Vasadi Péter

Másé legyen. Más legyen. Legyen.

23

a szabadulást hoztad először, aztán a szabadságot. nem is hoztad.
ha hozod, tiéd ugyan, de nem te vagy. amink van, más, mint ami
vagyunk. nem hoztál semmit. magad eljöttél. a szabadság neve: jézus.
édes az úr, áldjátok nevét. engem meg elragadtál. nem apránként,
napról napra, hanem egyszerre. küldted hozzám követeidet, a szavakat.
az igét, s hatalmában a világosságot, a szent beszédeket. tucatnyi
szellemet. körbevettek, mint egy opálkerítés lécei, mélyen a földbe
süppedtek, s a háztetőkön, a gyárkéményen túl, akár egy ezüst-
fa koronája, villogott a hajuk. édes vagy, uram, áldom nevedet.
nem rábeszéltél, megmutattad. nem állítgattál ide-oda, kinyitottad
a szobád ajtaját. nem nógattál, gyere lassan utánam, mondtad. oly jól
ismered legbelső nehezékem: én kúszom, nem sietek. mégsem vagyok kígyó.
léptenként kapaszkodom fölfelé, nem röpülök. mégis királyi ragadozó
figyel ki belőlem. édes az úr, áldjátok nevét. nem rangsorolod
az érveidet, pétert említetted, és pált, jánost, jakabot. álljunk
térdig a vízbe, nézzétek, úszkálnak égben a halak. meghúzza magát
parton az idő. les, nehogy elvétse, ha ugrania kell. s a törvények
csúcsos ciprusligete. jön elő sziklák mögül a múlt, mint egy beduin
karaván. édes az úr, áldjátok nevét. ne akard, hogy téged gondoljanak
el, mondtad. gondolják magukat. ha bírod csönddel, erővel, te leszel
valamennyi. minél jobban elütnek tőled, annál inkább te vagy. ne akard
magadat. van, aki téged akarjon. elereszteni, ez a bírás titka. másé
legyen. más legyen. legyen. ha hozzád igazodik, elévül… édes az úr.

24

hirtelen megérti az ember, le kell vetnie a csizmát, a bakancsot le-
rúgnia, ki kell lépnie a cipőből, de még a sarut is billegtesse le láb-
ujjairól. mezítelen talpakhoz illik a teremtés. elsüllyed benne bokáig
a láb. beletérdel. lehajlik a fölszegett fej, a kitárt kar összefonódik
a mellen, ráül a test a bokákra. ott görnyed. gyorsan kel föl a nap,
sietve lenyugszik. jön az ősz, a tél, a tavasz, ellobban a nyár is. rá-
fagy emberre az eső, a hó, elolvad a jég, lecsurog róla a víz, meg-
barnul a tűző naptól a bőr, kipattannak rügyei, levelekre bomlanak, s a
térdeplő ember virágba borul. illat lengi körül, s idezúgnak a méhek
szüretelni. a ki tudja hányadik őszön mintha megverték volna:
ahány virág fakadt rajta, annyi a seb most, takaratlan. beheged mind.
az ember, mint az öreg fa, lombtalan és kérges. teste apránként le-
hullik a földre, s elporlad a homokban. mikor egészen alant van,
föltör a fénye félgömb alakban, s azontúl az éjt bevilágítja.

Utoljára a cellában

31

Csak nagy csöndben tudja
egészen. Ha senki se kérdi.
Kint a világ, bent az üresség.
Távol trappista kutyák ugatnak.
Domb alatt elhúz a vonat. Most
tágul a lélek. Itt vagy velem,
gyöngéden tudtomra adod.
Én a fuldoklás peremén.
Mégsem gördül. A szem telik el.
Nem csukladozik a hang, csak
komorabb lesz. És izzik az
indulat az üvegtestben. Rándul
a váll, égnek a talpak, lángol
halk lobogásban a test.
Hova menjek, uram, hova menjek.
Ez vagyok, én, egyhelyben, de
az űr hidege futkos ereimben.
Reszket. Imádja. Tehetetlen.
Sűrűsödik. Mind élőbb. Le s föl.
Lassan tér vissza. Jó neki itt.
Hang nélkül fekszik a földre.
Karja elhányva. Lába viasz.
Lecsukva vagy nyitva szeme,
ugyanúgy vak. S lát. Amit
ilyenkor, azt nem lehet. Nem
szabad. Egymást ölné ő s a szava.
Nincs rá fogalom. Ring rajta.
Arcfény. Ellepi és emeli. Nincs
mit nézni. Nincs mire mondani
szót. Mélység van. Nem “van”.
Mélység. És szét. Mindenfelé.
Orrán, száján, fülein jön ki
a gregórián-létezés. Készül
elhagyni a határzónát. Menne
a test, kiszakadna, de vissza-
öleli a dallam. Az fogja, ami
vinné. Egymáshoz csúsznak bent
lágyan a szervek. Föltérdel.
Megtisztult. Könnyű, mint a
szavak ellebegő héja. Tolong
cellájában a világ. Minden
köréje telepszik. S mindenki.