Egyed Péter

Hazatérés

A robbanás után kikapaszkodtak egy keskeny, ámde igen jól karbantartott útra. Schenk előzőleg megnézte, hogy ez az egyetlen lehetőség, az egyetlen út, amelyiken valamennyire is védeni tudják magukat. De visszagondolva az addig megtett útra, azzal is tisztában volt, hogy – bármennyire jól felszerelték is magukat – mégiscsak a végén vannak a készleteiknek. Axmann, aki mindig mindent számon tartott, valamilyen atavisztikus, de jól megalapozott félelmében, hogy egyszer úgyis csak pőrén maradnak, megerősítette, hogy valóban, alig néhány tár tartalék lőszerük van, a géppuskához szinte semmi. A benzin ötven kilométerre elég, keverék már csak egy lángszóróban van. De az őrmester tudta, hogy ezen a vidéken van – valamilyen víztároló mellett – a Kesselring törzse meg a visszavonuló elit alakulatok számára előkészített erődrendszer, tele tartalékokkal, ezt a magafajták, a törzs meg a Wolff tábornok legényeihez közel állók mindig is tudták. Valamelyik térkép szélén volt is egy hevenyészett vázlata, s nagyon is jól tudta, hogy azon a vidéken járnak. Csak meg kell találni a helyet. Húsz kilométert sem mentek azon az úton, amikor megálljt intett. Ott éjszakáztak a csapatszállító oldalához ragadva. Hajnalban aztán immár a dombgerinc másik oldalára kanyarodtak le, s amikor felszállt a köd, elkezdték szemlézni a völgyeket, dombokat, hegyeket. Elsőnek Jaeger jelezte, hogy valahol víztükörnek kell lennie. Aztán összeállt a kép, egy nem is túl távoli hegyoldalban meglátták a 120-as nagy hegyi ágyúk körbefutó síneit meg mozdonyait, alattuk a bunkereket meg a páncélajtókat a hegy oldalában. Arra indultak tehát, s még mielőtt a Henschelből végképp kifogyott volna az üzemanyag, el is érték az egyik raktárat. Csodák csodája, még őrség is volt. Néhány katona lézengett a páncélajtó előtt, csak intettek, hogy vigyenek el mindenből, amennyit tudnak.
A dolognak ez a része tehát megoldódott. De a másik nem: az il bel paese békés elhagyása. Megtudták, hogy a legközelebbi nagyobb város a híres Cortona, ahol ugyan nincs német őrség, de partizántevékenység sincs, mert a lakosság magatartását a Bourbon őrgrófok elég békésre hangolták, nagyobb csetepaté nélkül akarták megúszni az egészet. De Schenknek és legénységének – Delius őrnagy halála után – semmilyen, de semmilyen illúziója nem volt már, nagyon is tudták, hogy amennyiben el akarják hagyni ebben az alakzatban Itáliát, igazán leleményes megoldáshoz kell folyamodniuk. És a megoldás formája már megvolt Schenk fejében, csak a formája hiányzott.

Az úton lassan ballagott egy ember. Ormótlan zsákot cipelt a hátán, abból meg valami gallyak ágaskodtak elő. Ágat szedett a szerencsétlen a gazos, szederindás erdőben. Lassítottak, majd megállottak mellette. Schenk feléje nyújtotta a kulacsát, mire a sárgásbarna arcú, ráncos, törődött arcú ember hátrahőkölt. Aztán mégiscsak visszaóvakodott, és elvette a konyakot, jól meg is húzta.

– Hova valósi? – kérdezte az őrmester semleges hangon, hogy el ne riassza.

– Ide, Cortonába.

– Hogy élnek az emberek?

– Háború van, szegények.

– És most mit csinálnak?

– Hát… esküvő van, az őrgróf lányát veszi feleségül Franco-Matteo, a polgármester fia.

Odanyújtott neki egy fél kenyeret, de az őrmester már a mozdulat pillanatában megértette, hogy a legjobb úton járnak, akkor fognak tudni eljutni tiroli pátriájukba, ha sikerül elrabolni a menyasszonyt, a legősibb recept szerint, mert csak ez és semmi más nem fogja az érintetlenségüket biztosítani. Ismét csak az ősi recept szerint. Ha sikerül kellő ideig magukra ragasztani a menyasszonyért induló csapatokat, megértetvén velük, hogy semmi bántódása nem lesz a lánynak – nos, hát ennél jobb védelmet senki nem biztosíthat nekik. Most már csak a rajtaütést kellett a megfelelő alapossággal megszervezni, de hát Otto Schenk tudós volt ebben, évekig sulykolták ezt beléjük az első ejtőernyős-hadosztály rohamkülönítmény-kiképző iskolájában, majd egy olyan központban, amelyről maga sem beszélt szívesen, de ahol – végül is – a „leghatékonyabb” módszereket elsajátították. Megállíttatta tehát a Henschelt, elővette a térképtartót, hosszasan nézte a Santa Margherita da Cortona-katedrális alaprajzát, és a tőle telhető tiszti alapossággal elkezdte berajzolni a tervet. Tudta, hogy iszonyatosan kevesen vannak, és hogy néhány percen, a meglepetésen és a jól előkészített csapdán fog múlni minden. Aztán elkezdte magyarázni.

– A katedrálishoz – szerencsénkre – felülről vezet le az út. Megvárjuk, amíg mindenki bemegy, és elcsitulnak. Akkor Stichler és Jaeger leszaladnak, és oldalt bemennek a sekrestyébe, azon át pedig a szenteltvíztartóhoz, onnan begurítanak két füstgránátot. Visszaszaladnak a templom elé, addig mi is odaérünk a térre. Pauleit és Kriegsmann a pisztolyokkal a templomkaputól három méterre párban állnak fel, fegyverzetük pisztoly. Mindenkire lőtök, aki ellenállni próbál, elsősorban a legényekre. Feltételezem, hogy a menyasszonyt fogják először kimenteni, azt én kapom el, utána pedig fel a kocsira. Ha mindenki kint van, Stichler és Jaeger megint megfüstölik a templom elejét. Axmann a géppuskával elereszt egy-két rövid sorozatot. Kronométerrel ki van számítva minden, ha valami nem sikerül, tombolunk. Az egész nem tarthat tíz percnél tovább.

A katonák szótlanul hallgatták, mindenkinek az arcára kiült az a vakvilági fegyelem, és átváltoztak azzá az összeszorított állkapcsú, figyelmes és megvető kifejezésű maszkká, amelyet az őrmester olyan jól ismert, és amelyben jobban megbízott, mint magában. Arész visszafogott, vad arca volt ez. De ő is furcsa metamorfózison ment át: a katonák meglepődve látták, hogy a kis termetű, szinte görnyedt őrmesterből kiválik egy feszes katonatiszt, akit addig nem volt alkalmuk megismerni. Felugráltak a kocsira, Waetzoldt gázt adott, majd egyenletes tempóval elindította a Henschelt.

Körülbelül fél óra alatt értek el a megadott helyre, jó rálátás volt a katedrálisra. Akkor értek be az utolsó, késlekedő cortonaiak a térre. Stichler és Jaeger elindultak a gránátoszsákkal a tuják között

– Fiúk, ez most gáz lesz, nem fagylalt – ez volt Schenk utolsó hadparancsa.

Ugo de Bourbon őrgrófot, Cortona örökös urát minden rokona és barátja arra intette, hogy az ilyen háborús időkben esküvőt tartani istenkísértés, és ha egy mód van rá, meg ne próbálják. Il marchese Ugo és legfőképpen a felesége, Nina továbbra sem ezen a népi véleményen volt, és aztán alaposan csalódtak is – és nem csak azért, mert mind a lányuk, Maria-Giuliana, mind leendő vejük, Franco-Matteo igen heves vérű fiatal teremtés volt, aki bármelyik pillanatban képes lett volna megajándékozni őket egy unokával, nem. Mindketten hithű katolikusok voltak, akik úgy gondolták, hogy a háború utolsó hulláma elsősorban őket kaphatja el – a szó nagyon is fizikai értelmében –, őket söpörheti el, és nem a fiatalokat, akik inkább számítanak még Isten bárányainak. Emellett a márki még azt is megfontolta, hogy a sógora-lévendő, a vidék legnagyobb bor-, dió- és gesztenyekereskedője – Cortona környéke közismerten ez utóbbiakról volt híres – ha személyében nem is, de vállalkozásában és rokonságában bizonyára túléli a vihart, és mint egy háló feszül majd ez a vállalkozás és rokonság az ifjú pár alatt. Egyszóval a márki úgy vélte, hogy Istennek a leginkább tetsző dolog az lesz, ha ő biztonságban, azaz feleségként tudja maga mellett szeretett leányát, Maria-Giulianát, aki fizikai szempontból már semmit nem örökölt lombard őseitől, teste teljesen szeretett feleségéé, Nináé volt, örökölte viszont a lombard észt, hidegvérűséget, keménységet és azt, hogy – ha már nagyon kellett – pillanatok alatt fel tudta mérni a helyzetét, az élethez szükséges helyes döntés meghozatala végett. Előrelátó is tudott lenni, ha akart, ám – sajnos – az umber ravaszságból nem sok szorult belé.

Mindent meggondolva és megfontolva kitűzték tehát az esküvő napját: 1944. szeptember 15-ét, meggyónt és megáldozott mindenki a családból, összekészítették a vendégséghez éppen csak szükséges ennivalót. Nem akartak visszaélni a háborús idők szellemével, de azt is meggondolták, hogy a város lakossága szívesen venne már egy szerény ünnepséget meg vendégséget. Úgy gondolták, hogy a Signoria épülete megfelel majd a célnak. Hogy nagyobb biztonságban legyenek, meg hogy a hivatalosság valamilyen látszatát is megőrizzék, meghívták a firenzei német hadparancsnokság két tisztjét is, akit jól ismertek, s akik a Kunstschutz – ez volt a híres műemlékkommandó neve – megbízásából gyakran megfordultak Cortonában is, képek után szaglászva. (Az értékesebbjét persze már régen eldugták egy ricoveróban, az Isola Maggiore egyik elhagyatott csónakházában.) Tudtára adták mindenkinek, hogy a megfelelő napon kürtszó fogja hívni a templomba a népet. Vasárnap tízkor aztán meg is szólalt a kürtszó Cortona terein, s a meghívottak merészebbje el is indult a Santa Margherita felé. Különös idő volt, de a cortonaiak számára nem szokatlan, egymást kergették a felhők, és a párás levegőt olykor-olykor áttörte a még mindig erős nap pásztázó fénye.

A márki és a kereskedő családja négy kocsin hajtottak fel a katedrálishoz, amelyet előző nap már szerényen feldíszítettek, a környéken található lilás virágokkal, amibe mindenki befűzte azt, amit az otthoni kiskertben még megtalált. Ugo marchese és Nina az oltárnál fogadták a vendégeket, akik két sorban mentek előre és aztán a falak mentén vissza, s a sokszázados családi sorrendben beültek a padba. Megzendült a harang, és az orgonán is felhangzott Vivaldi zenéje. Maria-Giuliana és Franco-Matteo is odaállottak az oltár elé. Mindenkin erőt vett az a csendes meghatottság, részben azért is, hogy azt gondolták, ezzel a szép esküvővel kezdetét veszi a háború vége is. Már csak a papot várták, a kedves Padre don Pierinót.

Az orgonazúgás jótékony hangjában a csapatszállító is lassan legördült a térre. A katedrális kapuja még nyitva volt. Kiugráltak a Henschelből, a géppisztolyokat az oldalukhoz szorítva. Akkor érte őket az első meglepetés. A templom jobb oldalánál, a fenyők közül kivált egy fekete reverenda, kosarat lóbálva lassan a kapu felé tartott. Az őrmester ocsúdott fel először. Odarohant, oldalról elkapta a fiatal plébánost, befogta a száját, és leszorította a földre. A kosár leesett, a kalácsok, sonkák kigurultak. Kriegsmann is észbe kapott, ő is odaszaladt, s intett az őrmesternek, hogy fedezi, de közben Jaeger is fedezte őket, s amíg Schenk a kocsi felé hurcolta a papot, visszakapkodta a kosárba a földre szóródott javakat. Benyomták a reverendást a kocsiba, Waetzoldt szorította a torkát, visszafutottak. Ekkor rezdült meg a templomkapu, s hallották meg a két tompa dobbanást, aztán a kiabálást meg a sikoltozást. Néhány pillanat múlva az összegörnyedve szaladó Stichler és Jaeger is megérkezett. A templomkapu ekkor kivágódott, s ekkor érte őket a második meglepetés. Két vadul hadonászó Wehrmacht-tiszt jelent meg, és mellettük tódulni kezdtek a vénasszonyok. Két pisztolylövés. Pauleit és Kriegsmann habozás nélkül fejbe lőtték a tiszteket, majd a tömegen át befelé rohantak. Megszólalt Axmann géppuskája, és aki kint volt, habozás nélkül hasra vágta magát. Schenk kétségbeesve hallotta, hogy a templomban is lövöldözés van, de abban a pillanatban rájött arra is, hogy ez csak a két pisztoly. Aztán csak megjelentek a katonák a visongó, verdeső fehér csomaggal, átrohantak a téren, Stichler és Jaeger elgurították a megmaradt füstgránátokat. A Henschel kisvártatva elindulhatott rángatózó, vinnyogó terhével kifelé a Santa Margherita fölé magasodó úton.

– Gyorsan, gyorsan, el innen, el innen – kiabált fojtott hangján Schenk. A csapatszállító visszakanyarodott a domboldalra, majd az első útkereszteződésnél lefelé kanyarodott. Eleinte szabályos fenyőerdőben haladtak, a meleg, gyantás illatban tértek először magukhoz. Kézről kézre járt a kulacs. Oda sem figyeltek a kocsi alján kétségbeesetten hasaló két teremtményre. Aztán szűkült az út, ekkor valami iszonyú sűrű indákkal átszőtt alig-úton haladtak; recsegett-ropogott minden. Hirtelen ért véget ez is, diófaültetvényre értek, széles út vezetett a bódító, tömény illatban. Utána meg…

Nem hittek a szemüknek: hatalmas, alig fodrozódó víztükör partján álltak, eleinte azt hitték, hogy tenger. Később aztán, a délutáni párában felsejlett előttük egy sziget, majd még a házak és a ligetek is rajta, aztán a távolban a tó partjai. Merthogy a Trasimenói-tó partján voltak, Tuoro és Passignano között, az őrmesternek megint szerencséje volt, azzal, hogy megpróbált a frissen telepített dióültetvényen át egérutat nyerni. Tudta, hogy az őrgróf utasításai nélkül senki üldöző egyelőre nem mer rájuk lőni, a legkevésbé az ültetvény kellős közepén, ahol a jól kiképzett kis földúton a Henschel is igen gyorsan haladt. De a katonákat sem lehetett megállítani, egyszerűen vízért lihegő állatok voltak immár. Csak Axmann mutatott némi hajlandóságot arra, hogy kinn maradjon, és a kocsira szerelt 11.98-as Stange-Solothurn repülőgéppuskával fedezze a fürdeni vágyókat. Eloldottak hát egy tűrhető állapotban levő nagyobb halászbárkát, de mielőtt beszállottak volna, Schenk megparancsolta, hogy – ha netán távcsövön figyelnék őket, lássák – ami kézigránát van, azt magasra emelve pakolják be a bárkába, és ahol lehet, az oldalára is kötözzenek. Ezek után egyenként beszállottak, a félig ájult menyasszonyt az első ülésre pakolták – hadd virítson a fehér ruhája –, a papra pedig ráparancsoltak, hogy álljon, és amennyire bírja, emelje magasra a kezét. Az őrmester is beült melléjük, és géppisztolyát jól láthatóan rájuk fogta. Ez volt tehát a terv. A tó közepén aztán mindannyian levetkőztek, szánalmas, büdös ruháikat szép kis kupacokba rakták a bárka fenekén, és egyenként beleugráltak a vízbe. A menyasszony és a fiatal plébános így egyszerre csak azt látták, hogy emberinek alig nevezhető meztelen testek között vannak. Testek között, amelyeket szemnek le nem írható módon tetovált ki a háború. Az egyik katonának mintha már egyszer kirobbant volna a melléből a szíve, ökölnyi, rózsa formájú forradás. A másiknak mintha szitával mintázták volna meg a hátát. A harmadiknak egyszerűen hiányzott az egyik csípője. A negyediknek mintha nem is lett volna térde. De a legcsinosabb mégis Horst Jaeger volt, akinek a hátán minden különösebb erőfeszítés nélkül meg lehetett számlálni a bordáit. Ha valaki jobban meg akarta volna nézni, még azt is láthatta volna, hogy a nemi szerveik alig voltak kivehetők. Ezek a katonák egyenként beleugráltak a vízbe, aztán kezdetét vette a legkülönösebb tavi orgia: nevetés, sikoltások, ordítások, bőgések. Volt, aki úszott, volt, aki rúgkapált, volt, aki holtat játszott. Seiler következetesen és folyamatosan beszívta, majd kiköpte a vizet, mint egy cethal. És mindannyian feltűnően lihegtek. Schenk meg tudta, hogy egy lépésre vannak megint a haláltól, de ha ezt a helyzetet most megússzák, a túlélési esélyeik tetemesen megnőnek. Így hát hagyta őket. Egy óra telhetett el így, amikor végre sikerült visszarendeznie őket a bárkába, s azonnal rájuk is parancsolt, hogy igyanak, mert félt, hogy egyszerűen elalszanak. A menyasszony szegény már nyálzott a rémülettől, különösen amikor azok mellette kezdték visszavenni az egyenruháikat. De minden baj nélkül végül is visszaértek a lenyugvó nap fényétől vörössé vált, olajsima tükrű tavon. Megvárták a naplementét, és akkor sebesen kifelé indultak, rövid ideig az eredeti úton, majd egy leágazásnál hirtelen irányt váltottak. Akkor dördült el az első lövés. Célzott lövés volt, mert tisztán hallották, amint csattan a Henschel páncélján. Az őrmester megálljt intett a kormánynál ülő Waetzoldtnak. Majd kézbe vette a megafont, és tűrhető olasz nyelven, száraz pontossággal, tagoltan a következő szavakat mondta bele az éjszakába:

– Én Otto Schenk őrmester vagyok, a Delius-rohamkülönítmény vezetője. Nem tudom, hogy kik vagytok ti. Megmondtam a cortonai őrgrófnak, amikor elraboltuk a lányát meg a papját, hogy ha valaki megtámad bennünket, meghal a menyasszony, egyébként nem lesz bántódása. El akarunk menni Olaszországból. Ha megtámadtok, tudjátok meg, hogy nem vagyunk egyedül ezen az úton.

Ekkor intett, és Waetzoldt teljes sebességbe kapcsolt a hegyoldalban kapaszkodó úton. Nem egészen egy órán át haladtak így, szótlanul. Az ültetvény aztán lassan összetalálkozott az erdővel, akkor meg az erdő szélén mentek valamennyi ideig, mígnem a magasból visszacsillant rájuk a Lago Trasimeno tükre, immár kezdett rá leszállani az esti pára. Megfigyelhették a két szigetet, az Isola Minorét meg az Isola Maggiorét, visszafele haladtában már meggyújtották a kormozó fáklyákat a halászok, kisszámú halászbárka volt csupán. A parton a magas ágasfákra akasztva száradtak a hálók. A víztükör fölött vadréce-, sirály- és kormoráncsapatok köröztek, a madarak le-lecsaptak a halakra. A kis surranó esti szél egészen hozzájuk elhozta a tó illatát. Az egész olyan istenáldotta látvány volt, hogy mindenki csendben, magába roskadva nézte. A pap arcán lefelé csorogtak a nagy, gyermeki könnycseppek. A menyasszony sebesen és alig hallhatóan pergette a szavakat, melyekből csak azt lehetett kivenni: „Mamma mia, mamma mia che dolor, che debbo morir.” Még az őrmester arcán is megjelent valamilyen szelíd kérdőjel, csodálkozás. Ez az egész – a víz, a fürdés, a megtisztulás meg aztán ez az isteni látvány – mintha kezdett volna megint valami emberformát ölteni. Régi érzések foszlányaira kezdtek emlékezni legörbült szájjal.

Schenk aztán persze elkezdett gondolkozni, méghozzá arról, hogy nem is lenne célszerű nagyon eltávolodnia a tótól. Elsősorban arra gondolt, hogy bizonyára észak felé keresik, joggal feltételezik, hogy arra akar menekülni. „Valószínűleg arra is rájöttek, hogy nem akármilyen harci alakulat, hanem különleges harci feladattal ellátott különítmény vagyunk – ha ennek még van valamilyen értelme.
A saját bőrének a megmentésére különlegesen kiképzett harci alakulat vagyunk.” Összezárt állkapcsai körül felvillant most már az a jellegzetes vigyor, amitől szinte rettegtek az alárendeltjei. Nem beszélve mindazokról, akik ezt a vigyort még haláluk előtt meglátták, és ezzel az emlékkel szálltak el – a mennybe vagy éppenséggel a pokolba. Tehát – gondolta – ebben az ültetvényben nehéz lesz őket bekeríteni, különösen akkor, ha feltételezzük, hogy az olaszoknak csak puskáik vannak. Másodsorban, a tó partján mindig két irányba lehet felfejlődni, legrosszabb esetben a tóban eltűnni – éjjel. És még mindig bízott egy olyan lehetőségben, amelyről egyedül csak ő tudott, s amelynek a valószínűségét nem merte volna kétségbe vonni.

Végül egy erdei útra találtak, és azon haladtak tovább, hosszúnak tűnt az idő, ámde nem sok telt el, a motor hangja felerősödött, és igen furcsán visszhangzott is, úgyhogy az őrmester jobbnak látta megállani. Kis tisztás volt, két oldalán árokkal, hogy ki és miért árkolta volt körül, azt bajosan lehetett volna már eldönteni. Mindenesetre még a legjobb lehetőségnek találták. Középre, a legjobban látható helyre ültették a menyasszonyt és a papot. Egy kis kendőre – azt is a Santa Margheritából rabolták volt el – mindent odatettek, amit ott magukhoz vettek: a bort, a
kalácsokat meg a vaskos tésztákat, vágtak a sonkákból meg a sajtokból. A vizeskulacsot is megkapták. De a menyasszony csak a fejét rázta, látták, hogy nehezen lélegzik, és szikkadt már a szeme a sok sírástól.

Schenk odakuporodott a paphoz.

– Vegye rá, hogy egyen – mondta, és a menyasszony felé intett. – Vegye rá, hogy egyen. Ha nem eszik, mindannyian nagyon rosszul járhatunk. Egyen maga is, kérem.

– Előbb aludnia kell – mondta a pap törődötten. – Előbb aludnia kell. Most nyelni sem tud. Ha nem alszik, enni sem fog tudni majd, régóta ismerem.

– Jól van, tegyen meg mindent – nyomatékosított Schenk –, azt akarjuk, hogy semmi bántódásuk ne essék. Mi mindannyian azt akarjuk, hogy a család épen és egészségesen kapja vissza a menyasszonyt. Tegyen meg mindent ezért.

A pap kétségbeesett arccal bólintott. Az őrmester pedig meg volt győződve arról, hogy még ezen az éjjelen látogatóik lesznek, legalábbis megfigyelők, s mindent el kell követnie annak érdekében, hogy a dolgokat rendben levőnek lássák az őrgróf emberei. Mert annak is tudatában volt, hogy azonkívül is kaphat látogatókat, a brigantikat, de ez egy nagyon rossz eshetőség volt. Tudta, hagy akár három embert is elveszíthet, ha ez bekövetkezik. De azt is érezte, hogy nem ez az éjszaka lesz a döntő. Így hát parancsot adott a szolgálatvezetőnek, hogy mindenki annyi rumot kapjon, amennyitől elalszik – és ez az elalvás azt is jelentette, hogy semmi esetre sem akarta a menyasszonynak megmutatni, milyen az, amikor a legényei úgy alusznak, hogy nem isznak. Félt attól, hogy a legények bemutatják a szokásos éjjeli – hm – darabot.

De ez akkor éjjel nem történt meg. Az történt, amire nem is számított, az, hogy két óra elteltével szinte mind felébredtek, ami talán még rosszabb is volt, merthogy a katona éjjel aludja ki magát. Pauleit kúszott oda hozzá azzal, hogy nem tudnak aludni, de kitalálták, hogy a pap mesélhetne valami történetet, hiszen mindannyian jól értenek olaszul. „Nem is olyan rossz megoldás – fontolta meg Schenk –, legalább mindenki csendben van.” Így maga is visszament a paphoz, és előadta neki, hogy mit kér a szakasz.

– Padre, a katonák napok óta nem tudtak nyugodtan aludni, most sem jön álom a szemükre. Mesét akarnak hallani, valami történetet, tudja, ez így járja nálunk, mindig történetekkel töltik ki az időt, jobban ismerik egymás meséit, mint a magukéit. Arra gondoltam, hogy maga nagyon sok ilyen szent történetet ismer, azokat biztosan el tudná mesélni nekik.

Padre don Pierino – aki éppen azon gondolkodott, hogy megint parókus lelkész nélkül maradt a Santa Margherita – összerándult kínjában, halk sóhajt hallatott. Teljesen alkalmatlannak tartotta magát arra, hogy történeteket meséljen. Betéve tudta a Szentírást, és hibátlanul idézte a könyveket, részeket és verseket, ámde arra, hogy egyetlen mondatnyi kis történetet is elmondjon, arra mindig is képtelen volt. Nem szerette volna most ezeket a katonákat visszautasítani, hiszen kezdte felfogni, hogy tulajdonképpen mibe is keveredett, és azt is, hogy ha nagyon jól viselkedik, ha megszállja a Szentlélek, akár segíthet is valamit a kibontakozásban. És valami csak felrémlett neki, méghozzá Szent Margit képe, az a híres, amelyen a megtévedt fiatalasszony éppen elindul a cortonai kolostor felé. Elkezdte hát halk, töredezett hangján mondani, szigorúan maga elé nézve, hogy el ne veszítse a fonalat.

– Az Úr 1273. évében vagyunk. Kisgyermekének kezét szorongatva fiatal asszony kapaszkodott felfelé Cortona szűk kis utcácskájának kövein a ferences kolostor felé. Az őt fogadó gvárgyánnak az asszonyka elmesélte fájdalmas bűnét, és arra kérte, hogy ott maradhasson vezekelni.

– Mi volt a bűn? – kérdezte Stichler kíváncsian. (Ő volt a mesetár és a nagy kombinátor.)

– Hát azt sajnos most sem mondhatom el – mondotta a plébános szomorúan.

Az őrmester leintette Stichlert.

– Ő mesél, ti meg hallgassatok.

Padre don Pierino folytatta.

– De a gvárgyán Atya nem hitte, hogy ez a felajánlás – bármennyire merész és megható is – hosszú életű lehet, ezért azt mondotta: „Lányom, túlságosan fiatal és szép vagy te ahhoz…” Ezek a szavak mélységes lelkifurdalást váltottak ki a fiatalasszonyban, és úgy szólaltak meg benne, mint sorsának a bosszúállása. De mégis megbízott az isteni parancsban, amely őt Cortona felé irányította, és erőt vett pillanatnyi gyengeségén. És Margit – mert a későbbi Szent Margit volt az a fiatalasszony – hitében megerősödve ismét visszalépett az útra. Közben két kegyes cortonai hölggyel, testvérpárral – nevük Raniera és Marinaria Moscari – is találkozott a fiatalasszony, akik megerősítették elhatározásában. Megérkezett tehát Margit a Berarda kapu szomszédságába, kisgyermekének, Jacopónak a kezét fogván, az anyai óvó és védő szeretet túlcsordult a szívében. A két hölgy is felfigyelt a sugárzó arcra, amelyről áradt az emberszeretet, és valamilyen meglepő erő közvetítette a hit üzenetét, a hitét, hogy egy váratlan és különös szellemi újjászületés következik… El kell mondjam maguknak, kedves katonák – tette hozzá a plébános, akinek már megenyhült a félelme –, hogy a történetet egy híres festő, Evaristo Baracchi is megfestette, s arról is látszik, hogy mennyire cortonai történet ez, a mienk. Csak ezen a vidéken ilyen világítóan tiszta az ég, virágzó mandulafákkal és a béke olajfáival, amelyek a lelki megújulást is megidézik. Ott van a domboldalon Szent Basilio régi kápolnája, ott töltötte későbben Szent Margit is, visszavonulva és bezárkózva, eföldi kalandjának utolsó kilenc évét. A híres képen – tudják, nálunk semmi nem számít, ami nincs megfestve – az égre kirajzolódva még ott vannak a gyönyörű cipruslombok, a keleti dombokon pedig kitetszik a felkelő napnak a Trasimenói-tavon visszaverődő fénye. Ez is csak itt van a világon. Margit még világi, paraszti ruhákban van, mert csak három év múlva, 1276-ban veszi majd fel a Ferenc-rendiek ruházatát. A szereplők hite és elszánása, a kis Jacopo ártatlansága áthatja a történetet, amely mintegy értünk lüktet.

A fiatal plébános befejezte, üggyel-bajjal, az Evaristo Baracchi százszor is megfigyelt képére hagyakozó meséjét. Ismét visszatért a félelme, nem attól, hogy ilyen együgyűre sikeredett ez a történet, hanem hogy a katonák valamilyen teljesen más dologra vártak. Gondolta, hogy akár egy-két pofont is lekevernek neki, mivelhogy most már ürügyük is van rá. Semmilyen emberi tapasztalata nem volt. Nem, ezek a katonák csendben, révedten hallgatták, és szemükbe – erről nem tudhatott a kis fiatal plébános – lassan visszatért valamilyen látvány, látásképesség. Hiszen mindent szürkévé mosott a sok bomba meg gránát, meg az iszonyú kilátástalanság.
A halál torkából nincs visszatérés, akire egyszer kifolyt valaki más szeretett lénynek a vére, annak – igazából – nincs visszatérés. Pauleit szólalt meg:

– Megértem, hogy amit én nem értek ebben a történetben, az valahogyan az Istenhez kapcsolódik.

– Meg Jézushoz – tette hozzá a plébános.

– Igen, Jézushoz – mondta utána a katona. – De higgye el, Atyám, ott, ahonnan mi jövünk, ott nem volt Isten. Egy egész várost, Cassinót, porig bombáztak, meg hát a kolostort is, hiszen tudja. Egyetlen német katona sem volt benne, azok csak azután költöztek be. Én végig csak azt mondogattam, hogy elég lesz nekem a bizonyossághoz az, ha egyetlen kutya vagy macska túléli, hiszen azok aztán tényleg ártatlanok. De nem élte azt túl senki. Nincs Isten. – És hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, Pauleit belőtt egy sorozatot a fák közé, arra a helyre, amelyikről azt gondolta, hogy ha a partizánok vagy a brigantik éjjel is követik őket, csakis ott lehetnek.

A plébános megrettent, és átölelte a reszkető menyasszonyt. Megint megszállta ugyanaz a félelem, hogy akármit mond is, akárhogy viselkedik, meg akárhogy viselkednek ezek a nyugodtabb percekben, a vége úgyis halál lesz. Mintha megérezte volna, hogy mi történik, Waetzoldt szólalt meg:

– Ne törődjön vele, Atyám, csak bolond szegény. Hamarabb halunk mi meg, mint maguk. Inkább meséljen még valamit.

– Nem lehetne egy kis tüzet gyújtani, vagy akár egy kis fényt?… Maria magánkívül van már, meghasadhat a szíve. Kérem, könyörgök.

– Azt az egyet nem lehet. Ha megtesszük, egyenként szednek le bennünket a honfitársai. De nem hasad meg a szíve. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy meghasadjon, mondja meg neki, hogy sajnáljuk, de nem tehetünk másként. Inkább meséljen még.

– Mesélek, de hát csak ilyesmiket tudok.

– Nem baj az, Atyám, értünk mi a képekhez. Fél Olaszország legszebb képei vannak itt mögöttünk egy gépkocsikonvojban. Hogyan lett Margit szent? Miért kell maguknak annyi szent?

A plébános elgondolkodott. Ilyen kérdést még a konventben sem hallott. De rájött, hogy ezt a dolgot végül is magának is el kellene magyaráznia.

– A festményekből az derül ki, hogy Szent Margitot már igen korán magukénak tartották itt a környéken. A bal karját az emberek feje fölé tartja, uralkodik. (Hirtelen mintha megvilágosodott volna az elméje. Hát persze, a cortonai erdőben kellett neki megvilágosodnia. De valóban úgy érezte, hogy lát, hogy megfényesedik. Igen, Szent Margit és az összes szentek Krisztus helytartói. Ilyen egyszerű ez.) Van egy olyan kép is, amelyiken a Szent a szíve fölött tartja – egy kis miniatűrön – Cortonát. Ez egy titokzatos város, alul van egy nekropolisz, az etruszkok, ez a kihalt nép van ott lent, néha visszajönnek az árnyaik, megbetegítenek, néha nagyon bosszúálló Porsenna király halott népe. Kiárad a tó, megdöglenek a halak. Mindenféle betegségek meg dezoláció jön ránk. Csak Szent Margit tud segíteni.
A háborúkban is pusztultak el a cortonaiak, de a járvány meg a vész mindig félelmetesebb volt, mert nem lehetett tudni, hogy meghalunk-e mind. Azután meg a sok szörnyű temetés meg a levertség, nehezen kapta vissza a nép az életkedvét. Csak Szent Margittól lehetett azt visszakapni.

– A döghalál, abból jövünk, a bajtársaink hullabűzéből. Soha nem lesz már más szagom – szólalt meg az egyik a sötétből.

A pap jobbnak látta a történetet folytatni.

– Vannak Szent Margitnak olyan ábrázolásai is, amelyeken bíborcipőben jelenik meg, mint a királynők. Ami már azt jelenti, hogy uralkodik a hölgyek lelke felett, mint a legszentebb asszony. Aki mégis helyi, innen emelkedett ki, azt hiszem, ez nagyon fontos (ezt már csak úgy maga elé mormogva mondta a kis plébános, mint aki megint és itt jött rá valamire). És persze fogják a köntöse szélét, mint a Jézus Krisztusét, mert tudják, hogy a szent asszony a szívükbe lát. És lassan egyre több körülötte az arany, annak bizonyságaképpen, hogy a csodatevő jellege erősödik, hogy megerősödik az emberek hite általa. Ugyanakkor a Szent lassan beköltözött Szent Ferenc hatalmas templomába, amelyet Illyés Testvér épített az 1200-as évek közepén, és ahol Margit oly sokat imádkozott. És hordozta a keresztjét.

A plébánosnak elcsuklott a hangja, amikor hozzátette:

– És amely alól maguk elhoztak bennünket.

De megint jobbnak látta gyorsan folytatni, annál is inkább, mivel akkor figyelt fel arra, hogy Maria-Giuliana kezét arcához szorítva édesdeden alszik az ölében.

– Jóllehet semmije sem volt, Szent Margit kórház építésébe kezdett, Cortona urának, Uguccio Casalinak és Madonna Diabellának az isteni segítségével. A kórház ma is megvan, és Gondviselő Szent Mária nevét viseli. Enzo Olivastri képén Margit, testvéreim – kockáztatta meg immár a plébános –, Margit a Krisztus szenvedését hordozza, egy olyan embernek az alakja, akinél együtt van a porbasújtottság és az életerő, a bűnbánat és az emberszeretet. De az is tetszhetett a cortonaiaknak, hogy Margit igencsak gyakorlatias hölgy volt, akinek a számára…

Halk szavait távoli robbanás szakította félbe, tompa dubbanások.

– Kézigránátok – súgta Schenk. – Jaeger, körkörös védelembe megyünk, tárazzátok be a nyomjelző lövedékeket, meg annyi gyújtógolyót, amennyi még van. Elő a lángszórót! Jobban ismerik a terepet, úgyhogy a sötétség az ő pártjukon van, a tűz meg a mienken. Próbáljuk meg felgyújtani őket előbb, mert akkor még van esélyünk arra, hogy kinyírjuk őket. Tehát: az első jelre lángszóróval kezdünk… Stichler, a megafonba végig mondjad, hogy ha folytatják, megöljük a menyasszonyt meg a papot.

De nem került sor erre, a zaj éppen olyan hirtelen halt el, ahogyan feltámadt. Hallgatták ők is az olasz erdő száraz neszeit hajnalig. Senki sem mert aludni. Körülbelül két óra telt el, amikor megint elkezdődött a csetepaté, ezúttal azonban sokkal komolyabbnak tűnt a dolog: a puskaropogásba – jól ki lehetett venni, hogy nem szabványfegyverekből lőttek – nehézgéppuska-sorozatok vegyültek, aztán egy 37-es páncélelhárító szólalt meg. Az őrmester feszülten figyelt, és egyre az óráját nézte. Lassan elkezdett világosodni. Schenk hirtelen parancsot adott az indulásra. A szolgálatvezetővel csak azt közölte, hogy huszonöt kilométeres út vár rájuk, aztán pedig harcálláspontot kell elfoglalni a Monte Castel Giudeo alatt, a Passo Cerventosa fölött, meg hogy oldaltámadásra kell felkészülni. A plébános és a menyasszony ismét ott feküdtek egymás mellett pokrócokba csavarva a kocsi fenekén, az előző napi átlagnál mégis valamivel nyugodtabban. A történet valahogyan kezdte egybekapcsolni őket. Már nem hitték, hogy egyszerűen lemészárolják őket. Lehet, hogy Szent Margit mégis megérkezett, és hogy valamiképpen mégis többek, mint túszok?! És persze az is meggondolkoztatta őket, hogy miután megitta konyakját, a szakaszvezető is ott hánykódott mellettük, hol nyitott, hol csukott szemmel, soha nem tudták eldönteni, hogy éppen mikor alszik.

Alig két óra telt el, és már ott is voltak. Ekkor jöttek rá arra, hogy az őrmester milyen jól választott. A Cerventosa-szoroson át egy olyan magaslatra értek, ahonnan gyakorlatilag három völgyet láttak be, s az egy aknavetőjükkel és az MG–42-es meg a Solothurn repülőgéppuskával egy századot is nyugodtan vissza tudtak volna verni. Schenk azonban nem ilyen támadástól tartott, ő inkább attól félt, hogy a vidéket nagyon jól ismerő karabélyosok kerítik be, és szabályosan, egyenként kivadásszák őket. És nem volt kétsége afelől sem, hogy kivel kell kezdeniük: vele. Axmann nem lett volna rossz helyettes, de nagyon lassú volt már, azért, mert alig látott. A többiek pedig annyira hozzánőttek egy-egy fegyverhez, hogy gondolkozni is az gondolkozott már helyettük. Bármilyen furcsa, itt agy már nem volt. És hogy még jobb legyen, a magaslati ponton szabályosan kiképzett rajharcálláspont volt, csak be kellett költözni és a kocsit álcázni.

De a menyasszonnyal egyre nagyobb bajok voltak. A szája szélén megjelent valamilyen ideges rángás, és a testén is apró görcsök futottak végig. Tudta, hogy amennyiben nem sikerül belediktálni valamennyi cukrot meg kálciumot, rövidesen visszamehetnek Cortonába orvosért, azt is csak akkor, ha Maria-Giuliana nem kap rekeszizomgörcsöt meg légmellet. De még volt valami, amit a férfi Otto Schenk tudott, azt, hogy a menyasszonynak például jót tenne egy kis tisztálkodás. Odament a paphoz, és a legtárgyilagosabb hangján elmondta neki, hogy mit kell megmagyaráznia Maria-Giulianának: amennyiben eszik egy keveset, beveszi a kálciumtablettákat meg a glukózt, iszik egy kis vizet, akkor délután elmennek majd tisztálkodni. És még azt is kilátásba helyezte, hogy maximum egy héten belül megtarthatják az esküvőt.

Padre don Pierino alighanem sikerrel járt, szorongatta a menyasszony kezét, győzködte, simogatta. Az meg egyszer-kétszer megrázta a fejét, és majdnem elkezdett sírni, ámde a vőlegény nevének az említésére – Franco-Matteo, ezt a nevet többször is hallották emlegetni – megenyhült. Bár nem ez a helyes kifejezés: miután elmondtak jó néhány imát és a végén a Miatyánkot – Otto Schenk életében először gondolt arra, hogy talán mégis van Isten –, Maria-Giuliana arcán megjelent egy céltudatos, szinte komor vonás, és az őrmester tudta, hogy számíthat az együttműködésre, de hogy a legénység közé egy hidegvérű gyilkos is beköltözött. Oda is sétált Stichlerhez, aki soha nem riadt vissza egy kis mellékes munkától, és megparancsolta neki, hogy ezentúl egyetlen alapfeladata van, az, hogy a menyasszonyt figyelje, és alkalomadtán tegye meg a szükséges lépéseket. De az őrmester nem a Stichler oldalán lógó, mindig kibiztosított P–38-asra gondolt, határozottan nem.

Ezek után a menyasszony magához vette azt, amit kellett. Hagyták, hogy magukban eszegessenek a pappal, ők pedig berendezkedtek. Elméletileg belőtték mind a három kis völgyet, és néhány száz méteren becserkelték az erdőt, leraktak egy csomó taposóaknát, meg kikötöttek jó néhány kibiztosított fáklyát arra az eshetőségre, ha netán éjjeli látogatót kapnának. De Schenknek volt egy sokkal vidámabb terve is. Látván, hogy még mindig nem állt össze az a különítmény, amelyik őket befogja – el tudta képzelni, hogy most válogatja ki a vőlegény és az őrgróf családja a megfelelő embereket –, el volt szánva arra, hogy csapatát megjutalmazza valamivel. A régi jó embereit, akár a régi jó időkben. Meg is kérdezte őket, hogy vállalkoznának-e egy kis délutáni fürdésre meg mókára, amire a kis fonnyadt arcok úgy, de úgy felderültek!

A kora délutáni órákban aztán teljes sebességgel visszafele indultak a tópartra. Schenk mindig kiválóan tudott a másik fejével számolni, s a napnál világosabb volt számára, hogy csak egyetlen helyen nem fogják őket keresni aznap délután: a Trasimenói-tó partján, ugyanott. De az is világos volt a számára, hogy a visszautat nagyon gyorsan és egy másik úton kell megtenniük, mert éjjel vagy legkésőbb hajnal felé már rajtuk lesznek. De miért nem vonult az őrmester a leggyorsabban, minden kitérő nélkül egyenesen északra? Tudta, hogy egy ekkora egységgel már nincs esélye a helyi lakossággal szemben, mint ahogy a német reguláris erőkkel sem nagyon kívánt találkozni. Sokszor látta, hogy Kesselring hadkiegészítői semmit sem szeretnek jobban, mint Monte Cassino ejtőernyőseit meg páncélgránátosait. És még azt is tudta, hogy a Henschel fenekén, egy odaforrasztott páncéllap alatt olyasvalami lapul – és nem is egy –, amiért mindenki a fejüket venné, de az a bizonyos dolog elég ahhoz, hogy még az unokák is elit iskolába járhassanak. Nem arany volt, nem. Végeredményben az őrmester úgy gondolta, hogy ha a partizánokhoz ragadva vonul vissza úgy százötven kilométert – de Castiglion Fiorentinót, a firenzei hadi utat messze elkerülve – északkeletre, akkor nagyjából nyitva lesz az út Tirol (Gau Tirol!) felé. Ott meg már őt várta a családja, a jegyese meg a hegyei.

Szinte ugyanabban az időben értek a tópartra, és ugyanoda. Persze hogy tele volt már nyomokkal, egy-két csizma is akadt azok között, de az is látszott, hogy a halászok is rendben bevégezték a munkájukat. Most azonban a raj két legjobb lövészét, Jaegert és Stichlert hagyta a parton, és a Henschelt is alaposan leálcázták a fűzfák alatt arra az esetre, ha azoknak valami aknavető vagy páncéltörő akadt volna a kezükbe. De Schenk továbbra sem hitte ezt. Azt persze megint parancsba adta nekik, hogy amennyiben lövöldözésre kerül sor, folyamatosan és tagoltan mondják a megafonba, hogy: abbahagyni, mert ha nem, megöljük a menyasszonyt. Beugráltak a bárkába, és ugyanúgy az orrba ültették Maria-Giulianát – igen magas orra volt ezeknek a tavi halászbárkáknak, valami nagyon régi forma lehetett –, a papot meg középre, felemelt karral. Merthogy megint arra kellett gondolni, hogy azok – ha a fegyvereseiket nem is szedték össze még – keményen látcsöveznek.

Így hát beeveztek, méghozzá eléggé messzire, a feltámadó első hullámok mögé. A katonák – szinte parancsra – alaposan meg-meghúzogatták a kiváló olasz konyakot, majd visszanyomták az evezőt, levetkőztek, és beleugráltak a vízbe. Az őrmester azért intett Pauleitnak, hogy a géppisztolyt a ponyva alatt óvatosan-rejtve fogja rá a papra. Mielőtt ő is beugrott volna, a tőle telhető legkedvesebb hangon azt mondta a menyasszonynak: nem azért jöttek ide vissza, hogy ők fürödjenek, hanem azért, hogy Maria-Giuliana is megtisztálkodjék, úgyhogy vetkőzzön csak le, senki nem néz oda, és csobbanjon bele a vízbe, mosakodjék. A menyasszony összerázkódott, de aztán kiegyenesedett, Schenk úgy látta, hogy menni fog a dolog. Így hát ő is beugrott, hogy végre felejtsen el mindent. Mélyen lebukott, minden pórusán kezdte átengedni a kissé homokos, halízű, egyébként elképzelhetetlenül lágy vizet. Hirtelen mintha csattanó hangokat hallott volna, s azonnal tudta, hogy nagyon nagy hibát követett el, majdnem jóvátehetetlent. Azok már nem látták Maria-Giulianát! Amikor felrugaszkodott, csak a Solothurn gyors sorozatait hallotta, meg a szünetekben megismételt felhívást. Nincs még veszve minden – gondolta. A menyasszony – elég nagy testű lány volt – ott vergődött, próbált fogódzkodni a bárka oldalánál, mellette ott volt Waetzoldt meg Axmann is, Kriegsmann is közeledett.

– Nagyon óvatosan kiemelni – kiáltotta. – Padre Pierino, segítsen! Pauleit, állítsd föl a lányt az első ülésre, és ne hagyd mozogni meg öltözni.

De a dolog végül is azzal oldódott meg, hogy Maria-Giuliana – valószínűleg ő is rájött arra, hogy miről van szó: igen közel a halál, a szüzessége meg úgyis és bizonyíthatóan megmarad – vonakodva bár, de ott állt az elülső padon meztelenségében felmagasodva. Közben Kriegsmannt és kissé tovább Seilert is felszedték, akik persze nem a ruháikhoz, hanem a fegyverekhez kaptak. És akkor megint megtörtént az, ami kisebb léptékben a Delius őrnagy halála előtt. A komoly kis szemek csak Maria-Giuliana formáit nézték: széles lábfejét és erőteljes, ámde nem vaskos bokáit és kissé mulatságos térdeit a nevetőgödröcskékkel, aztán az izomzatot szépen megmutató combokat, majd meg azt a feneket, amelytől felhördültek ezek az elkínzott kisemberek, a göndör, üde gyapjút a erős szeméremdombján, hasát, amelyet akár meg is lehetett volna simogatni, közepében az oly kedves kis köldökkel, a hátnak a nemes ívét, a bimbóktól hívogatóan összerántott vad melleket. Azon felül már nem láttak, mert a fekete haj harangja kezdődött. És volt egy másik harang is, amelyik hol csilingelve, hol óriási zendüléssel megszólalt minden katonában.

Az őrmester ébredt fel először, felmarkolta és felmutatta a menyasszonyi ruhát, majd óvatosan Maria-Giuliana kezébe helyezte. Az utolsó hullámokkal partra futott a bárka, egyenként és egymást fedezve elkezdték magukra húzogatni a gúnyáikat. Felöltözve szálltak partra, s amikor már senki sem látta őket, és ők sem egymást, lehajolt, és – egy futó mozdulattal – Schenk megcsókolta a menyasszony kezét.

Waetzoldt visszaugrott a Henschel kormányához, és lassan mindenki ugyanabban a menetalakzatban volt ismét a kocsiban, a pap és a menyasszony megint meglapult a katonák lábainál. Csak Axmann vérzett keményen, ahogy egymás között mondani szokták: „a nyolcadik, a hetedik helyett”. Schenk intett Jaegernek, az meg visszajelzett, hogy forró, fekete, alvadó vér az a géppuskás lába száráról. A víz felfogta a célzott golyó erejét. Lassan indultak visszafelé az ismét leszálló alkonyatban, ugyanazt az utat tették meg visszafelé is, a Passo Cerventosa felé. Mielőtt beértek volna a körletbe, Stichler leszállt, és csak az őáltala ismert módon széthúzta, majd megint visszatekerte az egyik drótszálat. Amikor beértek kis erődítményükbe, Stichler intett, hogy fel kell kapcsolni az egyik fényszórót. A papot és a menyasszonyt középre helyezték, majd melléjük Axmannt, egy ponyvára. Aztán az ismert jelekkel rámutatott a kézifegyverekre. Mindenki elővette a rohamkését. Majd pedig az arcára mutatott. Az éles erdei fényben elkezdtek borotválkozni. Amikor befejezték, a katonák kisuhintották ingeiket, felöltötték, úgy-ahogy rendbe hozták a ruházatot, nagy nehezen visszahúzták a csizmákat. Csak a kispapot és Maria-Giuliana arcát világította már meg a tompa fény. A sötétben akkor különös csörömpölés kezdődött el, mintha vastartályokat cipeltek volna egymás mellett. Tompa kongások, vaszaj. Néhány pillanat múlva egy rövid horkantás. Állat zaja lett volna? Vagy valaki cigarettára gyújtott? Aki még látta, így ítélte volna meg az ellobbanó fényt. Arész vasai megzörrentek a Passo Cerventosa fölött.

Ekkor Padre Pierino különös dologra lett figyelmes. Mintha száraz kenyér reccsenését hallotta volna, azután meg azt – ámbár az idegen, vasízű nyelvet nem értette –, hogy valaki kenyér után kiáltozik. Nem rettent meg. Még attól sem, hogy úgy érezte, valaki táncol mellette a tisztáson. Azután meg valaki nevet, hosszú, elhaló sóhajokkal tarkítva, aztán meg kacag, majd mintha egy sikoltó női nevetés keveredne a rekeszizomig lenyomott, ordító férfihahotába, aztán megint az éles, tikogó-sikongó nevetés, majd megint az egyre mélyebb, elképzelhetetlen terjedelmű és hosszúságú hahota, ami néha átcsap horkoló ménló-röhögésbe. Há-há-há-há-hááá… hi-hi-hi-hi-hiii… hháhháhháh-háhhháhh… hihhihhh… háhháhháhháhhh… Nyerítés. Még azt is tudni vélte, ki nevet így a katonák közül. „Ez lenne a sátán?” – gondolta, de csak összefonta a kezét, s vitézül imádkozott tovább. A harmadik – úgy tűnt neki, mintha kaszálna – hosszú léptekkel kering körülötte, suhog a fű, és spriccel valami a kaszája nyomán. Még erősebben imádkozott Santa Margheritához. A negyedik volt a legkülönösebb. Felerősödtek a hosszú sóhajok, nem lehetett eldönteni, hogy férfié vagy nőé-e, egymásba fonódtak, aztán meg csak az hallatszott a jól megerősített kilövőállásban: Mamma… mamma… mamma mia. Az ötödiktől a vassarkantyú hangját hallotta, mintha valaki vassarkantyúkkal járt volna körülötte, pengtek a sarkantyúk, és hullottak a pénzek. Még most sem rettent meg. A hatodiknál nagy fehér angyal bukott a szemére, és úgy érezte, hogy földbe szegezik a fejét. A hetediknél már meg sem mert mozdulni, csak ész nélkül Maria-Giuliana keze után kapott. Az viszontszorította, és az ujjaival és a körmeivel elkezdte kaparászni, mint egy ijedt kis állat. Arész kiegyenesedett, és toronnyi veszett, szőrös, vad árnya ránehezedett a vidékre.

Golyó süvöltött át a fák között. Utána kemény, rövid sorozatok. Recsegtek és hullottak az ágak.

– Ezek nem azok – üvöltötte Schenk. – Gránátot, mindenki! – Ő maga is elkezdett lőni a csak erre az alkalomra tartogatott M 7,92 MM/1944-es híres rohamkarabélyából. Aztán a fák közé bekúsztak a lángszórók sziszegő-zúgó vörös függönyei. Majd megint csak elcsendesedett minden.

Úgy érte őket a hajnal. Csak a kordit drapériái úsztak, lengtek a tisztáson meg a fák között, hol egy-egy kis pamacs, hol a nagyobb felhők, gomolyogtak és körülvették a katonákat, akik továbbra is mozdulatlanul hasaltak a fedezékeik mögött. Csak Otto Schenk használta ki a lehetőséget, és a füstzárványok fedezéke alatt ide-oda cikázott az erdőben. Aztán elborzadva látták, amint füstalakja – a hajnali pára miatt volt így – felmagasodik, és látták ijesztő, kifejezéstelen profilját is előtűnni a ködökből. Amint ott járkált a „nyomok” között, szinte első alkalommal, Otto Schenk is összerázkódott. Akárhogyan próbált is emlékezni, szinte semmi sem jutott eszébe a múltjából, egy békés reggel a pomerániai farmon, a tehenek meg a lovak csípős szaga a csűrben, ahol aludt. Nem sokkal több. Néhány roncs emlék a füstben és az elmúlás előtti csendes nyugalomban. De a jövő előtte volt, tisztán és mélyen világítóan, ahogyan egy Perugino-kék. De azt is tudta, hogy még huszonnégy órájuk van az életben és ezen a tájon, hacsak… Azt is tudta, hogy ezek az éjszakaiak már nem a marchese emberei voltak. Kijutott a fák közül, és intett az embereinek, hogy felegyenesedhetnek.

Don Pierino is kinyújtotta a kezét, és amibe az beleakadt, a kosár volt. Kitapintotta a kalácsokat, a sonkákat, süteményeket, és ott volt az az egy üveg bor is. A kosár mellett ott feküdt kendőjébe bugyolált fejjel Maria-Giuliana is, aludt. Odább feküdtek a katonák, a fegyvereik mellett, már azt hitte, hogy mindenki meghalt. De csak aludtak, mint a paradicsomban. Éppen mormolni kezdett egy kis zsolozsmát, amikor a tiszt melléje lépett.

– Menjen be az erdőbe, Atyám – mondta neki Schenk. – Él még ott valaki, vigye a kosarat is, etesse meg, majd mondja meg neki, hogy menjen el innen, és vigye hírül az övéinek, hogy az éjszaka is készen állunk.

Aztán egész nap csak készülődtek, elkészítették a híres hármas csapdát.

Az alkonyatban Padre don Pierino csak azt tudta megfigyelni, hogy távolról megint csattanások meg tompa dubbanások hallatszottak. Hosszú meg rövid sorozatok, aztán csend. Leereszkedett az éjszaka. Más nem lévén, lassan elkezdett dúdolgatni: „Szent Margit, ments meg engem, / Szent Margit, ments meg bennünket, / Ó, Szent Margit, ments meg bennünket.” Beállt a tömött, éjszakai csend, a Passo Cerventosa fölött átölelték egymást és búcsúzkodni kezdtek a katonák, megsimogatták egymás összeaszott arcát. Majd ismét felvillant valahonnan egy 22-es gépágyú torkolattüze, s aztán a srapnelek tompa csattanásai, a sorozatok. Ekkor a távolból fojtott, búgó motorzúgás hallatszott, egyre jobban kivehetően közeledett a völgyön, aztán közvetlenül alattuk felerősödött, amint nekiindult a hegynek. Otto Schenk hosszasan nézte az óráját, majd intett Seilernek meg a szeme sarkából Kriegsmann-nak, az meg Pauleitnak. Kibiztosították a fegyvereiket, de már nem fedeztek, felegyenesedtek, a motorbúgás felé fordultak.

Hatalmas kiáltozás, aztán meg nevetgélés hangzott a Passo Cerventosa fölött, amikor a kis erdei úton megjelent a Horch. Két tökéletesen ép egyenruhába öltözött tiszt ugrott ki belőle. Kriegsmann kiáltott fel először: „Hiszen ez Grabowsky meg Jendrichowsky!” Aztán ahogy a katonák is elősoroltak, hozzátette: „a sziléziaiak”.

– Na jól van – mondta erre Schenk –, hát akkor sikerült… az időzítés.

Előkerültek a konyakok meg a marsalák. Hát csak látták volna azt a tombolást a dombtetőn. Az üvöltés, a sírás és a nevetés. Hogy ami nem lehetett, az mégis lehet. „Isten véletek, bajtársak, legyen néktek könnyű a fegyver.” A plébános és a menyasszony összebújtak, és eltakarták az arcukat, azt sem látták – mert nem merték –, amikor a sebesült Axmannt átpakolták a Horchba, és helyette megjelent Kürtöss hadnagy. Akkor sem merték kinyitni a szemüket, amikor a Henschel, majd a Horch is lefele indult a dombon.

Maria-Giuliana és Padre don Pierino egyszerre csak azt vették észre, hogy egyedül vannak a tisztáson.

A kasseli hadi archívumban még annyit sikerült megtudnom, hogy a fent nevezettek nem szerepeltek soha sem a halottak, sem a sebesültek, sem az eltűntek névsoraiban. De még a hadifogolytáborok listáin sem. A félsziget átadásával kapcsolatos okmányokból kiderül, hogy Ravenna után a két páncélos még áthaladt egy-két útzáron. Kürtöss hadnagy 1945-ben egyszer felbukkant szülőfalujában, az erdélyi Christianban. (Ezt a község egykori híres patikusától, Bruno Motzan úrtól tudom – de ez egy más történet.) A Veronesék és Bellinik eleddig nem kerültek elő.