Alföldy Jenő

Közel a delelőhöz

Csontos János: XL (Összegyűjtött versek)

Rövid helyzetfölmérés

Keveset hallani Csontos János költészetéről, s úgy érzem, nem csak az irodalom iránt általánosan megcsappant érdeklődés jeleként. A kritika is kevés visszajelzést ad működéséről. Ennek egyik okát abban sejtem, hogy nincs ma sem olyan irodalmi áramlat, sem olyan véd- és dacszövetség, amely Csontos János eredendő hajlamait, törekvéseit, ars poeticáját fölerősítené. (Az áramlat meg a véd- és dacszövetség közül az előbbit választanám, ha volna.)

Hagyomány és újítás, tradíció és eredetiség kölcsönviszonyának függvényében lehetne meghatározni azt a nem létező áramlatot, amelyet hiányolok. Az elképzelt irányzat, amelyhez tartozónak mondanám Csontos Jánost, a magyar líratörténet bensőséges ismeretén és a mai világ, benne a mai Magyarország élete, sorsa iránti közéleti érdeklődésen alapulna. Követői nagyfokú esztétikai és etikai érzékenység jegyében hódítanák vissza az elvesztett közönséget, és szereznének híveket a versnek az újabb nemzedék soraiban. Tömött tantermekben, művelődési házakban és vidéki könyvtárakban inná a költők szavait az ifjúság, mint például a hatvanas–hetvenes évek fordulója táján (különösen a „prágai tavasz” és az 1968. augusztus 21-ét követő „prágai ősz” idején) a Kilencek költői estjein, ahol Utassy József vagy Rózsa Endre felejthetetlen költeményei elhangzottak. A Cantata profana például, szuggesztíven időszerűsített szimbolikájával: „Nem iszunk csatára csendülő pohárból, / Csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból”.1 A mű egyszerre fejezte ki az igényét annak, hogy hazánk katonai részvétele a prágai forradalom eltiprásában szégyenletes és gyalázatos, valamint azt, hogy tiltakozásunk a hazai és a velünk szomszédos népek közös hagyománykincséből meríti azt az erkölcsi erőt, amelyre a költő hivatkozik.

Csontos János – aki egy 1990-es riportkönyvében2 sorra meginterjúvolta a Kilencek társaságának tagjait – már adott jelzéseket arról, hogy milyen szellemi vonzáskörbe tartozik. Mégis magányos költő lett, annak ellenére, hogy közíróként meglehetős nyilvánosságot mondhat magáénak a napi- és hetisajtóban.

Olvasom a Kortársban Vilcsek Béla, a poétika és a tágabban vett irodalomtudomány kitűnő művelőjének írását Zalán Tibor költészetéről,3 és a következő passzusra bukkanok. „Az arctalan nemzedék4 képviselői (…) pályájukat kezdettől fogva, empirikus irodalomtudományi szóhasználattal: az irodalomrendszer, az irodalombiznisz egészében való tudatos részvételként (irodalmi alkotói, közvetítői, befogadói és feldolgozói cselekvésként) élik meg. (…) Az irodalomrendszerben való közreműködésüket és saját költői-írói pályájuk alakítását egyszerre jellemzi az elméleti felkészültség és a gyakorlati kérdésekben való jártasság, az eltökéltség és a tudatosság. Egy teleologikus pályaterv végrehajtásának, egy »projekt« megvalósításának célzatosságával, következetességével és módszerességével tervezik meg és formálják a maguk életútját, járják az irodalmi szakma vagy mesterség iskoláját. Mindenáron írók vagy költők, méghozzá jelentékeny írók vagy költők akarnak lenni (…). Céljuk elérése végett minden áldozat vállalására késznek mutatkoznak. (…) Törekvésük ebben a tekintetben is szembenézés az irodalom diskurzusrendjében a hetvenes évek végére bekövetkezett válsággal, s kapcsolódás az ugyanekkor még csak néhány kivételes alkotó vagy mű esetében tapasztalt, a kanonikusan elfogadottal szembeforduló művészetfelfogáshoz és beszédmódhoz.”

Hozzáteszem, hogy azok a hetvenes évek vége óta folyamatosan teret hódító „kivételes alkotók vagy művek”, amelyek az „arctalan nemzedékre” oly lenyűgözően hatottak, azóta elképesztő mértékben kanonizálódtak a posztmodern esztétika elterjedésével és a sztárcsináló reklámipar közreműködésével. Csontos János már nem az ötvenes évek gyermeke, mint az „arctalanok”. Neki nagyon is fölismerhető arca, költői karaktere van első megszólalásai óta, noha eleinte sokat hallatott verseiben a cselekvéshiányról, a mozgástér szűkösségéről és az ezekbe való beletörődés veszélyéről. Éppen ezek tudatosításával teremtette meg a maga költői arculatát. Ő is rendkívül tájékozott, tanult szerző, ő is dolgozott irodalmi szerkesztőségekben, s bár publicisztikai munkássága elsősorban a politikai közéletre irányul, irodalmi utalásai, példálódzásai a mai, kultúrától elrugaszkodott újságírásban szokatlan kulturális érzékenységről tanúskodnak. A Magyar Nemzetben hosszú ideig naponta jelen volt Kétezer leütés című tárcasorozata. Betűre, szóközre pontosan annyit mondani valamiről, amennyit érdemes, se többet, se kevesebbet – ez tartalmi és formai kérdés egyidejűleg.

Közírói nyilvánossága ellenére magányos jelenség maradt, úgy látom. Nem tartozik „brancsba”, ahogy ő fogalmaz; ritkán „szerepel”, nem szervezkedik. Kosztolányival szólva: feltűnően „egyedi példány”, s ezt jó érzéssel mondom. Ugyanakkor félteni kell attól, hogy a visszhangtalanságban a perifériára kerül, és ez előbb-utóbb műveire is rányomja bélyegét. (Az ugyancsak politizáló természetű Petri György a szilencium hosszú éveiben a mellőzöttség s a nélkülözés helyzetében is bátorító társakra, erkölcsi támogatókra és tekintélyes szövetségesekre talált köreiben.) Csontos János verseiben egyelőre – hál’ istennek – a gyér visszhang ellenére semmi jele a marginalizálódásnak. Létezését s egyenletesen gyorsuló fejlődését még nem késő széles körben tudomásul venni.

Személyesség

Csontos János összegyűjtött verseinek címe, az XL római számokkal írt Negyven. A költő negyvenévesen látta elérkezettnek az időt, hogy szemlét adjon jó két évtizedes eddigi működéséről. Utalhatnak ezek a betűk akár a szerző „XL-es” termetére is. Az ilyen és hasonló, komoly vagy játékos formában, de megörökítő szándéktól vezérelt személyes adatok közlése sosem volt idegen a költőktől. Különösen Csontos János kedvenceitől: a kis és nagy testamentumát megíró Villontól; a katonaélményeit erkölcsi szférákba emelő Balassitól; a családi körülményeit, kabátja eredetét, éhezését s egyéb magándolgait versbe foglaló József Attilától. Vagy attól a Márai Sándortól – és attól a Kosztolányi Dezsőtől! –, aki a legapróbb létmozzanatokat is a naplóíró pontosságával idézi fel Halotti beszédjében a teljes élet részleteiként.

Ady és Szabó Lőrinc iránti vonzalmainak idézet- vagy utalásszerű jeleit kevésbé veszem észre verseiben, de az ő nevük is idekívánkozik. Nemcsak a költői én határozott előtérbe állítása, hanem a ciklus-, kötet- és életműszervezés okán is. Meg azért, mert Csontos János hozzájuk hasonlóan a világ tükreként kezeli költői énjét, a költők mindenkori, legfontosabb munkaeszközét. Méghozzá úgy, hogy a „világ” elsősorban nem a kozmikus, természeti univerzumot, hanem inkább az emberi társadalmat jelenti. Ebből a szempontból csakugyan Adyhoz és a fiatal Szabó Lőrinchez, a Te meg a világ, azon belül különösen A Sátán műremekei költőjéhez áll közel. Igen, főként a nagyvárosi életben helyét kereső, a kapitalista világ ellen lázadozó, a létharcban meg nem hátráló, de azt morálisan el nem fogadó, önmagában bízó és – Villonnal mondva – a befogadó és kitaszító emberi közösségtől már (és még) nem az „örök” természethez pártoló, fiatal Szabó Lőrinchez.

A személyesség a költészet conditio sine qua nonja; az érzelemkifejezésen alapuló lírai műnem alapfeltétele. Az egyéniséget rangfosztó, látszólag „személytelen” formában is az – például Weöres Sándor értelmezésében, aki a partikuláris személyiséget az egyetemes, isteni személyiségben óhajtotta feloldani. A tizenkilencedik század második fele óta ugyancsak sarkalatos kérdés, hogy a költő közvetlenül vagy közvetítőeszközök révén fejezi-e ki az érzelmeit. Ám az bizonyos, hogy személyiség nélkül éppúgy nincsenek érzelmek, ahogy érzelmek nélkül nincs vers. Shakespeare tükörhasonlatát („a költő tükröt tart mintegy a természetnek”) a modern, objektív líra esetében episzkópra vagy periszkópra lehetne cserélni: a „tükrözés” nem közvetlen, hanem akár többszörösen közvetett fényvisszaveréssel történik. A költői én viselkedése a korai romantika óta egyre bonyolultabb: nem pusztán passzívan tükröz, hanem – részben „emlékezve” a benne régebben visszaverődő képekre, részben önállósítva magát – egy új valóságot sugároz magából, amelynek rejtett fényforrásai talán a tudat alatti szférákban, talán a nemzedékek sokaságának ősemlékezetét tároló génekben lakoznak. És nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tágan értelmezett kulturális környezetet és a költő által számon tartott irodalmi hagyományt sem, amely rányomja bélyegét stílusára.

A posztmodern esztétika, úgy látom, főként erre a hatásra irányítja a figyelmét, és kétségtelen, hogy rengeteg fontos fölismerést köszönhetünk ennek. Ám az is egyre világosabb számomra, hogy az intertextualitás mint a vizsgálódás fő elve – sokszor tapasztalható egyoldalúságánál fogva, seregnyi más, fontos megközelítési módot elföd és kiszorít a kizárólagosságot kedvelő irodalmárok gyakorlatában. Mellőzi gyakran a lírai ént is, a költő „magával hozott” érzelmi nyersanyagát is, a társadalmi környezetet és ezek kölcsönhatását is. Nem az elméletet megalapozó német és más külföldi szerzőkre, hanem az utóbbi tizenöt-húsz esztendő jellegzetes hazai irodalomkritikájára gondolok. Minden irányzat kitermeli a maga dogmatikusait és strébereit gondolkodásban és beszédmódban egyaránt, de a posztmodern „iskolák” követőinél különösen gyakori ez az egyoldalúság és türelmetlenség. (Akadnak természetesen kivételek; jó érzéssel olvastam nemrégiben például a láthatóan posztmodern beállítottságú Jánosi Zoltán elemzését Görömbei András Csoóri Sándor-monográfiájáról.5 Nem is szükségszerű divatjelenség az elfogultság és a toleranciahiány: a két világháború közti időszak szellemtörténeti áramlata békésen megfért más humánus szemléletű irányzatokkal, klasszicistákkal és modernistákkal egyaránt.)

Tartani lehet az irodalmi sajtó egyoldalúságától más okokból is. A politikai besorolás sok kritikus számára be nem vallottan is fontosabb, mint a tehetség, a formakultúra, a nemzeti folklórhagyományhoz és a világirodalom nem föltétlenül divatos klasszikusaihoz való viszony vagy az eszmei tartalom humánus voltának megítélése. Úgy látom, Csontos Jánost – tehetségéhez, érdemeihez mérten – furcsa féloldalassággal kezeli az irodalmi szakma, akárcsak a huszadik század egyik legjelentősebb formaművészét (és a legtökéletesebb magyar nyelven író költők egyikét), Csanádi Imrét. Míg a poétikai és a stilisztikai szakkönyvek telis-tele vannak a legváltozatosabb időmértékes és ütemhangsúlyos versformákat példázó Csanádi-idézetekkel, addig a költő hagyatékával immár tizenöt éve egyetlen kiadó sem törődik. Nehogy Csontos János is így járjon. Jellemző, hogy méltatói főleg a poétika tudományával foglalkozó irodalmárok közül kerülnek ki. Szepes Erika például alapos, értéktudatos tanulmányban foglalkozott Csontos költészetével.6 Nem csupán a formaművészetére figyelt föl, hanem arra a társadalmi érzékenységre is, amelyet nem a mai, megzavarodott politikai besorolás, hanem a mindenkori, jóérzésű fiatal ember hagyományos és természetes életérzése alapján lehet baloldalinak nevezni. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy Csontos János versben-prózában láthatóan a szegényekkel érez együtt, valahogy úgy, mint minden messianizmus őspéldája, Jézus Krisztus, vagy mint József Attila, „az utca és a föld fia”. A költészetben nem sok politikai aktivizmust mutat, de következetes társadalomkritikát gyakorol: szembeszáll a kis nemzeteket veszélyeztető, az emberi személyiséget elszürkítő és tömegemberré, termelő- és fogyasztógéppé züllesztő, az emberi viszonyokat gazdaságiakra redukáló és a kultúrát a szubkultúra aprópénzére váltó globalizmus veszélyeivel, a nemzetek közötti erőszakkal és a társadalmi manipulációval.

Formaművészet

Csontos János rengeteget tanult a régiektől, és majdnem ugyanennyit az újabbaktól, a József Attila utániaktól is, főként Weöres Sándortól. Kultúrával jól fölvértezett költőként mindent tud, amit csak illik tudnia a tárgyi közvetítőkről. Arra azonban eleddig nem volt szüksége sem divatból, sem bármilyen meggondolásból, hogy önmaga helyett egy másik – kölcsönzött vagy elképzelt – személy bőrébe bújva fejezze ki magát. Ő áll versei középpontjában, az ő véleménye sugárzik vissza műveiből a világra. Stílusa, formavilága mindenekfölött a poétika síkján kapcsolódik a hazai és világirodalmi hagyományhoz. A mai élet friss jelenségeit pedig verseinek nyelvi anyaga veszi föl magába. Főként a fiatal korosztályban elterjedt és a sajátjaként használt szleng és a jobbára ironikusan kezelt technokultúra és a média-kifejezések alakjában.

A mai magyar költészet első számú formaművészei közé tartozik. Káprázatos mesterségbeli biztonsággal alkalmazza a legváltozatosabb műformákat a szonettől a hexameterig és disztichonig, a rondótól a haikuig, tankáig, a ballatától (Hegedüs Géza a t betűvel különbözteti meg ezt a középkori eredetű műformát a ballada műfajtól) és a szonettkoszorútól a makámáig s a különféle saját leleményű, akrosztichonnal megfejelt megoldásokig. Három ízben is követi József Attila Születésnapomra című versének játékosságát, egész ciklusra rúgó verset ír mások stílusában és modorában, a dantei terzinától, Weöres mitizáló tündérjátékaitól, József Attila Medáliáitól és búcsúversétől a kuruc kesergőkig és a Várady Szabolcs által itthon elterjesztett angol limerick-formától a Salvatore Quasimodó-i motívumokkal megspékelt, hellenisztikus-bukolikus hexameterekig. Ez is egyfajta költői „alakoskodás”, de a maszk mögül mindig ő beszél; a forma inkább kölcsönvett hangszer, mint a személycsere eszköze, s a hangszeren a maga dalát pengeti.

Formateremtő készsége nem merül ki a kész poétikai sémák rutinos és bravúros alkalmazásában. A költészetben elterjedt formákat sokszor új kombinációkkal, szerkezeti és technikai trükkökkel teszi még bonyolultabbá és zártabbá. A keresztrímes, ötös jambusi sorokat például párosával egyesíti, és húsz szótagos sorokat alkot belőlük, a sormetszetekbe rejtve minden második rímpárt. Tizenegy mondatban megírja önéletrajzát, borotvaélen egyensúlyozva kötött vers és a folyékony próza között, aminek, mint említettem már, újságíróként is mestere7. Tizenkét darabból álló, Georgikon-szerű hexametrikus ciklust ír a Berkes Erzsébetnek ajánlott Kalendáriumban (engem Dsida Jenőnek az év hónapjaira írt, Kalendárium szonettekben című ciklusára és még jobban Csanádi Imre disztichonos Kalendáriumára emlékeztet).

Ha ez csupán afféle mesterségbeli zsonglőrködés volna, akkor a manierizmus és a kései rokokó költők, a tizenkilencedik század elején működő mesterkedők utódjának lehetne tekinteni, de ettől a besorolástól a leghatározottabban szeretném elkülöníteni. Egyrészt a már említett személyessége miatt. Másrészt ő a formát nem önmagáért vagy az egyébként le nem becsülhető játék kedvéért kezeli boszorkányos ügyességgel, noha éppúgy kedveli a versben űzött játékot, mint első számú mestere, József Attila. A formával gyakran gondolatot fejez ki, például az Ölelkező szonettek című szerelmesvers-kompozícióban, amelyben az egymást „ölelő” szonettek úgy fogják közre a kettős funkcióban szereplő verssorokat, ahogy a műben megírt szerelmi ölelkezésben a férfikarok a nőt. Ez is József Attila-i lelemény.

Gondoljunk József Attila tizenkilenc évesen írt, zseniális szonettkoszorújára is, e műforma hazai „őspéldájára”, A kozmosz énekére, melyben a szonettek úgy keringenek szinte a ciklust összefoglaló mesterszonett körül, mint a naprendszer bolygói a Nap körül. (E műformában József Attilát megelőzően tudtommal csak egy halvány, tizenkilencedik század végi kísérletet tart számon az irodalomtörténet egy elfeledett költőtől.) Csontos a Szonettregényében megtizennégyszerezi a szonettkoszorút. Effajta leleményeket hosszan sorolhatnék Csontos kötetéből. Versbravúrjainak jelentős részét ő is nagyon fiatalon írta. Emlékszem arra a fiatal költők verseiből összeállított antológiára a nyolcvanas évekből, melyben debreceni diákköltőket (vagy nemrég diplomázottakat) vonultattak fel; én ekkor fedeztem föl magamnak Csontost.8

Önéletrajziság

„Önéletrajz minden sorod” – írja eleddig legnagyobb szabású vállalkozásában, a 196 szonettet számláló Szonettregényben. A „regényt” nem kell szó szerint venni. Igaz, arra is utal, hogy rengeteg önéletrajzi elemet felhasznál. Ebből és összes verseiből éppúgy össze lehetne állítani eddigi életrajzát, mint ahogy Petőfiét. Kétkezi fölmenők, a föld és a bánya kétlakiságában őrlődő apa. Mezei focizások valahol szülővárosa, Ózd környékén. A gimnáziumi, majd a szellemi kalandokban bővelkedő debreceni egyetemista diákévek; a felnőtté válás izgalma és csalódásokkal terhes rezignáltsága. A harminckettedik, illetve a harmincharmadik év, a József Attila-i és a krisztusi kor betöltése. A hírlapírás embert próbáló botlatói, bárki által látható sikerei és (Balzac regényhősére, Lucien Rubempré s mások, maiak negatív példájára figyelmeztető) morális korlátai. Szerelmek, család, szép ringató dal a kislányához. A fiatal humán értelmiségi anyagi szűkölködése. Külföldi csavargások, csömörérzéssel vegyes ácsingózások a jóléti országok világvárosaiban. Küzdelem a társadalmi manipuláció megkísértetései ellen. És így tovább. De szó sincs afféle verses naplóról – inkább arról van szó, hogy költészetének ő a hőse, akkor is, ha nem önmagáról ír, hanem a környezetéről. Az idézett szonett így folytatódik: „minden állítmányodban ott állsz / s magad vagy minden alanyod”. Például a tizenkét darabból álló Szajnaparti szonettek sorozatában, amelyben Illyés úti verseire, versciklusaira emlékeztető objektivitással ír (vö.: Tizenkét nap Bulgáriában – Prózai útinapló versben). Az Illyés-összevetésből az is kiderül, mennyivel ironikusabb alkat Csontos ennél a mesterénél, ám így is kétségtelen, hogy Illyéshez hasonlíthatóan markáns, személyes hangon, egyszersmind közösségérdekűen, demokratikus elvekre támaszkodva szólal meg. Erről a kollektív személyességről és erről a fajta önéletrajziságról van szó legtöbb versében: saját mércéje, értékrendje és véleménye van, egyebek közt nemzetihovatartozás-tudata, melyről semmiféle játék, formabravúr, groteszk fintor vagy egyéb divatos költői viselkedés kedvéért nem hajlandó lemondani.

Érdekes, hogy sokáig többes szám első személyben beszélt, főleg a nyolcvanas években. Ez a mi-tudat a nemzedéki élményközösségen és az egy bordában szőtt szellemi környezeten alapult: elégedetlenkedő, lázongó, ellenzéki érzelmeihez talált egyetértő társakra. Aztán annak rendje és módja szerint rá kellett jönnie, hogy a közös lázadozás és elutasítás mellett közös célokra is szükség van, és ezekhez jóval nehezebb partnerekre lelni. Vállalni kell a magányos küzdelmet is, a csoporttudattal meg nem támogatott értelmiségi helyzetét. A félrevezetett sokaság, legyen bár többség, nem a nemzet. A nemzet magányosan is vállalható eszme.

Szonettregénye már önmegszólító formában, azaz egyes szám második személyben vallja meg a szerelemben és a költői-közírói hivatásban élete értelmét megtaláló küzdelmeit, eszmélkedése történetét. Epikai vezérfonala szinte nincs is a hatalmas kompozíciónak: a mesterszonettek mesterszonettje (másképpen mondva: a „szonettkoszorú a négyzeten”) nem is tenné ezt lehetővé. A szerkezet magában hordozza a spirális fejlődés elvét: minden gondolat magasabb szinten tér vissza önmagához.

Egy kis matematika és térmértan

Csontos János formavilágában, főleg a magas fokú rendezettség folytán, a számoknak is szerepük van. A költészet és a matematika kölcsönviszonya, úgy tetszik, ma jobban „benne van a levegőben”, mint a hazai költészetben korábban bármikor (a világlírában például Danténál volt különös jelentősége a számmisztikának). Három jelentős költőnk is van, akinek forma- és/vagy gondolatvilága erős vonzódást mutat egy „neopitagoreus” esztétikához: Marsall László (főként gondolati értelemben), Bertók László (inkább formai értelemben) és Tandori Dezső (gondolati és formai értelemben egyaránt). (Kassák a húszas években a technicizmus vonzása, Weöres Sándor pedig – egész munkásságában – főként a zene és a poétikai formák törvényszerűségei révén kötődött a matematikához.) Csontos Jánosnál már a verscímek is észrevétetik ezt, például: Tizenegy mondat, Harminckettő, Hét halál, Trilógia (Egy, Kettő I–X, Három), Alfa és Ómega (Huszonhat évemre, 1–26), Hétszer hét, Három makáma, Füredi triptichon, Harmincegy a négyzeten, Harminchárom, Hétfátyoltánc (1–7), Negyedik negyed, Négy évszak, XL – és így tovább. Ez persze önmagában még nem matematika, mégannyira sem „számmisztika”, csupán számok, amelyek hol évszámokat, hol a mű mennyiségi mutatóit jelölik, s effélék más költészetekben is jelen vannak. Ám feltűnő ezek gyakorisága és a számok viszonossága: a Négy évszakot például négy sorban írja meg, a Huszonhat évemre című verset huszonhat versszakban – és így tovább. (Lásd a 7. számú jegyzetet is.) Ez már a formateremtés matematikai elvére utal. Az pedig, ahogy a rondót, a szonettet vagy a szonettkoszorút kezeli, nem csupán mesterkedés, hanem egyfajta mágia, mely mint a középkori és későbbi aranycsinálók, polihisztorok titokkeresése, egy magasabb rend törvényszerűségeinek kifürkészésére irányul. Csontos a versnek nemcsak mestere, hanem alkimistája is, aki rendbe rakott és Rubik-kockaszerűen forgatott meg visszaforgatott szonettjeivel és más, összetett verstani figurációival újabb és mélyebb tanulságokra kíván jutni, mint a versek, ciklusok puszta egymásutánjával vagy halmazával. Szonettkoszorúit (merthogy ebből sokat összebűvölt a versírás Kempelenjeként, sakkozógép-tervezőjeként, s ami ennél több, orgonaépítőjeként: Hervadt szonettkoszorú, Koldus-koszorú, Szonettregény, 1–196; kisebb szonettciklusa, egyedi szonettje még több van) nem lineárisan, nem síkban, hanem térben képzelem el: a visszatérő sorok azonos törvényekhez igazodva kapcsolódnak egymáshoz, mint a gömbfelület pontjai és rádiuszai a legbelső centrumhoz. A tudatvers rendezőelvét szemlélteti a Szonettregény 150. szonettje: „Tered az agygolyóbisod”, állítja önmegszólító művében, s a gondolkodás, a képzelet „befelé tágult végtelen”-jéről beszél.

Fogalmiság

Csontos János magas absztrahálóképességekkel fölvértezett szellem, de nem absztrakt költő; társadalmi-közéleti érdeklődése és fönt említett személyessége, nyitott önéletrajzisága – vagy hogy a posztmodernizmus megszállottait még jobban irritáló kifejezést használjak: őszintesége – ezt kizárja. Munkamódszerét tekintve mégis inkább fogalmi, mint képi természetű. Gondolatainak építőelemei nem képek, hanem általános fogalmak, amelyek olykor képi eredetűek, de a nyelv és a gondolkodás intellektualizálódása következtében fogalmakként funkcionálnak. Afféle metaforikus képes beszéd az övé, melynek rendeltetése a szöveg folyamában nem az imaginárius kifejezés, hanem inkább a tömörítő megnevezés.

A Szonettregény 16. szonettjét idézem, megvilágítandó, mire is gondolok. „Önéletrajz minden sorod, / szanaszét hagyott ujjnyomat, / kitakarózott gondolat, / csapást követni még konok; // robban a ritmus, rím zenél, / kínálkoznak a lámpafénynek, / mögöttük elfedve a lényeg, / (…) // zsigerből jött varázslatok / hívogatnak egy más napot: / (…) // hanyatt révülve, kúszva hasmánt / játszod a nagytudású sámánt: / fényre születsz, mégis botorkálsz.”

A költő itt meglehetős önismerettel beszél arról, hogy nem kenyere az a fajta versbeszéd, amelyben a szürrealista álomtechnika, a látomásos képzeletműködés, a szabad képzettársítás szervezi a verset. Ragaszkodik a tudatossághoz, a fogalmi tisztasághoz. Korántsem hinném azonban, hogy a sámánkodó allűrök elutasításával Nagy László ellenzői közé tartoznék, legföljebb a kiváló költő munkamódszerének folytathatatlanságát látta be idejekorán, amikor – a költő életében és halála után pár évig – Nagy László-epigonok hada lepte el a sajtót, akik csak a külsőségeket lesték el mesterüktől. Valószínűnek tartom, hogy a gyűjteményes kötet élére helyezett, emelkedett, magával sodró és meghitt részletekben bővelkedő költői próza, a Tizenegy mondat nem jött volna létre – legalábbis így – Nagy László Életem című curriculum vitae-je nélkül. Több is ez, mint költői próza: prózavers inkább, amelynek poétikáját még nem dolgozták ki nálunk. Itt főleg az óriásmondatok lendületében rejlik a formateremtő erő. S a plasztikusságban, a dolgokban rejlő lélek megjelenítésében, valamifajta animizmusban, mely Illyés Gyula prózakölteményeire emlékeztet (vö.: Gyermekkorom lángjai, Gyermekkorom zivatarai). Tud tehát olyan megjelenítőerővel írni, mint a régiek.

Ha valamiben mégis elmarad (jelenleg) a nagyoktól, akkor az – eddigi teljesítménye egészét mérlegre téve – az imaginárius képi kifejezés, a felejthetetlenül felsugárzó szimbólum, az emblematikus metaforaalkotás. Ezek hiányát vélem gyöngéjének. (A Nagy László elleni sorozatos akcióknak is „köszönhetjük”, hogy ezt ma alig becsülik a költészetben.) Metaforái, azaz inkább allegorikus képei inkább szemléltetik vagy inkább csak jelzik a fogalmat, mint sugallják a ráción túli képzeteket, amelyek a lélekben jönnek létre, s amelyekre nincsen szó, csupán a szavak újszerű, még sosem volt kapcsolatai hozhatják létre őket az ihletett költő beszédében. A zeneiség, a költői szerkesztés, a zárt formák végletekig fokozott tökélye talán egyoldalúan köti le kivételes költői energiáit; talán ezért képződnek meg egyelőre ritkán azok a pillanatok, amikor úgy érezzük, a nap zenitre ért, ennél nincs nagyobb fényesség. Pedig mily közel jár ehhez, amikor például ilyen komplex képet talál a tudat és a környezet együttes megjelenítésére: „Kitakarózott gondolat / borzongja életre a hajnalt”! Vagy amikor tizenkét soros versben egészíti ki József Attila két, töredékben maradt sorát (Két elakadt József Attila-sorra)! Vagy amikor a tömörítés csúcsteljesítményeként verse egyszerre kristályosodik képpé, teljes értékű zenei futammá és tökéletes aforizmává, mint ezekben a sorokban: „Hiába kutatni, ki vétlen, / ki tiszta és ki bűntelen. / Vonásainkba rég bemarta / magát a bűnös félelem.”

Remekül ért ahhoz, hogy a szépen megírt versben is fricskát adjon a pedáns, régimódi „szépségnek”, amelyet hamisításnak érez: „Hazug vagyok, ha szépen mondom el” (Rosszkedvű rondó); „A létezés a látszattal perel”, mondja ugyanitt. És milyen remekül fordítja profánra himnikus hangon megírt Pogány imáját: „Tilalmas éjek istennője, te! / Oltárodon a pogány ösztön áldoz. / Kiátkozottan fölemel magához / az evilági kárhozat kegye. // Hajszol a vágy, hogy vágytalan legyek. / Te szabadíts meg mindentől, mi égi; / igazulás, ha kereszteden végzi / gyarló testem. A Föld legyen veled.” William Blake eretnek himnuszai és próféciái jutnak eszembe erről a versről, s nemcsak paradox vallásosságának, hanem a kifejezés erejének is köszönhetően. Őszi szonettje Babits és Tóth Árpád szonettjeinek hangulatát és természetiszépség-igézetét hozza be – de micsoda tragikumot tud elhelyezni a szomorkás impresszióban: „Betelt a nyár. A lángolások / napfoltjait a bőrünk őrzi, / akár térkép az elpotyázott / tartományokat (…).” Igen, ilyenekből kellene több.

Nemcsak tornyos, kupolás tető alá hozni tudja a szép verset, hanem képes arra is, hogy önironikusan – és egy összetettebb igény, a szemléletté vált igazság jegyében – a tetszetősség fölé emelkedjék: „Élj, metafora-dzsungelünk! / Éljetek, szép üres tirádák!” (Nyári vigalom)
A kétely csordultig megtölti vallásos érzéseinek kelyhét: „Istenfélelmünk tárgytalan bár, / megtartjuk szertartásainkat”. Hadat üzen tehát a közhelyszerűségnek. Ám nem feledi, hogy a költészet lételeme mégis a szépség, melyet éppúgy meggyaláz a korszak élősdi szelleme, mint az igazságot: „Aki vét a Szép parancsa ellen, / azt szajkózza, mi a korparancs. / Tivornyáin nem kísérti Szellem / s nem kontrázza kebelbeli brancs.” (Gépszonett) Ez még a groteszk egyoldalú divatjának éppúgy szól, mint a kor irodalomellenességének. A groteszket ő is alkalmazza, de arányérzéke, sokoldalúsága és főleg természetes szépségigénye nem engedi mindenre ráburjánzani. A másik alapvető esztétikai érték, amelyhez ragaszkodik, a pátosz. Ez az, amelyen ócska zsurnaliszták köszörülik tollukat. „Mégis a főszerepet élem. / Pőreségem el nem cserélem. / Én választottam pellengérem” – írja. Tisztában van azzal, hogy miként jutalmazzák azt, aki a költészetben a saját bőrét viszi a vásárra.

A formák híveként és mestereként tehernek érzi a régen megszerzett rutint, és sokszor megbontja a szoros kötést. Egyelőre inkább megbontja és lazítja, mint mellőzi vagy elveti (Mellékes szonettek; Rendetlen szonettek; Csonka szonett az ölelésről – és így tovább). Talán a szabad vers vagy a már több ízben remekül alkalmazott, „trükkös” prózavers (Csanádi Imre szava) hozza meg a fordulatot költészetében, amelyben a szép hangzás, a kerek forma egyetlen kompromisszumgyanús jelzőnek, határozószónak vagy névelőnek sem ad fölmentést. E maximalizmus elvét éppen ő tűzte ki maga elé a Szonettregény végső, tizenötödik mesterszonettjében: „téged jeleznek mind a jelzők / s határoznak határozók, / árnyalnak módosítószók”.

Vele érdemes maximalistának lennünk. Iránta közömbösnek maradni: tilos. (Széphalom Könyvműhely, 2002)