Kabdebó Tamás

Minek egy asszonynak ennyi ész…

Csiky Ágnes Máriáról

1977-ben, Luganóban hangzott el ez a félig tréfás, félig férfisoviniszta kijelentés, amikor egy szép lakásban az asszonyok kimentek, talán a konyhába, és a két férfi magára maradt.
A Volt egy ötödik síp esszékötetről volt szó, melyben, inter alia, Csiky Ágnes Mária Ferdinandy Mihály és Határ Győző életművét elemezte. A költőnő, itt esztéta, úgy beszél két jeles kortársáról, mint akiket az egész magyar kultúra ismer és becsül, mint akiknek nyelvi leleményei, őslerakatai gyümölcsözően gazdagították a magyar irodalmat. Hm.

Amennyiben a könyv, az idekint kiadott könyv is a magyar kultúra letéteményese, Csiky megállapítása helyes, amennyiben a kint élő alkotó eo ipso ismeretlen vagy alig ismert marad a hazában, a gyümölcsöző gazdagítás elmarad. Amíg 2003 márciusában a Tiszatájban Kabdebó Lóránt ki nem mutatta, hogyan hatott Monoszlóy Dezső Esterházy Péterre, addig az érintett szövegpárhuzamokat egyedül Esterházy javára lehetett írni. Évtizedek, sőt századok múltak el, magyar írók úgy alkottak otthon, hogy nem ismerték a virágénekek javát, Balassi költészetének felét, Mikes Kelemen leveleit. Aztán filológiai fölfedezések révén ezek beleoltódtak a magyar nyelvi és irodalmi tudatba. Ez tehát az érem másik oldala, és erre is gondolt „az okos asszony”.

Mindennapi életet élt és él, s közben a lélek drámáit is, főleg Némethonban. A negyvenes években ment férjhez, német emberhez, hamar kikerült, előbb Bonnba, ott járt egyetemre, aztán végül Kölnben kötött ki mint a kölni rádió munkatársa. Fiai vannak, több hangjátéka, mint unokája, annyi verseskötete, mint összevéve minden más irányú könyve. Tehát elsősorban költő, és nem is akármilyen. Csiky Ágnes Mária, nekem Ági Mági, a 20. század szigetmagyarságának egyik legjelentősebb költője.

Mindenekelőtt a fogalmak tisztázására van szükség. Béládi Miklós nyugati „beszerző” körútja után a hetvenes években közismertté vált a „nyugati magyar irodalom” kifejezés. Ez nagyjából megfelelő címke volt, bár megbukott olyan esetekben, amikor például Dél-Amerikában, Kubában vagy Japánban élő magyar írókról volt szó. Kétségtelen, hogy a külföldön élő magyar írók zöme emigrált, tehát politikai okból hagyta el Magyarországot. Nem állt és áll ugyanez erdélyi, felvidéki stb. magyar írókra, akiket egy ideig ma már nem ildomos módon „utódállamok” magyar íróiként emlegettek. Ők nem emigráltak, országrészek emigráltak velük együtt. A nyolcvanas évek végén lábra kapott „határon túli magyar irodalom” kifejezéssel az a baj, hogy míg elvileg magában foglalja az egész külföldet, Kárpát-medencéstül együtt, gyakorlatilag a kifejezés a történelmi haza területére fókuszál túlzott mértékben. Hogyan jelöljük tehát mi most egy Kölnben élő magyar írónő hovatartozását?

1981-ben egy, az Ohio Lake Hope-tó partján megtartott konferencián Nagy Károly előhozakodott a szigetmagyarság kifejezéssel. Londonban, New Yorkban, Torontóban, Buenos
Airesben magyar közösségek vannak – ezek ottani magyar szigetek. Az ilyesfajta külföldi magyar szigeteken élő magyar írók a szigetmagyarság írói. 1989-ig lehettek ők emigránsok, magyarán száműzöttek, vagy éppenséggel immigránsok, azaz kivándorlók. A felszabadult, 1989 utáni Magyarországra bármily okból vissza nem térők már nem emigránsok, tehát szigetmagyarok.

Ági Mági előbb emigráns, aztán szigetmagyar életet élt és él, kétszívű módra. Ez azt jelenti, hogy kenyerét Németföldön kereste, jobbára a német intézményrendszer egyes rádióállomásain, ugyanakkor szívósan védte, sőt tudatosan gyarapította magyar kultúráját, alkotásai emigráns, majd szigetmagyar közösségekre találtak, beszámolói, hozzászólásai szigetmagyar konferenciákon hangzottak el.

Ezek közül a legotthonosabb volt a Luganói Tanulmányi Napok sorozata, hol gondolatai nyomán, versei szárnyán, sőt élő valóságában is megjelent. A bennem is fellelhető férfisovinizmusból csirázott ki az a meglátás, hogy sajnos nem mindegy a külső, ha költőnőről van szó.
A hetvenes évek Ági Mágija ugyanolyan vonzó volt nőnek, mint amilyen szuggesztívnak mutatkoztak versei. Két barna szeme áthatóan célozta a beszélgetőtárs tekintetét, s egyenest a lélekig ért. Talán nem véletlen, hogy az egyetemen Csiky Ágnes Mária pszichológiát és filozófiát tanult.

Első verseskötete, az Ének az országúton 1953-ban, Kölnben jelent meg, az Amerikai Magyar Kiadó gondozásában. Ennek a tanárosan szép verseket tartalmazó kötetnek legjellemzőbb verse – legalábbis számomra – a Két folyó. Utolsó strófája:

A Rajnaparton küzdeni kell
És élni is lehet, talán,
De fáradt szívet nem temethet el
Csak a Duna,
Záporpárás, lágy magyar éjszakán.

Idekint a rádiózás, rádióhallgatás, közvetítés, interjú stb. bizonyultak a nyelvőrzés legszilárdabb bástyáinak. Cs. Szabó, Határ, Siklós, Csiky Ágnes Mária rádióbástyákon dolgoztak mint napszámosok vagy mint szerkesztők, és kínosan ügyeltek a helyes, a tiszta magyar beszédre.

A külföldi magyar rádiós legkézenfekvőbb műfaja a rádiójáték. Határ, részben színházi tudósításainak ihlete nyomán, igyekezett rádiójátékaival – és színdarabjaival – túlszárnyalni az angolokat. Márai hangjátékainak születését az is előmozdította, hogy külföldön ritkán juthat színpadhoz a magyar színdarab, bár itt is van kivétel, ha Krencsey Mariann és Szörényi Éva fellépéseire gondolunk.

Nem tudom, milyen mértékben tesz különbséget Csiky Ágnes Mária hangjátékai és drámái között, hiszen az előbbiből, az átdolgozásokkal együtt, van vagy két tucat, az utóbbiból viszont, könyv alakban, a Medvetánc kötetben három jelent meg, és kiadóra vár még három,
A meggyilkolt város cím alatt. Az 1987-ben kiadott drámakötet fülszövegéből kiderül, hogy a három darabból a legelsőt Barentanz címmel előadta a Münchener Kammerspiel, a neves Hans Schweikert rendezésében, 1963-ban. Csiky színdarabjai egyfajta belső látásmódra épülnek, melyre csak jobb híján illik a szürrealista szó. Ha azt mondom, hogy egy, a lélekben képződő mese kér magának színpadot, már-már megközelítem a dolgot, de még inkább, ha valamiféle belső dinamikára hívom fel a figyelmet, mely keretet, köntöst keres és talál magának.
A legérdekesebb közös motívuma a Csiky-drámáknak az, hogy az ábrázolt történet nem hat kitaláltnak, elképzelhetetlennek.

A kötetnyitó Medvetánc a legkedvesebb. A színpadon erdélyi falu jelenik meg – Csiky Ágnes Mária családja is erdélyi –, inkább Tamási korában, mint Sütőében, s a szereplőkre inkább ráérzünk, mint ráismerünk. A légkörben a mese, a bármikor bekövetkezhető tragédia és a maszkos népi játék vegyül össze. A medve alakja szándékosan egybemosódik Gábriséval, akiről a beavatatlan azt hinné, a darab főalakja. Hát nem. A darab elsőrendű és egyetlen igazi hőse: Katinka, ő minden történet sarkköve. Jól van ez így, s még jobbá teszi a nyelv szépsége, hajlékonysága, a benne megcsillanó humor.

A Titkos krónikával nem vagyok kibékülve. Apoteózis helyett grimasszá torzult, írja róla a szerzője, aki ezért 1956 lelki megrázkódtatását okolja. Elfogadjuk, hogy történelmi alakokkal is lehet gúnyolódni, el lehet mondani csúfondárosan is, ami egyébként ránehezedik az emberre. Ezért írta Mikszáth az Új Zrínyiászt. A Titkos krónika azonban, szellemes párbeszédei ellenére is, a Szabin nők és a A láthatatlan ember közé esik.

Marad a Mónár Anna, amely szerintem pazar. A regényforma izgalmasságát egyesíti a ballada tömörségével, túlfűtöttségével. A balladaváltozatokból ismert hősnő itt mint hús és vér leányasszony jelenik meg. Ez a helyes kifejezés, mert a darabot – lelki szemeink előtt – máris játssza egy magyar színtársulat. A szerző belebújik hősnője bőrébe, asszonyérvelését megcáfolni nem lehet, akár lelki alapállásából, akár mostoha sorsából fakad. E darabból megértjük, hogyan válhat a tisztalelkű is gyilkossá.

Azt hiszem, a műfajok legnehezebbje a drámaírás. A költő, az elbeszélő vagy a kritikus beérheti egy énnel, a drámához viszont az kell, hogy írója szétdarabolja magát szereplőire. A Mónár Annában meggyőző minden szereplő, a férj, a plébános, a szerető, meggyőző a történés, félelmetes a sors, a kimenetel, a lelki fejlődés. Ez a darab ékesebben szól a nők egyenjogúsítási törekvéseiről, mint akárhány kongresszus vagy a gyermektelen Simone de Beauvoir.

Figyelemre méltó az írónő két kirándulása a novella, illetve a regényirodalom mezejére, egy-egy 1954-ben és 1959-ben megjelent kötetben. A regény, a Megálló a toronynál az Amerikai Magyar Kiadó kölni kiadása, a novellagyűjtemény müncheni, s az Eladó a délibáb címet viseli.

„Hazátlanok, menekültek, csavargók, nincstelenek. Senkik vagyunk, értitek?” Erre a felütésre hangolódik a németföldi magyar történet egy ottani magyar lány és egy amerikai magyar fiú egymásra találásáról. A kisregény rácáfol a hiedelemre, hogy a külföldre vetődöttek valaha is páholyból nézhették az otthoni életet. De ahogy a regényben távolodnak a háború és a menekülés emlékei, úgy lesz a mű játékosabb és egyben drámaibb is. Nem a látszatok foszlanak le, mint általában, hanem rápillantunk egy-egy karakter másik oldalára is. A regény dialektikus formájából is kiviláglik: drámai tehetséggel van dolgunk.

Ez a formai megállapítás érvényes a novellákra is. A kötet húsz novellája színes helyszínváltozatokat is kínál. Hármat jelölnék meg mint az író stílusára és világlátására jellemzőeket. Az első a Tükör. A házasságon kívüli udvarlásra készülő férfit „mellbevágja a tükör”, találkozik a tükör önámítást lefosztó erejével. Az Eladó a délibáb arra lélektani pillanatra utal, amikor a magyar emigráns már hazamehetne, és megpillantja a valóságban is a délibábot, a jelképet, a magyar hazát. Tehát szigetmagyarrá válhatna, vagy visszatelepülővé. A harmadik novella, a Királyi vadászat voltaképpen történelmi mese. Gondolati hátterében Nándorfehérvár, ahol Hunyadi szorgoskodik, míg fia, Mátyás a királlyal vadászik. Ám túllépünk a mesén. Az ifjú Mátyás emlékezetes lélekrajzát kapjuk királynak készülése idejéből.

Költői termésének java négy verseskötetben olvasható. Időrendben: Így üzenek (Amerikai Magyar Kiadó, München), Fényed forrása (Széchenyi Kör, Köln), Tükrök (Danubia Druckerei, München), Álomnyelven (Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest).

Az 1957-ből való Így üzenek-ben az első, ami megkap, az a hangulatgazdagság. A költő szomorú, nosztalgikus, vidám, játékos, s közte számos árnyalat. Talán a legjobban sikerült vidám és játékos vers Az iskolás Bence, mely ritmusban, játékosságban Vörösmarty Mihály Petike című versét hozza az emlékezetbe. A legszívbemarkolóbb viszont A szörnyű szó. És szép, József Attilát idéző, mégis eredeti Az Isten szíve című nyolcsoros.

A Fényed forrása 1962-ben jelent meg, bevallom, ez a kedvenc Csiky Ágnes Mária-kötetem. A korábban a tradíciók versútjain járó költő itt lesz kísérletező is, lásd a Halálra nyitott szemmel és a Reggel csordájában című verseket. Itt jelöli meg, szinte végérvényesen, önmagát és mimagunkat az Észrevétlen című versben:

Mert nem élünk már körénkálló térben
úgy létezünk csak
olyan észrevétlen
akár a bélyegeken a pecsét.

És most még három versről, a Szepegés, a Gyömbér és a Lélegző út címűről. Az első az egzisztencializmust és az abból kivezető utat éli meg, s így lesz keresztény verssé. A második a gyarló élet gyarló orvosságainak varázskölteménye. A harmadik költemény konkrét, azaz jól követhető merész fantázia arról: miként tekint le ránk a világegyetem egy csillaga.

A Tükrök (1977) mint cím, mint jelkép, mint látásmód elfoglalja itt még a borítót is. Csak a torzító tükör csal, a jó tükörlapon meglátod önmagad, a visszapillantó tükörben pedig a jelenből a múltba csúszó időt. A kötetben megszaporodnak a kísérleti, az egyszeri formájú költemények, az Isten-versekbe belopódzik a cinizmus, a magyar verssorok angollal is váltakozhatnak, a kötetet a nyugtalanság sodorja valamiféle örvény felé. Az élmények és érzéshullámok egy újjal, a várva várttal bővülnek.

A negyedik, Álomnyelven című, 1990-ből való verseskötetével a költő szimbolikusan hazatérni készült, hiszen a gyűjteményes kötetet Budapesten adták ki. Nem volt nagy a poggyásza, de az ötvösmunkák szekrénykéje ritkán az. Arra a kérdésre, hogy a szimbolikus hazatérést miért nem követi a fizikai is, kézenfekvő a válasz: a családi háló fogva tartja az embert, akár otthon, akár külföldön.

A kötet előszavában így ír: „Ez a válogatás szeretné nemcsak a lírikus, de a hontalan pályáját is bemutatni.” Sikerül is ez neki, bár a kötet versei nem érik el a nagy nyilvánosságot. Tudomásom szerint összesen egy otthoni kritikus figyelt fel rá eddig, holott ebbe a szép kiállítású könyvbe belekerül az előzőek krémje és a korábban külön kötetben meg nem jelent Téli halászat, melynek alcíme: 20. századbeli rózsafüzér; az 1977–1990 között írt költemények java, szám szerint negyvennégy vers, ha a Túlvilágtan és Álomnyelven ciklusokat hozzászámolom, megtoldva mindezt a Vándor-mondókákkal.

Az álomnyelv nem Csiky Ágnes Mária találmánya, élt ezzel Coleridge-től Cs. Szabóig sok vajákos írástudó, de a kötetben felbukkanó emlék- és élményparányok csakis az övéi. A Vándor-mondókák pedig költői műhelyének legcsillámlóbb forgácsaiból állnak össze. A Túlvilágtan sikeres prózaversei mellett, mint például az „Ars poetica pro exilio”, a költemények jobbára a jóvátehetetlenség lelki tapasztalatait variálják. A Téli halászat mint versciklus a létbezártság és a negatív gondolati kiutak lehetőségeiről szól, s olykor, mint a Polgárasszony sirámában, ezt elrettentő módon teszi. Feltételezhető a pesszimista király, Határ Győző közvetlen hatása, de valószínűbb a közvetett hatás, hisz a legtöbb pesszimista egy másik vagy több másik vállán áll. A korábban csak kísértő kételyek ebben a ciklusban gyakorta megecetesednek, jégcsapokká dermednek. A könyv hátsó borítóján így búcsúzik az olvasótól: „Hatvanhárom négyzetméter betonnal aládúcolt levegőn lakom. Szerettem volna egy fát ültetni. Ez is elmaradt. Akárcsak a világmegváltás.”