Veress Miklós

Néma párbeszéd

Parainesis-féleség unokámnak

Lucsoknyi csurom-reggel.
A sárban egy szoborfej.
Lophatták, és kidobták,
de most gőgösen néz rád;

hogy illik hazavinned
ezt a portrényi gipszet
a kutyapiszkok közbül;
hátha valami rezdül

az elnémult anyagban!
Benn netán olyan hang van,
mi köré csöndet formáz?
Válladra hó pilickáz:

már őszülni se félhetsz,
mikorra örök tél lesz,
mely fehérnek azért van,
hogy betöljék a tértan

veled is valahára;
és jogod lesz az ára:
magad nem így tegezni,
csupán kívülről nézni,

mint egy piszkos szoborfej.
De így virradsz még éjjel,
mert az unokád szomjas,
és vigaszokat mondasz,

miket utánad majd ő.
Mint önringású bölcső;
hogyha kis horkolása
a Mindenséget rázza,

ahonnét – szörnyű távol –
egy nyári hajnaltájból
valahogy idetévedt
megtudni: emberré lett;

nem fűvé, vízzé, kővé –
csupán egy csecsemővé,
ki rögvest elfelejti,
hogy más idő a Semmi;

s bennünk olyan anyag van,
hogy benn lakjunk szavakban,
melyek nem léteznének,
ha nem talál a gének

spirálhangszerén egyszer
valami dalt a Mester:
majd – amit ítél falsnak –
a bőgések kihalnak.

Vagy mégse? Másik formát
öltenek csak a csordák,
és menekül a pásztor
égő akolba háztól?

Vigyázz: bár új az ezred,
de – itt a Vég a Kezdet,
mert nem tudni, ki véd meg,
ha géned csak a gépek!

Mindegy: Isten vagy Allah,
ha imát eszmék falnak,
vagy eszmét férgek esznek
tövéül a keresztnek!

Ebben az éjszakában
még menedék a vállam,
még megérthet a múltam,
amoly agyhártyagyúltan,

kivárni, hogy mi lesz még.
Nem bennünk a betegség:
nekem a Köd volt – néked
mozgás a Mindenséged.

Itt minden hiperaktív,
mint te vagy én – mindaddig,
míglen arra ítélnek,
kikből kihal a lélek,

s ezért tölti be más dal
létüket ordítással.
Még magadtól is félhetsz,
ha ez a kor tiéd lesz,

mely csöndre sose szomjas.
Fölkeltem. Ittál. Hallgass.
Erkélyünket szoborfej
őrködi egész éjjel:

vakon, mint létrehozták.
De talán nincs gonoszság
annyi ebben a gipszben,
amennyit hazavittem;

kevesebb tán, mi itt van,
kis, izzadt álmaidban,
pedig nem is vagy felnőtt,
csak szétrúgtad a bölcsőd.

Sorsot hagyok rád: alhatsz.
Addig vagyok, míg meghagysz
helyetted annyi lenni,
kinek még sok a Semmi.

 

Embernyomok

„És tóvá lesz a délibáb.”
(Ószövetség. Ézsaiás 35/7.)

A Délibáb nem tóvilág:
csilloghat, ám nem inni ád.
És nem mutatja Krisztusod,
kinek majd vérét ihatod;

s mikor kenyérré eheted,
akkor lesz való Istened.
Ittlétedet úgy lépi át,
mint golgotázó délibáb.

Mire a létét elhiszed,
saját pusztádba bevezet,
hol mind alul, mi volt fölül.
Vele vagy – ezért egyedül.

A többi: éden-virradat:
ádámozhatod álmodat,
hogy vissza így léphedd tovább
az első ember lábnyomát.

 

Levéltörmelék a’ Kaposból

A Dorottya-házbéli fogadóból

Barátném, tudd, nincs sok időm,
bár e pannoni szemfedőn
a párkák keze elakad,
ha pletykázgatnak néhanap.

Ne kérdezz – úgyse felelek,
vagy ha igen – nem is neked.
Mikor fogytanak létigék –
értem mellybimbód cseng misét.

Olyas volnál, mint asszonánc,
akár egy dorottyai tánc:
ha följebbszoknyádul a ránc,
kezdődhet a régi vihánc –

arcodiglan nézek oda,
amíg befog a kaloda –
ellentmondásos a titok:
vergődöm s mégsem mozdulok.

Megzenghetném szép homlokod
s ami mögötte ott lakott:
némaságunk – de már a düh
megcsupált húrú hegedű;

amelynek régi dobozán
oly sokszor még elmotozám:
reumás ujjaim holott
nem is kopogtak tremolót;

csupán, kik voltunk, írhatom
e távollétnyi papiron
vággyá mit hagytak Berzsenyi
visszalávázott versei!

Különben is: hol a pipám?
Mert parázs nélküli talány
a valóság, amint ezüst
gomolygás hajadba a füst:

hajdani krúdys-hirtelen,
miben már ott a félelem,
hogy mért addig öleltelek,
ameddig voltak még telek,

s egy kastély magára hagyott
fészkén fenekünk lefagyott,
bár oly ringásos boldogan,
mint künn rigó az ágbogon.

Barátném, sorsom, lásd, kitölt;
s menekülni magam elől
kevés – bolonddal nincs vitám,
ha ezelőtt volt azután,

mikor magamra hagytalak,
akár az Istent az anyag,
hogy csikordulnának idők –
akár a rozsdatemetők.

Szép kesergőm – szemöldököd
fölhéjáztat egy ősködöt,
visszaűzetni ahova
hajt egy angyal lángostora.

Egy Halley-kométa talán?
Mit itt hagyunk, az a hiány,
hidd meg, porunkban akkora,
akár egy kis pók lábnyoma

hotelfalon. Ám: türelem –
teremtést ring a végtelen;
s én azt a fürtöd szeretem,
amiből volt még szüretem.