Fecske Csaba

Az út végén

mint pusztuló ház faláról a vakolat
lehámlik róla lassan a teste
a rázúduló sötétben bolyong a lélek
az alagút végén a fényt keresve

az idő nem telt el vele egészen
még nem hogy magából kivesse
élete széthulló darabjait
a felejtés drótozza össze

kilencvenegy év labirintusából
kiutat már hiába keresne
nem találom szegény apámat
ez nem ő csupán elhasznált teste

mintha csak azért lenne még itt
hogy halálát velem megossza
e meddő testből az élet aranyát
az idő réges-rég kimosta

mint elszáradt falevél reszket
a láthatatlan ágon utolsó napja
egyetlen fuvallat és lehull
a hűvösen hallgató avarba

 

Imágó

az ismeretlen hasonmása vagy
csontodon a hús Isten szennyese
mind több benned az idegen anyag
sorsodtól nem menekülhetsz te se

folyton vetélőt cserél a tudat
szorgalmasan dolgozik máj vese
leszel ami a mulandóból marad
az élet a halál szerelmese

útravalód hit és tapasztalat
ki tudja hogy ez milyen alkalom
s szemünkben hová tűnik el a nap

mit változtat meg mi történni fog
honnan s mit üzen öröm s fájdalom
tények palánkja mögött a titok