Tornai József

„A mindenséggel mérd magad!”

Vegyük sorra az előzményeket. Ha – mint asztrofizikusok állítják – egy-egy galaxis egészen kis pontba összetömörült, hihetetlen energia- és anyagtömeg fölmelegedéséből bekövetkező robbanásból származik, nehéz elképzelni, hogy e folyamatnak bármiféle célja lett volna. A robbanás előtti állapotban még az atomok sem alakultak ki. Nem tudjuk, hogyan határozhatnánk meg azt a valamit, amiből lehűlés folytán atomok, csillagok, illetve tejút- és naprendszerek szerveződtek. Méghozzá száz- és százmilliárd egymás után.

A molekulákból az egysejtűek, vagyis a szervetlenből a szerves világ, azaz az élet kifejlődése mindenesetre azt mutatja, hogy az az ősi robbanás előtti valami kozmikus föltételektől függően változott. A hőmérséklet, a nyomás, a tér meg az idő és egyáltalán, a mozgás szabta meg, mivé lesz egy-egy lehűlt bolygón, amilyen a mi Földünk is, a kezdeti állapotú létegész.

Az élethez és főleg az érzékeléshez, az idegrendszer kialakulásához, az agy létrejöttéhez rendkívül sok tényező összehangolására volt szükség, hogy a tudat, a reflektálás, a gondolkodás, vagyis a szellem megjelenjék. A folyamat megértése az ontológia problémája. A fokozatokat már egészében látjuk, az egymásba kapaszkodó létrétegek minőségi ugrásait még csak részlegesen. A séma azonban legalább az evolúció leírására alkalmas. Ebből a tökéletesedés, de a holtpontok, kudarcok is kitűnnek. Az evolúció egyáltalán nem csak sikertörténet. Fölépülés és lerombolódás csöppet sem szűnt meg a kozmoszban. Számtalan már létrejött csillagászati forma, állat- és növényfaj pusztult, tűnt el a létegészből. Emberszabású majom és előember, sőt több emberfaj (mint a neander-völgyi) szenvedett vereséget a fönnmaradásért hiába küszködve. Mert nem volt képes alkalmazkodni vagy leküzdeni bizonyos aránytalanságok szerkezeti hatását; esetleg legyőzte egy másik, új emberfaj? Nem tudjuk a pontos választ megadni.

Törvényszerűség és bizonytalanság egyaránt tapasztalható a fizikában, biológiában, csillagászatban, társadalomtudományban. A történelem homályos, kiszámíthatatlan folyamataival már eléggé tisztában vagyunk. Innen tudjuk: az emberiség pályája milyen hatalmas akadályokon át futott a mai napig, s milyen veszedelmek fenyegetik továbbra is. Megmaradása egyáltalán nincs szavatolva, ahogy nincs a bolygóé sem, melyen élünk. Bármikor érhetnek a világűr felől olyan hatások (sokféle módon-formában), melyek katasztrofálisak lehetnek. Maga az emberi jelleg sem alakult ki tökéletesen, összehangoltan: szellemi, fizikai és etikai-politikai disszonanciák uralkodnak rajtunk.

Ha a fizikusok abszurdnak mondják a természetet (lásd az általános relativitáselmélet és a kvantumelmélet összeegyeztethetetlenségét), mit mondhatunk akkor a hatmilliárdos emberiség helyzetéről, jövőjéről, sorsáról? Az ember a létegész csúcsa, az egyetlen értelemmel, tudattal fölruházott tagja, és ez valóban nagyszerű érzéssel, ünnepélyességgel jelenthető ki. Csak éppen azokat a vallásos, filozófiai és tudományos vagy ezoterikus-misztikus elméleteket nem szabad elfogadnunk, melyek valamiféle végső harmóniáról tudnak. Ki tudja, honnan? A létegész összhang és zűrzavar állandó hullámzása. És pontosan ez az, ami számunkra, akik szeretjük az egyszerű rendezettséget – abszurd. De azt is mondhatjuk: mindaz, ami történik, megteremtődik és elpusztul, nyilvánvalóan a létegész elemi formája. Így talán a metafizikai és a fizikai sík ellentmondás nélkül egymásba csúsztatható.

Ilyenformán mérhetjük létünket a mindenséggel? Mit jelent ez a kozmikus távlatú etikai igény? József Attila nem tudhatott annyit a csillagászati, kozmogóniai elméletekről és megfigyelésekről a XX. század első felében, amennyit mi most, a XXI. elején. A mindenség, a kozmosz amúgy is hordozott még az újkor után is valami fönséges, abszolút jelleget. Mindenesetre ma, az atom- és asztrofizikai ismeretek birtokában, amikor űrteleszkópjaink és rádiócsillagászatunk segítségével sok millió fényévre is „beleláthatunk” az univerzumba, s már azt is tudjuk, hogy nem világegyetemben élünk, hanem világsokaságban (multiverzum), egyre józanabbul nézzük a hagyományos jelképeket. A mi multiverzumunkban ugyanazok az atomok, elektronok, protonok, fotonok, neutrinók mozognak, és ugyanazok a gravitációs és elektromágneses erők hatnak a térre és időre és szerves életre, az emberi természetre is. A klasszikusan, mereven fölfogott kauzalitáselv ugyan átadta helyét bizonyos véletleneknek még a szervetlen anyag világában is, ahol másként érvényesülnek a törvények a nagyon kicsi és nagyon nagy sávjában, mégis, minden jelenség föltételektől függ. Semminek sincs célja, de valami meghatározza, s ami így létrejön – atom, csillag, galaxis, kémiai elem, sejt, mikroba, rovar, növény, állat, ember –, kozmikus meghatározottsággal van jelen ebben a most már nem költői mindenségben.

A világsokaságnak tehát átfogó sajátossága, hogy semmiféle teleológia nem érvényesíthető benne.

Ebből rögtön kiderül: az ember csak félig-meddig kozmikus lény, az embernek, éles ellentétben egész földi és égi környezetével, van célja. Agyában jelen van a tudat, a szellem, az akarat: vágyai, tervei, álmai vannak, melyeket meg akar valósítani, fölülkerekedve a természeti föltételeken, vagy szembeszállva más emberek szándékaival. Nagyon alacsony fokú, inkább ösztönös célszerűség néhány rovarnál (például a hangyáknál) vagy madárnál, halnál, emlősállatnál is tapasztalható. Teljes tudatosságú, azaz szellemileg egészen szabad teleologikus gondolkodás csak ránk, emberekre jellemző. Mivel ez számunkra a múlt tízezer éveivel mérve is nyilvánvaló volt, természetesen ezt gondoltuk a természetről, az égi-földi tüneményekről, erőkről is. Minél messzebb hátrálunk vissza eredetünk homályába, annál több titokzatos szellem, kísértet, lidérc, istenség, gonosz lélek, jó és rossz angyal, démon, ember és állat együtteséből elképzelt kentaur, sellő, driád, ördög, félelmetes vagy vigasztaló árny tűnik a szemünkbe. Boszorkányok, sárkányok és varázslók lepik el az erdőket, tavakat, barlangokat, füstölgő hegycsúcsokat. Minden korszaknak, kultúrának megvoltak a sajátos rémképei, bármelyik földrészre nézünk. Ősi társadalmak szerveződtek, városok épültek ezekre a hiedelmekre alapozva Sumertől Indián, Egyiptomon, Kínán át az inka és az azték birodalom városállamaiig.

A földitől különböző másvilág (menny) vagy alvilág kiváltképpen megtelt mindenféle célú és akaratú szellemlényekkel. Amikor a halász-vadász-gyűjtögető korszak után a nagy világvallások tételei kialakultak, ezekben is elsőrendű helyet kapott a teleológiai gondolkodás őseredeti képzete. Akár a perzsiai, indiai, júdeai, görögországi, egyiptomi tanokat vesszük, mindegy, hogy egy- vagy sokistenhitről beszélnek mítoszok és vallások (mert gyakran nehéz elválasztani őket!), a lényeg, hogy a lét és a nemlét tele van szándékkal, céllal, akarattal, egymás elleni harccal.

Az ember ezeknek van kiszolgáltatva. Emberfölötti hatalmakat emeltünk magunk fölé: paradox módon így tettük emberszerűvé a hold alatti és a hold fölötti világot.

És hiába jött el az újkor, a modern filozófia és a természettudomány, a teleológiai gondolkodást, a többi földrészről nem is beszélve, nem tudta a maga helyére, az emberi világba teljesen visszaszorítani még Nyugaton sem. Tudathasadásos állapotba kerültünk az egész földön, hiszen a kémia, a biológia, a csipek fizikája, a magas technika mindenütt jelen van, a csillagászat, űrkutatás, génsebészet, ökológia is növeli ismereteinket, az univerzum vagy multiverzum antropomorfizálása a legtöbb ember és társadalom vagy vallás számára mégis evidencia. Nemhiába írja Németh László, hogy Európában a XVI. századi vallási reform, bár sok mindent (például a nemzetek, nemzeti nyelvek, politikai jogok terjedését) előremozdított, a korszerű gondolkozáshoz nem járult hozzá, nem haladt azzal egy úton.

A teleológiai gondolkozástól nem tudott megszabadulni.

És itt most meg kell állnom.

Mert volt egy vallási reform, amely, ha jól értelmezem, megtette ezt a lépést. De biztos-e, hogy jól értelmezem?

Az utóbbi hetekben Szung Szan zen-buddhista mester Hamut a Buddhára című könyvét olvasom. Történetek, mester és tanítvány beszélgetései vannak benne. Minden írás, minden fejezet a megvilágosodás módozatait tárgyalja. A megvilágosodást a koreai mester a gondolkodás teljes megszüntetésével, a tudat, az agy tevékenységének kikapcsolásával, azaz ürességével véli elérhetőnek. Az ember csak így válhat eggyé a mindenséggel, döntheti le a válaszfalat, mely attól elzárja. A japán zen-buddhisták lényegében ugyanezt tanítják: a megvilágosodás célja az a pillanat, amikor az ember nem tudja többé megkülönböztetni magát a tengertől, az égtől, a hegyektől, a csillagoktól, a növények és állatok lététől. A mindenséggel mérik magukat. De sose ejtenek szót arról: milyen a mindenség. Természetes, hogy 2000 vagy 2600 évvel ezelőtt a buddhizmus sem tudott többet a kozmogóniáról, mint India vagy a korabeli többi városépítő civilizáció. Buddha vagy az ő idejét követő századok tanítói számára nem is volt fontos efféle ismeretek megszerzése. Fokozatosan kifejlődött az anyag, a természet, a lét spekulatív elmélete, de az csak annyival volt pontosabb a párszi, brahmanista vagy a bibliai tanításoknál, hogy teremtésről, teremtőről nem esik benne szó.

A módszeres, számításokon, megfigyeléseken alapuló, modern csillagászati eszközöket alkalmazó tudományra nem is gondoltak.

Ilyesmire Európában is csak a XVII. századtól kezdve került sor. Hume és Locke empirista filozófiája is csak Nyugaton törte meg a platonista, arisztotelianista, tomista világképet. Az isten, az abszolút szellem fogalma azonban még Descartes vagy Newton számára is kiindulópont, végső tudás maradt. De így gondolkodott Giordano Bruno vagy Leibniz is.

Lao-ce és főleg Buddha (ismerte a szánkhja-filozófiát a nem keletkező s nem enyésző őstermészetről) megelőzte a természettudományos fölfedezéseket. Fritjof Capra, az elméleti fizikus A fizika Taója című könyvében a legnagyobb meglepetéssel ír a XX. századi részecskekutatások, Heinsenberg, Bohr, Planck és másoknak az anyagról és az energiáról alkotott képe és a taoista vagy a tantrikus buddhista elméletek közötti megegyezésekről. Például arról, hogy a megfigyelt tárgy és a megfigyelő között szoros kapcsolat van, mert a vizsgálat megváltoztatja a tárgyat, azaz az objektív és szubjektív elválaszthatatlan egymástól. A szellemi és a fizikai tehát inkább egység, ugyanazság, mint áthághatatlan kettősség. Fönt, a csillagok világában ugyanaz a létegész van, mint lent a földön vagy az emberek és állatok, növények lelkében. Ezért mondja a Tao:

(Weöres Sándor fordítása)

Amikor Buddha azt hirdeti, hogy az én illúzió, vagy ami még ennél is fontosabb fölismerése, hogy a vágy kioltásával az életszomjat meg kell szüntetni, vagy hogy a Nyolc Nemes Ösvény egyike a helyes gondolkodás módja – valójában arról beszél, hogy emberi természetünk tudatát ne vetítsük ki nem emberi környezetünkre. Mi a helyes gondolkodás? Első lépésben az én megtagadása, a vágyakról való lemondás, a másodikban a közömbösség minden iránt. Ezért mondja, hogy ne szeresd, ne ragaszkodj a barátodhoz, mert elveszíted, és szenvedni fogsz, ne szeresd a családodat, mert elveszíted, és szenvedni fogsz, ne szeresd a feleséged, mert elveszíted, és szenvedni fogsz. Egyedül a más lények iránti részvétet engedi meg: az nem jelent ragaszkodást, tehát szenvedést sem okoz.

Buddha kiindulópontja az, hogy megszületni annyi, mint szenvedni. Van mód a szenvedéstől való megszabadulásra: a vágyak kioltása, az egykedvűség, a semmihez sem ragaszkodás, mert semmi sem lényegi, semmi sem maradandó. Minden részekből áll össze, az ember lelke, éppúgy, mint a világ dolgai, részekre esik tehát szét. Amikor ő ezeket Kr. e. 600 évvel tanította, mágikus kultuszok és vallások, sőt az ógörög filozófusok többsége is azt hirdette, hogy az égben istenek és más szellemek laknak, és hogy a csillagok és a Nap, a Hold forgása örök és halhatatlan rend szerint történik. Perzsák, egyiptomiak és babilóniaiak, júdeaiak bölcsei, prófétái, írástudói valamiféle felsőbb hatalmak uralmáról győzték meg népüket szép szóval és büntetéssel is. Volt egy földi és egy túlvilág, ahonnan a nyomorúságnak és kötelező engedelmességnek ezt a véres bolygóját kormányozták. A föld királyai és fejedelmei csupán ennek az égi uralomnak és akaratnak a megtestesítői voltak. Így volt ez Indiában is, ahol a maharadzsák Brahmának, Visnunak és Sivának meg a többi megszámolhatatlan istenségnek és majomdémonnak az előkelő helytartóiként uralkodtak, a brahmin papok pedig nem győzték bemutatni az égben lakóknak a ló-, virág- és ételáldozatot.

Buddha reformja ezt az ősi eredetű képzelgéstartományt söpörte el, olyan racionalista módra, mintha csak tudta volna, amit majd csak a nyugat-európai újkor tudománya: vagyis hogy a magasságban éppúgy nincsenek istenek, démonok, mint lent a földön. Később azokban az országokban, ahol a buddhizmusból is vallás lett (és ilyen sok van!), újra megjelentek a démonok, bálványok, babonák, hiedelmek. De az eredeti buddhai tanítás nekem ma, annyi évtized vizsgálatai után a teleológiai gondolkozás leleplezése, elutasítása és egy már-már korszerű ontológiával való fölcserélése.

Ez nagyon kockázatos értelmezés.

Mert igaz, hogy a III. században élt Nágárdzsuna már sem a szanszárát, sem a nirvánát nem ismeri el, csupán a tökéletes ürességet, és jó néhány modern buddhista irányzat van, amely nirvánáról már nem beszél, csak a megvilágosodás különböző fajtáiról, a nirvána csontváza azért még ott áll a buddhizmus szekrényében. Ahogyan a zen-buddhizmus, miként a már emlegetett koreai mester is, annyira a nem-tudást tartja tudásnak és a nem-gondolkodást spiritualitásnak, hogy ezzel éppúgy a természetes emberi megismerésvágyat ássa alá, akár a teleológiai gondolkodás.

A kérdés az, hogy a homo sapiens, ez a mindenség tudatnélküliségéből továbblépett lény valóban csak innen visszakanyarodva, tehát elméjét tökéletesen kiüresítve és minden célról, vágyról, álomról, hivatásról, föladatról lemondva szabadulhat-e meg a szenvedéstől. Vagy ezzel már egyúttal emberi mivoltától is megfosztatik?

Némely aszketikus, szerzetesi hajlamú emberek vagy csoportok: rendházak, szekták, vallási irányzatok tagjai megtehetik, hogy elvonulnak a világtól, nem akarnak tovább örvényleni a Nagy Turbában. Igazuk van, ha csak belső megtisztulásukkal, a csöndben, meditációban bekövetkező megvilágosodással törődnek. Ez azonban csak az egyik lehetséges válasz a lét, a szenvedés. a szellem kérdéseire. A világ útvesztője veszedelmesebb annál, mintsemhogy egyetlen módon kijuthassunk belőle. Lehet, bizarr, amit mondok, de nekem a zen-megoldások túlságosan praktikusak. Talán éppen azért, mert annyira nem gyakorlatiasan tagadják a gondolkodás, a megismerés, a szavak, a nyelv, a kommunikáció szükségességét. Az én csöndben elért megvilágosodásom még nem jelenti, hogy nem lesz több gyilkosság, sőt háború a világon. Nem jelenti, hogy válasz kapunk a modern természettudomány vagy a filozófia ismeretelméleti kérdésföltevéseire. Nem jelenti a babonák, a teleológiai gondolkodás leküzdését, a világ élelmezési nehézségeinek orvoslását, a nagyipari környezetben élő embertársaink pszichés zavarainak megszüntetését vagy legalább enyhítését. Nem jelenti a politikai szabadság növelését vagy megteremtését ott, ahol szükség van rá. Minden szűken vallásos tanításnak ez a hibája: panáceának tünteti föl magát.

A József Attila-versben az is benne van: „sziszegve sem szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat!”

Az emberlét, mert szellemi, erkölcsi lények lettünk, egész kör: meditációt, gondolkodást, szabadságot, jogot, természettudományi megismerést és kutatást éppúgy nem nélkülözhet, mint zenét, költészetet, táncot, képzőművészetet, és még százféle ágát annak, ami a létegészhez tartozik. Ismeretlen eredetünket, kettősségünknek, sőt sokszorosságunknak az ellentmondásait, az egzisztencia homályosságát még így sem deríthetjük föl teljesen. Van-e a multiverzumnak tudata? Más szavakkal: létezik-e úgynevezett „kozmikus intelligencia”? Az ember létkategóriájában kifejlődött az értelem: a logika, a megismerés képessége. A XX. századi mélypszichológia viszont ösztönvilágunk, a tudatalattink, az archetípusok rendezhetetlen túlerejét tárta föl. A létbeli szenvedést nem lehet fölszámolni: a növények, állatok éppúgy ismerik a fájdalmat, mint mi, emberek.

Mi még az individuális létezés végpontját, a halált is tudatunkban hordjuk, nem csak megszenvedjük, „ha csontjainkat meg kelletik adni”.

A paleontológia, a régészet, az antropológia, az etológia nem tud válaszolni az evolúciós elmélet sok kérdésére. A filozófia újra meg újra nekirugaszkodik, hogy kidolgozza ontológiánkat, vagyis egy minden ízében szerves metafizikát, de valami mindig pecsét alatt marad. A vallások sok ezer éves szent szövegeiket ismételgetik: a hitet előbbre teszik az értelemnél. A művészet „jelképek erdejével” örvendezteti meg szemünket. „Aber ist das eine Antwort?” – kérdezhetjük Heinével.

Pedig egyelőre (talán örökre?) ennyi a válasz. És ez abszurd, létünkben benne van az abszurd. Ezért nézek minden történelmi, vallási, bölcseleti, lélektani, esztétikai vagy ezoterikus-misztikus tanítást kritikusan, amely végső harmóniáról, egyetemes megoldásról, örökre szóló megvilágosodásról akar meggyőzni. Mindenesetre ahhoz tartom magam, amit a (hagyomány szerint) a nyolcvanéves haldokló Buddha mondott: „Szerzetesek, törekedjetek tovább!” Vagy valami olyasmit, hogy „Haladjatok tovább!” Csakugyan ennyi a dolgunk? Nem több?