Novotny Tihamér

„Misztikus fényélmény”, avagy „A gyönyör metafizikája”

Pedro Tivadar fotóművészről

…Milyen gazdag is a világ! – sóhajtott fel a homályos emberi ideák útján járó, mégis az éles látást, az élesség eszméjét céltételező Távcső, és okos feltalálóira gondolt, akik a technikai tökéletesítés hosszú folyamatán keresztül eljuttatták őt a gömbben szemlélődésen túl a távoli és még távolabbi messzeségek bolygóinak és csillagrendszereinek megfigyelhetőségéig…

Aki valaha belenézett már valamilyen lát(!)csőbe, infranézőbe, esetleg mikroszkópba vagy csillagászati táv(!)csőbe, netán látott magáról röntgensugarak vagy ultrahangok által letapogatott felvételt, az a letagadhatatlan izgalmi állapot olyan fokát élte át, amelyet az elé táruló látvány semmiből jött felbukkanása, ezért hihetetlensége és nem utolsósorban szinte kézzel fogható megragadhatósága, bizonyossága idézett fel benne.

A szabad szemmel nem látható, hirtelen feltárulkozó új dolgok megváltoztatják a világról kialakított régebbi elképzeléseinket. Ilyenkor mintha belepillantanánk sejtjeink szövetének vagy az univerzum csillaghálójának éjszakai életébe, melynek lényege jelen esetben éppen az, hogy ezek a sötétségben felfénylő turistajelek hívnak, csalogatnak, sőt felszólítanak bennünket az univerzum végeláthatatlannak tetsző útjainak bejárására és határainak megsértésére.

A látvány frissessége mágnesként vonzza tekintetünket, szerelmessé teszi szívünket és lelkünket, mondhatni, megnöveli bennünk a világra irányuló figyelmünk felületét, mely felület által felgerjed bennünk a vágy az ismeretlen ismerőssel való feltétel nélküli egyesülésre. Ez a bennünk felébredő vágy közlés is egyben. Annak közlése, hogy önnön határunknak már csak annyiban van értelme, amennyiben a másik határán belül feloldódik.

De ki az a másik? Mi az a másik? Milyen az a másik?

A másik az egyszerűen az, és olyan, ami láthatóvá válik! Felbukkan a kozmikus semmiből, az egyetemes éjszakából, és jelképes értelemben a távoli messzeségből megmutatja önmagát, hogy közelségének izgató jelenlétét szívet dobogtatóan megérezhessük. Ezért világ (!) a világ. Mert láthatóvá válik az, ami már minden ízében és lehetőségében készen van, végtelenszer végtelen állapotában egy és oszthatatlan, s a matematikai oszthatatlanság műveletében felfedezésre vár.

Én katonakoromban (a ’70-es évek közepén) tüzérfelderítő voltam, s olykor-olykor nagy magányomat leküzdendő a laktanya fölött magasodó domboldalon felállított távmérő segítségével külső ingerekre vágyva, élményekre éhesen pásztáztam a környéket, a várost, az utcákat és a tereket, a lakóházak és az iskolák ablakait, a tájat s a földutakat, hogy bepillanthassak abba a világba, amelyből kiszakíttattam, amelyből kirekesztődtem, amelytől egy rajtam kívül álló akarat által eltaszíttattam. Egyszóval leskelődtem, kukkoltam, vizsgálódtam (a saját szakállamra), érzékeimet ingerlő prédára vadásztam a kétségbeejtő elárvultság közepette.

Milyen izgalom volt biztonságosnak érzett fészkemből látni a tőlem négy-öt kilométerre menetelő katonatársaimat, akik számára az adott pillanatban én nem is létezhettem, nem lehettem egyéb egy műszercsillogásnál! Olyan közelieknek látszottak a gyorsított menetet gyakorló s ezért összevissza dülöngélő, szétzilálódó, szétszakadozó sorokban járó-rajzó, számomra egyáltalán nem ismeretlen egyenruhás alakok, a fáradtan dobált végtagok és az idegesen rángó gesztusok, az izzadságtól gyöngyöző homlokok, a már-már leolvasható szájmozgások, hogy szinte úgy éreztem, előrenyújtott karom ujjainak végével megérinthetném verejték csíkozta, poros arcukat, miközben furcsa mód nem hallottam a szaggatottan lihegő hangjukat s a gépiesen billegő testük mozgását kísérő szerelvényük kolompoló kacatzaját. A közelség néma illúziója elkápráztatott…

Pedro Tivadar sziklafalnak támaszkodó, színes karúszóba öltözött meztelen kisfiúcskája is távcsőt emel a szeméhez, majd kinéz mellőle, mintegy ellenőrizve a látvány valódiságát, hogy azután újra belefeledkezzen a frissen felfedezett világ egy mágikus részletébe, az ezüsthamuszínű telihold látványába, miközben hímneműségének természetes állapotú mutatója egyre határozottabban, egyre magasabbra és magasabbra emelkedik. Az a szép a négy tagból álló fotósorozatban (A gyönyör metafizikája), hogy a két dolog nappali összekapcsolása majdnem valószínűtlennek tetszik, mégis meseszerűen igaz, mert alapfokon a művészet (az esztétikai szép) és az öröm- vagy gyönyörérzet lényegi (mondhatnánk, kozmikus vagy mélységesen isteni) kapcsolatára utal.

A fényképezőgép lényegében hasonló optikai műszer, mint a látcső vagy a távcső. A szemből puskacsövet „formáz”, célra tart, céloz és lő. Megállítja, „elveszi az életét” az egyébként mindig mozgó világegyetem egy kiszemelt létezési pontjának, jobb esetben kiemeli annak szerves vagy szervetlen formáját, ásványi vagy biológiai űrtartalmának felületét.

És a lélek?! A szellemi lélekkel és a szellemiséggel mi lesz? – kérdezhetnénk.

Pedro Tivadar felvételeit nézve az az érzésünk, hogy szinte minden egyes képe megszentelt életérzésről tanúskodik, mert a lélek és a szellemiség allegóriájaként vagy szimbólumaként működik, illetve a szellem és a szellemi lélek testbe, anyagba költözött jelenlétében fogant.

Az a bizonyos halk csattanás, az a precízen pislantó, határozott reteszzaj hiába rögzít a valóságról csak rétegeket, hiába közvetíti, hántja-tördeli hártyavékony rétegeire a materiális és naturális jelenségeket… Azt, ami bennük Egész, képtelen részeire bontani, mert ami bennük Egy, az nem összetett, tehát nem tud darabjaira hullani. Pedro képeinek valahogy ez a lényegük, hogy a pillanatban is ott az oszthatatlan lélek, a pillanat törtrészében is ott az egészre utaló jel. Mert a kép maga is jel, az Egész jele! (Hivatkozhatnánk Hamvas Bélára.)

Fényképei (már maga a kifejezés is milyen napimádóan himnikus és mennyei!) szinte egytől egyig valamiféle léttöbblettel, spirituális tartalommal telítődnek. Ám miszticizmusuk sohasem kimódoltan manipulált. A titok, a beavatás, a tudás, a többlet- és a mögöttes tartalom mindig természetes módon lep meg és ér el bennünket, mert Pedro rendszerint ott keresi a spirituális jelenlétet, ahol számítani lehet rá, ott, ahol az várhatóan meg is jelenik az örökösen gyűjtögető, nagyon is emberi embernek. Vagyis mindenütt és mindenben, mert ahol a megfigyelt dolgok kellő együttállásai „véletlenül” megszületnek, ott ezek a jelenségek a világ nagy alap- és rendező elveiről, befogadó, szerető lelkéről beszélnek.

A néző, a szemlélődő – Pedro szavaival élve – ilyenkor „a gyönyör metafizikájában” részesül. Az ő fényképészeti módszere tehát az átélő megfigyelésen, a beleélésen alapszik. Szinte átfolyik, átrezeg lényén a titokzatos világegyetem, melynek jelenségei közül csak (!) választania kell. Ezért a választás műveletét megkönnyítendő, szemlélődő magatartásának egy erőszakmentes elméletét alakította ki, mely a rébuszokban beszélő természet képleteinek békés megfigyelésében leli örömét. Így a jutalom sem maradhat el!

Amikor például mézet csöpögtet egy emberi fejformát utánzó talált lapos kőre, a lecsorgó sűrű nedű „véletlenszerű” (!?) küllő-ereket rajzol a csontszerű szivacsos felületre, s ajándékszámba menő gesztusával mintegy napkerékké alakítja a tisztán körvonalazódó koponyatárgyat, melynek édes varrataira úgy gyűlnek az apró fekete hangyák, mint bárányok az itatóra (Létkerék).

Nála a fa lombja se puszta lombkorona, hanem meglobogtatott lélek-lényének, lelke-lényegének, kozmoszba növesztett egyéniségének borzongató jelenléte (Lombnyelv).

Vagy egy másik esetben a fényképezőgép objektívje elé véletlenül került, törékeny kuszma is részt vesz a megörökítés meglepetésekkel teli játékában, hiszen testével és ággal a szájában (természetes rajzeszközeivel!) szinte megismétli, kirajzolja a mellette álló gomba formáját (a fotózási szándék kiválasztott alanyát), hogy azután váratlanul, mint aki jól végezte dolgát, eltűnjék a szintén véletlenül keletkezett filmbeégés fényjelenségében (Pszichedelia-mágia).

„A Napot, ha elképzeljük, máris vakít, nem engedi be tekintetünket, láthatatlanítja [!] magát, mégis léte a Holdban visszatükröződve tetten érhető” – írja egyik képét magyarázó szövegében. Ez a Napóvó diád szellemek című műve talán az egyik legszellemesebb (!) és legszebb fény(!)felvétele, tudniillik a lehetetlen napba-nézés királyian és fenségesen izzó jelenségét egy kegyes csalás segítségével úgy hozza létre, hogy saját haján (hamis szempilláján!) keresztül irányítja rá objektívjét (tekintetét). Így keletkezik a filmen a két bálványszerű, fényóvó árnyszellem-sziluett.

Összefoglalva tehát: Pedro képeinek főszereplői a makro- és mikrovilág fenoménjai (Misztikus fényélmény; Fényfüstölő), a fény- és árnyékvilág mítoszainak természetes (Rés; A fénytest; Felmutatás) vagy pszichedelikus ivadékai és az anyagtalanító, más dimenziókat teremtő mozgásformák jelenségei (Lélekformák). Műveiben gyakran filozofál. Ismét idézem őt: „Énünk megjelenését megelőzi egy protoén vagy személyiség-páraköd, ami helyet keres magának a térben, az énben. A mítosz manója nem más, mint egy soha nem anyagiasodó én. […] Mi az előhívottak vagyunk. A hívó az anyag, a hívott a fény. […] Testünk minden test lényegét magában hordozza, jegyeit külsejébe is belefoglalja. Beleteremtődünk lehetőségeinkbe, de lehetőségeink nem a formák, [ezek] csak közvetítőink.” (A feldobbanó árnyforma)

Azt ajánlanám a tisztelt olvasónak, hogy természetlátogató „földi űrutasként” mindenki álljon a saját képzeletbeli távmérőjéhez, nyugodtan nézelődjön, és a jelenségek mérhetetlenül gazdag kavalkádjából keresse meg és válassza ki magának a leginkább tetsző, legszebb és legjobb részleteket, ugyanis a lényeg a világon mindenütt megtalálható – csak türelmesen kivárni és figyelni kell!