„Isten hű ebe, bolondok balekja”

Elek Tibor beszélgetése Szepesi Attilával

– Ha eddigi életműved összefoglaló jellemzőit keresem, azt látom például: a szerep- és formakeresés egész pályádon végighúzódik. A költő szerepének és ehhez kötődően a költészet, a vers funkciójának állandó keresése, újraértelmezése. Néhány napja a Magyar Nemzetben napvilágot látott jegyzetedben azt írod: „Mint költő, akinek a kor lelkének belső rebbenéseire kell figyelnie…” Sok versedet és meghatározásodat idézhetném, amivel a költőt próbáltad jellemezni, például: „A költő mint csikkszedő”, „csavargók öccse, mágusok utóda”, „titkok tudója”, „Isten hű ebe, bolondok balekja”, „Vízöntő-kor íródeákja”, „Pitypang-királyfi, szélsodorta / kórókirály, farsang bolondja”, „Orpheusz kancsal öccse, / látnokok maradéka”. Arra kérnélek, próbáld megfogalmazni, hogyan látod ma a költő státusát, feladatát, minek tekinted ma a költőt.

– Szerintem, minden látszat ellenére, ez a státus, szerep alig-alig változott az idő múlásával. Az a furcsa helyzet, ami mintegy másfél évszázada jellemző a lírára, hogy magamagát siratja azzal, hogy vége, nincs tovább, maga is szerepjáték. Épp az egyik legnagyobb szerepjátszó, Baudelaire, amikor megkérdezték tőle, milyen is a modern poézis, valami ilyesfélét válaszolt: a költészetnek két rétege van; az egyik, az ősi, a változatlan és el nem múló, a zengések és hangzások, a sugallatok világa, a véget nem érő tradíció, ami minden igazi vers alapja; a másik, ami új, a külső burok, a korszerű, ami időről időre változik, aminek segítségével ugyanazt mindig másképp mondja el a költő. Bizonyára sokan ismerik Hamvas Béla elmélkedését az áldott meg az átkozott történetről. Az egyik: események, háborúk és hatalmi küzdelmek sora, a másik: a „láthatatlan”, a szent história. Leírja, hogyan lesz a szakrális királyból kardos uralkodó, lovag, aztán polgár, és így tovább. Végül elvész minden szakrális őrhely, csak a költő őrzi titokban a szent lángot. A középkor vége felé a királyság, a hatalom elvesztette szakralitását. Jellemző, hogy ekkor tűnik el az udvari bolond intézménye. Történészek úgy látják, egy ódon szokás merült feledésbe. Holott ennél szerintem sokkal többről van szó. Végképp deszakralizálódik a királyságeszme. Az uralkodás – ami szolgálat – elveszti kapcsolatát az embernél erősebb hatalommal. Az udvari bolond legalább olyan fontos volt a maga szerepében, mint a király. A hatalom fénye az egyik, árnyéka a másik. A bolondnak – ha úgy tetszik, a költő egyik alakmásának – kellett kimondania a kendőzetlen igazságot. Zsigmond királyunk utazásain, tárgyalásain sok-sok főembere is jelen volt. Hímeztek-hámoztak. De ott volt mindig a kedvenc bolondja is, Porro, aki ilyeneket mondott: „Te Zsiga, hová tetted az eszedet?”, „Vigyázz, te bolond Zsiga, mert pórul jársz!” Zsigmond hallgatott rá. Nemesi oklevelet adott neki, és bölcsességét a Catóéhoz hasonlította. Mátyás király haldoklása hírét is a bolondja, Tibrili hozta a nemesurak tudomására, mert csak neki volt szabad bejárása az uralkodó hálószobájába. Sok hadvezért és herceget lenyakaztak, bolondot soha. Egyedül a kártya őrizte meg a hagyományt: a király erős lap, de a skyz, a bolond még erősebb.

– Tehát megváltozik a költő, vagyis, képletesen utalva arra, amit mondtál, a bolond szerepe.

– Az igazságot ki kell mondani. Így vagy úgy. Weöres írja: „Ha Orpheusz nem lehetek / leszek Orpheusz szamara.” Kányádi mesélte: egy kisfiú megkérdezte tőle, mi a vers. Szerinted mi? – dobta vissza a labdát a költő. Amit mondani kell, felelte a meghökkent kisfiú. És Kányádi felismerte ebben a suta, gyermeki megfogalmazásban a végső igazságot. A világban folyik az iparszerű fecsegés, a handabandázás, miközben a költő azt mondja, amit mondani kell. Eliot szerint – lazán tán ez is idetartozik – vannak mocsaras és hisztérikus korok. A költőnek – Eliot másképp, bonyolultan írja le mindezt – a posványból ki kell rántania a világot, ha viszont az az őrületbe rohanna, a széthullásba, ahogy szerintem ma történik, a poétának kell őriznie a hagyományokat, az örök folyamatosságot. Persze „másképp” – ahogy Tandori mondja –, de: „ugyanazt”. Irodalomtörténészi megfigyelés szerint Thomas Mann Varázshegyében számtalan ősi egyiptomi szertartás „modernizálódik”, ugyanígy Bulgakov Mester és Margaritájának jó néhány álommotívuma Goethe Faustjából származik. Goethe meg mindezt a középkoriaktól tanulta. Weöres „gyerekversének”, a Bóbitának minden motívuma, a zenélő béka és szöcske, az angyalok meg a törpék, a csiga meg a szárnyas malac ott van a Faust Walpurgis-éjében. Faulkner remekmívű kisregénye, Az öreg a bibliai özönvíz újraálmodása. Folytathatnám.

– Mi motiválja állandó formakeresésed? Nagyon kevés költőt tudnék említeni, akinek a költészete annyira artisztikus volna, mint a tied, s akié olyan sokszínű lenne ritmikai, formai, műfaji tekintetben is. Az antik metrumoktól, strófaszerkezetektől, a középkori műfajoktól (madrigál, rondó, alba, vágáns dal) kezdve a modern, áradó szabad versen, prózaversen át a négysorosokig – Esterházy „négysoroskirálynak” nevez –, a legutóbbi köteted (Képmutogató) szonettjeiig. Ahogy említetted, mindig ugyanarról van szó más formában, de miért szükséges újabb és újabb formákat keresni?

– Nem hiszem, hogy velem kezdődne a történelem. Kodály azt mondta egyszer epésen Rácz Aladárnak, a kitűnő cimbalomművésznek, aki arra kérte a mestert, oldaná meg a cimbalom problematikus hangolását: Aladár, ha ezt megoldanánk, újra feltalálnánk a zongorát! A zongorát nem kell még egyszer kitalálni. Aki nem emlékezik az elmúltakra, megismétlődésüket kockáztatja meg, mondta egy modern bölcs. A szellem története hosszú folyamat, és rá kell hangolódni a hullámhosszára. Bizonyos versformákkal érdemes élni, hiszen „beváltak” azáltal, hogy a teremtés ritmusával együtt pulzálnak. Baudelaire-nek, a modern poézis megalapítójának és tán mindmáig legnagyobb mesterének kedvenc versformája a középkori eredetű alexandrin volt, amit – illetve, hogy pontos legyek, ennek magyar változatát – eleink szép kifejezéssel „Sándor-versnek” mondtak. Fontosnak tartom az ódon formákra való ráhangolódást, a velük való kísérletezést. Mint a XX–XXI. század fordulójának embere akkor sem tudnék másutt élni és másról beszélni, mint a mai világ örömeiről meg nyavalyáiról, ha a fejem tetejére állnék is. Nemrég írtam egy Sárok-hegyi szüret című verset, amelyben van három alkaioszi versszak, közben meg egy-egy magyaros strófa, felező nyolcasokból:

Szüretre kínál mézizü muskotályt

a Sárok-hegy. Darázs-hadak ízlelik

az érett fürtöt. Nagy csapatban

csirregető seregély kering és

hangol már a füstös banda,

így nyeggeti, úgy ríkatja,

száraz fáját ugyan nyűvi,

düvő-düvő, hegedüli.

Zúg a kereplő, távoli völgyeken

cimbalom pendül. Puttonyos és szedő

dalol, míg a csikorgó présből

csordul a must. Teli már a hordó.

Halkan peng a hegedű is,

alig brummog a bőgő is,

fáradtan peng foszlott húrja,

késő dalát nyújtva-nyújtja.

Éjfélre aztán csöndbe merül megint

a hegy s a présház. Hold aranyozza a

tőkék sorát. Bagoly huhog s egy

kósza tücsök ciripel magának.

– Ha már a formánál tartunk, kérlek, beszélj a vershez meg a prózához való viszonyodról is. Az elmúlt években esszéket, tárcákat, irodalmi jegyzeteket tartalmazó köteteket is írtál (Szélrózsa, 1994, Erdőmaszkok, 1999, A béka kertje, 2001, Tündérek és katonák, 2002). Általában meg szokták jegyezni, hogy a költők prózája lírai jellegű, szerintem ez nem mindig igaz, de a te esetedben feltétlenül. Legtöbb írásodban ugyanaz a lírai szemlélet, világkép kap prózai formát. De mi az, ami egy idő után a próza felé vonzott?

– Érdekes dolog ez, hiszen sokáig valóban nem írtam prózát, leszámítva néhány könyvismertetést. Már negyven felé jártam, amikor ráhangolódtam a prózaírásra. Bizonyára vannak ennek életkori vonatkozásai is. Megfigyeltem például, hogy fiatalkoromban Beethoven zenéjét kedveltem módfelett, tehát az ifjúság, a Sturm und Drang, a líra együtt volt. Ahogy múlt az idő, úgy hangolódtam át Bach és Mozart muzsikájára. Ez már az érettebb kor zenéje. Meg persze mondhatnék jó néhány zeneszerzőt a „titkos kedvencek” sorából: Satie és Messiaen, de a régebbiek közül is, mondjuk Ockeghem, Willaert vagy Palestrina. Nyilvánvaló, hogy a próza más szemléletű műnem, mint a vers. Ehhez az embernek meg kell érnie. Sok költő csodagyereket számon tartanak, de kamasz prózaíróról nincsen tudomásom. A líra egészen ősi, rokon az ember első megszólalásával. Ez a dolgok megnevezése. Ha úgy tetszik: a láthatatlan láthatóvá tétele. A próza ennél sokkal újabb, aggályosabb. Van nekem egy Juvan Sesztalov nevű manysi költőbarátom, aki elmesélte: szívesen beszél próza helyett versben, „mert az sokkal könnyebb”.

– Számtalan versed van, amelyben költőőseidről, elődeidről, illetve kortársaidról beszélsz. Tucatnyi portréverset sorolhatnék, említhetném az ajánlásokat, idézhetném a Pajkos ének a magyarok dalnokairól című versedet, az Emblémákat, a Nemzedéket stb. Ezekből alkothatunk némi fogalmat arról, hogy számodra kik voltak fontosak. Az is nyilvánvaló, hogy elsősorban Weöres Sándor (Esterházy írja is, hogy ha volna Weöresnek zászlaja, akkor Szepesi Attila vinné, ha olyan volna, hogy vinne zászlót, de nem olyan). Arra kérlek most, hogy a sok-sok emlegetett alkotó közül válassz kettőt-hármat, akik leginkább hatottak rád, akikre figyelsz ma is – ha lehetséges ez egyáltalán.

– Az ember ezt a kört nem szűkíteni, hanem mindig tágítani igyekszik. Egy évvel ezelőtti nagy élményem például az 1490 körül írott Alexandriai Szent Katalin verses legendája című, ismeretlen szerző tollából való elbeszélő költemény. Sokáig Temesvári Pelbártot – a magyar ferencesek emblematikus alakját – tartották a szerzőjének, de mára kiderült, nem a Csillagkoszorú szerzője írta. Harminc évvel ezelőtt, amikor először olvastam, nem jöttem rá, milyen nagyszerű munka. Tudni kell, hogy a korabeli írásmód igen-igen labilis volt, főleg a magánhangzók, de jórészt a mássalhangzók jelölése is. Első, gyanútlan olvasatra kicsit kopogós a legenda, kicsit mekegős, mert a számolatlan árnyalatú e és ö hangokat mindig e-vel jelöli. Rájöttem, hogy ha behelyettesítjük a megfelelő tónusú hangot, akkor a vers élni kezd, csodálatos zenéje lesz. Ez az ismeretlen szerző, illetve a műve azóta is foglalkoztat. Aztán még egy példa. Hat évvel ezelőtt halt meg egyik legjobb barátom, Petri Csathó Ferenc. Csodálatos költő, elátkozott szellem volt. Hajdan együtt gyakoroltuk, amit a mackójárású Sesztalov mondott: például a kocsmában hexameterben beszéltünk, de ha eluntuk, átálltunk alkaioszi vagy pindaroszi versre, netán magyar alexandrinra. Ő is nagy hatással volt rám.

– Az eddigiekből is látható a középkor iránti vonzalmad, de talán többről, másról van itt szó, általában az archaikus, a tradicionális gondolkodás (aminek a nyomait még a középkorban is felfedezed) iránti vonzalmadról. Már a korábbi köteteidben is írtál erről, de a legújabb, a Tündérek és katonák több esszéjében (főként a címadóban) ütközteted egymással a modern és a tradicionális szemléletet. Miért térsz vissza újra meg újra erre a témára, és miért gondolod fontosabbnak, érvényesebbnek, aktuálisabbnak az archaikus, tradicionális gondolkodásmódot?

– Beregszászban nőttem fel, és az a világ a múlt század negyvenes éveinek közepén-végén a szó hétköznapi és szakrális értelmében egyaránt közelebb állt a középkorhoz, mint a maihoz. Az azóta tovatűnt mintegy hatvan esztendő sokkal messzebb vitt attól a világtól, mint hatvanévnyire. Az az időszak minden szépségével és nyomorúságával patriarkális jellegű volt, a kertben megtermett a konyhába és kamrába meg az asztalra való, szüretre meg piacra jártunk, betlehemezők jöttek, láttam a ruszin zarándokok vonulását stb. Anyámék szilveszterkor ólmot öntöttek. Olyan, a középkorig folyamatos, a múló századok során csak kicsit változó, színesedő világ volt, aminek ma már nyoma sincsen. Hacsak a tér eldugott bugyraiban nem. A mára már felnőtt gyermekeim elképzelni sem tudják, hogyan éltünk mi Kárpátalján. A kenyeret háznál sütötték. Cipőt-ruhát-bútort a mesterek készítettek. Nekünk is számolatlan olyan használati tárgyunk volt, vasaló, szénvonó, dióverő, ésatöbbi, ami még a dédszüleim keze nyomát őrizte. Hitem szerint ezek a gyerekkori élményeim a középkor iránti vonzalmaimat erősítették. A középkor szakrális világ volt, egyszerre sebezhető és törékeny, de a Nagy Misztérium bizonyosságával is áthatott. Későbbi tűnődéseim során rá kellett jönnöm, hogy a középkori,
a tradicionális meg a modern szemlélet alapvetően különböző. A mai tér- és időszemlélet lineáris. Egyenes vonalban képzeli el az időt, csupa szürke és színtelen nap egymásutánjaként az esztendőt. Az évszakok körének e nézetből nincsen jelentősége. Emlékszem, amikor 1950-ben Pestre repatriáltunk Beregszászból, milyen szörnyű volt számomra – bár megfogalmazni nem tudtam, csak éreztem –, hogy itt szürke beton van, kopár falak, sehol az ünnepek, az évszakok varázslata. A korábbi, a szakrális szemlélet körnek látta az esztendőt, mely örökké visszatér és megújul. Tehát nem lineárisnak, hanem ciklikusnak. Amit Nietzsche és Borges örök visszatérésnek mond, részben ezzel kapcsolatos, meg persze sok más egyébbel is. A szépséges, 365 egységet tartalmazó körön minden napnak sajátos színe, íze, hangulata van, többnyire még neve is: Gyümölcsoltó, Illés, Kisasszony, Márton, Luca, Aprószentek, Húshagyó stb. Ez hallatlanul színes és gazdag szemlélet. Minden naphoz regulák kötődtek, fények és árnyékok, tennivalók, hiedelmek. Hasonlított is egyik a szomszédos naphoz, de árnyalatnyival el is tért attól. Ezzel szemben a mai időszemlélet napjai szürkék és depressziósak, jellegtelenek. A tradicionális gondolkodás mitikus természetű. Régen, amikor nem lineárisan érzékelték az időt, már a közelmúlt eseményeinek is volt bizonyos mitikus színezetük. Nem a tényeket meg az adatokat tartották fontosnak, ahogy manapság, hanem a mélyebb összefüggéseket. Ezért az ősi történeti feljegyzések regések, mitikus jellegűek, nehéz kihámozni belőlük időrendet, és minden fontos esemény körül legendák fényudvara világít. René Guénon epésen említi, hogy a modern „Kelet-kutatók” számára egy ősi mű kapcsán csak az a fontos, ki és mikor írta. A hajdaniakat nem érdekelte egy-egy mű szerzőjének személye, illetve a mű keletkezésének kora, az érdekelte, ami benne van. Tudták, hogy az alapművek egy-egy ősi kultúra szakrális kristályosodási pontjai, számolatlan korábbi mű, hiedelem, eszme, gondolat összefoglalásai. Hogy épp ki és hol vetette papírra, érdektelen. A modern kutató eljut egy névig, ami mondjuk tizenöt betű, meg egy fiktív évszámig, és kész. Megelégszik ennyivel, és monográfiát ír a nagy semmiről. A műnek így csak a külső burka érdekli, arról, ami benne van, azt képzeli, hogy az emberiség gyerekkorának gügyögése. Az európai ember amúgy is hajlamos arra, hogy mindent, ami távol esik az ő szimplifikáló szemléletétől, már „meghaladott múltnak”, ódon kacatnak tartson. Ám ha valaki alaposan összeveti az európai filozófiát például az indiai bölcselettel, amennyiben tisztességes szellem, és nem katedrabölcs, előbb-utóbb el kell szégyellnie magát. A régiek térszemlélete is különbözött a maitól, amikor távolságokat mérünk. Két pont távolsága mondjuk ennyi meg annyi kilométer, ám a „hely szelleme” nem számít. Annak idején szakrális helyeket érzékeltek, meg ártó természetű helyeket. Bárki ellenőrizheti magán, ha a világban jár-kel, főleg hegyek-völgyek között, hogy van, ahol jól érzi magát, és van, ahonnan továbbsiet…

– Van, ahol úgy érzi az ember, Isten tenyerén van, hogy egyik esszéd címével szóljak.

– Igen, és ezek az érzések nem egyéniek, nem szeszélyesek. Akár kontrollálni is lehet, hogy bizonyos helyek, egy szép völgy, patakpart mindenkinek tetszik, másutt, egy sötét szurdokban, előreugró szirt árnyékában mindenki rosszul érzi magát. Röviden szólva ez a szakrális térszemlélet alapja. Azokon a helyeken, ahol az embereket derű hatotta át, letelepültek, templomot és kegyhelyet építettek. A másikat elkerülték, mondván, ott az ördög van jelen. Ma azt mondják, itt kellemes, ott kellemetlen benyomás ért. Régen ezt – gazdag képi fantáziával – úgy mondták: itt tündér lakik, ott az ördög. Elnevezés kérdése az egész. Julius Evola joggal állítja: a régiek egyes helyeken nem a maguk szubjektív érzéseit nevezték néven, hanem a helyeket átható, láthatatlan erőket személyesítették meg. Ad absurdum: ezek a tündérek, szellemek és démonok valóban léteznek. Ma a térszemlélet is olyan, mint az idő modern érzékelése, két pont egymástól 528 kilométerre esik, más vonatkozása nem érdekes. A modern szemlélet mennyiségeket ismer csak, nem érdekli a minőség. Ez – mutatis mutandis – az irodalomra is érvényes. Annak idején, gyerekkoromban, élesen szembeállították a tartalmat meg a formát.
A tartalom volt a lényeg, a forma semmi. Holott a bölcselet világosan elmondja, hogy a szubsztancia meg az esszencia hogyan viszonyul egymáshoz. Mindkettőt – joggal – „lényegnek” szokták fordítani, ám itt kétféle lényegről van szó. A kettő egymás nélkül nincsen. A szubsztanciát, kissé szimplifikálva, anyagnak lehet mondani, az esszenciát formának. Az egyik minősítetlen lehetőség, a másik ezt a „lehetőséget” minősíti.

– Egy korábbi interjúban arról is beszélsz, hogy „a hagyományos embernek sokkal fantáziadúsabb, érzékletesebb, sokkal képibb a gondolkodása”. Tudom, hogy életrajzi, neveltetési okai is vannak a zene és a képzőművészet iránti nagyfokú affinitásodnak, de (tudat alatt) esetleg a „hagyományos emberrel” való azonosulásod is szerepet játszhatott ebben?

– Zeneértő családban nőttem fel, évekig hegedültem, aztán festő szerettem volna lenni. Rajztanári képesítésem van. A vers viszonylag későn, „legutoljára” jött, az ötvenes évek közepén. Ekkoriban jelent meg a Nagyvilág című lapban Kassák Lajos és Pán Imre sorozata az izmusok történetéről. Iskolatársammal és barátommal ennek hatására írtuk a verseket, fabrikáltuk kubista és egyéb kollázsainkat. Mindent végigpróbáltunk az automatikus írástól a begörbített biciklikerékig. Jó iskola volt, már annyiban is, hogy a későbbi balekségeket illetően kellő gyanakvással vértezett föl bennünket. Akkoriban sorra jelentek meg olyan költők – García Lorca, Trakl, William Blake, ő ugyan nem „modern”, Apollinaire, kortárs franciák: Michaux, Max Jacob, Patrice da la Tour du Pin, Artaud, Pierre Reverdy stb. –, akiknek faltuk a verseit. Egyszer a gimnáziumban Ányos Pálból kellett volna felelnem. Egy kukkot se tudtam. A tanárnő, hajdani apáca, megkérdezte: miért nem készültem. Öntudatosan azt válaszoltam: engem csak a modernek érdekelnek. Jó, mondta kellő bölcseséggel, akkor a következő magyaróra a tiéd, előadást fogsz tartani a modernekről. Soha akkora sikerem nem volt, mint azzal az előadással. Később persze sorra-rendre észrevettem, hogy nincs új a nap alatt. (Hogy képverset például már a rómaiak meg a manieristák is írtak. Hogy a szürrealisták mennyit tanultak az alkimistáktól stb. Hogy a groteszk, sőt a morbid iránti vonzalom mennyire sajátja a reneszánsz életörömet megkérdőjelező manieristáknak. Hazai latin nyelvű manieristáink – köztük Balassi-tanítványok! – nyolclábú nyúlról, havon futkosó bolhákról, pöcegödrökről írnak disztichonokat.) Az összefüggések mentén elkezdtem „hátrálni az időben”, nem föltétlenül módszeresen. Bevallhatom például, hogy a magyar XVI. vagy XVII. század világában otthonosabb vagyok, mint mondjuk a XVIII. századéban, de ez legyen az én bajom.

– A fekete szín kezdettől jelen van a költészetedben, de a kilencvenes évek verseiben szinte uralkodóvá válik, még a verscímekben is megjelenik: Fekete mondatok, Fekete strófák, Fekete csavargó, de idézhetnék…

– Ebben az értelemben a fekete nem feltétlenül szín, hanem a világ állapotának jelzője.

– Épp erről akarlak kérdezni. Az említett kétféle (archaikus és modern) gondolkodásmód különbsége mintha a kilencvenes évek verseiben is megnyilvánulna, mintha az, hogy bizonyos értelemben középkori módon próbálod nézni a világot, rávetülne a költészetedre is, és ráadásul összekapcsolódna valamiféle század-, illetve ezredvégélménnyel, sőt világvége-sejtelemmel. A Sátán oltárképei, Táncdal, A kilencvenes évek, Skorpió hava, Vakszövegek, Zsoltár az idők végéről, Kálijuga-dalok című versedet is említhetném például ebben az összefüggésben. Ezekben, az én olvasatomban, nyelvileg és szemléletileg archaizálva ugyan, de korszerű és adekvát ítélet fogalmazódik meg a mi korunkról, a mi ezredvégünkről vagy új évezred-kezdetünkről. Jól látom-e az archaikus szemlélet és a modern korélmény összekapcsolódását, egymásra való hatását költészetedben?

– Ez fogas kérdés. Egyrészt az általam szeretett középkor is már csak foszlányokban őrzi az igazi, ősi szakrális világ maradékait. Ebben a tekintetben már a – talán nem is olyan távoli – középkor is nagyon „modern”. Másrészt ítélkezni keserves és veszélyes. Inkább sejtetni szeretném, hogy ami volt, nem múlik el egészen. A szakrális tér és idő ma is jelenvaló, átélhető. Szemlélet dolga. Egy mai gyerek nehéz helyzetben van. Még nyomaiban is alig találja azt, amiben mi, idősebbek felnőttünk. A megtartó ünnepeket, az évszakok körét stb. Gondolj arra, hogy felnő egy érzékeny gyerek mondjuk a belvárosi Izabella utcában. A szülei nem érnek rá ide-oda vinni, utazni vele. Szinte fát is alig lát ebben a kő- és aszfaltvilágban. Akárhová lép, nem lát földet, csak flasztert. A föld mindenütt le van aszfaltozva. A gyerek nézi a tévét, internetezik stb. Zúdulnak rá a hírek, adatok, információk. Csupa másodlagos élmény. Lát csodás tájakat és állatokat egyik-másik adó jóvoltából. Ám tudni kell, ezeket a tévéállomásokat jórészt módos ipari létesítmények tartják fenn. Azt hiszed, látsz egy csodás mezőt, folyópartot, ahol azóta már papírgyár van, vagy vízi erőmű. Hihetetlen munka, gyanakvás, szellemi függetlenség kell ahhoz, hogy egy mostani tizen-huszonéves elkezdje látni a valóságot. Nagy öröm, hogy egyre többen vannak, akik felfedeznek régi szerzőket, titkokat, épületeket, zenéket, életformákat és mesterségeket. Akik szükségét érzik, hogy fölemeljenek egy kerek kavicsot a folyóparton, végigsimítsák egy mohos fa törzsét, lehajoljanak egy madárlábnyomhoz. Minden tiszteletem és reménységem az övék.

– 2002-ben jelent meg a Képmutogató című, 228 szonettet tartalmazó köteted, Arcimboldo-szonettek alcímmel. Miért éppen a manierizmus korának különleges művészére utal az alcím, amikor annyi más régi motívumodra, alakodra, helyszínedre is rájátszol a kötetben, a középkortól kezdve a beregi világon át Naconxypánig, Felhőkakukkvárig sok minden újra felbukkan egy évszázadokon átívelő panoptikum részeként. Volt-e ebben valamiféle összefoglaló, összegező szándék?

– Giuseppe Arcimboldo az olasz manierizmus festője, kora furcsa különce volt. Úgy festett meg portrékat, hogy egyik helyen gyümölcsökből van összerakva az emberfej, másutt fakéregből, madártollból és -fészekből, vizekből, lángokból. A szürrealisták egyik előfutáruknak tekintették őt. Ő valószínűleg csak érdekes motívumokat akart felfedezni, bizarrul összerakni, és talán a világ fragmentumainak egy-eredetűségére is utal azzal, hogy vízből, gyümölcsből, tűzből rak össze egy-egy emberfejet. Amikor elkezdtem ezeket a szonettjeimet írni, akkor az ő képei voltak előttem, később a kör fokozatosan tágult. Eredetileg hatvan szonettet akartam megcsinálni, mert épp hatvanéves voltam. Benkő Attila barátom, akinek a véleményét mindig meghallgatom, azt mondta: ebben több van, nem szabad ilyen kurtán-furcsán elharapni a fonalat. Sokat viszont ki is selejtezett, mondván, hogy ezek nem elég „plakettszerűek”, és az igaziaknak szinte egyetlen, látható képpé kell összeállniuk, ami a szonett természetével egybevág – itt nem lehet túlburjánzani, részletekbe bonyolódni, hablatyolni. A jó szonett valóban plakett-, ha úgy tetszik: fametszetszerű. Attila sok ötletet adott, jellegzetes figurákat, mesterségeket, szokásokat, nekem is sorra jöttek az ötleteim. Végül már elképesztő mennyiségű szonett jött össze. Valaki megkérdezte, már a kötet megjelenése után: hogyan lehet ennyi szonettet írni? Elmondtam neki a régi viccet: Megkérdezik az öreg pásztort, hány birkája van. Lehajol, és azt feleli: ötszáznegyvenhat. – Hát ezt honnan tudja? – Egyszerű, kérem: megszámolom, hány láb, elosztom néggyel. Így lett ez a 228 szonett is épp ennyi. Az van benne, aminek Benkő Attila barátom megkegyelmezett. Mert egy csomót kipusztított, teljes joggal. Ahogy haladtam előre velük, végül majdhogynem „időrendbe” fűztem fel a verseket, középkori figurákkal kezdődik, és egészen maiakkal, aluljárósokkal, graffitizőkkel végződik. De ez a rendezőelv csak később adódott, nem mentem elébe. Annyiban beszélhetünk összefoglaló szándékról, hogy egy kicsit a tovatűnt évezred érdekes figuráinak a gyűjteménye szeretne lenni: várúrtól kékszakállig és csavargóig, útszéli muzsikusig és hídpénzszedőig, tenyérjóstól tükörkészítőig, útonállótól szabóig, pékig. Többnyire olyan alakok, akik ma már nemigen láthatók, ma már mindenki számítógépes akar lenni, vagy menedzser.

– Látszólag tárgyias plakettek, elmúlt korok alakjainak képszerű megmutatásai a szonettek, de néhány versben árulkodó jelek vannak arról, hogy nemcsak tárgyszerű képeket látunk itt, hanem jelen van az is, aki ezeket a képeket mutogatja. Például az egyik így kezdődik: „Láttam csillámló gömbvillámot is…” Jelen van tehát a lírai személyiség is, aki mindezt látja, vagy valamikor látta, és másoknak is meg akarja mutatni.

– Valóban van ilyen néhol, mert a legtöbb figurát, műhelyt és mesterséget, tájat valóban láttam, kardnyelőtől csigagyűjtőig, verklistől apácáig, medvetáncoltatóig és havasi pásztorig, néhányat leszámítva, mert várurat vagy alkimistát például csak régi metszeteken láthattam. Van egy vékonyka személyes vonatkozása is a kötetnek. Ha jól emlékszem, József Attiláról meg Kassákról olvastam valahol, hogy előbbi megmutatta utóbbinak a verseit, mire Kassák fanyalogva félretolta őket. József Attila erre öntudatosan azt mondta: Én, kérem, alanyi költő vagyok! Na, én azt mondom: Én, kérem, nem vagyok alanyi költő!

– Rejtőzködő költő vagy. Olvastam viszont valahol, hogy valamiféle önéletrajzi műveken dolgozol, hogy a pesti gyerekkorodat akarod megírni, aztán másutt, hogy a beregi évekről írsz, nemrég pedig a Bárka című folyóiratban három részletben közöltük a Beregi szőttes című csodálatos versciklusodat. Mi is készül itt tehát, egy nagy önéletrajzi mű, amiben feldolgozod az egész életedet? És milyen viszonyban van ezzel a Beregi szőttes?

– Valóban elkezdtem a beregszászi meg a pesti gyerekkorom megírását, de nem haladtam velük, és most már a nyugdíjaséveimre maradnak. A Beregi szőttesből viszont hamarosan könyv lesz, Széllel szálló esztendő címmel jelenik meg Szegeden. Valóban piros-fekete beregi szőttesek díszítik majd, édesanyám tüneményes keresztszemeseiből madarak, fák, virágok, alakok. Szeretnék ebből a kötetből minél többet hazaküldeni Beregszászra, mert az ottani világot, nyelvet, ünnepeket és hajdani szokásokat, játékokat és hiedelmeket őrzik ezek a versek. Először azt a címet szántam ennek kötetnek, hogy „Cserekókó”. Ez a gubacs beregi neve. De egyik-másik ismerősöm-barátom nyelve beletört ebbe a nekem kedves szóba.

– Gyerekkori emlékek, gyermeki nézőpont, hangütés, de nem csak az, vagy inkább nem is egyértelműen az, mint ahogy a korábbi úgynevezett gyerekversköteteidnél is (Zöldvári ének, 1979., A bohóc seregélyek, 1985, Harangvölgy, 1986). Mennyire különül el benned az alkotás során az, amit gyerekeknek szánsz, s az, amit felnőtteknek?

– Novalis mondott valami olyasfélét, hogy minden igaz könyv az ábécéhez hasonló. Ezt a Beregi szőttes-kötetet inkább szakrális könyvnek hívom, mint gyerekversek füzérének. Nehezen tudnám felfejteni a szövevényét: vannak benne, gondolom, egyszerre úgynevezett gyerekversek is, mások is. Némelyikről magam sem tudnám eldönteni, hová soroljam. Fennáll ma az a veszély, hogy a sok nyögvenyelős szóözönből álló, színtelen-szagtalan verset mondják „felnőtt versnek”, a ritmikusat, a zeneit, a „táncoló-verset” meg gyerekeknek valónak. Aki ilyet hisz, alaposan téved, hiszen a vers sokkal előbb és mélyebben kezdődik, mint ahol feltűnnek már a hangok meg a szavak, aztán a szókapcsolatok. A vers lüktetésből, pulzálásból, visszfényekből, titkos impulzusokból, forgásokból indul valami ismeretlen és nagyon távoli tartományban. Ezekből az impulzusokból való a szelleme. A hang, a szó csak a ruhája.

– Az első kérdéskörben idézett Kusza március című, legutóbbi kis jegyzetedben említed, hogy a háború előszele miatt is borongós a kedved, és mint máskor is, Szécsi Margit szép márciusi verse segít „a mindenkori újjászületés, a remény hangjára hangolni”. Nekünk mit tudnál javasolni, immár a háborúban nyakig?

– Bármit javasolni, „bölcs tanácsot” adni távol áll tőlem. Kinek-kinek az alkatához szabottan kell megtalálnia a sorsát. Ez fontos. A modern ember szerintem módszeresen elkerüli a maga sorsát. Talán azért, mert túl erőszakosan próbál a dolgok elébe menni. És az is idevág, hogy a mai ember nem tartja fontosnak az önismeretet. Mindenki tanítani akarja a többit, kinyilatkoztatni erről-arról, holott már az alkimisták is tudták, hogy amit magadban nem találsz meg, azt a kinti világban hiába is keresed. Kinek-kinek meg kell ismernie önmagát. Ehhez pedig a szüleit, nagyszüleit, a mentalitásukat és hajlamaikat, erényeiket és gyarlóságaikat kell megismerni. Mindnyájan az őseinkből valók vagyunk. Sok millió szálból vagyunk megszőve. A legtöbb kortársunk már a dédszülei nevét is alig-alig ismeri, holott az öröklődés sokszor búvópatakszerűen működik. Aki megismeri az eleit, a mesterségüket, a várost-falut, ahol éltek, az ottani szokásokat stb., magát is pontosan ismerni fogja, és talán nem fog balek módra ide-oda sodródni és tehetetlenül felőrlődni az időben.