Nyilas Atilla

Átkelés

[Mándoki Györgynek]

Volt egy srác, bóbitás, kivel Jászdózsán,
a Párizs–Texas–Jászdózsa fesztiválon,
ahova a kis Szepa hívott meg fölolvasni,
első éjszakai sétánk során találkoztunk,
mikor föleszmélt – emlékszel? –, csak
ezt mondta: Punk vagyok, hol vagyok?
(Számból vetted ki a szót, gondoltam.)

És volt egy zippóm, Miskolcon vettem,
a Kós-házban egy Patkány nevű sráctól,
mit az éjjel egy kocsmában felejtettem,
a nagy Szepa vitte haza, később aztán
neki is adtam, áldozat, hogy az átkelés,
mert később már tudtam, hogy átkelés,
Miskolcról Budapestre sikeres legyen.
(És aznap még megroggyant a térdem,
mikor az Ó utcában megéreztem, hogy
megint itthon vagyok Budapesten.)

Mert azon az öngyújtón a bukósisakos
alak, lebegő fülvédőkkel, kiről annyit
gondoltam csak, hogy valami katona,
szép, szomorú szláv barátom szerint
a Spirit of St. Louis pilótája, s amikor
elsőként átrepülve egyedül az óceánt,
Párizsnál landolt, mint Márai írja, ki
a reptéren tudósítóként volt jelen, így
szólt: Lindbergh vagyok, hol vagyok?

Nagyszünet

Neobarokk épület, földszint.
Az iskolaköpeny még kötelező.
Téblábolunk az előtérben, majd
hirtelen ki az erős fénybe –
Villányi út! szabadság! (A döntő
itt nem is a portás figyelmének
kijátszása, hanem a hirtelenség.)
Kigombolt köpenyben, nem túl sietős
léptekkel a Vigadóig, fél megálló.
Most elkerüljük a hívogató bokszokat,
mindjárt a pultnál letelepszünk,
fizetés rögtön csapolás után.
Bécó legendás gégéje működik,
Csaba is villámgyors, engem
beér a csonka második kör, habot
törlünk szájunkról. Egy-két poén
és enyhén remegő blázaink után,
s hogy én is lehúztam a maradékot,
vissza a sarokig, át a síneken,
a Kertészeti Egyetem arborétumában
jobbra föl, és egészen hátul
leereszkedni a teniszpályára,
aztán átbújva a kerítés hasadékán
az udvarra, s a focipályán túl
a betonozott résznél be az öltözőkhöz
vezető ajtón vagy valamelyik ablakon,
néhány dobogó méter, „elvegyülni”, és
kiröhögni, hogy még be se csöngettek.

Holokauszt

Bárányfejű anyósomnak és oroszlán húgának
kislánykorukban volt egy közös,
vörös hajú, zöld ruhás babájuk,

úgy hívták: a zsidó baba.
Egy zsidónak mondott házaspártól kapták,
akik egyszer jártak náluk vendégségben,

életük első babája volt.
Mikor hallották, hogy bántják,
összeszedik a zsidókat,

nagyon aggódtak babájuk miatt,
elásták a kertben, s még aztán is
rettegtek, meg ne találják.

A háború után ki akarták ásni,
de nem lelték sehol. A legkedvesebb
babájuk volt, sokáig siratták.