Szőcs Géza

Don Quijote esete Dulcineával

Demény Attilának

Szereplők:

Don Quijote

Dulcinea

Sancho Panza

Fogadós

Vándorénekes

Nemes úr

Kínai futár, vándorok stb.

Helyszín: Fogadó a Szélmalomhoz

Szerájforma hely; egyik oldal az állatoké, ide kötik ki, és itt etetik a lovakat, öszvéreket; a másik oldalon az ivó és – a módosabb vendégek szobái előtt – tornácszerű alkotmány. A közelben egy szélmalom.

Zarándokok, utazók, vándorok, hajcsárok, kereskedők, vásárosok, zsoldosok.
A dal előbb több szájon, összevisszaságban, külön-külön, részleteiben és kuszán hallható, olyanszerűen, ahogyan egy zenekar hangol. Végül összeáll, összerázódik – teljesen spontánul, „magától” – a kórus.

Történik az 1600–as évek elején La Mancha tartományban, egyik estétől a másikig.

1. jelenet

Kórus:

Jaj, gyors kancám lába véres,

végtelen az út pora,

jaj, a halál előbb ér el,

mint én téged, Córdoba.

Zarándokok stb. el. Távolodva:

Jaj, lovam, te kedves kanca,

jaj, te út, te út pora!

Jaj, a halált, azt elérem,

téged soha, Córdoba.

A Fogadós dala:

Vándorútján hova húz

e száz lovas andalúz?

Sem Córdobát, sem Sevillát

nem érik el soha már.

Hallgat róluk majd a tenger,

az a locska tengerár.

Száz lovas most útnak indult,

arra tart most mind a száz,

hol a sírok, sírkeresztek

közt majd egy se dudorász.

Don Quijote dala:

Reggeli harangok

hangja Granadában.

Libegő szoknyában,

ahány pöttöm lábú,

ahány spanyol lány van,

hallgatja magában,

ahány spanyol lány él

panaszos magányban,

ahány lány él Alsó-,

ahány lány él Felső-

Andalúziában.

Dulcinea: …Csukom, csukom!

Fogadós: Hát csukd be már!

Dulcinea: Az ablakot!

Fogadós: No és a ló?

Dulcinea: A ló, a ló…?

Fogadós: Még nem kapott

ma abrakot.

Dulcinea:

Hadd lássam, ló, nagy ló-herédet,

lovam, hadd látom ló-heréid…

Ló-bálba mén a ménem,

és lóbálja a száját:

ló néz a holnapokba,

keresvén ló-babáját.

Don Quijote:

A szerelem s a lóvér

nem ház és nem lakatlan,

de rettentő a Holnap,

mert visszahozhatatlan.

Dulcinea: Már megint maga az?

Don Quijote: Dulcinea, virágok ékessége…

Dulcinea: Kell is nekem a kend turbékolása, vén szamár. Különben is, a becsületes nevem Aldonza Lorenzo, úgyhogy ne nagyon turbózzon itt nekem.

Don Quijote: De Dulci…

Dulcinea: Na, húzzál innen, öreg.

Don Quijote:

Ó, Dulcineám, mely boszorkány,

mely varázsló műve az átok,

hogy rám nézel, és nem engem látsz…

Dulcinea: Egy lófaszt! látlak! Tudd meg: látok.

Don Quijote: Dulcineám, ezt nem hallottam.

Dulcinea: Süket vagy, öreg.

Don Quijote: Azt álmodtam…

Dulcinea: Nem érdekel…

Don Quijote: Dulcinea, te páratlan, országunk dísze, virágaink ékessége, a szépség éltetője, az elmésség megtestesülése, kire minden magasztalás ráillik…

Dulcinea: Shut up.

Don Quijote: Egy szerenádot írtam hozzád.

Dulcinea: Tartsd meg magadnak, apafej.

Dulcinea eltűnik a fogadóban, majd fény gyúl az egyik ablakban, még látjuk egy pillanatra a lányt is, azután sötét lesz. Don Quijote az ablak alá ül, és belekezd a szerenádba. Az ablak nemsokára kivilágosodik, s megjelenik benne Dulcinea eszményített, kifinomult mása, pazar öltözékben.

Don Quijote szerenádja:

Madonna, ó madonnám,

szíved szívemre vonnám,

kereslek Nekeresden

talállak Nemlevőn

gyertya vagy éjjelemben

és gyertya-szentelőm

be rég volt, ó be rég volt

ha szólt a szó parancsa

és bús lovára szállott

búsképű de la Mancha.

Zizeg mélyén az éjnek,

hozzád száll ily hű ének:

szívéről szól egy sírig,

sőt síron-túl hülyének.

Zene jelzi az éjszaka múlását. Kivirrad.

2. jelenet

Sancho Panza, majd Dulcinea, később Nemesúr és kínai futár.

Sancho Panza (bort töltöget magának egy kancsóból, bólogat, nevetgél. Végig a darab folyamán időnként rövid időre játszani kezd valamit a hangszerén, amely lehet hegedű vagy fuvola, esetleg akár furulya)

Dulcinea (be)

Sancho Panza: Nini, Dulcinea! Ejsze már ilyen kora reggel?

Dulcinea: Te is dulcineázol, te tuskó? Mi a franc ütött belétek?

Sancho Panza: Hihi… egész rendes fehércseléd volnál, te Aldonza, ha kicsivel több sütnivalóval áldottak volna meg…

Dulcinea: Na, van is időm ilyen pokolfajzatokra. Ihol egy nemesúr érkezik, na tűnés innen.

Sancho Panza: Ahora. (El)

Nemesúr (be): Adjonisten. Ez A szélmalomhoz címzett fogadó?

Dulcinea: Ott írja, né, aki tud olvasni, elolvashassa.

Nemesúr: Aki tud olvasni? Aztán te tudsz?

Dulcinea: Én aztán nem.

Nemesúr: Mindjárt gondoltam. Azt mondd meg nekem: itt találom-e nemes Miguel Cervantes de Saavedra urat? mert azt hallottam, itt szállt meg.

Dulcinea: Cervantes? nem tudom…

Nemesúr: Ő írta meg a nemes manchai kóbor lovag, Don Quijote történetét, aki Toboso szépének, Dulcineának dicsőségére oly sok rendkívüli kalandot vitt végbe…

Dulcinea: Du-du… Dulcinea?

Nemesúr: …oldalán fegyverhordozójával, a derék Sancho Panzával…

Dulcinea: Hát ez a Sancho Panza, ez éppen…

Nemesúr: …én pedig a kínai császár különfutárának vagyok a kísérője…

Dulcinea: Igen?

Kínai futár (be)

Nemesúr: …éppen ő az… és azért küldte ide a császár, merthogy kollégiumot szándékozik alapítani, ahol a spanyol nyelvet fogják tanítani, s azt akarná, hogy tankönyvül Don Quijote történetét használják, aki széles e földön halhatatlanná tette Dulcinea nevét.

Dulcinea: Nahát… én mingyárt elájulok. (Sancho Panza be)

Nemesúr: És a felséges császár küldönce most azért keresi Cervantes urat, hogy a történet leghitelesebb kéziratát bocsássa rendelkezésére. Hát ezt közöljék Cervantes úrral, ha felbukkanna erre, s hogy nyargaljon tüstént Toledo főtisztelendő érsekéhez, Don Fernando Sandovalhoz, mert ott várja a császár követe. Vale.

(Nemesúr és kínai futár el)

Sancho Panza: Mit akart a pasas? És mi van ezzel a kínaival?

Dulcinea: Ezek is… hogy izé… Dulcinea…

Sancho Panza: Na látod!

Dulcinea: Mit na látok?

Sancho Panza: Ahora! Hogy milyen híressé tett téged Don Quijote. Mer azért, Aldonza, tedd a szíved a kezedre…

Dulcinea: Hova?

Sancho Panza: …terólad mostanig csak itt, ebben a két-három faluban hallottak a népek… és ők is csak annyit, hogy messze földön te értesz a legjobban a disznóoldalas besózásához…

Dulcinea: Ammá igaz.

Sancho Panza: De mióta Cide Hamete Benengeli nyomán Cervantes úr megírta…

Dulcinea: Cervantes!

Sancho Panza: …Don Quijote történetét, Aldonza Lorenzót, ha Dulcinea néven is, de megismerte az egész világ. Sőt, mondhatnám, az egész világ a lábánál hever.

Dulcinea: Hogyhogy?

Sancho Panza: Már a messzi Erdélyben is operát írnak rólad. A lovagok Spanyolhon- és világszerte az életüket adnák érted.

Dulcinea: Értem?

Sancho Panza: Igen, mert híresebb vagy bármely spanyol hölgynél, bármely királylánynál, hercegnőnél vagy mesebeli tündérnél. Mely lovag nem adná életét oda, hogy elmondhassa: ami nem sikerült de la Manchának, azt, íme, megadta neki a sors kegye: Dulcinea szívét.

Dulcinea: Az enyémet?

Sancho Panza: Úgyhogy ne is csodálkozz, ha minden úrhölgy irigy és féltékeny rád Spanyolhonban, de még odaát, Új-Spanyolországban is. Vagy nem olvastad Oriana úrhölgy Dulcineához írott szonettjét?

Dulcinea: Hogyhíjják? Orijána? Asszem, nem ismerem.

Sancho Panza: Oriana angol királylány, Amadís de Gaula királyfi szerelme.

Dulcinea: És mit írt rólam?

Sancho Panza: Azt, hogy bánja, hogy az Amadísé lett… s hogy milyen szívesen elcserélné Londont és Miraflort Tobosóra…

Dulcinea: Tessék?

Sancho Panza: S hogy a te ruháidra vágyik, és a te vágyaidra s a Don Quijotéra…

Dulcinea: Te csúfolkodsz velem, te Sancho!

Sancho Panza: Aaj, dehogy… hát tudnék én ilyen választékosan írni, mint Oriana?

Dulcinea: Mit írt még?

Sancho Panza: Ahora, ahora. A szonett, melyben Amadís választottja elrontott életét siratja, így ér véget:

Ő irigyelne engem, nem pedig őtet én,

S a bú helyett, mely szívem összetörte,

Vidáman éltem volna és örömbe’.

Dulcinea: Eztet írta rólamról?

Sancho Panza: Nem hallottad még hírét?

Dulcinea: Nem.

Sancho Panza: Persze, mert együgyűségben akarnak tartani. Azt szeretnék, ha tudatlan parasztlány maradnál. Hogy ne lehessen részed az egyetemes világhódolatban. Hogy ne tehessék lábad elé az egész földkerekséget.

Dulcinea: Áhá… Szóval ilyen a leányzó fekvése.

Sancho Panza: Arról sem hallottál, hogy egy hercegi udvarhölgy, Altisidora nevezetű, belehalt a Don Quijote utáni epekedésbe?

Dulcinea: Nem.

Sancho Panza: Na nem baj, gyere, kóstold meg ezt a salamancai vöröset. Van, aki a malagait szereti jobban. Ami meg a portóit illeti…

Dulcinea: Tőccs má’ egy kupával, ne pofázzá’.

Sancho Panza (dúdol, majd énekel; később Dulcinea is bekapcsolódik):

Egy borral teli kancsó,

ne törődj semmi mással,

ezt mondja néked Sancho.

3. jelenet

Előbb Vándorénekes és Don Quijote, majd Don Quijote és Dulcinea.

Vándorénekes (Aben Chamot és Yóta balladáját énekli):

Aben Chamot és Yóta

Aben Chamot, a mór lovag

Győzelmes hadból tér meg,

Nyergét zsákmányul terhelik

Hősökrül tépett érmek.

Megvívta Royas várát.

Levágta őrvitézeit,

Nem kért egy sem kegyelmet.

Rom lett a vár és temető,

Midőn alóla elment.

Hírnök jő rája szemközt.

»Óh, hős Aben Chamot lovag!

Mit használ diadalmad?

Levágnod Royas őreit,

Bástyáit elfoglalnod?

Mit ér a kincs, a zsákmány!

Ten váradat rohanta meg

Don Fernando d’Atoya,

Néped levágta: én vagyok

Utolsó hírmondója.

Hagyján a vár, hagyján a kincs,

De elrabolta hölgyed.

Most fuss, lovag, és érd utol,

Hogy rablóját megöljed.«

Aben Chamot elszórja mind

Nyergéből zsákmány-terhét,

Fényes boglár és drága gyöngy

A pusztában hever szét.

Repül a mén a síkon.

Pánczélba’ van a portugál,

Aczélcsojtárba’ méne,

Szélvész a mór, ki lenne az,

A kit utol ne érne

»Állj Fernando d’Atoya!«

Nyilaktól cseng a vért, sisak,

A portugal kaczagja.

Aczél testét, érczhomlokát

Nem járja lándzsa, szablya.

Vitéz csoportja közepett

Vágtat Fernand előre,

Nyergében átkarolva ül

Aben Chamot szép nője,

A halvány arczu Yóta.

»Aben Chamót, férjem, uram!

Ne hagyd elvinni nődet.

Aczélvitéz vitt fogva el,

Most tüntesd hős erődet.«

»Szép Yótám, hölgyem, édenem,

Egemben égő csillag.

Nem vesztelek, nem hagylak el,

Vagy itten visszavívlak,

Vagy meghalok előtted.«

Don Quijote: Szép volt, öreg. Nesze érte három maravédi. (Pénzt vet neki)

Vándorénekes: Köszönöm, nemes hidalgó. (Meghajlik és el. Közben megjelenik Dulcinea, és észrevétlenül hallgatja Don Quijotét.)

Don Quijote (dúdol):

Két vagy három maravédi.

Azt reméli a hidalgó:

estére övé a lédi.

De mindhiába.

Bedobhatod a toporzékot,

toporzékolj és kiabálj.

Dulcinea

you make me cry.

Vénülő majom, ez vagyok,

öreg és zokogó király.

Dulcinea, you make me cry

Dulcineám, you make me happy.

Don Quijote:

Dulcinea, that was a joke.

Oh, egy kis joke.

Nem nagy kérés,

ezt te is jól tudod.

Dulcsinea, te tobzos állat.

Egy joke-ocska,

egy kislány,

ein Kuss

ein Kuss

ein Kusslein –

testbeszéd ez is, vorba corpului.

De unalmas lesz végtelenül nélkülem,

és fogod bánni, hogy nem tártam fel az igazságot.

Fénylik az örökkévalóság szája,

s e szájban meg-megvillan néha

a jóreménység foga.

Ami meg Dulcit illeti:

folyton hívom

ámde mindhiába

andalogni

Andalúziába:

az éjben ott gitár szól

gitár és kasztanyét

s boy hozza ágyba reggel

a rumos gesztenyét

de mindhiába hívom

makacs Dulcineámat

magamban kell meginnom

drapp-ízű pótteámat

S míg andalognánk Andalúziában…

Dulcinea (előjön, mint aki nem tudja, hogy ott van Don Quijote)

Don Quijote: Dulcinea!

Dulcinea: Jé, maga az?!

Don Quijote: Dulcinea, hercegnőm, engedd meg, hogy lábadhoz borulva azért esedezzem, hogy…

Dulcinea: Ó menjen, maga csak tréfát űz egy szegény leánnyal.

Don Quijote (meglepődve a kacér hangon): Hercegnőm!

Dulcinea: Egyszerű teremtés vagyok én, nem hercegnő. Nem is értek máshoz igazán, mint a disznóoldalas besózásához.

Don Quijote: Jaj! Ezek a gonosz varázslók!

Dulcinea: Pedig talán ha más ágyban születtem volna meg…

Don Quijote (hallgat)

Dulcinea: Vagy ha egy olyan igaz és nemes lovagra találtam volna, aki…

Don Quijote (rágyújt egy szivarra, hallgat)

Csend.

Don Quijote: Min dolgozol most?

Dulcinea: Most készítem a disznyófősajtot meg a mézes pogácsát. A fokhagymás tüdőlevessel megvagyok… kérne egy kis hirtelensütött disznószívet?

Don Quijote: Nem.

Dulcinea: Igaz, hogy mindenféle hőstettet vitt végbe?

Don Quijote: Ühüm.

Dulcinea: És hogy… hogy az én nevemet… az én híremet… a szépségemet…?!

Don Quijote: Ez így igaz.

Dulcinea (hízelkedve): Hát akkor meséljen ezekről a hőstettekről.

Don Quijote (a szivart tanulmányozza)

Dulcinea: Mert én csak egyről hallottam…

Don Quijote: Melyikről?

Dulcinea: De arról csak az éles nyelvű, irigy rosszakarók elmondásában hallottam… hogy a szélmalmokat óriásoknak nézte, és nekirontott az egyiknek…

Don Quijote: Hm.

Dulcinea: Merthogy azt hitte (int a szélmalom felé) a szélmalomnak, hogy óriás.

Don Quijote: Nem hittem. Tudtam, hogy szélmalom.

Dulcinea: Hásze akkor…

Don Quijote: Neked elmondom, mert borsónyi eszeddel amúgy sem fogod megérteni.

Dulcinea: Sz-sz-sz…

Don Quijote: Óriások nincsenek. Sajnos. Kipusztultak, s most ugyanaz a sors vár az emlékezetükre, mint sokkal hatalmasabb elődeikre, a törpékre.

Dulcinea: Hogy a törpék nagyobbak voltak az óriásoknál?

Don Quijote: Persze. Kétszer akkorák voltak, mint az óriások.

Dulcinea: A törpék?

Don Quijote: Igen. És éppen ezért ha valamire azt mondták, hogy törpe, ez a szó azt jelentette, hogy az illető dolog nagy és félelmetes erejű.

Dulcinea: Hát ez aztán…

Don Quijote: Aztán az emberek egyre többször kezdték rámondani silány, elfajzott és szánalmas mindenféléjükre, hogy törpe. Félresikerült, vakarcs gyerekeikre azt mondták: milyen szép nagy ember lesz belőle, ha megnő, valóságos törpe! És a gyerek nem nőtt meg, de a szó rajta maradt. És az elherdált vagyonokból megmaradt kis birtokocskákra azt mondták a lányos apák a hozományvadászoknak, hogy a lány hozománya egy valóságos törpebirtok lesz. És mindenre rámondták, hogy törpe, a hímvesszőtől a… szóval így kezdett ez a szó egyre kisebb dolgokat jelenteni… a valóság lecibálta a magasból, mert nem tűrhette a hazugságot. És ez a sors vár az óriásokra is. Egy idő múlva az óriás szó azt fogja jelenteni, hogy feleakkora, mint a törpe.

Dulcinea: Hihihi…

Don Quijote: Az óriások próbára tesznek bennünket. Az óriásokban a kevélységet kell tönkretennünk, az irigységet nagylelkűséggel és tiszta szívvel, a haragot csendes magatartásunkkal, lelkünk nyugalmával, a falánkságot kevés evéssel és sok virrasztással; a renyheséget fáradozással, a puhaságot és érzékiséget hűséggel kell leküzdenünk, állhatatosan ragaszkodva gondolataink úrnőjéhez. Szerteszéjjel kell járnunk a világon, keresve az alkalmat, hogy hírneves lovagokká legyünk, hogy karunk hatalmával és kardunk erejével kivívjuk a föld üdvét. És az én feladatom az, hogy ne engedjem kiveszni az óriások emlékét, meg a hercegnők emlékét sem, akikért az ember szívesen áldozta volna föl, sőt áldozta föl az életét, s akikből mára hírmondónak sem maradt.

Dulcinea: Egy sem?

Don Quijote: És amilyen rettenetesen üres az óriások nélküli világ, amelyben már csak önmagunk ellen harcolhatunk, és mi nem vagyunk nemes ellenfelek… ugyanígy, Dulcinea, rettenetes annak a világnak az üressége, amelyben már nincsenek igazi nők, akikért meghalni vagy legalább élni érdemes lenne… A férfiak feldíszítették, agyonszépítették magukban a nőket, és ez minél jobban sikerült, annál több tettvággyal és határozottsággal vetették bele magukat az élet küzdelmeibe… de mihelyst megfáradnak, és elveszítik a nők feldíszítésének képességét, a világ megtelik lompos, unalmas, érdektelen, trampli és állhatatlan szívű, hűtlen fehérnépekkel, akik cselédeknek sem jók, és ez a lepusztult világ elviselhetetlen.

Dulcinea: És én is ilyen unalmas és tramp…

Don Quijote: Nem, nem. Nehogy magadra vedd. Mindenesetre lehet, hogy úgy gondolod, hogy amit most elmondtam, az nem más, mint távolról szeretés, illuzionizmus vagy üres szimbolizmus, vagy egyfajta fetisizmus vagy szubjektív idealizmus, sőt, közhelyes szolipszizmus…

Dulcinea: Hát, azt azért már mégse…

Don Quijote: Nem? Én az örökkévalóságot keresem benned. Érted? És ahogy én az égnek rendelése szerint arra születtem, hogy a vakmerő és egyenlőtlen viadalokkal ebben a mi vaskorunkban az aranykort támasszam fel, s ezért én vagyok az, akinek a sors a veszedelmeket, a nagy hőstetteket s a bajnoki fegyvertényeket fenntartotta – ugyanígy én vagyok az is, akire a nőkbe vetett hit visszaállítása hárul. Az örökkévalóság legyőzi a valóságot, érted?

Dulcinea: Értem.

Don Quijote: …Én az örökös szépséget, az örökös nőt kerestem és találtam meg benned, Dulcinea. És ezért meg kell értened, hogy ha most elvonulnék veled hálókamrádba, amit talán a fejedben forgatsz…

Dulcinea: Éppen azt gondoltam, hogy milyen szépen tud beszélni kegyelmed… s hogy nem mennénk ki a mezőre virágot szedni, ha elkészítettem a májast…

Don Quijote: …ha veled töltenék egy éjszakát… vagy akárhány évet… utána már a képzeletem nem tudna foglalkozni veled… nem lehet elképzelni azt, ami van… nem lehet vágyni valakinek az ölelésére, miközben éppen öleled…

Dulcinea: Szóval akkor jön velem virágot szedni?

Don Quijote: Ha elkészítetted a májast, mi?

Dulcinea: Meg a véres hurkát. De rögtön megleszek vele. És akkor mehetünk.

Don Quijote: Most inkább ne, Dulcinea.

Dulcinea (sír)

Don Quijote: Jaj, nehogy most sírj…

Dulcinea (szipog): Jó… és hogy van a szélmalmokkal? Miért esett nekik, ha tudta, hogy nem óriások?

Don Quijote: A világ már rég nem figyel oda önmagára, Dulcinea. Hány sárkányt, hány óriást, hány félelmetes ellenfelet győztek le vitézebbnél vitézebb lovagok, és a világ mindezt elfelejtette. De az én szánalmas és nevetséges párbajomat a szélmalommal számon tartja és emlegeti. Miért van ez így, nem tudom. De ha ez kell a világnak ahhoz, hogy ébren maradjon benne a bajvívás, az egyenlőtlen párviadal, a megfontolások nélküli hősiesség eszménye – akkor igenis szívesen nyújtom neki ezt. Ezért vívok meg újra meg újra a szélmalmokkal. Például legközelebb ma este.

Dulcinea: Tréfálni tetszik?

Don Quijote: Dehogyis. Sisakom rostélyát mélyen lebocsátva, dárdámat rohamra szögezve nekirontok a szélmalomnak, fennszóval így kiáltozva: Ne fussatok, gyáva, aljas fajzat! Csak egyetlen magányos lovas támad rátok!

Dulcinea: Ó, be szép!

Don Quijote: …és ezt kiáltozván, miután egész szívemmel szerelmem hölgyének, Dulcineának ajánlottam magam, arra kérve, hogy a szörnyekkel vívott harcban jöjjön segítségemre…

Dulcinea: Istenem, istenem. Olyan szépen tetszett beszélni, hogy az Úrjézus áldja meg érte. És én mindig hűségesen fogom várni, hogy egyszer, akármikor, ha megjön a párbajból, én megköszönjem a jóságát, és felgyógyítsam a sebeiből…

(Don Quijote kezére borulva zokog)

Don Quijote: Jól van, jól van, Dulcinea. Annál szebb, minél abszolút.

Dulcinea: Minél szebb, annál abszolút?

Don Quijote: Hogy készíted a mézes pogit?

Dulcinea: Hogy szeretné az úr?

Don Quijote: Ánizzsal, görögösen. Ŕ la grecque. Ahogy Don Belianis de Graecia szerette.

Dulcinea és Don Quijote:

Egy kis mézest?

Egy kis májast?

Vagy egy rétest?

Ideadnád?

Leszel szíves?

Reszelt májas.

Reszelt szíves.

4. jelenet

Dulcinea, Sancho Panza

Dulcinea tükörben nézi magát

Sancho Panza (be): Tükrödben nézegesd magad, ki voltál.

Dulcinea: Mi ez rajtad, Sancho Panza, hogy nézel ki?

Sancho Panza: Ez az új… izé… a tarisznya… ahora… vagyis… a tarisznyanadrágom. Tetszik?

Dulcinea: Rémes.

Sancho Panza:

Egy borral teli kancsó

ne törődj semmi mással,

ezt mondja néked Sancho…

Dulcinea: Figyelj csak, Sancho…

Sancho Panza: Figyelek.

Dulcinea: Apám teljesen nincstelen ember.

Sancho Panza: Aha.

Dulcinea: Úgyhogy nincs hozományom. És örökségem se nincsen. Én vagyok a hozomány nélküli lány.

Sancho Panza: Annyi baj legyen. A szépség több, mint bármilyen gazdagság.

Dulcinea: Na csak azért.

Sancho Panza: Aha. Egy borral teli kancsó…

Dulcinea: A gazdád tévedésben van.

Sancho Panza: A gazdám?

Dulcinea: Igen. A lovag.

Sancho Panza: Milyen tévedésben?

Dulcinea: Azt mondta, hogy azért szeret engemet, mert nagy vagyont fogok örökölni.

Sancho Panza: Ezt így mondta?

Dulcinea: Éppen így. Azt mondta, én vagyok az örökösnő.

Sancho Panza: Hallj oda.

Dulcinea: De én nem vagyok. Nem örököltem és nem fogok örökölni semmit. Nem én vagyok az örökösnő.

Sancho Panza: Ne búsulj, Dulci, nekem így is nagyon tetszel.

Dulcinea: Tényleg?

Sancho Panza: Esküszöm, hogy én még ilyen helyes, talpraesett, éles eszű vászoncseléddel, amióta csak az eszem tudom, még nem…

Dulcinea: Esküszöl?

Sancho Panza: Bizonyisten.

Dulcinea: Te Sancho, nincs kedved virágot szedni?

Sancho Panza: Hát dehogyes nincs, angyalom.

Dulcinea: De bármi essék odabenn…

Sancho Panza: Hadd essék…

Dulcinea: Mindhalálig titok legyen! –

Sancho Panza: Titok lett, mondja Sancho. Odabenn, hol?

Dulcinea: Ott a malomban.

Sancho Panza: De hát mindenki odalát. Az egész fogadó.

Dulcinea: De a malomban ma nem dolgoznak, és tudom, hol lehet bemászni. És olyan finom puha búza várja ott, hogy megőröljék, hogy az tiszta csuda.

Sancho Panza: Na, akkor lássuk azt a búzát. (Mindketten el)

5. jelenet

Don Quijote, majd Sancho Panza és Dulcinea

Don Quijote:

Dulcinea, te keskeny ösvény.

Az ösvényen egy macska lépdel,

átsurran rajta, s fönt a felhő

az ő hajában mossa lábát.

Mert a feledés megváltotta

párnaciháját, mellét, száját,

és megváltotta animáját.

cicáját, máját, pneumáját.

Mindenem tiéd,

így a kóbor lovag,

hírnevem, szerelmem, rangom.

Hát ez a föveg? Hát ez a kacagány? ez a dolmány?

hát a

hát a

hátasló?

add ide add ide

dide dide

dideregj csak

no nézd csak a lovagot!

vagy tán hara

mia

miát?

nézd a hara

mia

miáját…

pokol, mennyország, kurvatórium!

Cicáját, máját, pneumáját.

(Papírt, tollat vesz elő, fennhangon olvassa, amit ír)

Dulcinea lelke: spanyol királylány ruhája. (Ír.)

Kérdésére, hogy a szenyóra nem ment-e azóta férjhez, nem született-e gyermeke, nem viselős-e, s hogy most is megvan-e egykori épségében, megőrizve erényét és tisztaságát, eszében tartva Don Quijote szerelme lángolását, válaszom a következő:

Dulcinea még hajadon, és az én szerelmem is lángolóbb, mint valaha. Lelki kapcsolatunk állandó, csakhogy szépségét paraszti durvasággá varázsolták. És bár őróla magáról keveset mond, ha azt állítjuk, hogy illatos szépsége nem más, mint selyem közt őrölt ámbra és pézsma, termete pedig egyenesebb, mint a guadarramai orsó, egyszóval: hogy szépsége földöntúli, mert benne valósággá váltak a költők lehetetlen és fellengzős jelzői, mégis nekem – és csak nekem, de másoknak nem – egy álnok varázsló az ő páratlan szépségét szegény parasztlány képévé változtatta…

Dulcikám, aki másnapos,

mező, amelyet más tapos!

Az ott a ribancok temetője.

Ott van emléke eltemetve.

Ugye, tudod majd, Dulci, édes,

ugye, tudod majd, Dulcikám?

Ha majd egy szőrös kéz, ha bármikor –

míg tested titkát, titkait

egy kéz kutatja majdan,

nem gondolod majd Dulcika,

nem gondolod, hogy baj van

de hangod majd remegni kezd,

s már térded is szitál majd,

meg mellecskéd narancsa:

ugye, tudod majd, édes,

hogy az a kéz öledben,

az Don Quijote mancsa.

A távolból Sancho Panza hegedűje – vagy furulyája – hallatszik, közeledőben. A Ciocârliát játssza diadalmasan.

Sancho Panza (hangja, ő még sötétben, vagy egy oszlop takarja): Megbasztam Dulcineát.

Don Quijote rezzenéstelen arccal ír.

Sancho Panza előlép, hófehéren, tetőtől talpig lisztes.

Don Quijote ír.

Sancho Panza: …Csak Teresa meg ne tudja. (Csend) És ne mondta volna közben folyton, hogy gyí te, gyí!

Don Quijote: „…és az álnok varázsló, valószínűleg Frestón, őt magát szegény parasztlány képévé változtatta, Dulcineám tiszta aranyfürtjeit pedig vörös ökör farkszőrszálaivá. De ideálom szempontjából közömbös is, hogy milyen az igazi Dulcinea. A varázslók különben valószínűleg bennünk vannak.”

Sancho Panza: Úgy bizony.

Don Quijote (énekel):

Az angyaloknál, Andalúziában…

hol gitár szól az éjben

gitár és kasztanyét…

Dulcinea be, lisztesen, fehéren

Don Quijote (ír): „…Dulcinea egyébként” stb.

Dulcinea:

Egy kis mézest?

Egy kis májast?

Don Quijote (lassan kezdi magára ölteni fegyverzetét. Sancho Panza segít neki): Vonulj kolostorba.

Dulcinea: Egy kis mézest? Ŕ la grecque?

Don Quijote: Ŕ la szolgája.

Dulcinea észreveszi, hogy csupa liszt, elkezdi seperni magáról, majd kifordul az egyik ajtón. Sancho Panza utána.

Don Quijote:

Madonna, ó, madonnám,

szíved szívemre vonnám,

kereslek Nekeresden,

talállak Nemlevőn,

gyertya vagy éjjelemben

és gyertya-szentelőm.

Don Quijote távozik, teljes fegyverzetben.

Jegyzetek

Don Quijote szavait gyakran Cervantestől idézi a szöveg.

1. jelenet

A kórus által énekelt két strófa részlet Lorca Lovasember éneke című verséből, az első Faludy György átköltésében, a második pedig Nagy Lászlóéban.

A Fogadós dala: részlet Az út című versből (Lorca – Faludy).

Don Quijote dala: részlet az Alba című versből (Lorca – Faludy).

Az idézetek nem szó szerintiek.

Don Quijote szerenádja Szilágyi Domokos poémájának részben átírt első része.

3. jelenet

Jókai Mór: Aben Chamot és Yóta. Részletek.

4. jelenet

Lásd Robert Burns: Falusi randevu. Szabó Lőrinc fordítása.