Gömöri György

Angol regény magyar hőssel

Andrew Miller: Oxygen

A Booker-díj pénzben talán nem a legnagyobb, de mindenesetre a legrangosabb irodalmi díj Angliában. 2001-ben a legjobb hat közé, tehát a díj „döntőjébe” bekerült egy olyan regény, ami a magyar olvasó különös érdeklődésére tarthat számot. Bár magát a Bookert nem ez a könyv, Andrew Miller regénye, hanem az ausztrál Peter Carey új műve kapta, már a fenti tény is figyelemre méltó; ami pedig az Oxygent számunkra kiemeli az újabban írt angol nyelvű regények sokaságából, az Miller meglepő hősválasztása. Ezt a hőst ugyanis Lázár Lászlónak hívják, és Párizsban élő emigráns magyar, ’56-os menekült. Ötvenhatosságát még külön kiemeli a könyv első és utolsó előzéklapján látható kép: fiatal fegyveresek vörös zászlókat égetnek a Köztársaság téren, a háttérben az Erkel Színház épületével.

Andrew Millernek ez a harmadik regénye. Az elsőt, az Ingenious Pain című regényt a kritika szinte egyöntetű elismeréssel fogadta, és a rákövetkező Casanova is dicsérő jelzőket kapott néhány napi-, illetve hetilap kritikusától. Az Oxygennel (aminek a magyar címe is természetesen „Oxigén” kell hogy majd legyen) Miller visszatért a huszadik század utolsó évtizedébe, de Európához is hű maradt, amennyiben a regény többnyire Angliában és Európa két nagyvárosában játszódik. A két központi hős közül az angliai (és részben amerikai) történet fókuszában a rákban haldokló Alice Valentine áll, aki most már néha csak oxigénpalackkal tud lélegezni, míg a másik főhős a már említett Lázár László, akiből az emigrációban sikeres francia színpadi szerző lett, s akinek éppen egy Oxigén című színdarabját fordítják angolra – és ez a fordító nem más, mint Alec Valentine, Alice kisebbik fia. Míg Alice-nak fogytán az ereje és levegője, családjának és neki is meg kell békélnie a közelgő halállal, Lázárnak „érzelmi oxigénre” van szüksége, amit – mint kitűnik – csak a múlttal való szembesüléssel és egy Budapestre látogatással tud magába szívni. Ez a rendszerváltás utáni látogatás, amelyiknek egyik epizódját Miller – egy kissé Le Carré-sztorira emlékeztetően – a Kommunizmus Szoborparkjába helyezi el, fontos szerepet kap Lázár életében: negyven évig nyomasztották bizonyos emlékek, próbált szabadulni a múlttól, de ez mindeddig nem sikerülhetett. Hazatérése egyébként szerkezetileg párhuzamos Alice látogatásával abba a Salisbury közeli házba, ahol fiatal lány korában élt, más szóval mindkét főhős visszaidézi a múltat, jóllehet más-más szándékkal; szembesülésükben csupán a megbékélés vágya azonos.

Ami Lázárt illeti, neki bűntudata van 1956 miatt. Nem a forradalom harcaiban elesettek száma, illetve az ártatlan áldozatok sokasága tölti el bűntudattal, hanem saját tehetetlensége egy olyan helyzetben, amikor legjobb műegyetemista barátját mellette lőtte le egy civil ruhás orosz vagy ávós. Lázár ezt meg tudta volna akadályozni, ha előbb húzza meg géppisztolyának ravaszát, de ezt nem tette meg, mert „képtelen volt ölni”. Ennek a tehetetlen pillanatnak a drámaiságát csak fokozza Lázár érzelmi kapcsolata elesett barátjával, Péterrel. Lázár ugyanis homoszexuális, szerelmes volt Péterbe, mégsem volt képes embert ölni. Viszont most, több mint negyven év után, küldetéssel érkezik Budapestre – párizsi albán ellenállók őt szemelik ki kurírnak, aki „egy csomagot” visz a koszovói szabadságmozgalom embereinek. Feladatát végrehajtja, s ezzel mintegy „jóváteszi” ’56-os vétkét. Ami mindeddig (függetlenül francia nyelven aratott sikereitől és tartós homoszexuális viszonyától egy Kurt nevű német fiatalemberrel) púp volt a hátán, szinte leoperálhatatlan, görcsös rögeszme.

Alice Valentine esetében másról van szó: az ő halálra készülése közben születésnapja ünneplésére összegyűlik a családja, s ez lehetőséget ad mind Alecnek, mind bátyjának, az Amerikába kivándorolt tévészínész Larrynak arra, hogy szembenézzenek zsákutcába került életükkel. Az utolsó Valentine-fejezetet kétszer is el kellett olvasnom, hogy megértsem, Alec hogyan próbál segíteni haldokló anyjának; s itt Miller megint összekapcsolja a két történetet, azzal, hogy Alec Lázár fényképére nézve ezt gondolja: „Majd egyszer… egy párizsi bárban vagy londoni hotelben bevallja neki az egészet, hogy lássa, hogyan reagál rá ez az ember, aki géppisztollyal harcolt.” (A dolog iróniája persze abban áll, hogy Lázárnak volt ugyan géppisztolya, de azzal nem volt képes lőni.)

Andrew Miller rutinos író, jól szövi a dialógusokat, és alakjai is „élnek”. Különösen figyelemreméltó, hogy vette magának a fáradságot, és ellátogatott Budapestre, hogy regényének helyrajza hiteles legyen: Lázár László így vonattal érkezik a Westbhanhofról, a Révay utcai Opera Hotelben száll meg, az Andrássy úton és a Szabadság téren sétál, sőt még az Írók Boltjába is betér egy csésze kávéra. Gondolom, Adam Le Bor kalauzolta Budapesten (az „Acknowledgements”-ben köszönetet is mond egy „Adam Bohr”-nak, aki szerintem azonos a fenti újságíróval, és nem rokona a dán fizikusnak). S mivel a helyrajz ilyen pontos, zavar Miller (vagy a kiadó) hanyagsága, hogy a könyv korrektúráját nem nézette át egy magyarul tudó emberrel, aki azonnal közölhette volna az angol szerzővel, hogy a pályaudvar nem „Kelati”, a hotel sem „Gellart”, az ’56-os miniszterelnök keresztneve nem „Imry” volt, hanem Imre, utcát Pesten nem „Anany”, hanem Arany Jánosról neveztek el, valamint az a tüzes ital, amit a magyarok nyakra-főre fogyasztanak, nem a „Palika”, hanem a „pálinka” névre hallgat, bár elképzelhető, hogy néha Palika is nyakal pálinkát. S bár az ’56-os szövegkörnyezet is jól van rekonstruálva, kétlem, hogy 1956 előtt sok magyar egyetemista hallott volna Biszku elvtársról, illetve olvasott volna Czeslaw Miloszt, akinek A rabul ejtett értelem című alapművét még évtizedekig nem fordították le magyarra. Mindezen szépséghibák ellenére Miller regénye azok közé az újabb angol regények közé tartozik, amelyek nemcsak gördülékeny stílusukkal és jó meseszövésükkel, hanem pontos lélektani elemzésükkel is lekötik az igényes olvasó figyelmét. (London, A Sceptre Book, Hodder and Stoughton, 2001)