Balogh Robert

Schvab legendariom

Álmoskönyv

Kicsit görbe vagyok

Nagyon meghíztam. Már a cipőm sem tudom bekötni. Szólok a Liszjének. A Liszje azonnal jön, és mosolyog. Elém térdepel, homlokát a hatalmas hasamhoz nyomja, és hümmögve kettős bogot köt a cipőmre, ki ne bomoljon, mondja. Én csak tűröm, úgysem tudnám megakadályozni. Ahogy feláll, csupa mosolygás az arca. Megfogom a kezét. Az arcomhoz emelem, nincsen szaga a kezének. Szívesen nézem, ahogy a szája jár, alig hallom, mit is mond, csak azt látom, ragyog a szeme. Mondom neki a virslit, majd hozok virslit, mondom, vacsorára, bőröset, mert tudom, ha minden este virslit kapna, akkor is, ha mindennap reszelnie kellene tormát, akkor is megenné a virslit. Megcsókolom a homlokát. Megszomorodna, ha nem kapja meg azt a valami kis puha szót, kis szorongatást. Elkapja a kezem, megharap hegyes kis fogaival. Megnézem a nyálas fognyomokat. Amikor elköszönök, egészen nyugodt, elégedett a Liszje.

Kibaktattam a hostelre. Borogatni kellene a szemem. Hunyorgok egész nap. A kezem becsúsztatom az ingem alá. Odatapad a tenyerem. A melegben gyakran cuppog a borosüveg. Tizenegykor a fa alatt alszom egyet, ütésre ébredek, pont az ölembe hullt egy alma. Talán férges. Elengedte az ágat. Csak lefelé szállt. Rengeteg a kis alma a fán, a felét leszedem, nagyobbra nőjön a többi.

Hernyó mászott egy kőre, a hangyák elől. Azok csipkedték, belemartak. A hernyó már alig védekezett. A hangyák egyre csak harapták a lankadó hernyót. Hát meghalhat. Arra gondoltam, agyoncsapom a szerencsétlent, ne szenvedjen, de hogy érjek a Liszjéhez, ha ugyanazzal a kezemmel ölöm meg Isten legapróbb teremtményét. A hangyák nem tudják elég jól a dolgukat. Buzgók, de nem együtt kínoznak, vagy hát nem is kínoznak, csak enni akarnak, de azt is csak úgy összevissza teszik. Senki sem üvölt, csendben történik minden, talán csak halk percegések. Már viszik is. Csak körbenézek, végigvárom a néma perceket, ez a tétlenség. Aztán csak lepottyan még egy alma. Ahogy pattan, gurul, megáll a pázsiton. Őgyelgek a kertben. Kaszálni kellene, de nem bírom egyedül, hazaindulok a Liszjéhez.

A kanalat mindig rosszul fogom. Egészen lenn, a nyelénél markolom meg. Középen kell. Van nyele neki, van közepe neki, ott kell megfogni. Mindig ezt mondja a Liszje. Mégsem ott fogom, a megszokás nem egyszerű. A kést is markolom. A gyilkosok markolják így a kést – szól rám a Liszje. Látja, hogy elszomorodom, közelebb húzódik, az ölembe ül, és mocorog. Nevetek, erre nem belevágok a mutatóujjamba! A számba veszem, vékonyan csorog a vér, csíp a nyálam. A Liszje csókolgatja a nyakam. Pedig életlen ez a kés, alig bírtam egy rendes karéj kenyeret szelni. Nehezen, de csak-csak sikerült elkennem a büdös túrót. Harapom a hagymát. Beleakad a fogamba. Kipiszkálom a kisujjam körmével. A hézagok közé csípődött hagymadarab kiszabadult. A levegő is hagymaízű. A nyálamban keveredik hagyma, a túró és a vér emléke.

Ebéd után nem akartam visszamenni a hostelre. Vánszorogva jött a postás, mint máskor. A melegben görnyedt felsőtesttel nyomult előre az árnyékos oldal és a napos oldal között ide-oda. Huzatos utca ez, árad fel a Völgy utcából a szél. Nyelheti a port a postás, bele-beleköp az árokba. Némán játszanak a gyerekek, de a szuszogó alak miatt abbahagyják a bújócskát, némán és dühödten figyelik a postást. A leveleibe belekap a szél. Olvas – súgta a fülébe egyik a másiknak az omladozó kerítés árnyékában. Olvas a szél – vihog a másik fiú. A postás csak behívót hoz mindennap, meg tábori lapokat. Halottakról is beszélnek már, a Liszje mondta, hogy a harmadik szomszéd legkisebb fia elbujdosott a határba.

Valamibe bele kellene kapaszkodom, ami segít, a Liszje nem tudhatja meg, mit tettem, mégsem traktálhatom ezzel a régi történettel, a papnak sem merem elmondani, csak magamban beszélek, az Isten hallgatja csak, mintha nem tudná, mi történt. Mindig előtörnek az emlékeim. Csak ülök a gangon, pihenek az árnyékban, és annyit eszek, de annyit, amíg a gyomromba nem száll a vér, s elgyengülök, az megnyugtat egészen, de addig elő-előtörnek a képek. Gyerek voltam még. Nem jó érzés kínozni, ezt most, utólag gondolom, akkor nem ezt gondoltam. Akkor nem biztos, hogy ezt gondoltam. Semmit sem gondoltam. Lehetett bennem valami kíváncsiság, minden gyerekben van valami kíváncsiság. Hogy milyen valakit megölni, vagy nem is megölni, csak levágni, kibelezni, mint a malacot, megnézni, milyen belül. Már nem is tudom, kinek az ötlete volt, bandában jártunk mindenhova, nem akartunk mi ölni, mi azt játszottuk, malacot vágunk, kicsit meg akartuk leckéztetni azt a lányt. Miután megkötöztük, úgy emlékszem, ez nem is az én ötletem volt, a többieké, én féltem ettől a lánytól, vagy hát nem is tőle, hanem a bátyjától, az olyan verekedősfajta volt, nem is kérdezett, ha nem tetszett neki valami, csak ütött. De nem akartuk mi levágni a lányt, csak leckéztetni akartuk, ne legyen olyan gőgös, ezért kötöztük meg olyan erősen, belilultak a hurkák a combján, aztán csak hecceltük, bökdöstük, mert féltünk tőle, a szemétől, ahogy azzal nézett, mint a boszorkák, a szájától is féltünk, fogós volt az átka, és a bátyja mindegyikünk gyomrába beleöklözött. Nekem már elegem volt az egészből, haza akartam menni, de a barátom azt mondta, ha a barátja vagyok, ha igazán a barátja vagyok, akkor nem hagyhatom itt pár pisissel az egész közepén. És akkor elkezdtük. Nem én kezdtem el, már nem is tudom, ki kezdte. Nem tudom, miért maradtam. Nem éreztem semmit, nem gondoltam semmire, csak tettem, amit otthon láttam. A lány visított, tisztára, mint egy malac. Nem is a lányt láttam, csak a malacot. Valaki rongyot tömött a szájába, nem láttam, ki volt az, de nem én voltam, az biztos. A lány rózsaszín homloka kivörösödött, úgy dobálta magát, lehorzsolta a homlokát is. A barátom bicskát nyomott a markomba, azt mondta, csináljad! Én csak néztem a bicska pengéjét. Nem volt szép bicska, de nagyon vágott, a drótot is átvágta, ha kell. A malac ronggyal a szájában visított, rúgott. A barátom a gyomrába térdelt, ketten lefogták. Bepisált. Annyira félt, hogy becsinált. A barátom ordított, hogy nem enged a büdös disznó! Csináljad már, tetű barom! Közben kioldódott a kötél, hárman feküdtek a lányon, csak úgy tudták lefogni. Gyerünk, szúrjad le! – üvöltött. Nem is tudom, hogyan, de megmozdult a karom, s mint egy gép, döftem, bele a torkába. Megtörtént. Nem is értem. Valami gurgulázás, és ahogy bugyog, hörög, rugdos, csapdos. Én mindig látom, ahogy pulzált a vér. A képek csak úgy jönnek. Kiesett a markomból a bicska. Gyakran zavar meg éjszaka ez az álom. Nem tudom, hogy csak álom-e. Nem szeretném hallani többet a lefojtott sikoltást. De nem merem elmondani senkinek. A Liszje tudja, valami emészt. Senki nem tudja a faluban, mi történt, ki ölte meg a lányt. Én nagyon megbántam. Nem tudom a jó szót. Lehet-e egyáltalán megbánni valamit.

A Liszje keblén pihen az egyik kezem, a másikkal a nyakát simogatom. Azt mondja, olyan a szemem, mint a borjúé. Mosolyogva a tarkóm simogatta. De kövér vagy, mint az öreg kandisznó. A szájában gyönyörű, egészséges fogak. Elfelejtem a képeket, ha a Liszje így rám mosolyog, ez az egyetlen bizonyosság. Azok a képek talán nem is igaziak. Csak látások, ahogy a Brauchfrau mondta az álmokra. Ha látások, nem szabad elmondanom senkinek, mert azt nem szeretik az angyalok.
A látás minket tanít. Nekünk pedig hallgatni kell az angyali látásokról.

Lárvák

Az öreganyám hetek óta győzködött minket, cseréljünk vele szobát, neki jó az a kis hátsó, amelyikben mi húztuk meg magunk, de legszívesebben a nyári konyhába menne, csak az nagyon cúgos télen, nehéz kifűteni, de nem szeretne útban lenni, mi, fiatalok olyan zajjal vagyunk, nem viseli a rádiót, meg a nevetést, mióta szegény férje elment, ő a csöndet szereti, aludni sem tud már, és főleg nem nézheti az Isten jó szívvel, hogy mi négyen nyomorogjunk abban a kis szobában, ő meg a nagyban egymaga, és most, hogy megint várandós a feleségem, a szagát nem viseli könnyen, szerinte paradicsomszaga van a terhes nőknek, ő attól émelyeg. Nem értettem, eddig nem mutatott különösebb együttérzést, azon túl, hogy befogadott minket, csak piszkálódott. Aligha hiszem el, hogy bármi beszűrődne a szobájába a rádióból, meg hát mit hangoskodunk mi, a két gyereket is csendre intjük, ha nagyon belejönnek a játékba, akkor tényleg visítoznak, a kicsi sírósabb, a foguk már rég kibújt, nincs itt nagy zaj, este hamar elalszanak, mi is, mert dolgozunk, házra gyűjtünk, hogy el tudjunk költözni az öreganyámtól. Eddig csak piszkálódott, nem volt jó neki semmi. Ha főzött a feleségem, akkor a szag bántotta, ha nem főzött, értem aggódott, mi lesz velem, ha már ő nem lesz, éhen fogok veszni. Ilyen a természete, ha ezt elviseli az ember, akkor egész rendes, így sutyorogtunk a dunna alatt az asszonnyal, végül is befogadott minket, s egyre karikásabb szemekkel győzködött, végtére ráálltunk a cserére. Sok holmija volt, szombat hajnalban keltünk, vittük a nehéz, faragott diófa szekrényt a szomszéddal, aztán az ágyat, a nagyobb gyerek cibálta a szalmazsákot, a kisebbik kergette azt a megzavart egeret, amelyik a komód mögé fészkelt, behoztuk a macskát, az hamar elintézte az öszszest. Mi hamar behordtuk azt a kevés holmink, amink volt, nem kellett bajlódnunk, két nagyobb komód, két ágy, egy kis asztal és négy szék. Hamar megvoltunk. A feleségem mosolyogva tárta ki az ablakot, az egérszag miatt, mondta, és mosolygott, a gyerekek körbe-körbeszaladgáltak a szobában. Öreganyám is vidáman sürgött-forgott, kakast vágott, pörkölt lett belőle, még a szomszédot is marasztalta ebédre, nem volt szokása. Boldognak látszott, de azért piszkálta a kisebb gyereket, hogy egye meg a krumplit is, nyomkodja össze a villával, úgy felissza a szaftot, s ami mégis benn marad, csak mártsa ki a kenyérbéllel, mert ilyen kis törpe marad, ha mind meg nem eszi, ami a tányérjába kerül. A gyerek nagy szemeket meresztett, visszaszájalt, ha törpe marad, elszegődik a téeszbe krumplibogárszedőnek, le se kell majd hajolnia, csak skatulyába gyűjti a csípős szagú bogarakat. Ebéd után az öregasszony megkérdezte, mesélt-e már a férjéről, mi mondtuk, hogy nem mesélt, mert persze hogy mesélt, de hadd meséljen, ha jókedve van, hogy mikor már nem tudott eljárni, a vizeshordóba lógatta a pecáját, annyira szerette, csak ült ott, és lógatta a pecát, tudta, hogy nem fog semmit, de lógatta. Az öregapjáról is elmesélte, hogy az mindig tizenegykor ebédelt, az öregmama pedig csak délben volt hajlandó asztalhoz ülni, mindig külön ettek, s amikor elállították az órát, az öregapja akkor is a gyomra szerint evett, már tízkor megebédelt, az öregmama bevárta a déli harangszót, szerették egymást, de soha nem ettek együtt. Délután négyig ültünk az asztalnál. Aztán mindenki ment a szobájába, pakolászni, pókhálózni, belakni a szobáját.

Este aztán rájöttem, mire föl támadt kedve az öreganyámnak szobát cserélni, mire föl csillogott annyira a szeme, mikor ráálltunk. Jó alvó vagyok, de talán az új hely miatt, talán másért, nehezen tudtam elaludni, s az első álmomból rögtön fel is ébredtem. Mintha neszt hallanék messziről, lépések neszét, de nem tudtam mozdulni, hogy megnézzem, kik jönnek. A lépések az ágy lábánál abbamaradtak. Nagyon féltem. Lassan felderengett három lárvaarc. Három sárgás, ködszerű arc hajolt az ágy fölé, és körbeálltak, az egyik rögvest kezdené a mellemet döngetni, már emeli a kezét, de félbehagyja a mozdulatot. Összenéznek, és tanácstalanul bámultak rám. Sem élők, sem holtak nem voltak azok a szemek. Vacogtam a dunna alatt, azt gondoltam, talán mégsem értem jöttek. Úgy tűnt, nem értenek valamit, újra az ágy fölé hajoltak, folyton sutyorogtak. El szerettem volna hessegetni őket, gondolatban átkoztam az öregasszonyt, de nem tudtam mozdulni, nem is mertem volna. Amikor az öregasszonyt átkoztam éppen, felragyogott az arcuk, rám néztek, akkor jött az isteni sugallat, ezek az öregasszonyt keresik. Összeszedtem minden bátorságom, s megmutattam az irányt. Elmosolyodott a három lárva. Eltűntek.

Öreganyám másnap ugyanolyan morózus volt, mint szokott, kialvatlan szemekkel morfondírozott egész vasárnap, de nem mert szólni, mi a baja, egy hónapig bírta magát lábon, de többet már fel sem kelt. Novemberben temettük.

Ducigerezd fokhagyma

A dobogást, csoszogást messziről hallom, ki tudja, hová tartanak a fentiek. Nem is tudom, csak a forrást hallgatom. Ahogy körbevesz a sötét, a téglákon és deszkákon át, érzem a hideg és nyirkos földet. Csepegést, csurgást is érzek. Olyan a víz hangja, mint a sírás. Itt nem sír senki. Csak fekszem, hallgatózom a sötétben. A korhadt deszkára tapasztom a fülem. Ide temettek, még nem tudok végleg elszakadni.

Régebben féltem a földtől. A kukacoktól. Nyirkos, haloványrózsaszín testek, belém költöznek, átjárnak, tekeregnek bennem, felzabálnak, morzsalékos, apró, világosbarna göröngyökké emésztenek. Ahogy elvetettem a krumplit, tekergőztek a kapanyomban. Az apró szem, csírázó krumplikat temettem közéjük. A férgek nem ették meg. Kihajtott minden szem. A hullott gyümölcsöt és a dögöt felzabálják. Annyian beledőltünk már a gödörbe, mindünket felemésztettek.

Amikor megszülettem, édesanyám a gyermekágyból már fel sem állhatott többé, elnyelte a föld. Egyetlen fényképét láttam. Az én szép, fiatal édesanyám örökre az marad, aki volt. Fakult fotón bizonytalan mosoly. Mi lett volna, ha lát engem felnőni? Nagyanyám mindig mesélte, anyám kezében esküvője napján elpattant a tükör. Fésülködött, mit csinált volna másként, mint máskor. Fésülködött a tükör előtt, ballal tartotta maga mögött a kis kézitükröt, hogy jó-e hátul is a befont varkocs, a díszek mind a helyükre kerültek-e, egy sem lazulhat ki, mikor belekap a főutcán a szél, mert a szekér elé fogott lovak vad nyargalásba kezdenek. A két tükör egymásba bámult, talán ez volt mindennek az oka. A kis kézitükör, nagyapám borotválkozott vele, éles szélű. Könnyen belevág a húsba, még ha véletlenül is. Ez történt. Édesanyám bőrét még nem cserezte ki a mosás, nem égette szét a forró mosogatóvíz, még nem vörösödött ki a bőre, nem kérgesedhetett ki a tenyere a kapától. Ahogy egyik kezében forgatta a tükröt, a másik kezében egy csésze kakukkfűtea, kapart a torka, véletlenül majdnem kilötykölte, amíg illegette magát ama bizonyos napon, amelyet őszinte hittel csak egyetlen alkalommal élhet meg fiatal nő, mivel az ilyenkor keletkező érzésektől kicsit összezavarodna akár a legnyugodtabb ember is, mert közben mindig újból és újból feltörnek a kétségek. Egyáltalán, elég szép vagyok-e, és az ősbutaság, amely a család nőtagjait jellemzi, kiütközhet-e egyszer belőle is, és a szegénységét hányszor olvassa majd édesapám a fejére… Ilyenkor a tükör előtt álldogálva minden nő szívét eltölti a keserűség. Csak ő látja magát ennyire végtelenül csúnyának, vagy az a férfi is, akivel most arra készülnek, hogy Isten színe előtt egybekeljenek. „És lesznek ketten egy testté”, valahogy így mondja a Biblia. Édesanyám érezte magában a kétséget, lehet, hogy mégsem ez a férfi az, mármint édesapám, aki mellett az életét leélhetné. Túl erős. Mindene túlságosan erős. A keze szép, formás, jó belesimulni, jó, ahogy a vállát megszorítja. De ez a nézés. Túl nyugodt. Annyira nyugodt, hogy ő belezavarodik ebbe e nézésbe. Miért nem mond soha semmit. Mit akar. Miért néz így. Miért csak néz. És egyáltalán, mit akar ez a férfi, már tavaly is öreglegénynek számított, mit akar tőlem? – kérdezte magában édesanyám a tükör előtt, ahogy megigazította a főkötőjét a komaasszony, és mondott valamit, talán azt, hogy tu sché médtyhe, tu sché. De nem tudott figyelni a komaasszonyra, se a saját anyjára, aki tüsténkedett, sürgette volna már, hamar, hamar, induljanak, és történjék meg, aminek meg kell történnie, de közben olyan vidám volt, fütyörészett, pedig már rég leszokott a fütyörészésről, de most mintha a boldogságtól, hogy a lánya jól megy férjhez, megfiatalodott volna. Na, ekkor valahogy a fülét kezdte nézni édesanyám. Elég tiszta-e, nem nőtt-e vissza az a rakoncátlan fekete szőrszál a cimpáján, épp a fülbevaló fölött, ami mindig visszanő, akárhányszor kitépi, pedig az úgy fáj, de úgy, annyira. A fülbevalóján látott egy aprócska szöszt. Valami pihe vagy szösz. Talán még éjszakáról maradt ott. Hál’ istennek, én vettem észre, hál’ istennek! Nyugtatgatta magát, és a két tükör segítségével lassú, de biztos mozdulatokkal nyúlt a füle felé, elkapta a csüngő kis aranybogyót, s finom körmével közelített a csavar alá beszorult kis szöszhöz, rácsípett, és ahogy kihúzta, kibomlott a szál, igen, egy finom szövetszál volt, és egészen finoman, lágyan és egy aprócska pihétől elképzelhetetlen rafináltsággal megcsiklandozta a fülét. A füle volt a legérzékenyebb pontja édesanyámnak, s ráadásul a füle legérzékenyebb pontja a cimpája. Még azt sem viselte könynyen, ha suttogni akart valaki a fülébe. Ilyenkor arról kezdett beszélni, hogy csak Isten előtt nem lehet titkunk, miért kell hát legyen az emberek előtt. Bármit ki tudott találni, csak nehogy beleszuszogjon valaki a fülébe. Most is, ettől a kis pihétől, belecikkant a villám a testébe. Megijedt, hogy kiejti apja tükrét, ezért rászorított. A tükör a hirtelen mozdulatnak engedelmeskedve mélyen vágott édesanyám mutatóujjának begyébe. Rögtön kibuggyant a vér. Édesanyám felsikoltott. A tükör is hangot hallatott. Megroppant. Nem tört el rögtön, inkább csak szép lassan kettévált. A komaasszony újra benyitott, was ist passiert? – kérdezte élesen –, mi törtééént? Jessz Márijá! – tört fel belőle a sóhaj. Ez juttatta édesanyám eszébe, mit is tett. Hét évig. Addig nem lehet szerencséje. Mikor az embernek amúgy sincsen szerencséje. Elvágja az ujjbegyét. Még a tükröt is eltöri. Ráadásul még ez a hét év. És így is lett, édesanyám meghalt. Velem. A gyerekágyból már nem kelt fel. S ezt csak itt tudtam meg. A föld alatt.

Édesanyám mindig megsimogatta a fejem. Meghalt, mégis. Az egész úgy kezdődött, hogy az iskolában az idősebbek elterjesztették a hírt, van ám a temetőben egy kripta, egy bizonyos, amelyen található egy lyuk, ahová ha beejt valaki egy követ, akkor loccsan. Kiosontam az iskolából, délben, a kerítések mentén, az árnyékban, de nem hazaindultam. Köveket gyűjtöttem, a nagyobb fiúk már minden követ beledobáltak a sír környékéről. Aludt egy kutya, az öreg szabó kutyája. A gazdája biztosan direkt tanította be a nadrágszárak cincálására. Kétszer kergetett már fára az állat. A kerítés túloldalán aludt. Mint egy dög, kinyúlt a melegben. A farkát céloztam. Nyüszítve futott a kert túlsó végébe. Tele voltam önbizalommal. Továbbosontam a házfalak és kerítések árnyékában. A temetői fák alatt kerestem azt a sírt. Csak édesanyám sírja felé ismertem az utat. Odaléptem a sírhoz. Furcsa volt egymagamban állni előtte. Édesapámmal szoktunk. Nem fogta senki a kezem. Megszólítani nem mertem rögtön édesanyám. Csak hogy összeszedtem magam. Leejtettem a kavicsokat. A déli hőségben feltámadt a szél. Álltam a sírhant mellett a puha földön. A lábujjaimmal kaparásztam az anyaföldet. Megmozdult valami. A föld. Vagy nem is mozdult meg. Csak mintha megmozdult volna, de nem mozdult mégsem. És akkor ott volt édesanyám. Nem tudtam, hogy ő az, csak éreztem. Nem mertem mozdulni. Álltam ott. Némán. Anyám megsimogatta a fejem. Azóta mennyit nevettünk ezen. Ne féljél, kisfiam! Ne féljél már, te, te kis te! Buksifüles! Így hívott az én édesanyám. Mutassad magad. Na, hadd nézzelek! Olyan a feneked, mint a ducigerezd fokhagyma. Nevetett az édesanyám. Addig féltem a temetőtől. Zöld nyálkaszörnyek népesítették be, boszorkányok és rémek. És a sok halott éjszaka kikelt a sírból, véresre színezték a tejet, megfojtották a borjút és a csecsemőt, vagy csak kitekerték a kotlós nyakát… Édesanyám nem tett ilyet, és más halottak sem, most már tudom. A marék követ otthagytam. Nagyanyámmal mentünk ki legközelebb. Akkor hittem el, hogy jártam már ott, egyedül. Mert én ott voltam. A kavicsok. Ott hevertek a földön. Nagyanyám elrugdalta őket. Egyet felvettem, egy simára csiszolódott fehéret. Zsebre vágtam. Őriztem. Édesanyámat jelentette. Mindig velem volt. Akkor is, mindig is, mintha óvott volna, mikor bajba kerültem. Simogatta a fejem. Amikor álmomban végtelen sötétlő lukba zuhantam. Alattam, fölöttem semmi, csak a zuhanás. Innen ragadt ki engem az én édesanyám. Velem volt a vagonban is. Ő mondta, mit tegyek. Le kell vetkőzni. Mindent le kell vetkőzni, fiam. Ne félj. Vedd le a szvettert. Úgy, ne tépjed a gombokat. Bújj ki szépen, igazítsad meg az ujját. Most az inget gomboljad. A szegények inge. A szegények szvettere. A szegények gatyája. Ne szégyelljed a tested, fiam. Jó, takargassad a kezeddel nemi szerved, ha zavar, hogy mindent látok. Nem ez a fontos. Érdekesebb a nyakad, fiam. Azt nem szégyelled? Az az ér. Lüktet. A homlokodon is. Bugyog, forr, örvénylik a véred. Vigyázz, fiam. Belül is vetkőzz le. Túl akarod élni? Minden indulatot vessél le. Nem vagy egyedül, mindenki fél. A katona is fél. Látom, ahogy kapaszkodik a fegyverébe. Az a patkány is fél, csak motoszkál a sarokban. Nem mer se elmenni, se maradni. Csak ráng benne a sok finom izom. Vessed le a félelmed, fiam.

Felébresztettek. Lehet, csak álmodtam. Állva aludtam, körülöttem a család, falubeliek. Dunyhák. Babos zsákok. Ruhák. A házat otthagytuk. Hajnalban. Felzsuppoltak a teherautóra, vittek az állomásra. A zsebemre ütöttem. A kövem velem volt… Ilyenek jutnak az ember eszébe. Itt lent jut idő mindenre. Végiggondolni, ami felmerül. Hogy mitől volt olyan hájas a nagymama. Vagy miért nem hordott fehérneműt. A feleségem sem hordott. Szoknyát, alsószoknyát igen. Tízévesen tűnt fel. Előttem ment a padlásra. Diót hoztunk le, túl sok molylepke repkedett már nálunk, azok szeretik a diót. Nem akartam leskelődni. Önkéntelenül láttam meg. Alsószoknyák és párnás fehér combok közül a kivillanó pamacsot. A kertben is csak leguggolt. És vastag sugárban csurgott a vizelet. Beitta a föld. Beissza a vizet, a zsírt és a húst is, csak a csontokat nem. És a golyókat sem. A repeszdarabokat. A szuronyokat sem. A nácik irtották a zsidókat. Mire mentek vele. Meghaltak. Jöttek az ruszkik. Azok győztek. Aztán ők is csak meghaltak. Szoktak beszélgetni a föld alatt a katonák is. Hogyan volt, amikor hasba lőtték, és elvérzett az árokparton. Milyen volt, amikor a gránát felrobbant a kezében. Milyen érzés cafatokra esni hirtelen.

A feleségem egy ideje nem jön ki hozzám. Mi lehet vele? A szíve nem bírja? Vizesedik a lába? Beszélni szeretnék vele. Bocsánatot szeretnék kérni tőle. Elnézést kérni mindenért. Feloldozást nyerni mindazért, amit ellene elkövettem. Arra kérni, bocsásson meg. Soha nem tudtam szeretni. Nem tudok térdre borulni előtte, kiterítve fekszem, ő sem viselné el az ilyesmit, nem szokta a kedvességet. Megkeményedett mellettem. Ijedt kislány volt még, mikor elvettem. Csak beszélnék hozzá. Bocsánatot kérnék. Addig szólongatnám, ameddig azt nem mondja, hogy Api, elég volt. Lass es. Záj ruhig. Hallgass végre el.

Ugyan miért mászna le hozzám egy idegen férfi a sírba? Mit csinál? Mit történt? Miért rángatja azokat a vascsöveket. Ne igazgassa a deszkákat. Korhadtak, elporladnak a kezében. Olvasgatja a koporsón az aranybetűket. Még el lehet olvasni. Remek. Szóval hét éve fekszem itt. Kezdem érteni, mire vár itt mindenki. Jön egy autó. Már érzem. Még a falu előtt jár. A sofőr eszik. Rosszul tették a sapkát a fejére. Senki nem ismeri már, hogyan öltöznek fel a sváb öregasszonyok. A dalmát menyecskék hordták így a kendőt, az eladósorba lépő lányok. A feleségem fejére a sapkát fordítva kötötték. Mennyire fagyott a tested. Valami folyadék maradt a szádban, talán fagyott víz és vérsavó. És ez a csúnyán összefércelt vágás a melleden. Mindegy, már nem számít semmi. Most ér be a faluba az autó. Ugatnak a kutyák. Egy vörös macska miatt lassítania kell. Rázkódik a koporsó. A kerekek alatt szétlapul egy lassú, fényes bogár. A szélvédőn szétkenődött légytetemek. Meg fogunk halni mindannyian. A legyek is. Az összes. Amikor ezt először megértettem, bepisiltem. A combomon éreztem a lecsorgó meleget. De ez is mindegy már. A ravatalozó előtt áll a sötét autó. Milyen nevetséges a gyászelegancia. Fegyencarcú gyászhuszárok. Nehezen kerül elő a raktárkulcs. Felkapják a fegyencarcúak. Már várlak. Még alszol. Nahát, ez a kendő, bosszankodnál, vagy sem? Nem tudom eldönteni. Majd megbeszéljük. Az unokák. Még keresztet se vetnek. Honnan tudják, hogy nem az a fontos. Nem is tudják. Ez ki? Ki is ez? Ez a tésztaarcú, hogy is hívják? Mindegy. Van képe ilyen korán jönni. Rokon lenne? Lassacskán felkerekedik a maradék falu. Az egyik szomszéd azt dúdolja ájtatos képpel, mikor köti a nyakkendőjét, hogy öreganyám mikor szarik, hagymaszárba kapaszkodik. Eszméletlen, ahogy gyászeleganciában megetetik a tyúkokat. A szembeszomszéd elfelejtette a moslékot beönteni, csipegetnek belőle a verebek. A temetőben figyelünk mind. Lessük a rokonokat. A fél falu lentről, a fél falu fentről méregeti egymást. A régi halottak, akiket már nem ismer élő, ilyenkor mozgolódni kezdenek, és a friss halottakat faggatják, melyik kinek a rokona. Melyik a polgármester. És hogy eljött-e a tanárnő, az, amelyik verseket is ír, az, amelyik hintázni szokott, és agyonszeretgeti a macskákat. Mesélték róla, csukott szemmel magyarázott, közben az egész osztály ordított, kivéve három lányt, de ő mit se törődött a zajjal, ricsajjal, mert verset szavalt. És kérdezősködnek a régi halottak, hogy hívják ezt meg azt, mire jó az a valami, amit nyomogatnak, mennyivel mennek az új automobilok. A legrégebben halott a sírköveket veszi számba. Porladnak le a betűk, milyen szép is az. A nép közben csak gyűlik fenn. Botorkálnak az öregasszonyok, a sánták. Vetik a keresztet, mártják szenteltvízbe a rozmaringot. Megcsókolják a homlokod. Milyen furcsa lehet egy ilyen érintés. Fagyott testen egy csók, inkább csak puszi.

Rég meghalhattam, alig ismerek már valakit. Alig él már valaki azok közül, akikkel együtt jártunk meccsre. Vagy csak megváltoztak? Az osztálynévsor nagyja már itt van lenn. Na, aki még él, annak meg már úgyis mindegy. Meghalni nem tudnak, csak görcsösen kapaszkodnak. A botot, hogyan lehet így fogni egy botot. Azt sem veszi észre az ilyen, ha a nyála csorog. Az unokája vagy a menye, vagy ki is az, aki vezeti. Elég csinos. Na, megjött a pap. Ministránsgyerekek. Kórus. Pisszegek már percek óta, akkora itt lenn a zsivaj. Persze ilyenkor átruccannak a szerb temetőből, goszpogyiznak egyre, meg a zsidó temetőből is, ők monoton beszélnek, be nem áll a szájuk, néha még egy-egy török is ideszól, hogy nem láttunk errefelé hurikat? Mindenki csak zsivajog. Fenn csak halkan, fojtottan mernek megszólalni. Mintha zavarnának valakit. Egészen kifinomult módszereket kell választanom, hogy megértsek legalább egy-két mondatfoszlányt, annyi minden kavarog ilyenkor a fejekben. Fájdalom, gyász, elkeseredettség… Engem ez nem érdekel. Megjegyzések egymásra, virágokra, papra, kórusra. Amit rólam mondanak, az érdekel. Önző vagyok. Az is érdekel, amit a családról hallani. Az unokám épp arról beszél, megnézte a régi házunkat. Mármint a helyét. És nincsen ott semmi. Gaz és méhkaptárak. A cigányok miatt csinálták. A szomszédok. Megvették a házat. Inkább lerombolták, semmint hogy a cigányok közéjük nyomuljanak. A gyerek felállt a téglakerítésre, és semmi egyebet nem ismert fel a kertből, mint a vörösfenyőt. Majdnem sírt. A kisebb fiú már látta mindezt. Mesélt a kiárulásról. Mikor az újabb lakásból, a holmikat. Hogy a rokonok milyen szemtelenek voltak. Hogyan vitték. Hogyan túrtak a szomszédok. Hogyan válogattak. Fillérekért széthordtak mindent. Mohó arcok, ravasz tekintetek. Ezek vagyunk, kisunokám. Mi is ilyenek vagyunk, legfeljebb nem valljuk be.

Na végre, kezdődik. Lezárják a koporsót. Többen sírnak. Kegyetlen dolog ez. Milyen rafináltak ezek, soha nem vettem észre, ahogy rácsavarják a fedelet. Most is csak azért, mert az egyik menet selejtes. Mindegy, senki nem reklamál. Kihoznak a ravatalozó elé. Még mindig alszol. Jobb is. Ide-oda ütődsz, szegényem. Elhalkulunk ilyenkor itt lenn. Nem azért, mert fáj valami. Újra se éljük a saját temetésünk. Csak ilyenkor dől el valami. Angyalokat várunk. Vagy patás sereget. Fényt, sötétséget. Valamit. De nem történik semmi. A legöregebbek újra faggatózni kezdenek. Hogy ezek már miket magukra nem öltenek. Átlátszó holmikat. És a nők közül még mindig nem az összes hord bugyogót. De ez nem érdekes, ilyesmiken csak szórakozunk. A pap meg csak beszél, beszél, mint szokott. Forró és leírhatatlan az ébredés a koporsóban. Ahogyan magamhoz térek, és mindent érzek. Ahogyan mindent látok. Hallgatni kényszerülök énekeket, ráadásul hamisan. A jó szándék sem érdekel ilyenkor. Öreganyám mondta mindig, azzal kövezték ki a pokol felé az utat. Nehéz nyugodtan szemlélődni. Nem segíteni. Hallgatni a hazugságokat. Nem felordítani, hogy hazudsz, kutya! Nem megtépni őket, nem lángra lobbantani a hajukat. Nem lerángatni róluk a nadrágot, nem lehúzni őket magunkhoz a föld alá. Csak ilyenkor, rokon érkeztével érzem ennyire erősen. Ha másért hazudnak, az is fáj. De ennyire erősen csak ha érintett vagyok magam is. Érintett? Kevés dolog érinthet már, túl vagyok már pár éven itt lenn. Heten, ezt olvasta le az unokám. Még hét év, és nem lesz rajtunk úrrá már az indulat sohasem. Már csak azt szeretném, ha megbocsátanál. Ez az egyetlen dolgom maradt. Majd a gyerekeimmel is lesz elintéznivalóm. De az ráér. Az unokákon még gondolkodom. Tőlük is függ. Táplálnak-e bennem reményt. Hogy megtanulnak együtt élni halott nagyapjukkal. Vagy inkább együtt halni. Hívnak-e még magukhoz a göröngyök alól. Vagy elfelejtenek. Apámmal például soha nem jöttünk ki jól, amíg élt. Azóta? El sem lehet választani bennünket. Itt fekszik pár méterre. Csak átszólok hozzá, hogy hahó, Papus. Mit szólnál egy kis emlékezéshez? S anélkül, hogy egymáshoz érnénk, ami nehéz is lenne, nyolc méter vastag földrétegen át, egyszerűen érezzük egymás érzéseit. Nem is értem, hogyan lehetséges ez. Átérzem, milyen volt, amikor megbüntetett, s ő átérzi, milyen volt bűnhődni. Kell ennél több? Anyámmal, mostohámmal ugyanezt többször is eljátszottuk. Olyan, mint a mozi. Csak rólam szól. Jaj, szegényem, mekkorát koccant a fejed. Már pislogsz, remeg a szemhéjad. Nemsokára megnyugszol, felébredsz. Én bocsánatot kérhetek végre. Megköszönhetem a türelmet. S elmondhatod te is. Na, ideért a menet. Igyekezzen már az a pap! Fogjátok meg azt a kötelet, és eresszétek! Nem kell itt sóhajtozni, könnyet hullajtani. Nem történt semmi különös. Meghalt egy ember. Meghalt a feleségem. Hű de szertartásosak a fegyencarcúak. Ahogy elkapja a kötelet a bal hátsó, az erőlködéstől felböfögi az ebédre evett fokhagymás felvágott egy kis darabkáját. Minek eszik ilyet az, akinek sok a sava. Kénytelen visszanyelni. Megdöccen, a téglákhoz ütődik a koporsó. Jaj de ügyetlenek ezek. Ferdén állítottak be a gödörbe. Most igazíthatják. A kriptatető következik. Na, ebből is sikerült egy kicsit letörni. Mindegy ez is. Itt vagyunk a sötétben. Még nem ébredtél fel. A fegyencarcúak leterítenek egy fóliát, és hordani kezdik a koszorúkat. Zsákokat is rakhatnának. Könnyedén, szinte reptetik a nehéz fenyőágakból, drótból és szalagokkal átszőtt virágkoszorúkat. A szalag is fontos. Mindenki tudja elolvasni, kitől van. A csúcspont, mikor is a négy fegyencarcú egy-egy szál fehér szegfűt illeszt egy ritmusra a sír négy sarkához, s főhajtással vetnek véget a ceremóniának. Az egész temető röhög. A korelnökünk gratulált a produkcióhoz. Megnőtt a becsületem. A gyerekek közben fogadták a részvétnyilvánításokat. Olyan emberek fogtak kezet, akik évek óta nem is köszönnek egymásnak. De voltak szép gesztusok is. Egy simogatás. Egy kedves arcú idős néni törékeny lépései. Egy bácsi, ahogy csak állt ott a fák alatt, tisztes távolságban, magában, és belenézett a lemenő napba. De ilyenre nehéz koncentrálni. Őszinte részvétem. Hallgatom, és néha érzem is. Őszinte részvétem – és nem érzek semmit. Iszapos víz a szeme ennek az őszinte részvétemnek. Szürke hamu a keze, ahogy megrázza a lányom kezét. Őszinte részvétem. Ráncos az ajka, ahogy megcsókolja a lányom arcát. Őszinte részvétem. Már alig vannak néhányan. Őszinte részvétem. Bandukolnak haza. Ma elfelejtettem a harangokat. Nem is tűntek fel, hogy szóltak. Biztosan szóltak. Fizetni kell érte. És akkor szólnak a harangok. Az angyalokért is külön fizetni kellene?, nyerít fel a korelnökünk. Már csak a család áll a sírnál. A férfiak az aranyozásról beszélnek, hogy ki intézze a vésnököt. A többiek a koszorúkat vizsgálják. Olvasgatják, igazgatják a szalagokat. Tapogatnak néhány virágot, igazi-e vagy mű. A lányom még imádkozik. Mindig is ilyen volt. Most már elég lesz. Jól van, kislányom, anyád ébredezni kezdett. Kérlek, hagyj minket magunkra.

Füstölőből hat rúd stifolder

A kutya mindig elropogtatja a diót, morog is hozzá, annyira élvezi, soha nem tudtam idejében felszedni előle, bezzeg ha tolvaj jár a háznál, meg se nyikkan, nyavalyás dög. Nem is értem, miért etetjük. Mindig hízeleg, elém fekszik, nyaldossa a talpam. A gyerekek játszanak vele. Tavaly is kiloptak hat rúd stifoldert a füstölőből, a kutya meg még csak nem is vakkantott egész éjjel, a küszöbön aludt. Lábnyomot találtam a sárban. Körbevágtam, kiszárítottam a pajtában, és füstre tettem. Heten estek ágynak a faluban akkoriban, köztük a sógor is. Soha nem szíveltem, lusta ember, alamuszi, iszákos, verekedős, nem nézi, ki van az útjában, ember, asszony vagy gyerek, ha elvörösödik a feje, csak üt, de a pereputtya is ilyen, a nagybátyja, a borbély volt még nagy duhaj, míg a vagonban ki nem zsuppolták. Nagy szégyene ez a családnak, különösen mióta mindenhová eljár, ahol be lehet rúgni, iszik a sírásókkal, a kukoricatörésen, neki mindegy. Néha csak reggel talál haza, ruhástól fekszik ágyba, máskor nadrág nélkül kel fel, úgy járkál az utcán, egy szál ingben. Szegény nővérem sokat tűrt már, amikor kérdeztem, mi tetszett neki ebben az emberben, azt mondta, a bajsza, és hogy olyan fáin. Na, ez a fáin ember feltámadáskor körmenetre sem jött el, ital után kutakodott otthon, a kamrában ráhúzott egy üvegre, petróleum volt benne, mégis lenyelte, nagyon rosszul lett, összehányta a kamrát.

Meglátogattam a sógort, csak feküdt az ágyban, fel sem tudott kelni, csak nyögött, a képe püffedt, a szeme vörös volt, és fojtogatta valami, kiverte a víz, és füstszag vette körül. Kérték a Brauchfrát is, mondjon imát, azt mormolgatta a sógor, értettem is meg nem is, hogy valami három gyerek segéljen neki. Segélj, vörös, fekete, segélj, szőke! – ezt mondogatta. Szegény nővérem egyre csak sóhajtozott, hogy mi lesz véle, megsajnáltam, mikor hazaértem, levettem a füstről a lábnyomot, cseppentettem rá egy kis vizet, és feltettem a gerendára. Másnap rögtön jobban lett a sógor. Átjött bort kérni, adtunk neki, a nővérem miatt, hogy ne legyen baj otthon. Mégis lett, mert nagyon megéhezett a sógor, hát megkínálta az asszony héjában sült krumplival, leakasztott egy rúd stifoldert, hozott sózott lilahagymát, a sógor kóstolgatta, evett is, de nem bírtam a fanyar képét nézni. Kérdeztem, valami hibádzik-e a vacsorával. Nem, nem, azt mondta, csak a zamat, hiába kóstolgatja a stifoldert, nem az igazi, nem olyan, mint amilyet ő otthon az apjától tanult. Felszökött a vér az agyamba. Az asszony másra akarta terelni a szót, kérdezte rögtön a sógor gyerekeit, de leintettem. Mert a jó stifolder olyan, mint az élet. Kell hozzá hús, zsíros, átszőtt sertéshús. A harmada zsír. A sógor kontrázott egyből, hogy kicsit több, mint a harmada. Csak egy kis fűszer kell bele, mint az életbe a nők. De az se mindegy, milyen a ruhája! Biz’ ám, mondom, a töltéshez legjobb a sertésvastagbél végbél részének legutolsó métere. Sima, vastag falú, nem szárad ki benne a töltelék, nagy az átmérője, sajnos, csak háromnak elég, a többi belet a boltból kell pótolni. A marhavastag megfelel. Abból lesz ám a szalámi! Olyan, mint az élet!

A sógor esküdözött a műbélre. Hogy az egyenletesen vastag, szép szalámit ad. Igaz, igaz, vastag lesz, de megmondom neked, nem szeretem, mert nem szárad együtt a töltelékkel. Elválik tőle, ráncos lesz, mint a vénasszony valaga. Könnyen megromlik, aztán oda a drága hús. Nem értesz te a stifolderhez, sógor! Nálam házi cérna használatos a lekötésre, te talán műmadzagot használsz, a kender átveszi a zamatot a füstön.

Az üvegből húzott rá a sógor a borra, nem gondolt magával, vendégségben van, vagy sem. Az asztalra csapott. A jó stifolderhez leginkább paprika szükséges. Olyan fontos, mint testnek a vér. Boltit mi nem használunk – szóltam közbe –, abba tán még az egeret is beledarálják, attól olyan vörös. Legjobb a házi paprika, magunk őröljük, egy kiló töltelékhez két-három dekát teszünk. A sógor szerint ez kevés, de csípősből még sok is! Mindig ezen vitázunk a sógorral, én a csípőset kedvelem, finoman égesse az ínyem, ha beleharapok. A friss paprikától nem penészesedhet meg a töltelék. A boltitól kifehéredik. Őrölt fekete bors is kell, tíz kiló töltelékhez két deka elég. A sógor a fejét csóválja, kevesli a mennyiséget. Fokhagymából egy kiló töltelékhez két gerezd. Négy, fortyog a sógor, négy kell bele legalább, és üti az asztalt. Aztán só. Egy kiló töltelékhez két, két és fél deka. A sógor a sót is kevesli, és még a köménymagot is hiányolja. Ízlés dolga. Nekem a köménytől speciel finganom kell, mondom, de az asszony bokán rúg az asztal alatt, hogy viselkedjek. És a majoránnát is túl bőven használjátok, minek a hurkába annyit önteni…

– A húst apró lukú, három-öt milliméter rostaméretű darálón ledaráljuk… Ne okoskodj, mondom a sógornak, mindenből massza lesz, mindenkit bele lehet darálni.

– És nem kell itt méricskélni, öblös kétmaroknyi húsadag egy jó kiló, púpos evőkanál paprika, úgy talán két deka, csapott evőkanál só, szintúgy nem több két dekánál. Nem kell ide mérleg, csak ránézek a húsra, saccperkábé rádöntöm a fűszereket. Ja, mondom, olyan is az eredménye, mi először inkább kevesebbet, mint többet teszünk. Mert hozzátenni lehet még, de kivenni? Kivenni, azt már nem! Kóstolás után újabb fűszeradag s újabb kóstolás, ja, és közben a keverés. Lassan, türelmesen. Könyékig a húsban vagyok, gyúrom, keverem, emlékszem, sógor, ilyenkor foghegyről odaveted: „egy kis só még kellene bele, mert nem jön ki jól az íze…” Ilyenkor szoktunk összeveszni. Mert ti a kihűlt, ledarált húsra rászórjátok a felaprított fokhagymát. De mi a fokhagymát már előző este késsel apróra vágjuk, vízbe áztatjuk. Erős fokhagymás lé lesz reggelre, így jobban elkeveredik az aroma, mert felszívódik a húsban. És újra csak gyúrom és gyúrom a langyos húsmasszát, közben egyenletesen rászórom a fűszerkeverék harmadát, aztán csak keverem és keverem és keverem, minden összekeveredik benne, az élet sava-borsa, az izzadságom, és csak keverem, keverem… Sógor, te csak belezúdítod a fűszert, kicsit összetapicskolod, és már töltöd is. De én még mindig csak keverem, keverem, keverem, mert a disznó már nem disznó, a paprika sem paprika, ez a massza, ez már maga az élet. Fontos az alapos keverés, a fűszereloszlás egyenletes legyen, és a szabály az szabály, a töltelék akkor kész, ha már nem tapad a kézre, simán lecsusszan róla. Átlényegül!

Amíg készül a töltelék, a család előkészíti a belet, s akkor indulhat a töltés. – A bél – röhög a sógor –, minek belet mosni? Hát mert én mondom neked, a bélnek tisztának kell lennie. Szarszag nem illik a stifolderaromába. A disznó saját beléből a teljes szarmennyiséget magunknak kell eltávolítanunk. A bélmosás főnöke mindig az apám, egy segéderővel. Ez kölyökkoromban én voltam, később szegény nővérem vette át a stafétát. Mindennemű bélsár eltávolításának lényege: a bél egyik végébe vizet töltünk, s az, a szar javával, a másik végén kifolyik. Aztán kifordítjuk a belet, s már csak a bélzsírt meg a szarcsimbókokat kell levakargatni. A kötés is fontos ám. Minden kötés fontos, még a láthatatlan kötés is. Jól kell tartania, különben a fél kilós stifolderrúd kicsúszhat, oda az egész.

– A műanyaggal nincs gond, csak darabolni kell, a végét beáztatni, és jól megkötni, hogy tartson a kötözés. Ti csak mossátok a szart, nem gondolkodtok, nincsen ez benne a ti családotok vérvonalában. Mert az lenne a jó, ha kevés lenne a szar a bélben. Ezt úgy lehet elérni, hogy a disznónak a sorsa beteljesülését megelőző szent napon már nem adtok moslékot!

– Sógor, sógor! Szerinted mi ezt nem tudjuk? Apám ki is adja a parancsot, de anyám sajnálatból kicsit azért mindig ad a disznónak – ne sírjon a szegény állat.

– Na ja, nálatok egy disznóvágás csak a bélmosásról szól, hogy óvatosan a belekkel, el ne repedjen a hártya, mert akkor ömlik… Adj még innom, mert felkavarodik a gyomrom. Tavaly is, disznóvágás után, napokig csak a szarásról álmodtam. Egyszer az udvari vécétekre ültem volna rá álmomban, de annyira megtelt, sehogy sem sikerült. Máskor megint ideigyekeztem, de sorba kellett állni, mint kitelepítésnél, tisztára, mint akkor, s mire bejutnék, már nagyon feszít a kényszer, de csak félig jön ki a kemény hurka, és megreked. Nyomom-nyomom, nem megy, kinn morognak az emberek, áll a sor, nekik is kell. Én nyomok, hiába, nem megy.

Hagyd már abba, sógor, ezt az undokságot! A töltés az tiszta művelet. Beleteszem a masszát a töltőbe, ráhúzom a csöcsére az egyik végén bekötött belet, s nekiállok tekerni a masinát. A másik ember fogja a megtöltött szalámit, a bél nyitott végét, a harmadik kötözi. Mi feszesre töltjük, nálunk nem marad levegő a masszában, mert megromolhat. S jön az utókezelés, kiszúrkodjuk a léghólyagocskákat, majd rúdra akasztjuk, s hogy leszáradjon, egy éjszakára hideg, fagymentes helyre tesszük a készletet. A füstöletlen szalámi megromlik, ha megfagy. Tudtad, sógor, hogy csak másnap rakom füstre a szalámit? De nem minden fa fűrészpora jó. A fenyőétől keserű, rossz ízű szalámit kapunk. Keményfa kell, a legjobb a hasíthatatlan tuskó füstje, amilyen te vagy. És nem jó a meleg füst. Meleg téli napokon csak éjjel füstölünk. Lassú tűzön, két-három napig.

– Én ne tudnám? Meg is jártam érte kétszer a füstölőd! Részeg voltam, na, mit tudom én, minek vittem el hat rudat, ha nem ízlik. A kömény, azt ha tettél volna bele, talán még ehető lett volna!

A feleségem annyira dühbe jött, a feszültségtől remegő hangon szólalt meg, hogy most már aztán elég legyen, kifelé innen, sógor, mert asszony létemre nem tudom, mit csinálok teveled!

– Amikor én beszélek, asszony nem pofázik! Tudod, mit csináltam a stifoldereiddel? Befűtöttem a kemencét, és oda hajítottam bele mind a hatot. Jól ég ám a hús, csak úgy ropog, ahogy hasad a bél!

– Most már, sógor, nem tartóztatlak, vidd a butykos bort, eleget beszéltünk.

El is oldalgott a sógor, másnap estefelé elmentem hozzájuk, nem tudtam aludni a veszekedés miatt, szerettem volna megbeszélni, hogy sok bort ittunk, az beszélt belőlem is, belőle is, maradjon meg a békesség a falu előtt legalább, de nem volt otthon a sógor, csak a nővérem pityergett a konyha sarkában, csupa kék-zöld folt az arca, véraláfutás. Hiába vigasztaltam, meg akart halni. A gyerekek is csak szipogtak, nem volt ott egy hangos szó sem, lefektettem őket, meséltem nekik egy kis szolgalegényről, akinek a gazdasszonya reggel mindig csomagolt, mielőtt kiküldték az erdőre fát vágni. A legényke délben kevesellte a kenyeret, és kevesellte a szalonnát, ráadásul a kenyér kemény volt, a szalonna meg avas, hát panaszra ment este a gazdasszonyához. Az asszony azt mondta, ha kevés a kenyér és kemény, akkor dobja a patakba, majd megdagad, és puhul is, na erre a szolgalegény, mikor másnap is csak egy kevés száraz kenyeret csomagolt neki a gazdasszony, de olyan keményet, hogy amikor beleharapott, eleredt a szája vére, gondolt egyet, s letört két száraz gallyat, azzal állított be este a házhoz. A gazdasszony sipítozni kezdett, ilyen kevés fát vágtál, legény, na de a legény visszaszólt, hogy itt folyik a patak a kert végében, csak hajítsa bele az ágakat, majd megdagadnak, meglátja hamar. Mosolyogtak a kisírt szemek, és elaludtak a nővérem gyerekei.

Visszamentem a nővéremhez a konyhába, megkérdeztem tőle, nem találná-e keserűnek az özvegyek kenyerét. Csak nézett rám, nem szólt, de láttam, megbékélne a sorssal, ha ezt akarná. Amikor hazaértem, sötét volt már, de fogtam a kisbaltát, aprítottam egy kis fát, begyújtottam a füstölőben, felnyúltam a gerendára, visszatettem a füstre a sógor lábnyomát, harmadnapra temetésre mentünk.