Szepesi Attila

Város a holdban

 

(keleti legenda szerint

éjszakánként látható a teliholdban

Abu-Tikrili, a holt lelkek városa)

 

Vérke, Aranylyuk, Akasztó-sor, Bábotka, Kiserdő:

újra a holdbeli város, az álomi görbe sikátor,

hol cseperedtem s abronccsal karikáztam a porban.

Kecskék szarván szállt az ökörnyál, s télen a messzi

hóba-veszett hegyeken farkas vonitott. Tükör által

látom ezüstben a berket, a vízpartot, hol a rákok

másztak szerte a turzáson, s odalenn a habokban

barna csukák rejtőztek, gém lábalta az örvényt,

teknőcöt meg lomha csigát, sárgult pihetollat

s kagylóhéj tekenőit hömbörgette a hullám.

Arra alább a hidon, hol a farsang népe vonult, az

álcasereg: maszkában a lódoktor meg a böllér,

tündér-arcu bakó, sintér és medvepofájú

kántor, pörge kalapban a szolgabiró meg a nyalka

főispán, lakkos csizmában a nyúlszivü csendőr

és a gigerli, tiszttartó suhogatta az ostort,

pördült rezgő tüllben a táncoslány s tafotában a

sanda kaszirnő, szende szüzek motyogó keritője

és a bibircses-képü boszorka – civilben

óvónő – sikogatva-rikoltva, dobot-pufogatva s

csillám-kürtöt fújva haladt kapatos seregük: csupa

holdkóros. Emlékkel telve botoltak az éjben

– mit sem sejtve a sanda jövőről – egyre alább a

poklok iránt, hol a lágerben meg az aknamezőkön

irtja balek-seregük éhkopp, fegyver meg a kórság…

Romtemető az akácligeten, Árpád-kori templom,

ajtaja-ablaka-sincs terein csak az álomi szél jár.

Fönn, a mohos kő réseiben csókák menedéke,

lenn girhes kutya vackát rejti a hajdani szentély.

Mállik a freskó foltja a tört falon: elfeketülve

kardos Szent László meg a kun, Borbála s a szende

Margit, ahogy rongyába csavarva sikálja a mocskot.

Falja penész, hólé s zuzmó a csodák-sora képet:

angyal száll, de a szárnya sehol. Sandít sunyi ördög,

szarva lemállt, s íves vámpírfoga rég odalett – csak

bámul, akár kancsal krampuszfi a dajkamesében.

Arc merül itt, szempár lobog arrébb. Szent remeték a

berket rótták? Nincs a berek: csak a hóka falombok

tűnt taraján fut a szél tovalengő varjakat űzve.

Látszik a szentek mozdulata: külön egy kar, odébb egy

csorbult lándzsa. Ló feje nyitja nyihogni pofáját.

Gazdátlan páncéling foszlik. Alul moha-lepte

arcmás: szende leányé, kit letipornak a patkók.

Elfakuló fa a dombon. Fönn tovaszökken a szarvas:

ágbog-agancsa hegyén lobogó tizenegy misegyertya…

Holdfény-mosta hegyek, felhőbe döf egy-egy kémény

s hörgő kísértetdal hallik a gesztenyefáról:

árnyék-nászuk ülő gyöngybaglyok éji danája…

Túl a mezőn, hol a Szernye-mocsár maradéka világít,

nádas rónavizen lándzsás-levelű kolokán és

tündérrózsa, mit errefelé hívnak vizitöknek.

Pákász bújta hajdan e lápi világot, a lélek-

vesztő járta egyensúly-táncát – hol nekikoccant

egy-egy búvó zsombéknak, hol meg tovasiklott

meghorzsolva a sást, hol a harsány nádirigó költ.

Távol az ingó nádszigeten darvak raja táncolt,

szárnya-terítve a vén kakasok körben toporogtak,

ugrottak krúgatva a légbe, s az éji magasból

vissza az imbolygó kotura, hol mintha vak örvény

űzné őket: körbe pörögtek a hold sugaránál,

majd egy-egy hullott ágat, levelet, kusza indát

csőrükkel fölemeltek, ég fele löktek – utána-

nyújtották nyakuk és elkapták visszaesőben…

Rég elapadt a mocsár, csak nádfolt sárgul a réten,

árva meder mélyén csillog pocsolya, ebihal meg

szúnyoglárva tenyészik a mélyén. Néha a kósza

réce s a szárcsa megússza a hosszát, majd tovatűnik:

nagy vizek álmával beleröppen az alkonyi ködbe…

Szunnyad a város – pár kóbor kutya jár csak az éjben:

girhesen űzik a háromlábu szukát, marakodva

hágja az egyik, majd elmarja a társa, az ördög-

képü kuvasz, s most ő magasul ádázul a nyüzge

nőstényre, s döfi-lökdösi nyálzó, sanda pofával.

Méla csavargó hortyog a főtér bokrai közt és

mákonyos álmában látja: odafönn az ezüst hold

elgörgő karimáján szunnyad a város, a tornyok

kék árnyéka a földre vetül, mig a görbe sikátor

hosszán csípős szélben hintál sorra a lengő

álomi jelvény: földi pokol cégére. Kocódnak

hajlott rúdra tüzött koponyák, bűzlő vizihullák,

holló vájja szemük, rajtuk pondrók araszolnak,

arrább meg disznók ölik épp a pohos-hasu hentest,

dézsával fogják fel a vérét, szalma-csutakkal

pörzsölik, aprítják s töltik hurkába a balgát.

Hordón hájfejü jóakarónk ágál hadonászva,

ígér tarka jövendőt, éhenkórásznak teli bendőt –

látni, ahogy ingére csurog szava bájteli méze.

Hemzseg előtte bohó balekok kiguvadt-szemü nyája,

sánta az egyik, a társa belét huzigálja hasából,

hóna alatt a fejét mint dinnyét tartja az őrnagy,

buffog vascsizmában a vaddisznó-generális,

láb s kar nélkül hengergőzik a porban a sintér.

Víg muri: harsog a sramlizene és kattog a verkli,

hallik a trombita, kürt meg a hárfa lidérc-muzsikája…

Ébred az alvó. Felriad és bámulja a holdat:

tornyaival ott ködlik a holtak városa. Szállnak a

légben a bőregerek: szárnyuk holdfénybe merítik

és visitozva keringnek – megborzong, aki hallja.