Vitéz György

Pukkaszthatod a polgárt

Voltaire hiába buzdított,
Közönyös marad a polgár,
Pofájába mint a lepényt
Hiába vágod a pornót,
Felháborító ideákat,
Gégemetsző forradalmat,
Elektronikus seggberúgást,
Belövéses falra ragasztott
Rikoltó falsetto-kiáltványt,
A tévében habzó szájú aktivistát,
Aki a közpusztulásról kárál.

A polgár golfozni indul,
A polgár vendéglőbe készül
(telt pocakját targonca várja),
a polgár békés nyugovóra tér,
altatóját konyakkal veszi magához,
ál-biedermeier ágya lekushad előtte,
s a földteke ismeretlen feléről
indul felé a kirittyentett holnap.

Álmait középkori haláltánc nem zavarja.
Majdnem idillikus ez a posztmodern életforma,
ahol relatív minden – carpe diem
kifogja a mindennapi pontyot –
s élete ketyegve süllyed
mint a kakukkos óra láncát lehúzó toboz. –

Itt a történelem vége. (Fuss el véle.)
Ezt éli a polgár. (No, ki is az a Fuku… valami japán krizantém…)

Azért valami lesz utána is,
de félő, a polgár ezt már nem éri meg.

 

Rendhagyó

Azt mondják, rendhagyó vagyok, s ez így igaz.
Rég otthagytam a diktátorok rendjét,
az Úr rendjét, az úri rendet,
sőt a Szabadság szülte kisdedet is.
Nekem Anarkiával volt kapcsolatom.
Ő állapotos. Várjuk a Gyermek születését,
aki majd rendet teremt, rendbe rak,
rendel, rendelkezik – ő lesz a Rend Őr,
s rendre megváltozik a káotikus univerzum.

De mindez csak rendellenes álom.
Rendetlen a világ, mint egy amerikai gyerekszoba.
Játékaink nem rakják el esténként a szülők;
vicsorog a plüsstigris, masíroznak az ólomkatonák,
a plasztik várkastély aljában tömlöc,
a kislány kínozza hajas babáját,
s a fiú hol seriff, hol hírhedt vonatrabló.

Tekintetes rendek és karok (és lábak):
jól jönne egy kis könyörületesség,
hogy végre sikátorainkat is kisepernék,
s házunk előtt ne dőlne ki a szemét,
mielőtt búcsú nélkül útra kényszerülnénk,
s a porszívó utódainkra maradna.

 

Menj ország

Így imádkoztattak kisgyerekkoromban:
„Egész Magyarország mennyország”.
S én így hallottam: menj ország,
egész ország, menj toronyiránt,
menj poros, szekérzörgető
ország útján, délibábkergető
kacskaringós ösvényen, menj Abonynak,
Csallóköznek, ahol megcsalltak,
Abrudbányának, ahonnét kiabrudaltak,
menj csak, van vereshagyma a tarisznyában –
menj, vár a gőzös az állomáson,
vár a gőzös a kikötőben.
Megy az ország, mint a karikacsapás,
mint a Göncölszekér holdfogyatkozáskor,
mint a Tiszán az eloldozott csónak.
Repül, mint a fehér holló,
mint az Airbus Ferihegyről, Jézus nevenapján,
mint a gyűrű,
megy gyermekszájon vándorútra.

S nem kérdi senki: „tán inkább maradnál?”
Ne menj világgá, hozzád jön a világ.
Jöjj, ország, tépd el kedvezményes elsőosztályú jegyed.
Vegyél vanillafagyit a büfében.
Az állomás előtt taxi.
Hajts be vele mondjuk a Múzeum körútra
vagy esetleg a Vörösmarty térre,
hol nem vár senki, de mégis, mégis
otthon vagy. Hazaértél.