Pánczél Hegedűs János

Az elfeledett fraktálregény

Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

Meg lehet-e köszönni mindazt, amit kaptunk az őseinktől egyetlen nagy, körfolyamnyi mondatban, olyan hosszúban, mint a köldökzsinór vagy mint az akasztófa kötele? El lehet-e mondani mindazt egy mitikussá váló múltról, ami hirtelen az emberben újra és újra felötlik, amikor az emlékek megrohanják, amikor elöntik szívét, lelkét és agyának minden zugát a képek és az érzelmek? El lehet-e mondani, ahogyan megrohanják őt, ahogyan újra és újra kopogtatnak a legkülönbözőbb pillanatokban, amikor nem is számít rá az ember? Kevesek képesek visszaadni ezt az élményt úgy, hogy a puszta emlékeken túl érezzük is, valami egészen új tudás csiszolódik ki bennünk. Minél többször megrohannak, minél intenzívebben teszik ezt, minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább kerülnek az emlékek más és más kontextusba. Az ősök emléke és tudása egy másik létsíkba, egy nagy és kerek egészbe helyeznek minket. A halál és az élet megállíthatatlanul forgó, önmagában létező, önmagát mozgató kerekére irányítják a gondolatainkat.

Nem kevesen vannak, akik ezt a valamit, ami szavakkal alig leírható, megtapasztalni vágynak, de felfogni nem tudják. Vannak persze olyanok is, akik magára a tapasztalatra sem vágynak. A közelükben lévő jeleket köd borítja, és nem tesznek semmit sem a szétoszlatására, meglehet, hogy egy egész életen át. Annál nagyobb a felelősségük azonban azoknak, akik ebből az erőből nemcsak megtapasztalni tudtak valamit, hanem megérteni is. Jellemző ezen emberek felelősségérzetére, hogy ezt a tudást megosztani akarják, s nem elhallgatni. Ennek egyik legjobb módja az írás. Jelet hagyni, és hálát mondani a kegyelemért.

Kemény Katalin új könyve, a Sztélé nagyanyámnak tulajdonképpen régi könyv. Szerzője 1960-ban írta meg, de több mint negyven év kevés volt ahhoz, hogy megjelenhessék. Megjelent hát a negyvenkettedikben, és ez már ok arra, hogy ünnepeljünk. Hamvas Béla özvegyének műveivel a kor mostohán bánt; lényegében ugyanaz a sors jutott nekik, mint férje műveinek. Régi történet ez, de mégsem a jól ismert skatulyákkal. Abból a bizonyos „három T”-ből igazából egyik sem érvényes rájuk, hiszen az írónő könyvei egyszerűen nem léteztek az irodalom hivatalos terjesztői számára. A művek magukban álltak, kívül a társadalmi elvárásokon. Más itt a helyzet, mint például a hatvanas–hetvenes évek kultúrpolitikailag nemkívánatos (neoavantgárd) kultúrájával kapcsolatban. Kemény Katalin könyveinek tartalma majdnem teljesen érintetlen a kor irodalmi áramlataitól, sokkal inkább egy belső, feszültségkeltő hang misztikus víziókkal teli rezdülései ezek, mint irodalmi mozgalmakkal vagy stílusokkal kapcsolatot kereső írások. Sajátirodalom és rendkívül szuggesztív, irodalmi eszközöket is használó meditáció egyszerre; a világkorrupciótól mentes, egzisztenciális gyökerek keresése. Lényegét tekintve elemezhetetlen, magasabb szintű átélés – azonosulás – nélkül értelmezhetetlen is.

Kemény Katalin megírta könyveit, és eltette férje meg nem jelent művei mellé. A lényegi aktus ezzel meg is történt. Ő, akinek valójában szánták, tudomást szerzett róluk, az pedig már csak ráadás, hogy most mi is kezünkbe vehetjük négy évtized után. Komolyan gondolom hát, hogy okunk van ünnepelni. Szavaim igazságát csak az tudja osztani, akit már megérintett a könyv, jobbik esetben már az első sorával: „Sohse higgyük, hogy a régieknek nincs reánk szüksége.” Tartok tőle, hogy mi azt sem hisszük már, hogy nekünk valamiért is szükségünk lenne a régiekre vagy magára a régiségre.

A sztélé olyan emlékmű, amelyet elhunyt szeretteink sírjára helyezünk. Az ókorban elterjedt szokás volt a kőből készült sztélék állítása; uralkodók, csatában elesett harcosok és egyszerűbb, de tiszteletre méltó polgárok hamvai ugyanúgy megkapták e tisztességet az utókortól, az utókornak. Kemény Katalin könyve is emlékmű, melyet a nyelv eszközeivel és az emlékezetének minél szélesebb alapokon nyugvó mozgósításával igyekszik emelni, szeretett nagyanyja számára. E nyelvi emlékműnek, amelyen keresztül elmúlás és létezés üzen nekünk most is, elsőre folyondárosan látomásos nyelvezetét issza magába a szomjas olvasó. Más az íze ennek a nyelvnek akkor, amikor először ízleljük, más, amikor újra elolvassuk, és megint más, amikor becsukjuk a könyvet, és csak gondolkodunk rajta. Több évtizedes, testes aszúbor ízlelésekor érez hasonlót a ember.

A könyv szavai és képei körkörösen egymásba érnek. Az ember néha szédül, ahogyan az örvénylő képeket olvassa. A szimbólumok megelevenednek, körülvesznek és életet kérnek: „emlék, érintésemtől hördülő óceán, óceán, nyílj meg, a világ ormait átúszó, egyetlen lélegzettel merültem kertedig, ott szedtem magvaidat, s tajtékzó kötényemből csak szórtam, szórtam az anyaföldbe, háromágú izzó magvaid mind-mind kikeltek, nézd, a csipkebokor a holdtalan éjszakában is tüzet lehel, és tavalyi bogyóval csőrében repül a gerle, ám túl a mocsárban gázol a gólya, csőre vörös villám az álmos őszi tájban, óceán magvai, játékszereddel ültettem tele a földet, hullámot hullámra, gyűrűket gyűrűbe, egymásba karoló, egymáson átugró tarka számokat hintettem, színek, alakzatok és mérték, egymáson áttetsző árnyak, nézzétek, mind idehoztam, és nyílik és hervad és bomlik és zárul a háromágú tömérdek tűzmag…”

A metafizikai valóságokkal rendelkező szimbólumok szinte kivirágoznak ebben az organikusan építkező szövegben. Egyszerre élnek prózaként és líraként is, hogy azokat a valóságokat közvetítsék és formálják meg, amelyek belülről ostromolják az író kereső és őrző lelkét. Újra igazi jelentéssel töltődnek meg olyan kozmikus szimbólumok, mint tél, nyár, vér, rózsa, Nap, Hold, kenyér, kristály, király, tej. Nem pusztán „szimbolikus dekorációk” ezek a szavak, hanem sokkal inkább saját, eredendő szakrális-vallási rétegüket mélyítik.

Néha egy-egy fejezet az adott létezési tér bővebb kibontása a nagy, ciklikus természeti szimbólumban, amely azonban felvezetés egy másik funkcionális szimbólumhoz. Ilyen például a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik fejezet egymásba érő, egymást kiegészítő folyama. Különböző utak ezek a ciklikus szimbólumok (tavasz, ősz, tél és nyár) ebben az esetben, s egyszerre jelképezik a „híd” szimbólumának részeit és minőségeit, melyeknek segítségével egy másik fogalomhoz, a nagyanya nevéhez próbálunk eljutni.

A kisleány unoka, Kóré – aki természetesen az írónő maga – átéli ezeket a létezési tereket, hogy újra és újra rajtuk keresztül próbáljon meg eljutni ahhoz a fogalomhoz, melyet itt a nagyanya neve jelképez. Ez talán a végső értelme az egész műnek: megtudni a nagyanya valódi nevét. Ha a leány megtalálja a nevet, mely a lényeget rejti számára, valamennyire rátalál annak a kapocsnak a lényegére is, amelyet a nagymama képez a Teremtésben. A kapcsot közötte (és tulajdonképpen minden vele érintkező létező) és a Teremtő között. Kezdetben ez a rejtett név (vagy még inkább az igazi név lehetséges evilági megfelelője) a Róza, aztán azt kiegészítve az Anna. Az egész rejtve marad a gyermek előtt, de maga az út, amely a hídhoz vezet, mindig más-más képben jelenik meg. Ezek a képek pontosan illeszkednek a címben megadott keretekhez, amelyekből a híd készült az adott négy fejezetben: tajtéktaraj-tavasz, halállobogás-ősz, hókristály-tél, megérkezés-nyár. A megérkezésben pedig Kóré újjászületik, a név által, a megismert valóság által, követve saját nevének mitologikus valóságát.

Természetes persze, hogy az itt olvasható történeteknek van nagyon is valós magjuk, de a nyelvezet, a kontextus és a tér és idő kezelése egészen más valóságok felfedezésére készteti az olvasót. Például ilyen egy játék baba elvesztése a jeges, befagyott tóban. Ezzel a kislány gyermeki, meseszerű darabja vész el, egy olyan rész, melynek helyére nyáron ( a megérkezésben) egy másik „rész” illeszkedik majd.

Mint talán az elmondottakból is kiderült, nincsen olyan értelemben eseménye a könyvnek, ahogyan szokványos értelemben erről beszélni szoktunk. Persze mondhatjuk – pusztán a könnyebb megközelítés kedvéért –, hogy központi magja a gyermekkori emlékek felelevenítése, a nagyanyával töltött közös élmények. De ezzel szinte semmit sem ragadtunk meg a regény lényegi rétegeiből. Minden, ami igazán fontos és lebilincselő, belül történik. Minden eseményben ott van a végzet, a transzcendencia hívása és folyamatos megnyilatkozni akarása.
A transzcendens látomása újra és újra áttöri a szövegtestet. Nincsenek véletlenek, vagy ha vannak, akkor azok inkább jelentéktelenségek, amelyek nem érdemesek a megörökítésre. Ami itt olvasható, leginkább valamifajta teljes időben és térben történik. Egy olyan időben, amely mindig is volt, van és lesz is. Nem Tordán, nem Erdélyben, nem is az utcán vagy a réten. Egy kimozdíthatatlan valóságban játszódik itt minden történés, amelyekről nehéz beszélni, és amelyeket nehéz megérteni. Mégis van, itt és most és körülöttünk. Ezért az egyik legfontosabb eleme ennek a könyvnek a nyelve.

Milyen ez a nyelv? Mindenekelőtt imaginárius és látomásszerű. Megzabolázatlan és sokszor zavarba ejtő, rejtélyes, titokzatos és varázslatos, de mindenekelőtt magával ragadó és továbbgondolásra késztető. Ez a nyelvezet köszön vissza ránk Hildegard von Bingen, William Blake, Boehme vagy éppen Mallarmé és T. S. Eliot írásaiból. Magyar földről jóformán csak Weöres Sándor univerzális zsenialitása révén van szerencsénk ismeri e rejtelmeket, bár Csontváry elhivatott írásaiból is visszaköszön ez a nyelv, és természetesen Hamvas Béla Karneváljából vagy kisebb regényeiből is. Temérdek szó őrzi a transzcendenst áhítozó és kereső tartalom és forma tökéletes egymásra találását: halálmocsár, napcseppek, gőghomály, lélekzajlás, almanevetés, harmatszita, halálkanca és a többi, amelyek mind a világ titkos létezéséről mesélnek.

A mágikus nyelvezet hatására a képek nagy csóvákba állnak össze, hogy aztán egymásban tükröződjenek, anélkül, hogy tulajdonképpen egymásba érnének. Különböző képek egyetlen nagy fraktálba rendeződve teremtik meg a kapcsolatot az elhunyt őssel és rajta keresztül az élettel és Vele, akiből az egész élet ered. Végső soron Róza-Anna nagyanya élete, kiegészülve az itt szereplő Jula bába holdfényszerű jellemével, aki csak „temetett, bolyongott, felejtett és folytatott”, a létezést, a Teremtést, a Teremtőből származott rendet hivatott reprezentálni, melyben a gyermek Kóré, aki folyamatosan a nagyanya nevét kutatja, ebből a rendből kiegyenlítetten részesül, az egyik áramoltató – a nagyanya – haláláig. Róza-Anna nagyanya halála a korábbi kapcsolat lehetőségének vége, és ösztönzés arra, hogy egy új kapcsolatot alakíthasson ki az alany azzal, aki tudja mindenkinek a nevét, de az ő nevét senki sem tudja… JHVH.

A fraktálképek újra és újra elnyerik értelmüket azzal, hogy az elmúlás utáni létezés harmóniáját érzékeltetik. Róza-Anna nagyanya kiegyenlítő szerepét (a „nagyasszony”, mondják környezetében, s ez nem csupán társadalmi rangot jelent) hangsúlyozza halála utáni puszta
hiánya.

Özvgyen itt maradt férje, Áron bá’ sose volt igazán jó társa feleségének. Elvontabb ideák és az (ön)pusztítás világából visszalép a csendes emlékezés és megnyugvás állapotába. Egy festményen örökíttette meg feleségét egy vándorfestővel, amely aztán a kellő időben – amikor az emlék bevésődött – eltűnik. A csecsemőgyilkosság gyanújában élő nagyapa attitűdjét csak ezzel a megnyugvással tudja feloldani a kisleány számára. Ekkor van lehetőség magának felfedezni „Isten teremtő gondolatának tükrét”. Az isteni harmónia visszatükröződik abban, aki rátalál: „ő a petrezselymet megérintette, és az visszanyerte paradicsomi illatát, illatával egyetlen nevét, ő, a város aprajának-nagyjának keresztanyja, mert csak ő, ő, a teljes emlékezés – sejthette a mulandó lelkek űrt betöltő nevét”.

Róza-Anna nagyanya a halála után is élőként van jelen, az unoka történetei az általa jelzett személyiség körül csoportosulnak. Áthatja az ittmaradottak életét, és mérce lesz belőle; egy emberi mérték, amely az isteniben nyugszik. A létezésnek egy olyan síkja és alternatívája tárul így fel előttünk, mely az Egybe helyezi magát, miután annak jelentőségét az életben felismerte.

A kötet végén az olvasóban is felötlik a kérdés: vajon „hol késik a király”?... Mert ez a valós problémája életünknek: a megérkezés, a beteljesedés, a „nyár” és a „király”. Ahogyan a regénybeli unokát nagyanyjának beteljesedése foglalkoztatja, úgy tulajdonképpen saját életének bizonyossága érdekli. Mindaz, amit valóban átélt, úgy történt, ahogyan később azt értelmezte önmaga számára? Még mindig nem tudja az előtte rejtve maradt titkos nevet, csak sejti, hogy létezik ilyen. A névvel tulajdonképpen minden rejtély lehull a létezéséről. A könyv utolsó fejezete („Lumen Gloriae”) méltó keretek között – egy esti látomásban – ad választ a kereső lélek végső kérdésére. Tépelődéseink után visszatérhetünk arra a helyre, ahová, immáron biztosan tudjuk, a Teremtés óta tartozunk. (Editio M Kiadó, 2002)