Czigány Lóránt

Írok, tehát vagyok

Napló, 1980 (Folytatás)

JÚNIUS

4.

A Szabad Európa nem érdemesít annyira, hogy hosszabb kéziratot vegyen tőlem. Borbándi természetesen a teljes szöveget közli két részletben az Új Látóhatárban, Kasza viszont keményen közli velem, hogy csak a megbeszélt terjedelemben veszi meg az ötvenhatos költőkről szóló tanulmányt. Egész nap az átdolgozással bajlódom, negyven flekkből kell tizenötöt csinálni.

7.

Naivság. Oxfordban annak idején mindenféle jótékony egyesületek felkaroltak bennünket, s meghívtak összejöveteleikre. Így a kvékerek is. Róluk csak annyit tudtam, hogy mindenféle erőszaknak minden esetben ellenségei. Eszeveszetten pacifisták. Minden porcikámban tiltakoztam ez ellen, a forradalom még nagyon élénken élt a zsigereinkben. A teapartyn, amire meghívtak, azt magyarázgattam meghívómnak, hogy lehet valaki ennyire az erőszak-ellenesség híve – vannak pillanatok, amikor meg kell torolni a sérelmeket, vissza kell ütni. A meghívóm, egy idősebb diák, nevére nem emlékszem, zavartan kavargatta a teáját, s csak azt hajtogatta, hogy nem értem én ezeket a dolgokat. Igaza volt, nem értettem, hogy minden társaság csak ürügy, s nem kell komolyan venni a hitvallásukat.

8.

Rettenetesen félek az amerikaiaktól. Ez az elkényeztetett, arrogáns nép állandóan leég a világ közvéleménye előtt. Addig ijesztgetik magukat fölényes technikai civilizációjuk birtokában, hogy valami jóvátehetetlent követnek el. A héten kétszer csaptak vaklármát – mindkét esetben kiderült, hogy a nukleáris riadót komputerhiba okozta. Veszélyes, hiszterikus helyzet uralkodik a világban. Esetleg úgy megvédik a „szabad világot”, hogy kő kövön nem marad.

11.

Tóth Miklós hív Hágából. Hosszan beszélünk az őszi Mikes-konferencia programjáról. Arra kér, hogy az Új Látóhatár megalapításának 30. évfordulójára készítsek egy összeállítást a szerintem jellemzőnek tartott cikkrészletekből, amit elvállalok, bár amikor Kibédivel beszéltem a Mikes dolgairól Marly-le-Roi-ban, nem nyilatkozott ilyen jellegű tervekről. Úgy tűnik, hogy Csé sértve érzi magát, hogy én is előadást tartok az 1945–48 közötti évek irodalmáról, hiszen ez az ő felségterülete. Nem akartam én „vetélytárskodni”, csupán úgy gondolom, hogy az én szempontjaim már az „utókoré”.

12.

A Mikes-konferencia-előadásom címén gondolkozom. „Az állami irodalom kezdetei Magyarországon.” Végül is „Az irodalom államosítása” címben nyugszom meg. Rövid, és a lényegről szól.

22.

Elvisszük Editet Stonehenge-be és Aveburybe. Stonehenge-et már nem lehet megközelíteni, kordon veszi körül. 1975-ben, amikor Médit vittük a férjével, még a közelébe engedtek. Fénykép is van, ezt bizonyítandó. Bár már akkor is belépődíjat kellett fizetni, s erre a célra készített aluljáró vezetett oda az országút túloldalán kialakított parkolóból. Korábban, amikor először jártam ott, egyszerűen leparkolt a látogató az út mellett, és odasétált. Mert ugyebár a látogató teszi tönkre e prehisztorikus emléket, nem pedig a levegő kémiai szennyezettsége. Soha nem az igazi okot kell a közönség orrára kötni, helyesebb, ha inkább bűntudatot ébresztünk benne, ő az oka mindennek, hogy él és lélegzik.

23.

E. Fehér Pál a szombati ÉS-ben közölt naplójában hivatkozik Borbándi cikkére az amerikai magyar irodalom intézményeivel kapcsolatban. Megállapításai helytállóak, csak jellemző módon név nélkül használja forrásait. (Sem Borbándi nevét, sem az Új Látóhatárt, ahonnan ismereteit merítette, nem említi.) Mert leprásak.

25.

Bent vizsgáztatok az egyetemen. Két végzős hallgató van magyar szakon, egyik sem nagy lumen. Mikor megérkezem, Cushing nagy lelkesedéssel fogad: az Oxford University Press elfogadta irodalomtörténetemet. Kiadják. Őt kérték meg, hogy szakvéleményt adjon. Ezt a hírt vegyes érzelmekkel fogadom: Cushing sokáig fog a kéziraton ülni, nem lesz könnyű kivárni, amíg elszánja magát, hogy nyilatkozzék.

27.

Csé mondja, hogy a Márai-írásomat Juhász Sári fordította le németre. Vajon kinek vagy kiknek? Kik nem kérték az engedélyemet? Soha nem fogom megtudni.

JÚLIUS

1.

Szekeres jelentkezik a követségről, igen, hozzájárulnak Esterházy Péterke londoni látogatásához. Felhívom Sipost, szabódik, nem akar átjönni, ha nem bírjuk kifizetni az útiköltségét. Tehát nem ő fogja bevezetni a Szepsi-estet. Pedig erről volt szó, mivel az idén őt kérték meg, hogy a „Mikes Irodalmi Figyelő” jelöltjét ő nevezze meg. Esterházy Péterre és Nádas Péterre gondol, így együtt. Igyekszem lebeszélni: minek két jelölt?

2.

Edit mondja, hogy az Országgyűlési Könyvtárban az asztrológiát is a zárt osztályon tartják. Még viccnek is rossz.

3.

Váratlanul betoppan R. Takács Olga, a Látóhatár technikai szerkesztője, népes családjával. A lapot az ő jóvoltából kapom. Elmondja, hogyan „tisztították meg” a nyugati magyar irodalomról szóló cikkemet többszörösen, s végül maga Szabolcsi is, hogy ne maradjon benne semmi „veszélyes”. Összevissza beszélünk, sokáig maradnak, s nagyon-nagyon elfárasztanak. Ilyenkor tehetetlenségemben apátia uralkodik el rajtam, kiiratkozni szeretnék mindenből.

4.

Felhívom Esterházyt Berlinben. Szívesen vállalkozik arra, hogy előadást tartson Londonban. Szeptember 3-ra hívjuk meg.

5.

Ritka bátorság. A Mozgó Világ legújabb száma közli Háy Ági városi folklórról szóló írását, illetve részleteket belőle. Eddig hiába házalt vele szegény, most végre akadt egy felvilágosult szerkesztő, Veress Miklós személyében, aki nem prűd, és nem félti a szocializmust az alkalmi malacságoktól. Ugyanebben a számban a Rákosi-kor költészetéről is egy kitűnő cikk. Az egész lap azt mutatja, hogy megindult tehát a folyamat, a legfiatalabbak beszélnek arról, amiről az idősebbek nem mernek. Ha jobban meggondolom, ez a dolgok természetes rendje.

6.

A Dalí-kiállításon, amit meghosszabbítottak, s csak most jutottunk el oda, hogy megnézzük, sokan vannak. Az emberek fölényeskedve nevetgélnek. 1980-ban! Londonban! Dalí komoly dolgokról beszél, komolyan. Én semmi nevetnivalót nem találok a műveiben. Éjjel iszonyatos foggyökérgyulladásom kezdődik. A fájdalom élesen visszahozza a Dalí-képeket, háromdimenziós formában.

7.

Fogadás a követségen Lékai bíboros tiszteletére. Száraz kis emberke, teljesen érdektelennek tűnik. A nagykövet mutat be – néhány semmitmondó udvariassági frázist váltunk. Később sem látom értelmét, hogy beszéljek vele. Cushing újságolja, hogy az Oxford University Presstől megkapta irodalomtörténetem kéziratát. Lord Baloghot és Káldort üdvözlöm, szeretném megnyerni legalább egyiküket, hogy előadást tartson a Szepsi Csombor Körben. Balogh kelletlenül elutasít: „Öreg vagyok!” – mondja. Káldor, miután Szekeres figyelmébe ajánlja a Kört, kegyesen leereszkedik: „Lehet róla szó.” Nekem már semmi kedvem az egészhez.

11.

Gyakran beszélek Sipossal éjjelente, tőle tudom meg, hogy Gombos is Pestre ment látogatni. (A lánya Papp Tibor felesége.) De járt már Pesten Dénes Tibor is. Lassan tehát az emigráció tényleg depolarizálódik, pedig a nemzetközi helyzet egyre aggasztóbb.

14.

Két állástalan magyar kutyát sétáltat angol tájban. Kiviszem a kutyánkat, Zétát sétálni a parkba. Találkozom Kovács úrral, a másik magyar kutyasétáltatóval az esős, borongós tájban. Zéta és Bíró együtt játszanak, mindketten értik a magyar vezényszavakat. „Van időm bőven” – mondja Kovács úr, aki krupié volt egy játékkaszinóban. Kovács úr akkor került Ausztriába, amikor én, 1945-ben, s utána Angliába jött. Ízesen, pesti vagánysággal beszél magyarul, pedig a felesége angol, gyerekük nincs. Nemrégiben elbocsátották. Pénze még van, s emlékein rágódik. Ausztriából volt itt meglátogatni az a „tizenöt éves” lány, akinek a szüleinél lakott. „Unokája is van már – teszi hozzá egy idő után –, pedig most volt, tegnap.” Megértően bólogatok, s ballagunk tovább az esős angol tájban.

15.

Them and us. Az osztálykülönbség sehol sem olyan erős, mint Angliában. Alkatrészekért szaladgálok, mert a központi fűtéssel problémák vannak, s a nagykereskedőknél, ahol az alkatrészt lehet beszerezni, csak melósok vannak – ők szolgálnak ki, s őket szolgálják ki. Svájcisapkában vagyok, borotválatlanul, mégis „úr”-szagom van, s ráadásul „külföldiségem” is lesír a kiejtésemről. Szándékosan olyan tolvajnyelvet használnak, amit nem érthetek meg, s mindenhogy próbálnak megviccelni, zavarba hozni, önbizalmamat megingatni, s jókat nevetgélnek egymás között. Ösztönös, évszázados gyűlölet ez, láthatatlan válaszfal, amit se lebontani, se áthágni nem lehet.

16.

Filozófiai állásfoglalás. Mikor olyan tizenöt éves lehettem, hallom ezt a szót, hogy „eklektikus”. Megnézem a lexikonban, ami azt mondja, hogy olyan filozófiai vagy építészeti irányzat, mely különféle elméletekből kiveszi a maga számára hasznosíthatót, vagy azt, amit jónak tart. Azon nyomban elhatároztam, hogy csak ez lehet „filozófiai” nézeteim alapja. Akkor még nem tudtam, hogy mindenki érdekei szerint válogat az elméletek között, hogy az ideológia, minden ideológia saját helyzetünk, vágyaink megmagyarázására szolgál.

17.

Krassó meséli, hogy az öccse lefordította magyarra Bill Lomax könyvét a forradalomról, s kiadót keres. Jövőre lesz a forradalom 25. évfordulója, milyen jó lenne kiadni a Szepsi Csombor Körnek, csak valahonnan szubvenciót kellene keríteni erre a célra, de sajnos, nincsenek meg a megfelelő összeköttetések a megfelelő helyen.

18.

Készülök az irodalom államosításáról szóló előadásra az őszi Mikes-konferenciára. Révai könyvében – ami a hatvanas években jelent meg – Rákosi neve kétszer, Sztalin neve egyszer fordul elő a névmutatóban. Hová tűntek a gyakori utalások?

19.

Bemegyek a BBC-be meghallgatni a Lékai-interjút, amit Siklós készített. Szegény megfáradt öregember a katolikus egyház feje, tudja, hogy létezésük alaptétele, hogy együttműködnek a Kádár-rendszerrel.

20.

Csak azt ne képzeljék az amerikaiak, hogy elhiggyem: Afganisztán miatt bojkottálják a moszkvai olimpiát. Ötvenhatban, a melbourne-i olimpián senkinek sem jutott az eszébe, hogy fellépjenek az oroszok ellen.

24.

Az írásjelek használata. Egyik cikkem – gondosan letisztázott változatban – két hazai folyóiratban is megjelent. Az egyik szerkesztő az előttem járó generációhoz tartozik. Néhány mondatom után felkiáltójelet tett. Én alig használom a felkiáltójelet. Furcsa módon az egész szövegrész hangulata megváltozott. A másik szerkesztő, kortársam, nem változtatta meg a központozást egyetlen esetben sem. Hiába él otthon, a felkiáltójelet ő sem kedveli. A bőrünkön tanultuk meg a felkiáltójelek értelmét.

26.

Rubin úr néhány szép éve. Rubin úr magánzó, az Iványi-féle könyvkereskedésben szoktam vele találkozni. Most fekete mellett ülünk egy hampsteadi eszpresszóban, s hirtelen megnyílik: „1944-ben születésnapomon vittek el munkaszolgálatosnak. Feljebbvalóink emberségesek voltak, fölöslegesen nem toltak ki velünk. Amikor a parancsnokunk visszajött orosz fogságból 1949-ben, a védelem tanúja voltam, csak egy évet kapott. Rám viszont mindenki megharagudott.” Rubin úr is 1956-ban jött el. Előtte ült négy évet tiltott határátlépési kísérletért. Feleségétől elvált, rá hagyta a lakást. Szüleivel, akik Izraelbe vándoroltak ki, megszakított minden kapcsolatot. Egyedül él a keserűséggel. Nehezen oldódik, gátlásos az érintkezésben. A világ vétett ellene. Ennek a terhét viseli most már a sírig.

27.

Tizenötmillió magyar. Mára már belekerült a nemzeti frázisgyűjteménybe, ugyanúgy, mint a harmincmillió magyar a század elején, vagy a hárommillió koldus. A kifejezést mindenki Illyés Gyulának tulajdonítja. Kétségtelenül az ő tekintélye kellett hozzá, hogy elterjedjen. Pedig a tizenötmillió magyarról én írtam először egy recenzióban az Új Látóhatárban, 1963-ban. Arról, hogy a statisztikák szerint lassan tizenötmillió magyar él a világon, s mivel Magyarország lakossága csak tízmillió körül van, minden harmadik magyar külföldön él. S ez év őszén, mikor először járt Illyés Gyula Londonban, arról beszéltem neki, hogy mi van azon csodálkoznivaló, hogy nem otthon élünk. Hiszen minden harmadik magyar külföldön él. Ez a szám valahogy mellbe vágta Illyést. Hiszen a Foyle’s könyvkereskedés, ahol a beszélgetés lezajlott, tanúsította, amit mondtam: ők ketten Flórával otthonról, én pedig külföldről. Vajon hány hasonló szállóige fejlődéstörténete egyezik meg ezzel? Valaki kitalálja, véletlenül, egy adott helyzetben – de auktoritás kell ahhoz, hogy elterjedjen, hogy közkinccsé váljék.

28.

Osztálytársadalom. Sehol nincs olyan szigorú kasztrendszer, mint Angliában. Ha amerikaiak ezzel kapcsolatos megjegyzést tesznek, az angolok csak legyintenek, amiben benne van, hogy ezek az amerikaiak mindig kitalálnak valamit. Tegnap hazafelé Hay-on-Wye-ból beugrunk egy pubba valamit harapni. Figyelmetlenül a „public bar”-ba nyitottam be, nem a „saloon”-ba. A tulaj felvette a rendelést, s közben beszélget a söröző helyi melósokkal. A felesége hozza ki az ételt, s áttessékel bennünket a „saloon”-ba, mert ott, ugye, kényelmesebb. Mindenki zavartan mosolyog, mert vétettem az íratlan illemszabály ellen. A „saloon”-ban ott üldögél a nyaraló középosztály, feszesen, a maguk viselkedési modorosságaival. Osztályilag oda tartozom, bár külföldi vagyok, s a kasztszellem fontosabb kategória, mint a nemzeti hovatartozás.

AUGUSZTUS

1.

Milyen érdekes, hogy a szocialista realizmus éveire vonatkozó anyag magyarul mennyire irritál, nem tudom bosszankodás nélkül olvasni. Viszont Révai kis pamfletjét, melyben a bizonyítványát magyarázza angolul ugyanerről a témáról, olyan kaján filoszélvezettel olvasom, mint a legfinomabb irodalmi csemegét. A marxista (sőt kommunista!) történész, Eric Hobsbawm írta a bevezetést, a szöveg pedig Révai cikkének (Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez) a fordítása. 1950-ben jelent meg az elegáns kis pamflet, nyilván Pestről fizették a kiadást.

4.

Derült égből villámként arrogáns levelet kapok Méliusztól Ilia közvetítésével, mivel „nem fogadtam Londonban”, ő viszont biztosít, hogy ha Erdélyben járok, „rendelkezésemre áll”. Én nem emlékszem, hogy keresett volna. De különben is, mit képzel ez a zavaros múltú, kiszolgált bolsevik? Csénél úgy jelentkezett, mint a sztalinizmus ártatlan áldozata, ami igaz ugyan, bár éppen ő volt a romániai irodalmi tisztogatások egyik bajnoka. Dsida költészetét denunciáló förmedvényét nem bocsátom meg neki soha.

8.

Húgom meséli, hogy anyámnak története van az akaratosságomról. Két-három éves lehettem, s öltöztetett. Én már nagyon büszke voltam arra, hogy bizonyos dolgokat magam is el bírok végezni. Többször mondtam, hogy az ingemet magam akarom begombolni, de rám se hederített, csak oda nem figyelve, sietősen öltöztetett, mert valahová készültünk. Üvöltésemre aztán kigombolta az inget: „Jól van, ha annyira akarod, csináld magad!” – mondta. De én akkor már nem csináltam, hanem csak bömböltem egyfolytában: „Nem most akarom, hanem akkor akartam.” Anyám nem értette az egészet, hiszen kedvemben járt. Ma is így látom a világot, ha talán nem is inggomb-szinten. Az egyszer elkövetett cselekedetek megmásíthatatlanok, visszavonhatatlanok, jóvátehetetlenek. Amit akkor akartam és elmulasztottam, azt nem lehet most megtenni. Az csak önámítás, pótcselekvés.

9.

Bibó összes műveit készül kiadni az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. A kötetet Kemény István és Sárközi szerkeszti. Matyi most kapott levelet Szépfalusitól, hogy a kéziratot visszadobta, mert „nincs szerkesztve”. Matyi nagyon morog, mivel nem is látott a kéziratból semmit. Kemény elszabotálta a szerkesztést. Felelőtlen írástudó.

Megjött Sándor Andris Amerikából, s ő meséli, hogy a Magyar Füzeteket valami gazdag amerikai mecénás támogatja. Ebből Keménynek titkárnőre is telik. A mecénás nevét Pesten hallotta Konrádtól, aki megsúgta neki azzal, hogy talán megnyerhetik az Arkánum című, Andrisék által tervezett folyóirat támogatására is. Ez lenne végre a „nemzedéki folyóirat”, amiről annyit beszéltünk az utóbbi tíz-tizenöt évben.

10.

Kivittem Magdát a repülőtérre, elment a könyvtárosi konferenciára, Pestre. Visszafelé megnéztem Krassót, aki éppen kórházból került elő, túl sok altatót vett be, de nem aludt tőle, csak nem volt teljesen magánál. Így fog meghalni. Csillag Ádám találta meg, s a szomszédok hívták ki a mentőket. Az élmény viszont teljesen felrázta Miklóst – megvilágosodva, élesen, átható fényben látja saját kétségbeejtő helyzetét. Elhűlve hallgattam, ahogy magáról beszélt először, s ahogy lassan – miután rábeszéltem, hogy egyen valamit, hiszen azért ártott meg neki az altató, mivel napok óta nem evett – visszabújt a védelmi mechanizmusok állásai mögé, az elterelőmotívumok útvesztőibe.

15.

Befejeztem az Új Látóhatár-emlékműsor összeállítását. Mi derült ki? Az első tizenöt évben Kovács Imre képviselte a lap „vonalát”, az utóbbi tíz évben Borbándi kifutotta magát, markáns arcélű főszerkesztő lett belőle. Borbándi sokkal mérsékeltebb irányzatot képvisel, mint Kovács Imre, bár az utóbbi időkben ő is sokat enyhült. Érdekes, hogy az a bizonyos ankét, amit még a Látóhatár „ellenszámában” adtak ki Vámosék (1957/6.) , ma olvasva jó helyzetelemzésnek bizonyul, bár semmi különösebbet nem tartalmaz, ma már köztudott dolgokról szól.

16.

Esterházy Péter telefonál Pestről. Megtört hangon mondja: meghalt az anyja, tehát le kell mondania a londoni szereplését. Talán majd valamikor tavasszal.

17.

Megjön Magda a könyvtárosi konferenciáról, amit hasznosnak talált. Az OSZK hajlandó lenne kihozni a magyar irodalom angol fordításairól készített bibliográfiáját új, javított kiadásban. Joború és Havasi kedvesen fogadták. A konferencián a főtéma és az izgalom oka Basa Molnár Enikő bejelentése volt, hogy munkacsoportja a Library of Congressben a teljes hungarikaanyagot komputerre akarja tenni. A lengyelországi fejleményekről még Gombárék sem tudnak. Rettenetes ez az elzártság és információhiány, amiben Pesten élnek. Gombár egyébként is a belső fejleményekre figyel inkább. Mondja, hogy Bíró Zoli helyzete is megingott a minisztérium összevonása miatt, és nagyon valószínű, hogy őt is kiszórják.

18.

A lengyelországi események komoly fordulatot vettek. A sztrájkolók politikai követelésekkel is fellépnek. Hová vezethet mindez? A kelet-európai rendszerek labilitása állandóan a felszínre tör. Jelenleg, a nyugati helyzetelemzők szerint, a Nyugat érdeke az, hogy a Gierek-rendszer megmaradjon. Inkább újabb kölcsönöket nyújtanak a lengyel kormánynak, mert ha a szovjeteknek kell közbeavatkozniok, az csak a háborús veszélyt fokozná.

19.

Csé ujjong, hogy a nyugati magyar költők antológiája elkészült Kemenes Géfin szerkesztésében, s Szépfalusiék kiadják, mielőtt a pesti megjelenne. Ennek csak örülni lehet, örülök én is, mert a versengésből csak a magyar irodalomra nézve származhat előny. Kár, hogy a két „kiiratkozó” (Csokits és Bikich) meg Siklós nem lesznek benne, ők ugyanis nem kívántak szerepelni az antológiában.

20.

Amihez nem kell kommentár. A mai Timesban a lengyel helyzettel kapcsolatban cikk jelenik meg, s az amerikai reakciókra utal: Whatever happens, the United States does not want to repeat the mistake of 1956 when John Foster Dulles, the Secretary of State, and other officials incited the Hungarians to revolt and then stood aside as Soviet tanks rolled into Budapest.” Azaz: „Bármi történjék is, az Egyesült Államok nem kívánja megismételni 1956 hibáját, amikor John Foster Dulles külügyminiszter és más kormánytagok a magyarokat lázították, és aztán, mikor a szovjet tankok begördültek Budapestre, félrehúzódtak.”

24.

Úgy tűnik, a lengyel feszültség enyhült, s Gierek olyan engedményeket hajandó tenni, amire még szovjet megszállta területen nem volt példa. Vajon lesz-e sikere annak, hogy a lengyel munkásság ilyen józan keretek között lépett fel?

28.

Valaki elküldte az új gimnáziumi irodalmi tankönyvet, jókedvűen nézegetem, egészen tisztességes, civilizált hangvételű könyv. Annak idején nekünk minden évben új tankönyveink voltak, és tilos volt az előző évit használni. Mindig gyanakodva nézegettem az új könyvet, s titokban apám régi irodalomtörténetéből, a Prónay–Alszeghy–Sík Sándor-féle irodalomtörténetéből tanultam, amit a piarista gimnáziumban használtak, meg Szerb Antalt forgattam.

29.

Csak most jöttem rá, hogy az irodalom államosításáról szóló előadásra készülök: kevés könyv gyakorolt olyan nagy hatást rám, mint Szekfű Gyula műve, a Forradalom után. Oxfordban olvastam – forradalom után én is. Segített a keserű pirulát lenyelni a nagyon depressziós hangulatok idején, amiből ma már csak az oxfordi kollégiumok őrjítően idegesítő, gyakori harangjátékaira emlékszem.

30.

Bajától a Petőfi Körig. Krassó csak nemrégiben hallotta tőlem, és véletlenül, hogy Táncos Gábor öngyilkos lett. Érdekes módon nagyon megrázta az elkésett hír. Pedig nem is a Pefőfi körbeni szereplésére vagy a forradalom utáni meghurcoltatására emlékezett, hanem arra, hogy a háború után mint ultrabalos funkcionárius nagyon sok embert ártatlanul kinyíratott Baján. Ezt sokszor ismételgette. Vajon mit tudott még, amiről nem akart beszélni? Vagy arra gondolt, hogy a bűntudat végzett vele? Utolérte végzete?

31.

Megszületett az egyezmény Lengyelországban a sztrájkolók és a kormány között. A televízión nézve olyan ez, mint egy majális. De nagyon félek, hogy nem jó vége lesz. Milyen majálisnak volt jó vége Kelet-Európában?

SZEPTEMBER

2.

Valahogy csak kész leszek ezzel az előadással is, az irodalom államosításáról. Persze, ha igazán alaposan akarnám megcsinálni, minden egyes korabeli folyóiratot tüzetesen át kellene nézni, a kérészéletűeket is. Ugyanígy nem lenne érdektelen a korszak miden egyes szereplőjét külön-külön alaposan megvizsgálni. Szerintem még sok minden rejtőzik kisebb, obskúrus publikációkban, hiszen fő ismereteink Aczél–Méray könyvéből származnak. Ehhez persze évekre lenne szükség.

3.

Szekeres „elvtárs” búcsúztatása a követségen. Eljön Siklós is és Csé is. Hasznos hídember volt, a költődelegáció felléptetése a Szepsi Csombor Körben részben kétségtelenül az ő érdeme. Bemutatja az utódját, Blahó Bélát. Kicsit politikusabb csizmadiának látszik, mint Szekeres, de kétségtelenül jól van tájékoztatva a londoniakról és a Szepsi Csombor Körről, ezt behízelgően fitogtatja is. Egyébként is személyi változások történnek, bár a nagykövet még marad. Szekeres engem mindig Baniczára emlékeztetett, Lengyel József regényének (Szembesítés) a hősére, akiben az emberség felülkerekedett az elvakult hiten. Banicza István hűséges pártmunkás volt, aki a londoni követségre került mozgalmi múltja elismeréseként, de természetes becsületessége megóvta attól, hogy túl piszkos ügyekbe keveredjen. Nem is vitte semmire sem, szürke kis apparatcsik maradt.

5.

Ez a „Gabriel” Rónay megint felfedezte a spanyolviaszt. Cikket írt a Timesba, hogy Magyarországon mennyire lábra kapott a nemességkutatás. Meg hogy mindenki ipszilonnal akarja írni a nevét, mert az az előkelő. Péter László telefonál, magánkívül van, mert a BBC World Service jelentkezett nála mint szakértőnél, hogy ezzel kapcsolatban interjút készítsenek vele. Mint kiderült, Schöpflin Gyurkát már meginterjúvolták ugyanebben a kérdésben. Írok egy rövid, epés levelet a Timesnak, miért írja Rónay a nevét ipszilonnal, ha annyira megvetendőnek tartja az ipszilon használatát a nevek végén.

6.

A Szabad Európa bizalmas tallózójában látom, hogy a nyugati magyar irodalomról szóló cikkemet ismertette Fenyő István a Napjainkban. Kommentárja figyelemre méltó, mert azt kéri a hivatalosságtól, hogy a nyugati magyar könyveket engedjék be, ha eltúlzottak is a bennük lévő kritikák – mégis lehet bennük szemernyi igazság. Elismerése ez annak, hogy hangunkra odafigyelnek, illetve ezt már ki is lehet mondani.

7.

Átviszem Csének az Új Látóhatár jubileumi anyagát, melyet a Mikes-konferenciára készítettem. Azt pletykálja, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elállt a Bibó-kiadástól, mivel Kemény nem végezte el a szerkesztést. Végtére majdnem mindegy, hogy kiadják-e, hiszen a dolgok jelenlegi alakulása szerint a Bibó-összes néhány éven belül otthon is megjelenhet. Elkészült viszont a Kemenes Géfin-féle költői antológia, Balla Bálint, Tóth János és Szépfalusi lektorálta. Szépfalusi egy Papp Tibor-verset dobott ki, mert a „székely – széklet” szóviccet nehezen szenvedhette. Mert, mondja Szépfalusi, írjon Papp Tibor p...t, f...t és b...t, amennyit csak akar, de a székelyeket hagyja ki a játékból. Nemes gondolkodású ez a Schöndorfer. Csé is teljesen egyetértett vele.

8.

Csé most lesz hetvenöt éves. Sárközi Matyi szerkeszti az Irodalmi Újság Csé-számát. Még Zoltán is megcsinálta a házi feladatot, csak Siklós meg én nem. Ha visszajöttünk, azonnal neki kell fognom. Végül is illik valamit letenni az asztalra.

11.

Ebédre Magda idehozta Berend Ivánt meg Juhász Gyulát, akik vonattal érkeztek Aachenbe. Csé meg Kati is megjött, ők itt találkoztak, és a Mikes után mennek tovább Magyarországra. Délután átmentünk Hollandiába. Tóth Miklós megnyitója után az első előadást Schöpflin Gyurka tartotta. Mivel gyerekkorában elfelejtett magyarul, felnőttként kellett újra megtanulnia. Ez becsülendő. Előadásán viszont érződött, hogy nem teljesen ura a nyelvnek: kissé vontatottan és színtelenül, bár jó rálátással elemezte az 1945 és 1948 közötti helyzetet. Kovács Imre tanúvallomása főként a saját szerepére korlátozódott. Közben a fogfájásom elhatalmasodott, nem tudtam tovább figyelni, el kellett menni lefeküdni. Nagyon megijedtem, hogy tartom meg az előadásomat.

12.

Csé a tőle elvárt módon, míves esszében foglalta össze a kor irodalmát, Deák István viszont azt fejtegette, hogy 1945-re már véglegesen eldőlt minden, megszilárdultak az érdekszférákra való felosztásra vonatkozó elképzelések, tehát negyvenöt után már választási lehetőség nem is volt. Oda tartoztunk, ahová kerültünk. Péter László intézménytörténeti keretbe ágyazva nézte a tényt, hogy Európa bizonyos részein, tehát az Elbától keletre, szükségszerűen alakult ki a mai rendszer. Határ Győző részletekbe menően beszélt az Európai Iskoláról és az Újhold körül kibontakozó irodalomról. Sipos a Mikes Irodalmi Figyelő keretében briliáns esszében méltatta Esterházy Pétert és Nádas Pétert. A program nagyon zsúfolt lett, s azt Új Látóhatár-emlékműsort erősen meg kellett faragnom, de így is tetszett a közönségnek, s Borbándi is úgy találta, méltóképpen foglalkoztunk a folyóirattal, legalábbis ezt mondta nekem utána.

13.

Nagy vita kerekedett a pestiek (Berend Iván és Juhász Gyula) apologetikus előadása nyomán, saját előadásom pedig túl hosszúra sikerült, de el akartam mondani az irodalom államosításának hiteles történetét, ott, a két követségi tisztviselő előtt (az egyik maga a nagykövet volt), akik az első sorban ültek, és azért jöttek csak ma, mert remélték, hogy a hazaiakat s az én „veszélytelen” előadásomat diplomáciai bonyodalmak nélkül megússzák. Előadásom után vitára nem maradt idő, de Berend később úgy érezte, hogy kell valamit mondania, s azt kifogásolta, hogy túlságosan negatív összképet festettem. Ez kétségtelenül igaz, kissé csupán naivságom hangolt le, mert rájöttem, hogy ezekről az évekről még hosszú ideig nem lehet beszélni a szenvedélyek felkorbácsolása nélkül.

14.

A délelőtti, összefoglaló kerekasztalvitán Méray elsősorban az én előadásomra reflektált, mondván, hogy a nagybirtok és a nagytőke kisajátítását senki sem akarja visszacsinálni – az irodalom államosítását viszont mindenki.

17.

Este teljesen egyedül dolgozunk a Szepsi-meghívók szétküldésén Magdával. Siklós nem ér rá. Korábban ez szinte ünnepélyes aktus volt, összejöttünk, beszélgettünk, s közben megcímeztük, felbélyegeztük a borítékokat, hiszen titkárnőre sohasem telt.

Most utolsó mohikánnak érzem magam, vagy illegális pártsejt utolsó katonájának. Időnként Juditka abbahagyja a dolgozatírást, és ő is segít egy kicsit, a szülők iránti kötelességtudásból. Most, hogy Siklós a magyar osztály igazgatója lett a BBC-ben, talán még annyit sem lesz ideje Szepsi-ügyekkel foglalkozni, mint eddig volt. S ez tényleg a vég kezdete.

18.

Intellektuális integritás. Péter László ágál hosszan a telefonban előadásommal kapcsolatban, hogy Szekfű nem volt intellektuálisan tisztességes, mivel a Forradalom utánban „forradalom”-ról beszélt, s ebben biztosan nem hitt. Magyarázom neki, hogy Szekfű intellektuális integritása abban nyilvánult meg, hogy minden körülmények között annak a nemzetnek akart használni, melynek intellektuelje volt. Felismerte a politikai realitást, hogy nem „két pogány” között vagyunk, s ki merte mondani, hogy csak egy nagy szomszédunk van. Megpróbálta a helyzet józan mérlegeléséből nemcsak a következtetéseket levonni, de az értelmiséget is rábeszélni, hogy ne legyen a politikai illuzionizmus rabja. Ha ehhez az kell, hogy forradalomnak nevezze azt, amiről lelke mélyén azt hiszi, hogy „tatár rabiga”, akkor ezt kell tenni. Mivel Szekfű értő irodalmár és kiváló stiliszta is volt, számára az volt a lényeg, hogy az általa választott cím Kemény Zsigmond Forradalom utánjával felesel. 1850-ben Bach-huszárok, most elvtársak. Ez az igazi intellektuális integritás.

25.

Éjjel Krassó hív, teljesen kába, vagy öt napja nem evett, de a legnagyobb baj az, hogy teljesen elfogyott mindenféle kábítószere. Még altatója sincs. Csak annyit mond, hogy volt felesége már el is ment Palesztinába. Személyisége teljesen szétesett, hiába minden, szavakkal nem lehet segíteni. A végjáték feladása előtt áll, leszakadt a világról, mint ingről az inggomb.
A semmi ágán ül szíve, mint József Attiláé. Segíthetne-e rajta még valaki? Elszoruló szívvel azon gondolkodom, hogyan fogok haláláról értesülni.

26.

Egész nap a Csét köszöntő cikken dolgoztam, s el is készültem vele. Érzésem szerint sikerült rámutatnom minden bántó él nélkül arra, hogy Csé mint jelenség fontosabb, mint író, mert ő a nyugati magyar irodalomban a kohéziós erő. Az a rejtélyes fluidum, ami mindnyájunkban tartja a lelket, hogy végezzük a dolgunkat. Most, hogy hazalátogatott, mindez megváltozhat, de nem bocsátkoznék jóslásokba.

27.

Este Siklós, aki már régen nem írt, mert a posztja teljes embert kíván, mondja, hogy ő is elkészítette a Csé-köszöntőt. Örülök neki. Nem tudom megállni, felhívom Illyéséket, mit tudnak Cséről. Ott lakik, és otthon is volt. Úgy tűnik, jól vészelte át a reentryt. A hangja kiegyensúlyozott, ugyanúgy kérdőre vonólag csattan fel, amikor a nevemet mondja, mind a két szótagot egyformán hangsúlyozva: „Ló-ránt?” A tőle megszokott hangnemben mondja, Sopronban alig húsz percig tartott az akklimatizáció. Pillanatok alatt eltűnt a harmincegy év távollét. Őszintén örülök, hogy a Nagy Visongó hazatért, bár az új helyzet implikációit a nyugati magyar irodalomra vonatkoztatva még nem tudom lemérni.

28.

Felkeres Fenyő István, aki nemrégiben írt a nyugati magyar irodalomról az otthon megjelent tanulmányom alapján. Rendes, megbízható filosz, volt Eötvös-kollégista. A Rajk-per idején, tizenkilenc évesen letartóztatták, de egy hónap múlva szabadon engedték. Sem azt nem mondták meg neki, hogy miért tartóztatták le, sem azt, hogy ha már letartóztatták, akkor miért helyezték szabadlábra. Mint egy Déry-novellában. 1954-ig rendőri felügyelet alatt állott. Ez kitörülhetetlen nyomot hagyott benne – megfélemlített, óvatos ember maradt, szorgalmasan végzi a munkáját, de nem lett belőle „vezető” értelmiségi, pedig fiatal korában jó fej lehetett, hiszen egyébként hogyan vették volna fel az Eötvös-kollégiumba? Sajnos, ez a legszerencsétlenebb nemzedék, nagyon sok szellemileg megnyomorított írástudó került ki közülük. Mindig Ruttkay jut eszembe a rovarfajtáról szóló példázatával, amelyik átvészeli a legkeményebb telet is, de többé már nem fejlődik adottságai szerint.

OKTÓBER

8.

Sárközi Matyinak angol nyelvű felolvasóestet rendez a PEN in Exile. Mikes mutatja be – főként az apjáról és a nagyapjáról, Molnár Ferencről beszél. Valahogy az egész hangulata vállveregető, itt van egy negyvenhárom éves író mint „Matyi” – pedig a novellák fordítása meglepően jó, s egészen formás, ami felolvasásra kerül. Persze lehetne az egész magyarul is, hiszen a százfős közönség főként ismerősökből áll, idősebb irodalomkedvelő orvosok vagy hasonlók egytől egyig, szegről-végről a család barátja mind. Fellép egy angol előadó-művésznő is, aki szintén felolvas valamit. Az egészre az jellemző, hogy az angol nő „Budapest”-et olvas, mert készült. Matyi viszont előzékenyen „Bjudapeszt”-nek ejti szülővárosát angolosan, noha szórakozottan Bukarestnek ejti, „s”-sel, a román fővárost, mikor ez a név bukkan elő az egyik novellában. Mókás.

9.

Megérkezik Ferdinandy Gyurka kézirata, s azonnal nekilátok szerkeszteni, egész nap azt csinálom, igen feldobott hangulatban – itt van egy kitűnő prózaíró, az egyetlen a nemzedékünkből, aki valóban jelentős lesz! Csak sikerüljön kiadni. A címadó novellát (A mosoly albuma) kétszer is elolvasom, jól megformázott, vérrel írt történet, iróniával fűszerezett nosztalgiája magával ragad. Csak akkor pillantok fel, amikor Siklós telefonál a BBC-ből, hogy Czes©aw Mi©osz kapta az idei Nobel-díjat. Nem akarok hinni a fülemnek – amikor Berkeley-ben tanítottam, a legkedvesebb kollégám volt. Milyen jól áll a lengyelek csillagzata – a legfontosabb amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Brzezinski, lengyel pápa, egyre inkább győzedelmeskedő sztrájkmozgalom –, valami kárpótlást kapnak a történelemtől. Végre egy Nobel-díj, melyet cseppet sem kell irigyelnünk.

10.

Az oxfordi Bodlean könyvtárában a kézirattár tudós vezetője, Albinia de la Mare kimásolja nekem a Lyell-gyűjtemény 70. számú kódexéből a magyar szavakat tartalmazó glosszákat. Hihetetlen izgalommal vetem rá magam. Éjfél körül jár az idő, mire úgy-ahogy mindegyiket értelmezem, noha több olyan szó is akad, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy sikeres a megfejtése. De ifjúkori álmom valósult meg, előttem egy kora 13. századi kódex, Petrus Comestor Historia Scholasticája, s benne nyelvemlék. Soha nem hittem komolyan, hogy kiadatlan nyelvemlék még létezik, s éppen Angliában bukkan elő. Az Oxfordi glosszáknak egyébként is vannak magyar vonatkozásai, mert a glosszaíró nemcsak francia és lombardiai viszonyokra vonatkozó utalásokat használ, hanem magyar vonatkozásút is. (Utal például a budai hőforrásokra = „Nota hoc grecum in hungaria enim aqua huius generis habundant ut pote bude”.) Nem tudom, hogy a pesti nyelvészek ismerik-e, ha nem, föltétlenül ki kell adni. Az OG létezéséről a de la Mare-féle katalógusból értesültem, mivel az 1971-ben jelent meg, könnyen meglehet, hogy Pesten nem ismerik.

11.

Cseng a telefon: megjött Csé és Kati, mint mondja, „Ószerbiába”, a civilizált Nyugat után, Magyarországról. Előadása jól sikerült a Képzőművészeti Főiskolán, s magánemberként Illyéséknél lakott, aki, úgy tűnik, az út végéhez közeledik – keservesen panaszkodik az orvosokra, s igen erőtlen. Naponta csak félórára-órácskára kel fel. Környezetében nem hiszi senki, hogy sok van még hátra neki. Hát ez bizony rossz hír. Aczél fogadta Csét a Parlamentben, „ötnegyedórás” konferenciájuk volt, mint mondja, de a részletekkel még adós.

13.

Felhív Washingtonból Sándor András, és ünnepélyesen bejelenti, hogy folyóiratot alapítottak Arkánum címmel. Együtt van a szerkesztőség, Bakucz, Vitéz és Kemenes Géfin. Egymásnak adják a telefont: mind természetesnek veszi, hogy közreműködök. Mi tagadás, ez a megelőlegezett bizalom jólesik. Megígérem, hogy az irodalom államosításáról szóló előadást nekik adom. Ők pedig azt ígérik meg, hogy két részben hozzák, tekintettel a hosszúságára. Újabb zászlóbontás tehát, gratulálok, és sikert kívánok nekik.

14.

Irgalom atyja, ne hagyj el. Tegnap éjjel megnéztem Miklóst, egyre erősebb kopogtatásomra sem adott életjelt, de valahogy éreztem, hogy ott van a lakásban. Beleselkedem a levélbedobó nyíláson, az utcai lámpák derengő fényében a tárgyak körvonalait látom, természetellenes csend uralkodik, és valami édeskés, talán hasist tartalmazó szag terjeng. Mivel jóval éjfél után volt, nem akartam tovább ott időzni, még kijön valaki a zajra a szomszédos lakások egyikéből, és rendőrt hív. Balsejtelemtől gyötörve ma odamentem megint, s nem kis tusakodás után rátörtem az ajtót. Borzalmas látvány fogadott. Napok óta fekszik vagy fekhet teljesen legyengülve, bár az agya működik, mert a tekintete tiszta és teljesen értelmes, de megszólalni nem tud, bármennyire unszolom is. Megmelegítem a magammal hozott leszűrt csontlevest (szerencsére a gáz nincs kikapcsolva), s megpróbálok belediktálni néhány kanállal. Nem könnyű, mert a szája a rászáradt nyáltól össze van ragadva, szét kell feszíteni. A nyelve a kiszáradástól repedezett. Testhőmérséklete alacsony, a pulzust alig tudom kitapintani. Mit csináljak? Atyaúristen, mit csináljak? Lemegyek a legközelebbi nyilvános fülkébe (Miklós telefonja kikapcsolva), s kihívom a mentőket. Az ajtóban várok rájuk, figyelmeztetni akarom őket, hogy felkészüljenek a látványra, ilyen bűzlő szemétdombot, mint ahol Miklós van, nemigen láthattak. Fennhéjázva félrelöknek, hiszen ők már mindent láttak, ez a foglalkozásuk. Betörtetnek, és rögtön utána kihátrálnak, a tekintetükön látom, hogy ilyet bizony mégsem láttak. Nadrágjuk szárát a zoknijukba tűrik, a szájuk elé maszkot tesznek, s behatolnak megint. Miklós nekik sem válaszol, tőlem kérdezik, hogy tud-e angolul, mondom, nemcsak angolul tud, de igen sok nyelvet beszél. Végül beviszik a University College Hospitalba. A hordágyon csak a fejét tudja felemelni, de vádló tekintetéből érzem, hogy Miklós ennek nem örül. A lakással is kellene valamit csinálni, hiszen ha a hatóságok rájönnek, mi van ott, kiürítik, elégetik az ételmaradékokkal összekevert jegyzeteket, fecniket, könyveket és bűzös ruhadarabokat, az egész lakást fertőtlenítik. S ezzel vége Miklósnak, hiszen a jegyzeteiben van az élete. A kórházban Miklós továbbra is vádlóan néz rám. Azt lövelli felém a vádaskodó tekintet: miért hozattam ide, miért? Miért tettem ezt vele?
A szörnyű az, hogy mindezt megálmodtam előre, tegnapelőtt éjjel.

15.

A Csé-Festschrift. Csének régi vágya, hogy elkészítsem összes műveinek bibliográfiáját. Ettől a feladattól mindig is fáztam, mert túl nagy munkára lenne szükség hozzá. Végül mégis bele kell egyeznem, mert Kati itt van, és ő elvégzi a kulimunkát. Ma persze kiderült, amikor a részletekről tárgyaltunk, hogy Csé minden cikkét több példányban eltette, gondosan kijavítva benne a sajtóhibákat. Ezen csodálkozom, én már évek óta nem merem elolvasni a megjelent cikkeimet, mert félek a bennük rejlő sajtóhibáktól. De Csé nemcsak az írásait, hanem a rá vontakozó hivatkozásokat is több példányban őrzi meg, így építgeti a saját szobortalapzatát. Mivel írásai mind külföldön jelentek meg 1948 után elszórva, sokszor obskúrus sajtótermékekben, a bibliográfia mégiscsak hasznos lesz – ennek alapján lehet majd műveit otthon kiadni, ha rákerül a sor. S ha nem kell hozzá számtalan periodikát átlapozni, hanem csak az ő gyűjteményét feldolgozni, akkor nem is olyan kilátástalan a feladat.

17.

Este bemegyek a kórházba Krassóhoz. Óriási a javulás, hiába borítja teljesen ősz szakáll ötvenéves ábrázatát, tíz évet fiatalodott, most már csak hatvannak néz ki, nem pedig hetvennek. Már ül az ágy mellett, és boldogan felismer: „Lóránt, csókolom a kezedet!” Mielőtt tiltakozhatnék, tényleg kezet csókol, ettől mindketten zavarba jövünk. Agya kihagyásokkal, de működik, és sajnos, teljesen tisztán látja a helyzetét. Megint csak arra gondolok, hogy az élet értelme és kiteljesedése a halál.

18.

Ma este, amikor meglátogattam Miklóst, nagyon megijedtem. Ez már nem az az ember, akinek sziporkázó szellemét csodáltam, és aki a barátom volt húsz évig. Szellemileg nagyot zuhant, zavaros lett. Azelőtt is gyakran magába fordult, de most a lélek elmenekült. A földi világba való visszaérkezése után rádöbbent, hogy ezt nem lehet kibírni, tehát elbújt a lélek. Kérdés, elő fog-e jönni valaha is. Mert ha nem, intézetbe dugják, a holt lelkek közé. Ha így van, mégsem kellett volna megmentenem. Miért jobb ez? Kinek jó ez? Neki sem, a világnak sem. Mindenesetre teljesítettem a kötelességem. Felhívtam angol barátait a New Left Review-nál, hogy ők is látogassák meg. Talán az öccsét, Gyurit is értesíteni kellene. A kórházban mindenesetre meghagytam Gyuri telefonszámát.

23.

Ráálltam Csé külföldi életútjára. Tényleg izgat, hogy lett belőle a „mi Kazinczynk”. Tehát az írói csoportosulásokról és az intézményekhez fűződő viszonyáról faggatom. Megtudom tőle mellesleg, hogy kedvenc mondásom, amivel Krassót szoktam ijesztgetni, válaszul a kérdésre, hogy mi az élet célja (hogy művelt hullák legyünk), már a harmincas években is dívott, Csé Kandó László festőművésztől hallotta, aki a Képzőművészeti Főiskolán tanártársa volt. Saját véleménye szerint az 1950 és 1960 közötti évtized az elfecsérelt évek ideje volt. Nem így látom. Az Új Hungáriában írt cikksorozata a maga kombattáns hangvételével ma is élvezhető ellenpontozása az államosított hazai irodalom korai éveinek.

24.

Karátson Bandi kötetének végső összeállításán dolgozom, a hasáblevonatok alapján. Délután István gazdával beszéljük meg a Csé-est véglegesített műsorát. Beszélgetés közben kiderül, hogy fogadták a BBC-ben Hajdú Jánost, a Népszabadság politikai kommentátorát, aki panaszkodott, hogy a magyar adás „vonala” keményedett az utóbbi időben. Siklós kényelmetlenül érezte magát a kritika miatt a formális megbeszélés alatt, és főnöke, Noel Clark szerintem örül annak, ha István gazda feszeng, rövidebb pórázra lehet fogni. Nem mondhatja meg idegeneknek, hogy nincs beleszólása a „vonalba”. Hiszen a „vonalat” mindenképpen Noel Clark dönti el, illetve még ő se, mert a BBC-nek egységes „vonala” van egész Kelet-Európa felé, központi hírmagyarázók készítik a politikai kommentárokat a külügyminisztérium sugallatára, melyeket csak lefordítanak a régió különféle nyelveire.

25.

Miklós és az ördög. Bemegyek a kórházba Miklóst meglátogatni. Útközben, Hampsteadben megállok, hogy valami süteményt vegyek neki. Már éppen fizetek, mikor látom, hogy a túloldalon a sok szabálytalanul parkolt kocsi mellett rendőr halad, és egyenesen az én autómhoz igyekszik. Azonnal otthagyok csapot-papot, és odarohanok, de már késő, s belenyugszom, hogy sikerült Miklósnak a legdrágább süteményt vennem, amit valaha is evett. Felnevetek kínomban, mert beigazolódik az aranyszabály, hogy Miklóssal kapcsolatban mindig komplikációk keletkeznek.

26.

Vallató vacsora. Nálunk vacsorázik Csé és Zoltán. Zsuzsa és Kati nélkül. Már jó ideje nem találkoztak, semmiképpen sem, mióta Csé Pesten volt. Zoltán a pesti útról faggatja. Csé a szék szélén ül, mint egy megszeppent iskolás gyerek. Messziről kezdik. Csé Illyéséknél kakaskukorékolásra ébred reggelente, illetve hajnalban. Illyés mondja, hogy ez tűrhetetlen, mert Kádárék ott laknak a közelükben. Igaz, Kádárék házmestere tyúkot tenyészt, ám Kádár ezt nem bánja. „Minden hajnalban Kádár kakasa ébreszt!” – szellemeskedik Csé kissé erőltetetten. Zoltán nyugtázza az igyekezetet. Aczélra terelődik a szó: „Ki keresett meg kit?” – kérdezi Zoltán metszően. „Csak nem gondolod, hogy én kerestem meg? – szabadkozik Csé. – Üzent, és kocsit küldött értem. Nagy fekete kocsit.” Zoltán bólint: „No és hol találkoztatok?” Aczél a Parlamentben fogadta Csét, aki az Aczéllal folytatott beszélgetés alatt jött rá, hogy a nyugati magyar irodalom mennyire jelentős tényező otthon. Aczél „készült” Cséből, még azt is tudta, hogy azért nem ment haza akkor, 1948-ban Rómából, mert Bóka táviratilag hazarendelte. És hogy amikor elment Rómába, még nem volt biztos benne, hogy kint marad. Zoltán csak akkor vonta össze a szemöldökét, mikor véletlenül kiderült, hogy Aczél és Csé összetegeződtek. Letette a kést meg a villát: „Ki tegezett le kit?” Csé magyarázza a bizonyítványát: „Ő kezdeményezte, kérlek szépen, arra hivatkozva, hogy ebben az épületben ő az idősebb.” Ez a válasz kielégítette Zoltánt, bár Aczél tizenkét évvel fiatalabb, de hát a hatalom mindig idősebb, mint egy író, tudja ezt Zoltán a saját tapasztalatából. A beszélgetés kényesebb fordulataitól eltekintve bennem az a vélemény alakult ki, hogy Csé, noha állandóan hangsúlyozta, hogy látogatása magánlátogatás Illyés Gyula meghívására, kissé meglepődött a hangtompítós pesti fogadtatás miatt.

28.

Éjjel Sipos mondja a telefonon, hogy Kovács Imre ma délelőtt meghalt New Yorkban. Annyi év után most találkoztam vele először a Mikes-konferencián. Sokkal jobb benyomást tett rám, mint ahogy cikkei alapján elképzeltem. 1956-ban a Szabad Európában a térdére csapott: „A szentségit, egykettőre otthon leszünk!” Aztán a hatvanas években úgy gondolta, hogy ha Kádárral leülnének egy fröccsre, akkor egykettőre rendbe tennék az ország dolgait. A hetvenes években pedig úgy nyilatkozott, hogy még nincs itt az ideje hazamenni, de a mostani Magyarországról már nem menne el. Most már azt hiszem, hogy egyértelműen csak hazavágyott. Az egyik követségi titkár ott sündörgött körülötte Hollandiában, beszéltek egy esedékes hazalátogatásról. Előadásom az irodalom államosításáról nem tetszett neki – azt mondta, majd Borbándi elmondja a részleteket. De erre nem került sor. Ő az előadásában viszont elmondta utolsó apológiáját a koalíciós időkről. Az Új Látóhatár-emlékműsor perspektívájával talán ráébresztette, hogy emigránsélete nem volt egészen értelmetlen és elfecsérelt. Végül is teljes kört írt le: reméljük, megnyugodva halt meg.

29.

Nem akartam nekrológot írni Kovács Imréről, mert nem ismertem eléggé közelről. Kötelességérzetből mégiscsak megcsináltam a Timesnak, s délután le is adtam. A szerkesztő a holnapi számba tervezte be. A halottainkat nekünk kell eltemetni.