot: A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz – teljes szövege: „Hc3” – Mekis D. János is kiszemelte. Ennél is rövidebb Odorics Ferenc Tandorija: Halottas urna két füle E. E. Cummings magángyűjteményéből – ez két „ki-” és egymás alá fordított „zárójelből” épül. (Ha akarjuk, még testtelenebb, szövegtelenebb Selyem Zsuzsa 1. számú ajánlata, amely egyszerűen csak szöveghely, de „az első vers helye nem üres, hanem telis-tele van, de eldönthetetlen volt, melyiket is”. Az egyetemi oktató esszéista a további kilenc helyre idézeteket tesz. Hasonló módszerrel sokan növelik az antológia matériáját.) A negyven vers húzómezőnyében is Tandorié a legkisebb: a kilencsornyi Töredék Hamletnek. Ady Endre költeménye 12 sor (Kocsi-út az éjszakában), a Nemes Nagy Ágnestől bekerült mű 13 sor (Fák), Kovács András Ferenctől a J. A. szonettje nyilvánvalóan 14. Mindez azért hozható szóba, mert a megkérdezetteknek – kimondva vagy kimondatlanul – erős fejtörést okozott, mekkora terjedelemtől „illik”, „lehet” egy ilyen vállalkozásban kitüntetett versnek felfogni egy verset. Az első tízben nincs is olyan, amelyik egy oldalra kiférne. Csak Babitsé (Esti kérdés) és Füsté szerényebb alakzat. Az összes többi nagyobb kompozíció, többtételes alkotás, más műnemek felé nyújtózkodó költészet. Markába kacag az epika? Nem, mert ahogy András Sándor nem pusztán a Jónás könyvére érvényesen rátapint: a történetes versek feloldódhatnak „egy-egy lírainak mondható verssorban”. András Sándor a kötetben meglepően „lemaradó” szonettet is pártolja: „Szabó Lőrinctől egész könyvet kellene a listára tenni, a Tücsökzenét. Mivel ezt nem lehet – holott az egyetlen vers, mindegyik szonett egyetlen ciripelés cirip-ciripje –, találomra nevezek meg egyet: Emlékszel? Mire?” Kár az elírásért – legalább jegyzetelni lehetett volna –: a Tücsökzene nem szonettek egymásutánja, tizennyolc sor kell rendre a ciripeléshez (A huszonhatodik év szonettjei merülhettek fel a válaszadó emlékezetében. Határ Győzőnél is Szabó Lőrincet sújtja a hiba: pontatlanul olvasható a Szun Vu Kung lázadásának – így helyes – címe. Az igényesen gondozott textusokba és véleményformálásokba, listákba itt-ott belegyomosodtak elírások. Nem tudni, Lászlóffy Aladár egyes versek után és előtt hirtelen Nagy Lászlónak egy egész kötetére – Arccal a tengernek – óhajt-e voksolni, vagy a Menyegzőt gondolta ide a szószerkezet kapcsán.)

A szerzők és a versek terrénumát nézve egy pillanatra elgondolkodtató, hogy épp az egymással oly békétlen Babits és József Attila van jelen az első tízben két-két, a teljesebb élbolyban öt-öt verssel. A szintúgy ötig jutó, érmindszenti Ady Endrének a javaslatok szórtsága folytán sikerült kiejtenie magát az erdélyi gyűjtemény legelőkelőbb locusairól, de az indoklásokat is alaposan fürkészve ő a fejedelem, és József Attila a csillag. Kosztolányi Dezső és Weöres Sándor vivátozva, Szabó Lőrinc inkább módjával kapja az elismeréseket. Szinte valamennyi valóban nagy lírikusunknak akad szálláscsinálója, szószólója. Megismételve, hogy a szuverén – akár elfogult, játékos, turpis, negligáló – vélekedések nem bírálhatóak, egyszerű reflexióba foglalhatunk néhány tényt. Juhász Ferenc napjaink irodalmi agoráján olyannyira lesajnált, félrekezelt életműve A teremtmények…-ben visszanyeri rangját. Jékely Zoltán (11 említés) szelíden megelőzi apját, a tág olvasóközönség ízlésében kedveltebb Áprily Lajost (9). Tolnai Ottónak a napi kritikában számos a híve, a hurrázó céhbelije – itt egyetlen embernek jut eszébe, míg fegyvertársa, az irodalmi berkeken kívül már-már ismeretlen Domonkos István 6 említéssel – és a nagyszerű Kormányeltörésben publikálásával – regnál. Mindössze egyetlen résztvevő véli, hogy Orbán Ottónak is van idekívánkozó szép verse. Egy szavazat esik csak Határ Győzőre (a szavazó: Határ Győző). Parti Nagy befut, Oravecz, Orbán János Dénes, Térey nem arat.

Mivel a kezdeményezés Kolozsvárról indult, és Kolozsvárt jutott el a megvalósulásig, s a válaszra felkértek tekintélyes része erdélyi irodalmár, a kötetben igen nagy a nyomatéka e szűkebb pátria régebbi és újabb versvilágának. Az erdélyi magyar líra nem felértékelődik, hanem beértékelődik abba a nagy – sokak, például Gál Sándor, Szakolczay Lajos által himnizált – egészbe, „EGY”-be, „csodálatos szellemépítménybe”, amelyben a helye van: a (20. századi) magyar líra egyetemességébe. A megújult értéktudatosítás, a fiatalabb erdélyi alkotók térnyerése örömteli. De nem hallgatható el, hogy e kötetben a romániai magyar poézis azt a helyzeti energiát is kamatoztathatja, amelyet a szavazatok időnkénti udvariassága, túlzása, esetleg eredetieskedése gerjeszthet. A Magyarország határain kívül keletkező költészet: a többi magyarlíra-sziget nem akar (és nem is tudhat) most a maga értékeiért lobbizni. Balla D. Károly vagy Kulcsár Ferenc, Monoszlóy Dezső vagy Tőzsér Árpád, Tűz Tamás vagy Fehér Ferenc, Bakucz József vagy Siklós István, Nagy Pál vagy Kovács Vilmos neve legfeljebb mutatóba fordul elő, vagy inkább abba se (listát állít egyikük-másikuk, aki teheti). Ez a szándékosan ömlesztett névsor nem számonkérés, csupán tendenciák, erőviszonyok, taktikák jelzése. (Olyan kulcsfontosságú személyiségekről, mint Határ és Tolnai, már hírt adtunk.)

A megszólalók majdnem mindegyike – az is, aki ezt nem nyilvánítja ki – szakmai, etikai, esztétikai, formálásbeli problémaként élte meg a választást. Se szeri, se száma a válaszadás késlekedéseit meakulpázó, a halogatást indokló, a sürgető levelekre utaló hivatkozásoknak. Mondhatni, közös álláspont, hogy a tízes listák csak „ma”, „most”, épp autentikusak. Ki elfogadóan, ki hűvösen illeszti magát a véleménykutatási gépezetbe. A költő, műfordító „vendég”, Paul Drumaru írja: „…nem is annyira hazárd ez a vállalkozás: mert ha a számos top ten nyomában kikerekedik egy könyvnyi vagy egy előadásnyi versrészlet, akkor már másképpen néz ki a dolog. Igyekszem tehát a ma esti tízes-fogatomat felvezetni: meg vagyok győződve róla, hogy mindez évszak, napszak, hangulat s ki tudja még mi minden dolga…” „Komolytalan az egész. És mégis komoly – böki ki Papp Sándor Zsigmond. – A fentiek egy szürke nap szürke reggelén érvényes, a beküldés pillanatában.” Ugyanez a „pillanat” Parti Nagy Lajos számára – szomszédos-szembenéző oldalon – „egy napos, berlini vasárnap délután” összesűrűsödése, nevekben, verscímekben. „Merőben technikai okokból egyetlen napom maradt ennek a listának az összeállítására. De miért is kellett volna több? – ad némi feloldozást Kálmán G. György. –…Végtére is, hogy mi jut az ember eszébe úgy kapásból, az sem egészen ártatlan dolog. Benne van neveltetésünk, jelen állapotunk…” Sokan-sokan visszhangozzák és mozaikozzák ezt.

A dilemma: felismert dilemma. „Vannak nagy, variálható, laza listák” – képezi a nagyjából közös alapot Aczél Géza. „Ez a játék a mindenkori tíz legszebben, után, mögött felhangzó, mindenkori tizenegyedik. Minden igaz vers mintha egy tizenegyediket kísértene” – tolja a játékot inkább a játéktéren kívülre Balassa Péter. „…el lehet jutni tízig – nyugszik meg Bányai János. – A lehetetlen és a mégis találkozása megszólítottságunk idejében.” Határ Győző a „legszebb” helyett a „kedvenc” kifejezéssel él. Kukorelly Endre is, pedig ő a kedvenxc mögé függönyözhetné magát; aztán attakol: Tandori Dezsőtől a – hess, nyomdahiba! – Koppar Köldüs, Erdély Miklóstól a Kollapaszus orv., Tasnády Attilától az Együgyű kísértet „a legjobb verseskötet az utóbbi harminc évben, ez tuti”. De hát mi a tuti, mindenkinek más a tuti, már akinek egyáltalán van tutija. (A szépség minősége az imént a „jó” esztétikájává módosult.)

Humorban, könnyedségben a lehetségesnél kevésbé bővelkedik a kötet. Ünnep is egy ilyesfajta játék, igaz utóbbi bő száz évünk lírájára a „Mennyi kincs!” ujjongása – Serfőző Simonnál és másoknál –, mégsem ártana az erőteljesebb kritikai elem (és a jobban kinyíló világirodalmi kontextus). Nem indokolatlan az aggodalom – például Szakolczay Lajosé –: „Él-e, igazi életet élhet-e az a lista, ami csupán az egyik vagy másik szekértábor (ízlésirányzat) műveiből válogat?” – de ebben a közegben miért ne élne (egyetlen megszólalónál sem bántó, ha csakis „a maga oldalán” teszi le a garast); és Szakolczay is kénytelen hat tízes gruppot toborozni (amelyből az összesítésben csak az első csoport számít, s abban én se „szekértábor-kivédést”, se „kánon-ókumlálást”, se „kánonellenességet” nem észlelek). A szövegeket és indoklásokat kettőző antológia bája, humora, groteszkuma többnyire a menekülő maradásban, a kiugrási kísérletek feladatelhárító törekvéseiben irizál. A már láttatott, élre csempészett, nyitott s így végtelenítő szöveghely abszurdumában. Szántai János trükkjében, aki nem ama lakatlan szigetre, hanem a „túlélés Ararátjára” virtuálisan indulva így szól: „…nemcsak azt a bizonyos tíz verset pakolom össze, hanem az őket tartalmazó köteteket is, ezáltal pontosan 1547 versre téve szert, amelyek szerencsés megmenekülésem esetén az új világ szellemi létének alapját képezik majd.” Lengyel Balázs diákos időutazásában: „Azt képzelem, hogy az ember legfontosabb versei fiatalkora idején rögzülnek. Akkor vésődnek bele, s megmaradnak emlékezetünkben egy életen át. Így azokat a vers-alapélményeimet válogattam egybe, amelyek úgy 17. és legfeljebb 30. évem között keletkeztek. Ha az évszámokat nézzük, 1935 és mondjuk 1948–50 körül.” Fejtő Ferenc – kézre eső verseskötetek híján kényszerű – nagyvonalúságában, mely az emlékezés helyett a felejtésből táplálkozik: „7. Ady Endre. Azt hiszem, az a címe, hogy Kalotaszegi vonulás, az asszonyok a templomba mennek. Csodálatos vers.” [A Kalota partján], korrigálnak – kérésre – a szerkesztők. Várady Szabolcs szívesen „bliccelne”, aztán mégsem. Zalán Tibor síkraszáll „szegény Juhász Gyula”, majd Juhász Ferenc mellett, aki „annyira kívül él, anynyira kívül rekesztve a mai cécón az új kor törpe-karmesterei pálcája okán”, de a két Juhász között helyet talál – mikor látszólag épp Pilinszky Négysorosának négy sorára voksol – hatvan sornak – jelöletlenül – a maga Halvérfesték című drámájából; ekként ő Galambosné monológját teszi hozzá a – kiderülhetett – korántsem csak azt a negyven verset tartalmazó gyűjteményhez.

Minél személyesebb, annál megnyerőbb egy válasz (saját pozícióikat titokzatosabbá, ám kissé szegényesebbé is tették, akik valamiért az indoklástól eltekintettek). Az Esti kréta című kötet Parti Nagy Lajosa besorolja a tízbe az Esti kérdést és Dsida Esti teázását is, Kosztolányitól az Esti Kornél énekét nem. Orbán János Dénes nem lacafacázik, nem érvel: három Ady, három Szőcs Géza, két Faludy, s jöhet még Kányádi Sándor, Gáll Attila. Paul Drumaru argumentál,
és József Attilának négyszer hódol. Faludy György mintha konzultált volna OJD-vel – igaz, „visszaszavazás” nélkül –: három Ady, két Kosztolányi, három József Attila, két Weöres. E mellé, mögé oda lehet képzelni tizenegyediknek – magát a meg nem írt érvelést. Görömbei András professzorosan értékén kezeli a dolgot: „Jól tudjátok, hogy a tíz legszebb huszadik századi vers kiválasztása lehetetlen… További jó munkát és jó szórakozást kívánok Nektek!” (A „lehetetlenség” evidensnek tűnik – de tényleg az-e, s mitől?)

Néhány vélemény, néhány lista aládúcolásából kiváló írásmű vált. Tornai József szókimondó, két röpke bekezdés elég neki, hogy Vajda Jánost, Dsida Jenőt, Nemes Nagy Ágnest, Gulyás Pált, Szilágyi Domokost, Kálnoky Lászlót, Kormos Istvánt, ezt a sok különféle költőt „kiírja” a magyar líra nagyjainak osztálynaplójából, mert – szerinte – nincs monumentális költeményük, vagy csak egy-egy akad. S bár szavazó- és játszótársai közül ezzel sokakat sért, mégis (mással is) meggondolkodtat. Turczi István Apokalipszis, most címmel címjavaslatait és argumentumait beprintelte „a halál árnyékába”, 2001. szeptember 11., kedd, délután három óra nyitó dátumával, a végére, szeptember 16-ra hagyva Pilinszkyt, az Apokrifot, azt, hogy „hangokat ad egy torony teste” (csak egyé…). Poszler György „Nevelődési regény” – „dalban elbeszélve” címmel tömör szellemi önéletrajzává csiszolta választását és mondandóját (a szöveg azóta már egy saját számvető kötetének élén olvasható). Lackfi János mellékutakon poroszkálva várja ki az alkonyatot („Már legszebb nőből is nagyon sok van”), s a végére tíz éjszaka-verset regiszterez, kizárólag azt, Kocsi-út az éjszakában és Hajnali imádság (Somlyó Zoltán) és Éjszaka (Radnóti Miklós) és Dsuang Dszi álma (Szabó Lőrinc) és Valaki jár a fák hegyén (Kányádi Sándor) és „benne zeng legalábbis az én 20. századom”, mely így az éjszaka százada. Kovács András Ferenc verses levéllel rúg ki a hámból, rímtelen sorokba szedi Kántornak – „Louis”-nak – a magyar líra névtárát, tréfál és archaizál és posztmodernít, hogy kétszer tíz mámor- és alkohol-verset rikkanthasson: Szent Liber atyám (Ady Endre) és Háry János bordala (Baka István) és A jóborivó királylány (Kormos István) és Római muri (Szilágyi Domokos) és A részeg kalmár (Füst Milán) és A borbogár (Jékely Zoltán) és Aquincumi korcsmában (Tóth Árpád) és… – „A líra él – de halnak Top 10-ek! / A líra egyre hosszabb, ó, Lajos”, és a verscímek sorokká rendeződnek, „A vers pedig pro forma formabönt: / A líra öl, butít, nyomorba dönt!”, és ezzel a rím is megérkezett. A szép megfricskázza ekként problematikus önmagát.

A legszebb jelző jelentését legfontosabb, legemlékezetesebb, legszemélyesebb, legeredetibb, legérdekesebb, legmellőzöttebb, leglegebb értelemben is kiaknázó ankét könyvének „Az ön szavazata” oldalára a krónikás is bekaristolja a magáéit. Nem magyarázkodik, mert valami igaza mind a 104 előtte járónak van – „lottózóként” Orbán Ottónak volt „malaca”, vagyis bölcs esze: az ő tízes listája hét verset talált el az éllovasokból –, elég egy sor név, egy marék cím: szerzői ábécérendben, mert itt jobbára ez az etikett. Íme: Ady Endre: A ló kérdez; Babits Mihály: Ádáz kutyám; Babits Mihály: Esti kérdés; Határ Győző: Vakablak világossága; József Attila: [Kis Asszonyom…]; Juhász Ferenc: Könyörgés középszerért egy éposz írása közben; Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség; Petri György: [Horgodra tűztél, Uram]; Sík Sándor: Őszi fecske; Szilágyi Ákos: Szittya-Szótyár; Tandori Dezső: Hommage; Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között.

Egy vers választása sosem csak egy vers választása. Valamiképp minden vers más versek összessége, nála korábbiaké és csak utána megszületőké. Lászlóffy Aladártól a Hallod-e te sötét árnyékot választani: egy népdal választása, Orbán Ottó hasonló című versének és kötetének vállalása. Babits Mihálytól a Jónás könyve: maga a Biblia meg a Jónás imája is. Kosztolányi Dezsőtől a „győztes” Hajnali részegség győz Gérecz Attila Levél című versében is. Amikor Harcos Bálint Tandori Dezsőtől a Párizsi Mindenszenteket emeli ki, nyilván a Londoni Mindenszentekre is ügyel, amelyet viszont Kukorelly választ, ugyancsak a másikról tudva – s így a két költő, Harcos és Kukorelly egymást is választja, ha nem is beszéltek össze. A versek a Balassa mondta módon ellátják egymás érdekképviseletét. Még a paródia is hordozza a mintáját.

Mondhatja valaki: eldöntetlen, hogy valóban versekre vagy a versek által költők jelenlétére szavaztak-e, akik szavaztak. Igaz. De végül is az esztétikai, irodalmi szférában élt 20. századot jelenítették meg, ezt az időegységet, többé-kevésbé valamennyiünk idő-hazáját írták le, a legnemesebb graffitit: verseket plakátozva a kor falára.

Mondhatja valaki – a kötetben sereglők is mondják –: mindez fából vaskarika. Költőktől verskarika. Az. Koszorú.

Mondhatja valaki, ha huszonnégyezer karakter után is nyitva volt a szeme: én az imént nem tíz, hanem tizenkét verset soroltam. No nem – hiszen az Hommage csak ajánlás, bármely vers ajánlása egy másik versnek. A Párbeszéd… pedig: a helyzet képe. Utóhang – előhangként. Két ismeretlen találkozik. Beszélgetni kezdenek. Egyiknek neve Vers, másiknak neve Olvasó. (Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, 2002)