Fekete Vince

Idegen ház

Felriad egy vaksötét szoba
közepére állított ágyon.

Kezével lassan, ide-oda
tapogat: “magamat körbejárom”.

Valakik, hallja, ahogy halkan
lélegeznek. Körbefut, visszakoppan

a hang, mint egy tátongó katlan
mélyén ha kődarab, szikla pattan

s aláhull, verődve jobbra-balra,
sziklafalról
visszhangot verve sziklafalra.

Ahol imént még pompás égi tárnák
ragyogtak, az álom vizein a gályák,

most vaksötét és félelem
van.
Most volna jó, ha eszébe jut.
“Utánanyúlok, s meglelem!”

S ugyanaz lesz, ugyanaz:

mint akit bevert az eső
egy más lakásba, egy idegen
házba, s lucskosan aludt.

 

Félsötét szoba

Ó, hogy van ez, hogy mostanában
olyan sokszor “szembejön”,
állig gombolt nagykabátban,
nem is biccent, nem köszön,
mikor nem várod éppen,
egy autó fénykörében,
egy kirakat üvegében,
felnéz, pislog, rád nevet,
és már indulásra készen
áll, megy is, látod, integet.

És hogy van az, hogy annyi
minden összefut. Például tegnap
éjjel. (Félelmetes minden
éjjel.) Egy furcsa levlap,
egy sárga újság, sétabot,
kalap. Úgy hajnali három.
És a kép már tovafut.

És úgy van aztán másnap reggel,
összeraknád, nem lehet.

Túl jóval az emberélet…
De ha tényleg, egyszer tényleg…

Nem tudom.

Egy régi gyümölcs íze, illata.
Egy régi, félsötét szoba.