A világ közelebb állt a középkorhoz, mint a maihoz. A mára már felnőtt gyermekeim elképzelni sem tudják, hogyan éltünk mi. A kenyeret háznál sütötték. Cipőt-ruhát-bútort a mesterek készítettek. Minden napnak sajátos színe, íze volt, többnyire még neve is: Gyümölcsoltó, Illés, Kisasszony, Márton, Luca, Aprószentek, Húshagyó. Szakrális világ volt, egyszerre sebezhető és törékeny, de a Nagy Misztérium bizonyosságával is áthatott. A mai tér- és időszemlélet csupa szürke és színtelen nap egymásutánjaként képzeli az esztendőt. Emlékszem, amikor 1950-ben Pestre repatriáltunk Beregszászból, milyen szörnyű volt, hogy itt szürke beton van, kopár falak, sehol az ünnepek, az évszakok varázslata.

(Szepesi Attila)

TARTALOM

PÁSKÁNDI GÉZA: A mesélő edények, avagy egy magyar vállalkozó (elbeszélés)

SZEPESI ATTILA: Város a holdban (vers)

„Isten hű ebe, bolondok balekja” (Elek Tibor beszélgetése Szepesi Attilával)

CSOKITS JÁNOS: Hazatérés; Némafilm; Haiku; Labradorit-varázs; Kiruccanás; Variáns; Elnémulás; Dal (versek)

PAIZS TIBOR: Erdély visszajár – Egy honfoglaló garabonciás álomlátása

VASADI PÉTER: Másé legyen. Más legyen. Legyen; Utoljára a cellában (versek)

S. BENEDEK ANDRÁS: Vizek honfoglalása; Azóta ősz van… (versek)

CZIGÁNY LÓRÁNT: